A Sóllerbe tartó távolsági busz abalkaiban gyorsan suhant a kora esti mallorcai táj. A Palmától északra fekvő síkságon haladva olajfa- és mandulaültetvények váltogatták egymást. A háttérben lévő sötét hegyormok sziluettjeit nézve kissé aggodóva figyeltem a Tramuntana csúcsai felett gyülekező felhőket az erős szürkületben. Nem írtak esőt aznap estére. Remélem nem lesz vihar – mormogatam magamban.
2019 június 14-e, péntek volt. Péntekente csak délután kettőig dolgoztunk, de aznap közös ebédet tartottunk a csapattal, így kicsit hamarabb végeztünk. A reptéri irodától nem messze foglaltunk helyet egy tengerre néző panorámaétterem teraszán, a pálmai öböl keleti csücskében lévő Cala Blava mellett. Előételnek néhány kör krokett és tintahalkarika fogyott, főételnek pedig a helyi klasszikus, a tenger gyümölcseis paella. A spanyol szokásoknak megfelelően délután 5-ig elhúzódó ebéd után még össze kellett készítenem a felszerelést. Otthon bepakoltam a szendvicseket, vizet, fejlámpát, powerbank-ot, sátrat, polifoamot és a hálózsákot a nagy túrazsákomba. Ezután Palma felé vettem az irányt, hogy elérjem az esti járatot Sóllerbe.
Sóllerben a távolsági busz megállója a város szélén van. Innen még jó egy kilométer sétányira van a főtér, a helyi képeslapok kedvenc témáját nyújtó barokk katedrálissal, és az éttermek teraszai között csörömpölő nosztalgiavillamossal. Az én gondolataim azonban ebben a pillanatban nem a villamos, hanem sokkal inkább a viharos szél és a letépett faágak körül forogtak. Még szerencse, hogy Mallorcán nincsen sok erdő, így kevésbé fenyegetnek a leszakadó ágak – próbáltam nyugtatgatni magam. Ettől persze még nem túl okos dolog éjszakai hegyi túrára indulni egy közelgő nyári viharban, így bőszen nyomogattam a mobilomat radarképek után kutatva.
Nem lesz vihar – állapítottam meg végül! Legalábbis semmilyen radarkép, és előrejelzés alapján nem várható! A szél is kicsit csendesedni látszott, így este 10 körül végül nekiindultam a kalandnak. A ligetes utcák éttermei még nyitva voltak, páran ekkor fogyasztották kései vacsorájukat a szűkös, ám hangulatos kiülős részeken. Rám romantikus vacsora helyett egy 5 kilométeres mászás várt.
Az éjszaka
Ismertem ezt a szakaszt, bicikliztem már erre terepen és országúton is. A minden irányból hegyekkel körülvett sólleri medencéből kellett fölmásznom a Tramuntana legvadabb részei felé. Ez a turistaút jópárszor keresztezi a hegység belsejébe vezető MA-10-es országút vad szerpentinjeit is. Ahogy haladunk fölfelé, balról lassan megjelennek Port de Sóller kikötőjének fényei, jobbról feltűnik Fornalutx, a hátunk mögött pedig Sóller. Az egyetlen bökkenő csupán az, hogy az egész hegyoldal egy hétvégi telkekkel sűrűn beborított rész, így ösvények helyett jórészt aszfalt és dózerút van mindenhol. Nameg a kerítések mögött vicsorgó, a fejlámpa fényeiben villogó szemű kutyák. Így tulajdonképpen a teljes mászást folyamatos rettegésben töltöttem, hogy melyik kerítés mögül mikor fog rámrontani egy megvadult kutya. Egy méretes követ szorogantva lopakodtam a kertek mögött, és próbáltam minél kevesebb kutyát felébreszteni.
