Andalúz hiánypótló – Flamenco

A következő napon áttettem a székhelyem Málagába, ahol a 2009-es emlékeket felidézve óhatatlanul nosztalgikus hangulat fogott el. Sajnos a város régi időket idéző, szép fasorral díszített központi sugárútja, az Alameda Principal (Fő Sétány), teljes hosszában fel volt túrva. Az építkezések miatt már kilenc évvel ezelőtt is kissé lelombozó volt a központba vezető út, de így végképp nem tudtam elterelni a gondolataimat arról, hogy mennyire pocsék első benyomást kelt a város. Azt azonban ezzel együtt is el kellett ismernem, hogy az óváros még mindig rendkívül karakteres és hangulatos. A térkővel lerakott szűk utcák, a hatalmas katedrális, és az egyik legszebb sétálóutca, amit valaha láttam, a Calle Marqués de Larios, gondoskodnak Málaga jellegzetesen egyedi hangulatáról.

 

A belvárosban járva szinte minden sarkon felbukkant egy-egy 2009-es emlékkép. Az Alameda Principal folytatásában, a kikötőben, fekvő parkban sétálva felidéztem, hogy anno mennyire lenyűgözött ez a zöld sétány a számomra akkor még szinte teljesen ismeretlen mediterrán növényzetével, illatával. A Plaza de la Merced széles terét szegélyező vendéglátóhelyeket pásztázva már nyoma sem volt annak az internet kávézónak, amiben az első blogom posztjainak egy részét írtam. A Calle Marqués de Larios – ősz lévén – ezúttal az andalúziára oly jellemző árnyékoló ponyvák nélkül, de változatlan eleganciával mutatta magát.

Málaga a 2009-es augusztusi Feria idején egy igazi buliváros volt, ahol az utcák mojitótól és tinto de veranótól ragadtak. Ehhez képest most csak annyi változást észleltem, hogy nem volt Feria, illetve az utcák sem ragadtak. Buli az viszont volt, minden este hajnalig. Központi fekvésű – az egyik óvárosi tér tőszomszédságában lévő – szállásom miatt ezt az alvásmennyiségem is megsínylette kissé. Az éjszaka kimaradt alvást így rendszeresen délutáni sziesztával egészítettem ki.

Az andalúziai látogatásom alkalmával pótlandó kulturális hiányosságok sorában egy flamenco előadás megtekintése volt a következő program. A képzeletemben felsejlettek a Spanyolorszgban játszódó, Az irányítás határai (The limits of control) című film emlékezetes flamenco jelenetének a képsorai. A főszereplő bejut egy próbára, ahol szinte teljesen egyedül, csupán a bár személyzetének társaságában, félhomályban, asztalra pakolt székek mellett nézi végig a rövid, három szereplős flamenco előadást. Valami hasonlóra vágytam én is.

A flamenco egy Andalúziából eredő zenés-táncos műfaj, a spanyol kultúra egyik jellegzetes alkotóeleme. A filmbeli jelenetből kiindulva mindenképpen valami kisebb bárba szerettem volna menni, így esett a választás a Tablao Los Amayas nevű helyre. A helyiséget úgy kell elképzelni, mint egy kisebb színháztermet, emelvénnyel, nagyjából talán negyven ülőhellyel, hátul egy bárpulttal. A belépőhöz jár egy pohár ital, így némi fehérbor társaságában élvezhettem az előadást. A terem korántsem volt tele, talán tizenöten ha lehettünk, így a keskeny, sűrű sorokba rendezett, szorosan egymás mellett lévő faszékeken viszonylag kényelmesen el lehetett férni.

 

Az előadás nagyjából egy órás volt. A flamenco szentháromságának (cante – ének, toque – zene, baile – tánc) megfelelően három táncos (két nő és egy férfi), egy énekes és egy gitáros alkották a fellépők csoportját. Mindegyik táncosnak volt egy-egy magánszáma, a végén egy-egy csúcsponttal. Először a két nő, a végén pedig a férfi következett. A táncok között rövid, kevésbé intenzív átvezetők voltak, illetve az utolsó csúcspont előtt volt egy hosszabb gitárszóló. Személy szerint nekem ez tetszett a legjobban az egész előadásból, bár az kétségtelen, hogy a táncosok hihetetlen energiát beleraktak a számaikba. Kőkemény fizikai munka ez. Összességében nem állítom, hogy ezentúl a flamenco lesz a kedvenc műfajom, de mint kulturális érdekesség tetszett.

Reklámok

Andalúz hiánypótló – A Naszridák palotái

Életemben először 2009 augusztusában jártam Spanyolországban. Akkor egy málagai központú andalúz csillagtúrával kezdtem ennek a sokszínű országnak a feltérképezését. Legközelebb 2016 májusában tértem vissza Andalúziába (immár Barcelonából indulva), azzal a céllal, hogy körülnézzek egy kicsit a Cazorla hegységben. Abban az évben ugyan érintettem Córdobát, Granadát, Jaént, Rondát és Málagát is, de Rondát leszámítva sehol nem töltöttem pár óránál hosszabb időt. Az Andalúziával kapcsolatos – lassan évtizedes –  addósságaim törlesztésére egy Angliában élő barátom málagai nyaralása nyújtott kiváló apropót.