A hosszú mászás végén magam mögött hagytam a hétvégi telkes részt, ám ekkor se lélegezhettem fel. Távoli hegyi tanyákról odahallatszó kutyaugatás tartott továbbra is félelemben. Szerencsémre a hangok távolodni kezdtek, és úgy tűnt, aznap este mégsem válok a kutyák martalékává. Az út lankássá vált, a látótér kiszélesedett, a széles dózerutat pedig bevilágította a dagadó hold, így a fejlámpám speciális üzemmódjának vörös fénye is elegendő volt a biztonságos gyalogláshoz. Az úttól nem messze – egy tanya közelében – egy ló töltötte békés éjszakáját egy olajfa alatt. A közelébe érve hangos prüszköléssel hozta rám a szívbajt. Egészen addig észre se vettem. Kicsit később jókora birkanyájat ugrasztottam meg. Az út mellett aludtak a fák alatt a köves, szikkadt talajon. Egészen félelmetes tud lenni a sötétben villódzó sok szempár. Az ijedt birkák éktelen kolompolással verték fel az éjszaka csendjét ahogy futottak előttem a dózerúton, felriasztva a fél Tramuntanát.
Amikor a GPS kijelzőjén megláttam, hogy a turistaút nyílegyenesen áthalad egy tanyán, úgy éreztem magam, mint akit leforráztak. Átkoztam a hülye éjszakai túrás ötletemet, és ha tehettem volna, hazatelportálok a biztonságos ágyamba. A hátam közepére se kívántam semmilyen tanyát, amiken bárhol lehetnek szabadon kószáló kutyák. Visszafordulásról ekkor viszont már szó sem lehetett. Túl sok ijesztő helyen jöttem már keresztül addig is. Minden bátorságomat összeszedve, lélegzetvisszafojtva, leheletfinom léptekkel lopakodva közelítettem a tanyához. Minden apró neszre figyeltem. Nagy kő esett le a szívemről, amikor rájöttem, hogy a komor hegyekkel körülvett sziklavilágban épült tanya ódon épületei teljesen elhagyottak.
A völgy kezdett összeszűkülni, a dózerút pedig gyalogösvényre váltott. Messze, fönn a hegyek csúcsainál, a szürke tájból kiviláglott Mallorca legmagasabb hegyének, a Puig Mayornak a gömbradarja, és a radarállomás fényszórói. Olyan hangulata volt, mintha épp valami titkos katonai expedíción cserkésznék be egy szupervédett bázist.
Az ösvény merdeken lejteni kezdett, majd vad cikk-cakkozásba váltott. Az aprólékos munkával kirakott kőlépcsőn ereszkedve minden forduló után egyre dúsabb növényzet vett körül. A fák eltakaraták a Hold fényét, sűrű sötétség vett körül. A piros fényről újra rendes világításra váltottam. A mellettem elterülő völgy mélyéről élénk békakurutyolás, és egyéb állatok neszezése hallatszott. Komoly éjszakai élet folyt odalenn. A növényzet és a hangok alapján olyan volt, mintha valami lápos-mocsaras rész húzódna meg a merdeket sziklafalak tövében megbúvó keskeny völgyben. Végülis északi oldalon vagyunk – érveltem magamban. Utólag kiderült, hogy a Torrent de na Móra szurdokvölgye mellett jártam, amibe előszeretettel szerveznek canyoning túrákat is. Mallorca tele van meglepetésekkel.
A gyalogos szerpentin egy turistákat is fogadó vendégházhoz, a Balitx d’Avall-hoz vezetett. A kőkerítés és a tradicionális mallorcai stílusban épült kőház, a vidéki környezettel övezve olyan hangulatot kölcsönzött az egésznek, mintha épp valami középkori fogadóba érkezne meg a megfáradt vándor.
A vándor azonban még nem volt annyira megfáradt, jókora út állt még előtte lefekvésig. Sűrű erdőben kanyargó gyalogos szerpentin vezetett föl egy hágóba, ahol végre elémtárult az éjszakai tenger látványa. Bár szintben magasan voltam, végre egészen közel kerültem a parthoz. A tenger morajlásának távoli hangját is lehetett hallani, ahogy a hullámok megtörnek a Tramuntana északi oldalának függőleges sziklafalain. Az ösvény mellett jókora kiszögellő szikla biztosított természetes kilátópontot a lábaim alatt elterülő hosszúkás öbölre. Levettem a hátamról a nehéz zsákot, leültem a sziklára, előkerestem a szendvicseimet, lekapcsoltam a lámpát, és nekiálltam megvacsorázni. Az ilyen pillanatokban lehet igazán közel kerülni a természethez. Nem volt ott senki, csak én és a mindent sejtelmes sötétséggel beborító éjszaka.