20181002_084445

Amikor reggel 9-kor a granadai repülőtéren egy szál rövidnadrágban és egy vékony pulóverben kiléptem a 10 fokos levegőre, csak azért nem éreztem magam nagyon hülyének, mert már a gépen bemondták, hogy napközben 30 fok várható.  Hiába tudtam nagyjából, hogy mi vár rám, a kellemesen langyos őszi barcelonai levegőhöz képest mégis mellbevágó volt ez a hőmérsékletváltozás. Granada éghajlata a mediterrán és kontinentális vonásokat ötvözi. Az évnek ebben a szakaszában reggel már hűvös van, később azonban gyorsan emelkedik a hőmérséklet, ami akár a 30 fokot is elérheti. A kontinentális Spanyolország legmagasabb hegységének, a 3482 méter magas Sierra Nevadának, a tőszomszédságában fekvő Granada engem inkább emlékeztet egy dél-amerikai, mintsem egy spanyol városra. Talán az égetően tűzű nap, a hideg levegő és a hátterben magasodó kopár, havas hegység látványának Dél-Amerikára jellemzőbb kombinációja teszi ezt.

A délelőttöt az egykori mór negyed,  az Albaicín, bebarangolásával töltöttem. A Granada fő látványosságával, az Alhambrával, szemközti dombra épült sikátoros, fehérre meszelt házas, karakteresen andalúz városrészt anno 2009-ben az Alhambra mellett már nem maradt időm megnézni. A mostani látogatás érdekes kontrasztot képzett a lassan 10 évvel ezelőtti élményeimmel. Teljesen más szemmel látom már Spanyolországot. Egyrészt, ami akkor az újdonság lenyűgöző varázsával bírt, az mára megszokottá vált. Másodsorban pedig, mind kulturálisan, mind pedig nyelvileg sokkal otthonosabban mozgok Spanyolországban, mint első itteni kalandozásaim idején. Persze valószínűleg nem csak én változtam. A 2016-os, rövid látogatásom után újra meg kellett állapítanom, hogy Andalúzia kirakatvárosai végérvényesen a tömegturizmus áldozatául estek. Dél-Spanyolország olcsósága, és a világszínvonalú látnivalók kombinációja komoly vonzerőt jelent. Most, és 2016-ban is, nagyon feltűnű volt a városok zsúfoltsága. A 9 évvel ezelőtti emlékeim alapján Ronda például szinte már-már kihalt volt, míg két évvel ezelőtt egymást taposták az utcán a vezetett kínai turistacsoportok. Most az Albaicínt járva már meg sem lepődtem azon, hogy a Alhambrára, és a háttérben a Sierra Nevadára, teljes panorámát nyújtó San Nicolás tér teljes egészében a szedett-vedett hippik és batyus árusok felségterületévé vált. Amikor pedig odasétáltam a tér szélére, hogy megnézzem a kilátást, meglehetősen aggresszíven lettem arrébb hessegetve, mondván, hogy épp belelógok egy fényképbe…

Az emberiségbe vetett hitemet egy, csak helyiek által látogatott, menüs étteremben elfogyasztott paella és boquerones (sült halak) kombinációjából álló ebéd adta vissza. A délután hátralévő részét pedig az andalúz hagyományoknak megfelelően sziesztával töltöttem. Granadai látogatásom fő célja az Alhambra volt, annak is a Naszridák palotái része. Az Alhambra egy mór uralkodás alatt épült erőd és palotaegyüttes, aminek a legdíszesebb része a Naszridák palotái. Ez már 9 évvel ezelőtt is csak külön belépővel volt látogatható, ami a nagy kereslet miatt gyorsan elfogy az adott napra, így anno sajnálatos módon az Alhambrának talán pont a leglátványosabb részét kellett kihagynom. Eljött hát az idő, hogy ezt a hiányosságot bepótoljam.

Hiába dolgoztam ezúttal sokkal több tervezéssel, mint a 100%-ban improvizált 2009-es utamon, a Naszridák palotáiba már egy hónappal a látogatásom előtt elfogytak a belépők. Egyetlen opcióm az éjszakai vizit maradt. Az este 10-es időpontot egyáltalán nem bántam, sejtettem, hogy különleges hangulatot fog kölcsönözni a látogatásnak. A szállásomhoz közeli sarki pékségben vettem néhány empanadát vacsorára, majd az Alhambrának otthont adó dombra vezető hangulatos lépcsősorról megnéztem, ahogy a nap a narancssárgára festi a horizontot, majd lebukik a várost szegélyező távoli hegyek mögött.

Az Alhambra nappal turistáktól zsúfolt környéke a nap vége felé járva elcsendesedett. Az emberek hazafelé tartottak már. A palotákhoz vezető út egy parkon vezetett keresztül, ez természetközelivé tette az élményt. Még egy rókával is sikerült összefutnom, amit kicsit később láttam, ahogy beszökik az Alhambra kertjeibe. Korán érkeztem, így a szelíden lengedező, friss szellőben volt időm gyönyörködni az erőd magaslatáról nyíló éjszakai városi kilátásban. Az Albaicín és a San Nicolás tér felől még ebben a késői órában is sűrűn villogtak a fényképezőgépek vakui. Nem sokkal tíz előtt már komoly sor alakult ki a belépésre várakozó emberek között, majd pontban este tízkor megkezdődött a beléptetés.

A Naszridák paloátit három fő egységre lehet osztani: a Mexuar, a Comares és az Oroszlános palotára. A megtekintés is ebben a sorrendben történt. Próbáltam nagyon lassan haladni és kizárni a körülöttem lévő tömeget, hogy minél jobban el tudjak mélyülni a részletekben, és át tudjam magam adni a hely szellemének. Az első igazán látványos rész a Mirtusz-udvar volt, középen a mirtusz-sövénnyel körbevett tó, amiben tükrüződnek a palota márványoszlopai és boltívei. Ezután a Követek termébe lépve egy igazi ingerorgia éri az embert. Az egész teremnek a falaktól a mennyezetig tartó díszítése, és aprólékos kidolgozottsága szinte értelmezhetetlen és befogadhatatlan. A Két Nővér termébe vezető rövid szakaszon egy kisebb hídon át vezetett az út, ahonnan rá lehetett látni a paloták külső, zord, erődszerű részére. Ez gyönyörű ellenpontott alkotott a belső termek otthonosságával. A Két Nővér terem, ha lehet, még lélegzetelállítóbb volt; a grandiózus cseppkőboltozatot szemlélve szinte már szédültem. A palota csipkés ablakain kinézve a Lindaraja kert dús növényzete, és középen elhelyezkedő szökőkútja nyújtott némi megnyugvást a szemnek. Az éjszakai megvilágítás sejtelmes félhomályában elképzeltem, ahogy egykoron a palota női lakói puha léptekkel, nesztelenül, árnyékról-árnyékra suhanva végiglibbentek a csendes folyosókon. Ekkor viszont már egyre izgatottabb voltam, ugyanis a díszes termek labirintusának kijárata egyenesen az Oroszlános Udvarra vezetett. Aztán néhány lépés után egyszercsak ott álltam egy kilenc éve “üldözött” kép közepén. Körülöttem az udvart szegélyező oszlopliget, a földön négy, középre tartó vízvezető ér, középen pedig a szökőkútként funkcionáló tizenkét oroszlánszobor. Nagyon régen kerültem már ennyire turistalátványosság hatása alá. Egyre csak azt ismételgettem magamban, hogy “uff, itt vagyok az Oroszlános Udvarban!” Nem tudom pontosan hányszor jártam körbe, de elég idő telt el ahhoz, hogy a látogatók többsége már kimenjen, míg vígül csak páran maradtunk. Így abban a kiváltságban volt részem, hogy szinte emberek nékül, majdnem teljesen egyedül lehettem az Oroszlános Udvarban. Leültem a patio szélére egy márványoszlop mellé, és csak bámultam előre. Próbáltam befogadni a látványt. Végül összesen másfél órát töltöttem a Naszridák-palotáiban, ahonnan gyakorlatilag az épületet záró dolgozók dobtak ki.

Mikrokatalónia

A minap láttam egy könyvesboltban egy katalán nyelvű kötetet, ami Katalónia világvégi, eldugott, ismeretlen, apró falvait mutatja be. A könyv címe Microcatalunya, ez ihlette ennek a bejegyzésnek a címét. (A könyvhöz kapcsolódó projekt elérhető a http://www.microcatalunya.cat oldalon.) Mindig is rajongtam a vidéki Katalóniáért, és mindig igyekeztem kampányolni amellett, hogy ha valaki látogatóba jön, akkor lépjen ki egy kicsit a barcelonai klasszikus turistalátványosságok köréből, és legalább egy rövid felfedezőutat szenteljen a vidéknek.

Nekem személy szerint is sokkal érdekesebb, ha egy Barcelonán kívüli helyre kísérhetem a  vendégeket – na nem azért, mert annyira ismerem már Barcelonát. Budapesten lakva is mindig azt mondtam, hogy jobban ismerem a város környéki hegyeket, mint magát a várost, és ez Barcelonára is igaz. A várossal a kezdetektől fogva tartjuk egymással a tisztes távolságot, bár kétség kívül az utóbbi években egyre jobban megszoktam. Összességében dolgozni praktikus és kényelmes, viszont amint egy kis szabadidőm adódik, rendszerint már le is lépek valahova.

Katalónia ráadásul földrajzilag rendkívül változatos, egymástól pár órányi autózásra találhatunk magashegyi falvakat és tengerparti településeket, a skála tehát igen széles. A Pireneusok és a Costa Brava térben ugyan nincsek távol egymástól, mégis két külön világ. A Costa Brava esetében persze nehéz ismeretlen falvakról beszélni, hiszen Barcelona után valószínűleg ez a régió hozza a legtöbb turistát Katalóniának.

Ez a bejegyzés azonban nem elsővonalas látnivalókról szól, amik tömegeket vonzanak. A katalán vidék erőssége pont abban rejlik, hogy bővelkedik olyan helyekben, amik még őrzik az eredeti bájukat és nem estek áldozatul a tömegturizmusnak. A különbséget ráadásul általában az embereknek a turistákhoz való hozzáállásában is zongorázni lehet – a vidék javára. A külföldi életnek nem mellesleg pont ez az egyik legnagyobb előnye, hogy bőven marad idő a kötelező turistalátványosságok melletti, úgymond másodvonalas látnivalókra, megismerve így az adott ország igazi arcát.

A következőkben ellátogatunk Katalónia nyugati részére, az Aragóniával határos Montsec vidékére. A Montsec magyar fordításban Száraz Hegyet jelent, ezzel utalva az ország belső részein jellemző, száraz, kopár vidékre. Nekünk szerencsénk volt, mert június eleji ottjárttunkkor esős, ködös, felhős idő volt, az év nagy részében száraz, okkersárga táj pedig üdítően zöldellt.

Àger

A Vall de Àger nevű völgyben fekvő falu; itt volt a szállásunk egy kemping faházában. Innen könnyen megközelíthető a Montsec legnagyobb látványossága a Congost de Mont-rebei, ami egy látványos túra- és kajakútvonalakról ismert kanyon. Erről még írok majd egy későbbi bejegyzésben. A Vall de Àger-ben vezet a Tren del llacs, azaz a Tavak vasútja nevű történelmi vasút is. Az alagutakon, hidakon, tavak partján vezető vonatozást ugyan nem próbáltuk ki, de a vele párhuzamosan futó országutat beautóztuk, ami szintén meglehetősen látványos volt.