Az út egy keskeny, kitett panorámaösvény formájában folytatódott, nagyjából szintben haladva. Mélyen alattam bal oldalt a tenger, messze előttem pedig a vízbe zuhanó fehér, zord sziklafalak. Már a tenger illatát is lehetett érezni. A holdvilág szinte nappali világosságot teremtett, bőségesen elegendő fény volt ahhoz, hogy helyenként még a vörös fényt se kelljen használnom, Egyedül saját éjszakai árnyékom takarta be néha az utat. Ilyenkor időről-időre bekapcsoltam a lámpát. Néha tekintetemmel visszafordultam a Hold irányába, egy-egy pilanatra megállva. A dagadó Hold fénye ezüsthidat vetett az alattam elterülő öböl sötét vizére.
Hanjali négy óra volt, amikor leereszkedtem a Cala Tuent Isten háta mögötti öblét körülölelő üdülőövezetbe, majd onnan le a tengerpartra. Egy viszonylag nagyobb, kétárbócos vitorlás ringatózott az öbölben. Bevett szokás ez nyári estéken. Ilyenkor szinte minden jobb öbölben szokott éjszakázni egy-két hajó. A parton páran már aludtak hálózsákban. Olvastam, hogy sziklamászók előszeretettel használják ezt a partot bivakolásra. Nagyjából negyven perc ment el azzal, amíg körbejártam az öblöt, helyet kerestem, felállítottam a sátrat, és átöltöztem lefekvéshez.
Az öböl
Bő egy óra múlva,reggel 6-kor már újra ébren voltam. Magamtól keltem. Eleve sátorban nem szoktam túl jól aludni, pedig a körülményekhez képest kényelmes és jó meleg is volt. A sátrazást tiltó táblák miatt viszont kissé ideges voltam. Nem akartam egy jó kis büntetést ajándékba. Aznap volt a születésnapom.
A korai pirkadatot kihasználva összepakoltam, és fél óra múlva már ismét úton voltam. A Cala Tuent és a Sa Calobra öbleit összekötő aszfaltos hágó megmászása volt az aznapi első feladat. Hűvös volt még korareggel, csak 14 fokot mért a Garmin, jól esett a széldzseki. A hágón egyre magasabbra érve szép lassan távoldott a hátam mögött az apró öböl. Az északi nézésű völgyet még árnyék borította, de a hatalmas sziklafalak felső részei már napfényben sütkéreztek. Aztán ahogy a nap elég magasra emelkedett ahhoz, hogy az első sugarai végre átbukjanak az őket eltakaró hegygerinceken, narancssárga fénypompa árasztotta el a reggeli tájat.
A Sa Calobra Mallorca emblematikus pontja, egyik kedvenc helyem. Ez egy brutális, autós szerpentinen megközelíthető apró öböl a Tramuntana hegység szívében. A Torrent de Pareis szűk szurdokvölgyének torkolatában fekvő, szürke sziklafalakkal határolt strand pedig az egyik leglátványosabb, és természetközelibb fürdőhely, amit ismerek.
Reggel kilenc előtt érkeztem a népszerű kirándulóhelyre, bőven megelőzve a truistatömegeket. Az éttermek és bárok a reggeli nyitásra készülődtek, nyoma sem volt még a szokásos napközbeni nyüzsgésnek. A reggelire elfogyasztott helyi szilváslepény és kávé után átsétáltam a gyalogos alagúton a Torrent de Pareis bejáratához. A fölém tornyosuló sziklafalak árnyékában kiterítettem a polifoamot az ekkor még hűvös kavicsos talajra, majd leheveredtem és élveztem az exkluzív strand nyugalmát. Én voltam aznap ez első látogató az öbölben. Rajtam kívül csak két jacht ringatózott a vízen.
Amikor kezdett kicsit jobban fölmelegedni az idő, megpróbálkoztam a fürdéssel is, de az erős hullámzás már ez első lépésnél levert a lábamról, így maradt a láblógatás. Később a hullamzás alábbhagyott, és a közben egyre gyülekező strandolók már bele is tudtak menni a vízbe. Én ekkor viszont már szedelőzködtem, mert hosszú, és nehéz etap állt még előttem. Lentről fölfelé akartam végigjárni a szurdokvölgyet teljes hosszában.
A kanyon
Egészen felfrissülve vágtam neki a túrának, bár a forrósággal számolnom kellett. Majdnem 11 óra volt amikor elindultam. A szurdok és a tenger találkozásánál kiszélesedő torkolatvölgy fokozatosan összeszűkült ahogy haladtam a hegység belseje felé. Az első szakaszt már ismertem. Előző év februárjában kényszerűségből meg is fürödtem a sziklák között kialakult természetes medencék vizében. Az akkori próbálkozás tanulsága az volt, hogy a szurdokvölgyet érdemes nyáron felkeresni, ha túrázni is szeretnénk benne. A téli esőzések során ugyanis könnyen felgyűlik benne a víz, és járhatatlanná válik.
Szerencsére a medencék most üresen álltak a kanyon aljában, csak egy könnyen kikerülhető kisebb tavacska zöldesre színeződött, algás vize emlékeztett a téli kalandjaimra. Befelé haladva egy egészen különleges, elvarázsolt világban találjuk magunkat. A víz formálta, függőleges sziklafalak közelsége, és az ár által elsodort, majd beszorult sziklák a 127 óra című filmet juttatták eszembe.
A kezdeti rácsodálkozást aztán hamarosan verejtékes küzdelem váltotta fel. A különleges formák, a sziklákon magasan kinőtt bokrok, és kisebb fák, a kanyon aljában sétálgató hegyi kecskék eleinte teljesen lekötik az ember figyelmét. Azonban ahogy haladunk egyre beljebb, a kanyon úgy állítja a vállalkozó kedvű túrázókat egyre nehezebb és nehezebb kihívások elé. Mind szellemileg, mind pedig fizikailag.
A Torrent de Pareis-ben való túrázás aktív agymunka. Annak ellenére, hogy ez egy függőleges falakkal határolt kanyon, szó szerint el lehet benne tévedni. A szurdok alján lévő óriási kövek labirintust képeznek, amiben szinte elveszik az ember. Sokszor egyáltalán nem egyértelmű, hogy merre folytatódik az út. Bizonyos szakaszokon pedig csak úgy lehet túljutni, hogy ki kell mászni a kanyon oldalába, és ott megkerülni az előttünk tornyosuló akadályokat. Sokszor szó szerint mászni kell, máskor a víz és az emberek által fényesre csiszolt, csúszós köveken való kitett lépések árán lehet csak továbbjutni. Többször volt hogy visszafordultam egy-egy helyről, mert túl nehéznek látszott ott fölmászni. Aztán mégis arra kellett mennem, mert mindenhol máshol pedig konkrétan lehetetlen volt továbbmenni. A nagy táskám ráadásul sokat rontott az egyensúlyozási képességemen és az ügyességemen. Sokszor le kellett vennem a hátamrol, és magam elött feltuszkolni a sziklákra, majd utánamászni. Volt amikor a mászást csak a kihelyezett kötelek segítségével tudtam megoldani. De a legnehezebb az állandó útkeresés volt. Felmászni egy irányba, majd lejönni onnan, végül rájönni, hogy mégiscsak arra kell továbbmenni. Ez fokozatosan szívja le az ember erejét. A szurdok alja olyan mint egy útvesztő, egy gigantikus sziklákból épült kőlabrintus. Előfordult olyan is, hogy elakadtam. Fölfelé rajtam kívül nem ment senki, lefelé viszont egészen sokan jöttek. A mászós, egyirányú helyeken gyakran várnom kellet amíg elmegy a szembeforgalom. Néha, amikor elfogyott az ötlet, csak leültem egy kőre, és vártam, hogy megjelenjen szemből valaki, így mutatva meg nekem a helyes utat a sziklák között. Egy idő után már mindenkitől megkérdeztem, hogy mennyi van még hátra a kanyonból. Egy örökkévalóságnak tűnt annak a pár kilométernek a leküzdése.