Llimiana

Pallars Jussá és Noguera megyék határán fekvő hegyi falu extravagáns kilátással az alatta húzódó völgyre és a Terradets nevű víztározó tóra. A 790 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik és a Wikipedia szerint 142 lakosa volt 2017-ben. Mi nagyjából 3 emberrel meg egy kutyával találkoztunk, ellenben rengeteg kiadó házat láttunk. Az itteni látogatásunk egyébként teljesen imporvizatív volt, az országútról vettük észre a hegyormon kihívóan pöffeszkedő falut, és nem bírtunk ellenállni a csábításának. Vicces részlet, hogy innen származik az erkélyemen lévő kaktusz, ami túlélte a táskban utazást, és utána szépen megeredt, sőt virágzott is. Azóta is jó egészségnek örvend.

Vilanova de Meyá

A Pallars Jussá megyében tett rövid kitérő után visszatértünk Noguera-ba. Hatalmas ködben, szitáló esőben keltünk át az elhagyatott, keskeny országúton a hegyi hágón, majd egy látványos sziklaalakzatokkal határolt szurdokvölgyben ereszkedtünk le Vilanova de Meyá falujába. Zegzugos kis utcák és egy templomi kilátás lett kalandvágyunk jutalma.

Montsonís

A délutáni kávét Montsonís egy hangulatos, sziklákra épült kávézójában fogyasztottuk el. Ez egyben autós kirándulásunk utolsó állomása is volt, ahová mellesleg a XVII-dik században épült vár miatt érkeztünk. Szemet gyönyörködtető panorámával és kellemes napsütéssel zártuk a túrát.

 

Enni Spanyolországban

Spanyolországban az emberek tudják hogy kell élvezni az életed, ehhez pedig az evés is hozzátartozik. Az ország gasztronómiája igen gazdag, változatos formákban lehet változatos ételeket enni. Ebben a sokszínű gasztronómiai világban teszünk most egy rövid sétát.

Szendvicsek

Az egyik dolog, amit nagyon szeretek Spanyolországban, az a reggelizés. Az országban jelenlévő bárkultúra pozitív hozadéka, hogy sosem kell azon aggódni, hogy mi lesz, ha nem tudtál megreggelizni otthon. Gyakorlatilag minden sarki bár kínálatában fellelhetőek a tipikus spanyol szendvicsek, amik általában még akkor is meglepően jól szoktak kinézni, ha adott esetben a bár látszólagos színvonala ezt nem indokolná. Nincs is annál jobb, mint bringázás közben megállni egy útszéli bárban és enni egy szendvicset, valamint inni hozzá egy kávét. A spanyol szendvicsekről tudni kell, hogy összetevőiket tekintve meglehetősen egyszerűek. Ha például sonkás szendvicset kérünk, pontosan azt is fogjuk kapni. Egy baguettet, sonkával. Illetve vaj/margarin helyett jó eséllyel egy paradicsomos-olvíaolajas alappal lesz megkenve. Nyers zöldség, mint uborka, paradicsom, paprika Spanyolországban nem kerül a szendvicsbe. Általában az étlapon külön kategóriában szoktak lenni a hideg (sonkás, sajtos, stb…) és a meleg (tortillás, húsos) szendvicsek. Nézzünk náhány tipikus szendivcset, a fent említett bocadillo de jamón, azaz a sonkás szendvicsen kívül:

  • Bocadillo de chorizo: a hideg szendvicsek közé tartozik, a chorizo pedig egyfajta vastag kolbászt jelent
  • Bocadillo de tortilla de patatas: tortillás szendvics, személyes kedvencem reggelire. Itt kell megjegyezni, hogy a tortilla Spanyolországban nem a Magyarországon talán jobban ismert mexikói, palacsintára hasonlító ételt jelenti, hanem tojásos omlettet. Általában két verziója lelhető fel az étlapon: a tortilla de patatas, és a tortilla francesa. A különbség a kettő között, hogy az előbbiben krumplit, esetenként hagymát is fogunk találni.
  • Bocadillo de lomo con queso: meleg szendvics, sült hús és sajt található benne
  • Bocadillo de calamares: tintahal karikás szendvics, kimondottan madridi specialitás, ami elsőre elég meglepő, hogy miért pont a szárazföld közepén terjedt ez el. A közhiedelem szerint Madridban lehet kapni Spanyolország legjobb halételeit a gyors ellátórendszer miatt; így már kicsit érthetőbb a dolog.
20160905_094054

tortillás szendvics

20170408_134111

reggelizős idill a Montseny-ben: sonkás szendvics, kávé, bicikli

Napi menü

Reggeli után jöhet az ebéd, amit a legpraktikusabb módon a napi menüt választva lehet elkölteni. A legtöbb étterem még a turistás részeken is kínál napi menüt, ezt általában a menu del dia felirat jelzi az étterem előtti táblán. Ára a nem turistás helyeken 10-11 EUR között mozog, innen megy fölfelé annak függvényébén, hogy mennyire központi elhelyezkedésű a hely. A menüben benne van egy előétel, egy főétel, desszert vagy kv, kenyér, plusz normális helyeken az innivaló is, ami lehet víz, sör, bor, kóla, stb. Általában 4-5 féle előétel és ugyanennyi főétel közül lehet választani. Az előétel a magyarországi szokásokkal ellentétben szinte soha nem leves, illetve nyáron találkozhatunk az andalúz paradicsomlevessel a gazpacho-val, esetleg annak a kistestvérével a salmorejo-val. Előételként leggyakrabban saláták és tésztafélék szoktak szerepelni, itt mindenképpen ajánlom az ensalada de queso de cabra, azaz a kecskesajt saláta kipróbálását, ha van. Menüs rendszerben az egyik leghíresebb spanyol ételt, a paellát, vagy közeli rokonát, a fideuát is előételként fogjuk megtalálni. A paella egyfajta sáfrányos rizsétel, a fideua pedig egy vékony, rövid tésztából és tenger gyümölcseiből álló tál. Érdekes előétel még a piña con jamón, illetve a melón con jamón, azaz ananász, illetve sárgadinnye sonkával. Főételnek rendszerint valamilyen húst, halat, esetleg tenger gyülmöcseit választhatunk. A főtelek általában elég egyszerűek, nincsenek túlcsicsázva, valamint sok helyen jellemző a minimalista köret, azaz ne lepődjünk meg, ha adott esetben több húst kapunk, mint köretet. Érdemes figyelni az étlapon az ételek elkészítési módjára is: nem mindegy például, hogy pollo a la plancha vagy pollo al horno kerül az asztalra. Előbbi serpenyőben sült csirke filé, utóbbi szintén csirke, viszont sütőben, grillcsirkére emlékeztetően lesz elkészítve. Desszertnek választhatunk többféle pudingot, süteményt, és évszaknak megfelelő gyümölcsöket. Ha van rá mód mindenképpen próbáljuk ki a crema catalanát, ami puding a tetején egy vékony, ráégetett cukorréteggel. Említésre méltó desszert még Katalóniában a mel i mató, ami gyakorlatilag túró mézzel, esetenként dióval megszórva. A háromfogásos menü után szinte garantáltan nem maradunk éhesek, és egy ilyen lakomát ennyi pénzért a la carte módon lehetetlen megúszni. Fontos még tudni, hogy délután egy előtt nemigen érdemes beülni ebédelni, általában ugyanis ekkor nyit a konyha. Kivételek persze mindig vannak, főleg a turistás helyeken, ahol a spanyol bioritmustól eltérően szinte bármikor kajálhatunk. Néhány helyen, vidéki éttermekben vacsora-menü is található, ez hasonló rendszerben működik, mint az ebéd-menü.

20170615_132239

tenger gyümölcseis paella

Tapas-ozás

A közösségi kajálás egy remek spanyol formája a tapas-ozás, ami tulajdonképpen arról szól, hogy összevissza eszünk mindenfélét. A társaság együtt, közösen választja ki a különféle fogásokat, amiket ezután szintén közösen fogyaszt el. Itt nincs egyénieskedés, senkinek nincs saját kajája, minden mindenkié. A tapas-ozás intézménye abból a tradícióból ered, hogy a bárokban az ital mellé mindig felszolgáltak egy falatnyi harapnivalót is, amivel letakarták a sörös/borospohár száját. Innen származik az ezer féle falatkák elnevezése, a tapa is, ami fedőt jelent. A tapas tehát nem egyfajta étel, hanem inkább egy étkezési forma elnevezése, aminek keretein belül több különböző ételt kóstolhatunk végig. Fontos megjegyezni, hogy tapas-ozni minimum ketten, de inkább többen érdemes, egyedül igen korlátozottak a lehetőségek. Azt is érdemes tudni, hogy egy vacsorát gond nélkül el lehet intézni így, nem kell aggódni, hogy a végére éhesek maradunk.

Nézzünk néhány fontosabb tapast:

  • Patatas bravas: főtt majd olajban kicsit megpirított krumpli enyhény csípős szósszal. Viccesen vad krumplinak szoktam fordítani, és ez talán a legnépszerűbb tapas, minden tapas-ozásnak az alapja.
  • Aceitunas: olívabogyó, alap kellék spanyol étkezéseknél, sokszor az éttermkeben is kapunk egy kis adagod, mielőtt kihozzák a rendelést.
  • Calamares a la andaluza/romana: rántott tintahal karikák, a kétféle elkészítési mód között az a különbség, hogy az a la romana verzióban kicsit vastagabb és laktatóbb a rántás.
  • Mejillones al vapor: kagylótál
  • Boquerones fritos: kicsi sült halak (a fajtát sajnos nem tudom)
  • Pulpo a la gallega: ahogy a nevéből is látszik, ez egy galíciai specialitás, főtt polip fatálon felszolgálva, olívaolajjal leöntve, pirospaprikával meghintve, főtt krumplival kísérve. Az egyik kedvencem.
  • Buñuelos de bacalao: tőkehal húsából összegyúrt golyócskák olajban kisütve
  • Gambitas fritas: apró garnélarákok olajban kisütve
  • Croquetas: kölönböző (általában) húsos krokettek
  • Albóndigas: húsgolyók
  • Pimientos del padrón: kis zöld paprikák sütve, megsózva

Ez persze nem a teljes választék, ezen kívül a menü étteremtől függően változik, de ezeket jó eséllyel a legtöbb helyen meg lehet találni. Az is látható, hogy elég domináns a tenger gyümölcseis/halas szekció, szóval ha valaki kifejezetten ódzkodik az ilyesmitől, az jelentősen leredukálja a variációs lehetőségeket. A fent említett meleg ételeken kívül szinte mindig találunk a választékban különböző sonka és sajttálakat is.