A mászás
Délután kettő körül járt az óra, amikor a magam mögött hagytam a sziklafalak közé zárt kőlabirintust, és végre völggyé szelídült a kanyon. Erőm már kissé megcsappant, és a koncentrációm is kezdett alábbhagyni. Rekkenő hőség volt, és a kanyon falai se nyújtottak már hűsítő árnyékot. A törölközőmet csavartam a fejem köré, hogy védjem magam a naptól. Az engem kürölvevő völgy falainak csökkenő magasságát figyelve botladoztam a porzó kövek között, amikor belefutottam egy idősebb házaspárba. Egy angol-német vegyespár volt, és mint kiderült, kissé eltévedtek, ezért tőlem kértek útbaigazítást. Nekem meg erről eszembe jutott, hogy esetleg meg kellene néznem a GPS-en a track-et, mert hamarosan el kell hagynom a völgyet. Kiderült, hogy már túl is mentem az elágazáson, amit ráadásul egy eléggé feltűnő tábla is jelölt.
Miután megtaláltam az elágazást, mintegy 500 méternyi szintemelkedés várt rám a délutáni tűző napnak kitett kopár hegyoldalban, a 40 °C-ot is elérő pokoli forróságban. Bár a folyadéktartalékaim jelentősen megcsappantak, jó ritmusban haladtam. Az idős pár járt a fejemben, akik még a vizükből is adtak volna – de nem fogadtam el – pedig ők maguk sem voltak éppen a fittség mintapéldái. Remélem kijtutottak még aznap a kanyonból. Tulajdonképpen nekik köszönhettem, hogy nem tévedtem el mégjobban. Ha nem találkozom velük, akkor csak jóval később esett volna le, hogy már rég túlmentem az elágazáson.
Escorca még településnek se mondható. Valójában csak egy kis parkoló a Tramuntana szívében, a lluc-i kolostortól nem messze, az MA-10-es országút mellet. Ezen kívül egy autentikus hegyi étterem van még ott, ami a Torrent de Pareis-be induló kirándulások kiindulópontja. Nekem ez volt a célállomás.
Az emelkedő fokozatosan enyhült, így már felülről láttam rá a valószerűtlenül csipkézett, tagolt sziklavilágra, és a Torrent de Pareis szurdokvölgyét bújtató szűk repedésre. Megpróbáltatásaim azonban itt még nem értek véget. A kövekből kirakott turistaút egyre kevésbé volt megkülönböztethető a Mallorcán mindenhol megtalálható teraszos parcellák falaitól, a következő pillanatban pedig már mellkasig érő fűben gázoltam. Eltévedtem. Majd újra találtam egy jártasabb csapást, ami egy idő után megint elveszett a sűrű susnyásban. Hiába hallottam már közelinek az Escorcában piknikező emberek hangjait, mégis vissza kellett fordulnom, hogy megtaláljam az utat. A sűrű növényzetben való gázolás közben az éles fűszálak összekaristolták a lábszáramat. Végül ismét a GPS-t kellett segítségül hívnom hogy a kerszetbe-kasul futó kecskecsapások között megtaláljam az ösvényt. Escorca előtt nem sokkal sziklamászókkal futottam össze, hozzám hasonlóan ők is cipelték a súlyos felszerelésüket. Állítólag igazi sziklamászó paradicsom ez a vidék.
A vendéglő étkezőjének előterében egy idős bácsi ült egy széken egy halom narancs, meg egy narancsfacsaró gép társaságában. Pár perccel később fáradtan, de elégedetten rogytam le az étterem árnyas, hűvös teraszán a fapadra, kezemben a frissen facsart narancslével. Kellemes szellő lengedezett, a hátam mögött egy apró forrás vize csobogott. Majdnem fáztam. Hamarosan befutott egy nagyobb túracsoport, amivel lent a kanyonban találkoztam szembe. Ők lefelé mentek, én fölfelé. Még délelőtt tőlük is érdeklődtem a kanyon hosszúsága felől. A kissé izgága vezetőjük odajött hozzám, majd vigyorogva megveregette a vállamat: “Látod, mondtam, hogy meg tudod csinálni, erős gyerek vagy!”
Miután kivégeztem a második pohár narancslevet is, kivánszorogtam az étterem előtt lévő buszmegállóhoz. A kacsaringós hegyi szerpentinen őrülten száguldozott a busz, a kanyarokban sokszor az úttest teljes szélességét kihasználva. Az egész nap keményen dolgozó testem ernyedten nyúlt el az ülésen. A mögöttem lévő nem egész 24 óra szinte feldolgozhatatlanul sok élménye járt a fejemben. Méltó ünneplése volt ez a születésnapomnak. A harmincötödiknek.