Pintxos-ozás

A spanyol konyha másik remek találmyána a pintxos, ami a baszk gasztronómiához kapcsolódó étkezési forma, amelyben a tapas-hoz hasonlóan az ital mellé amolyan aperitifként valamilyen apró falatkát is fogyasztunk. Ez a pintxos esetében egy apró szelet kenyér, rajta valamivel, és az egész egy fa pálcikával van átszúrva. Innen ered a név is, a pinchar ugyanis azt jelenti spanyolul, hogy szúrni. Az a bizonyos valami, ami kenyéren van, gyakorlatilag bármi lehet. A tapas-hoz hasonlóan vannak hideg és meleg pinchos-ok, a kis falatnyi kenyéren találhatunk sonkát, sajtot, tortillát, sült kolbálszt, külnböző halas és rákos alapú kompizíciókat. Habár kulturális háttere alapján italozás mellé szolgáló harapnivalóról van szó, nyugodtan meg lehet vacsorázni ilyen módon. Érdekesség, hogy a fogyasztás a bárpultról saját kezűleg való szabadon elemelés módszerével működik, a végén a fizetés pedig az összegyűlt fa pálcikák megszámlálása alapján történik. A pálcikák hosszának az eltérése utal a pinchosok árára: a rövidebb olcsóbb, a hoszzabb drágább. Az árak egy-két-három euró között mozognak.

Specialitások

Nézzünk néhány érdekes/jellemző specialitást, amibe belefutottam.

  • Arroz negro: A fekete rizs a tengerparti, mediterrán régiókban előforduló étel. Ez gyakorlatilag egy fokhagymás, garnélarákos, tintahalas paella, aminek elkészítéséhez felhasználják a tintahal tintáját is, ez adja neki a markáns fekete színt. Mellé jár az alioli, egy jellegzetes fehér színű, a majonézhez hasonló állagú, fokhagymás szósz.
  • Cochinillo: a Madrid mellett található festői szépségű, középkori hangulatot árasztó Segovia specialitása a sült malac. A puhára sült malacot a tradíció szerint egy tányér élével szeletelik fel, ezzel is bizonyítva a puhaságát. A mára éttermi látványossággá vált szeletelés azon prózia okból indult, hogy a kor egyik leghíresebb éttermében hirtelen nem volt kéznél kés a szeleteléshez, így a nagy sietségben egy éppen kéznél lévő tányért használtak fel a célra. Kicsit később, amikor már tradícióvá vált a étterem étkező részében való tányérral szeletelés, mint attrakció, egy alkalommal a szeletelés végén kirepült a tányér a főpincér kezéből, így teremtődött meg a tényérral szeletelés, majd tányértörés tradíciója. Ez utóbbi inkább csak esküvőkön illetve más ünnepségeken jellemző.
  • Fabada: a faba spanyolul babot jelent, maga az étel pedig egy észak-spanyolországi, asztúriai babos specialitás, egy igazi kalóriabomba a hidegebb éghajlatra, ami megfelelő mennyiségű energiát biztosított az asztúr pásztoroknak. Főtt bab hozzáfőzött szalonnával, hurkával és kolbásszal.
  • Butifarra: sült kolbászféle, Katalóniában tipikus
20151030_133726

fabada asturiana

Érdekes éttermi élmények

Ne gondoljunk sokcsillagos Michelin éttermekre, de így is sikerült véletlenül belefutnom egy-két érdekességbe. Ebből jöjjön most kettő.

Az első az Amigo Camilo nevű halsütöde Gran Canarián, Las Palmas-ban. Nem túl központi elhelyezkedésű, gyakorlatilag a tengerparti sétány legvégén található az egyik utca sarkán. Cserébe remek kilátást biztosító, tengerre néző panoráma-terasszal rendelkezik. A megérkezés után ahelyett, hogy leültettek volna, egy kedves néni bevezetett az étterem belső részében lévő halas pulthoz, hogy válasszam ki a halat. A pult pontosan úgy nézett ki, mintha akárcsak egy piacon lennénk, rajta jégágyon a legkülönfélébb halakkal és tengeri herkentyűkkel. Spanyol profizmusom ebben a pillanatban hullot szerteszét, ugyanis ha valaminek esetleg tudtam is volna a nevét, magának a halnak a képét már biztos nem tudtam volna hozzátársítani, így maradt a jó öreg mutogatós módszer, hogy ezt kérem, meg azt kérem. Ezután visszamentem a teraszra, és kíváncsiam vártam, hogy megsülve rá fogok-e ismerni a halaimra. 🙂 Az étterem berendezése egyébként rendkívül egyszerű, kint a teraszon műanyag székek és asztalok voltak. A kiszolgálás viszonylag gyors, és minden amit kapsz, friss, helyben sült. Az ételek sincsenek túlbonyolítva, a sült halhoz jár egy szelet citrom, egy buci, és kérhetsz hozzá sült krumplit vagy salátát.

A másik érdekes élményem egy teljesen más jellegű, konzervatívabb étteremhez kötődik Madridban. A Plaza Mayor-tól nem túl messze a Calle Cava Alta utcában, Restaurante La Latina névvel találhatjuk meg a szó szerint pár asztalból álló, családias hangulatú helyet. Berendezése tradicionális, fehér abroszos asztalokkal, kakukkos órával és díszes tényérokkal a falon. A napi menüjükre sem minőségben, sem pedig mennyiségben nem lehetett panasz, bőségesen jóllaktam. A hely méreteivel kapcsolatban akkor jött a meglepetés, amikor evés után fölálltam, hogy a menüs éttermkeben megszokott gyakorlat szerint a pultnál fizessek (így nem kell várni a fizetésnél is a pincérre). Ekkor derült ki, hogy az étterem olyan pici, hogy a helyiség sarkán befordulva megláttam, hogy még pult sincs, és gyakorlatilag már közvetlenül a konyhával álltam szemben. Azért fizetni így is sikerült. 🙂

Costa Brava a lo hippie

Este 10-re érkezem busszal Barcelonából Tossa de Mar-ba a Szent Iván-éj elől menekülve. Kicsit késésben vagyok, a fieszta már elkezdődött. Szapora léptekkel vágom át magam a belváros szűk utcáin, keresztül a petárdázó tömegen. Fejemben bántó harsogással visszhangzik minden egyes robbanás. A parti sétányra érve siettemben vissza-visszanézek az óváros felé. Az apró öbölben kisebb vitorlások és csónakok tucatjai ringatóznak, mögöttük kirajzolódik a vár sziluettje a város fölé lőtt tüzijáték fényében. A part menti éttermek teraszai zsúfolásig megteltek, az egész estés vacsorához a fényárban úszó öböl nyújt impozáns hátteret.

Hamarosan végetér a sétány, és a fejlámpám fényében folytatom utam a sziklás partszakasz szélén húzódó gyalogösvényen. Még egy utolsó pillantást vetek hátrafelé, és végleg magam mögött hagyom a zsivajgó, ünneplő tengerparti várost. Ugyan még hallani lehet a tüzijáték rakétáinak egyre távolodó fütyülését majd robbanását, az éjszaka magánya mégis megnyugvást hoz.

A part menti gerincen vezető ösvény először lejteni kezd, majd hirtelen erősen balra, a szárazföld felé fordul. A tenger ezen a ponton egy keskeny sávban behatol a part menti dombok közé, apró, védett öblöt alakítva ki. Ez a Cala Bona. Az öbölhöz közeledve egy kisebb kutya rohan ki az ösvényre, majd ugatásával töri meg a csendet. Az öböl sarkában egy teraszos vendéglő húzódik; a várostól távoli fekvésének és a késői órának köszönhetően zárva van már. A terasz mellett a parton a víz által gömbölydedre erodált sziklák formálnak csábító, természetes fekhelyet. Többen is készülnek itt az éjszakára egy-egy hálózsákban. Próbálom nem megzavarni őket, óvatos léptekkel folytatom utam.

A Cala Bona intim meghittsége után óriási parti fogad a következő öbölben, a Cala Polában. A lehető leggyorsabban próbálok átjutni a durrogó petárdák között a kemping végében elhelyezkedő homokos partszakaszon. A Giverola Resort kiterejedt apartman-együttesét megkerülve már közeledek a célomhoz. A lakott részeket újra elhagyva keskeny ösvény indul a domboldalban, ami később hosszan kacskaringózó, meredek lépcsősorban folytatódik. Még néhány lépcső, és már fent is vagyok. Egyre erősödő diszkózenét hallok a közelből, majd a kaptató után egy függőleges sziklafal peremén találom magam. Talpam alatt, a sziklafal tövében, mintegy ötven méterrel lejjebb, keskeny, homokos földnyelv húzódik. Ez a Cala Futadera, aznapi célom. Azt terveztem, hogy itt töltöm az éjszakát. Az egyetlen bökkenő csupán, hogy lent éppen egy, a Costa Brava egyik legexklúzívabb környezetében megtarott, Szent Iván-éji parti folyik. Néhány tétova lépést teszek lefelé a sziklába vájt, meredeken eső betonlépcsőn, de a tömeget és a hangzavart érzékelve gyorsan visszakozom. Csendre és nyugalomra vágyom, nem pedig partizásra.

Végül a korábbi domboldalon visszaereszkedve, a Cala Giverola egy védett melléköblében, találok menedékre. Mögöttem és két oldalt szinte függőleges, sziklás partfal, előttem az öböl vize, rajta egy ringatózó vitorlással, alattam a matracként szolgáló homok, fölöttem pedig a csillagok és az erősen világító hold, körülöttem egy lélek sem. Tökéletes a nyugalom.

Ébredés után veszek egy gyors frissítő fürdőt a tenger hideg vizében, majd visszasétálok Tossa de Mar-ba. Élvezem a korai órák csendes nyugodtságát. Amit az éj sötétje sejtelmessé varázsol, az a nappali fényekben szinte új, ismeretlen tájként rajzolódik ki előttem. Egy-egy kiszögellésről gyönyörű kilátás nyílik a Costa Bravára oly jellemző, apró öblökkel tagolt, meredek sziklafalakkal szegélyezett partszakaszra.

Késő délután érkezem busszal Palamós-ba, majd rövid városnézés után elindulok abba az öbölbe, ahol aznap tervezem tölteni az éjszakát. Egy, az óvárosból induló, hosszú tengerparti sétaút fűzi egymásra a remek hangulatú öblöket, amiknek érdekes színfoltja a Cala S’Alguer. A pár házból álló egykori halászfalu eredete a XVI-dik századra nyúlik vissza, és a mai napig őrzi egyszerűségét és a természettel való harmóniáját. Az örökzöld erdő szorosan körülöleli az egymást érő, sziklára épült házakat. A fehérre meszelt falakat színes faajtók díszítik. A házak előtt, a pár méter hosszú köves öböl partján, apró csónakok fekszenek. A házak ajtajai szinte közvetlenül a tengerre nyílnak; nem lehet rossz itt valamelyik teraszon reggelizni.

A Cala de Castell az utolsó városi strand amit érintek. A homokos parton lévő étterem pincérei már pakolják össze az asztalokat és a székeket a késő délutáni fényekben. Magam mögött hagyom a lakott részeket, először egy meredek emelkedőn vezet az ösvény az erdőben, majd leereszkedik a tenger irányába és közvetlenül a víz mellett, de magasan, a sziklapart tetején folytatódik. Balról régi üdülőházak kerítései szegélyezik az utat, jobbról keskeny, meredek falú öblök váltogatják egymást. Az egyikben egy pár fürdőzik idilli környezetben. Meglepődöm, már jó ideje nem találkoztam senkivel, és nem is számítottam emberre ezen az eldugott helyen.

Az árnyékok egyre hosszabbra nyúlnak, a lemenő nap fényei narancsosra festik a tengerbe zuhanó sziklafalakat, a napközbeni forróság kellemes meleggé mérséklődik. A Cala Estrata-ba érve egy sziklának támaszkodó kalyibát veszek észre, amiben egy öreg hippi lakik tucatnyi macskával. Innentől egymást érik az öblök, a következőben páran már sátraznak, ami szintén meglep. Nem számoltam sem az öreggel, sem a többi sátrazóval, de nincs gond: így is jut saját öböl nekem is, a többiektől teljesen elszigetelve.

A Partra érve egészen feldobódott hangulatba kerülök: a hely szinte paradicsomi. Az öböl minden irányból védett, embernek nyoma sincs. Szemben az Illes de Cap Planes sziklás szigetegyüttese emelkedik ki a tengerből. A homokos tengerpart tökéletes fekhelyet biztosít. A félreeső, eldugott öbölben eltöltött éjszaka ötlete felvillanyoz. Puritán, természethez közeli módon, csendes és nyugodt környezetben lehetek. Az éjszaka során csupán a távoli, parttal párhuzamosan haladó hajók monton zakatolása emlékeztet arra, hogy nem is vagyok olyan távol a civilizációtól, mint ahogy tűnik.

A holdvilágot, csillagfényt és a szentjánosbogár-szerűen villódzó éjjeli rovarokat az egyik legszebb napfelkelte követi, amit valaha láttam. Ahogy elkezd világosodni az ég először a sirályok jelennek meg, vijjogó hangjuk megtölti a levegőt. Az öböl szélén egy lapos kövekből álló sziklacsoport nyúlik be a tengerbe, onnan figyelem az ébredező természetet. A védett, szinte hullámmentes vízben kormoránok halásznak. A közelben néhány halászhajó húz el, hatalmas, felhőszerű sirály raj által követve. Ideje lassan nekem is indulnom.

Latin virtus

Egy turistákkal tömött buszon ültem és mereven bámultam az ablakon keresztül az elshuanó, semmitmondóan kopár léridai tájat. Az esőbe forduló, letargikus, szürke őszi idő remekül illett borongós hangulatomhoz. Ilyenkor komoly bátorság kell már ahhoz is, hogy valaki hozzámszóljon.

Épp a gyors reggeli után kászálódtunk vissza a buszba, amikor az egész addig az előttem lévő sorban alvó Camilo odalépett hozzám, és a melletem lévő üres ülésre mutatva megkérdezte: leülhetek? Bután néztem a 30-hoz közeli mosolygós chilei srácra. EZ most TÉNYLEG ide akar ülni? – gondoltam magamban. Ezt meg hogy találta ki? Persze – válaszoltam nem túl lelkesen. Nem vágytam társaságra.

Camilo leült, és egyből elkezdett beszéltetni. Mivel foglalkozol? – jött a kérdés. Programozó vagyok – feleltem. A rövid-, fekete hajú, barnabőrű srác szemei felcsillantak, egészen eksztázisba esett. Most láttam egy dokumentumfilmet és nagy tisztelőtök vagyok. Ti vagytok a 21-dik század császárai – magyarázta lelkesen. Elmondása alapján programozónak lenni valami elképesztően menő és trendi dolog, ráadásul onnan és akkor dolgozol, ahonnan és amikor csak kedved tartja. Na, remek, nem elég, hogy nem hagy békén, még ki is kell ábrándítsam – morgolódtam magamban. Közben izgatottsága és közvetlensége egészen zavarba ejtett. Remélem, nem tőlem akar valamit – futott át az ijedtség az agyamon.

A sugárzó pozitivizmus és vidámság valamennyire mégiscsak megtörte a jeget és kirángatott a szürke melankóliából. Elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy Camilo nemrég jött át Brazíliából Barcelonába, és az egyik spanyol fapados légitársasánál – a Vuelingnél – dolgozik marketingesként. Én is meséltem pár dolgot, aminek a végén Camilo felém fordult, és nagyon komoly arccal azt mondta: hú András, te nagyon bátor vagy! Te egy igazi kalandor vagy! Figyelj, én is éltem Brazíliában, távol a hazámtól, a családomtól, aztán pedig egyedül átjöttem az Atlanti-óceánon Európába. Ez olyan bátorságot ad, hogy bármelyik csajhoz odamegyek és könnyedén leszólítom. Lehet, hogy elhajt, de nem számít! Akkor is megpróbálom, mert olyan erőt ad az, amit eddig átéltem és véghezvittem!

Nevettem. Tetszett a hasonlat, pedig csajokról addig nem is beszélgettünk. Isten áldja Camilót és a latin virtust, amely mosolyt csalt az arcomra azon az októberi napon!

Comapedrosa Skyrace 2016

Hogy milyen volt az idei Comapedrosa Skyrace? A helyes válasz az, hogy nem tudom, nem emlékszem. A jó Comapedrosa Skyrace legfőbb ismérve, hogy a lélek a rajt után pár száz méterrel elhagyja a testet. Onnantól kezdve nem marad más csak az oxigénhiánytól beszűkült látómező, az egekbe szökő pulzus miatt a fejedben visszhangozva lüktető szívverés, és a megfeszülő izmok ütemes munkája. A brutális emelkedők, A Fal, ahol a bokrokba kapaszkodva négykézláb mászol fölfelé, a kitett sziklaszirtek, a köves lejtők, ahol minden lépésed egy különös precizitással megtervezett mozdulat kell legyen. Ez a verseny maga a skyrunning műfaj megtestesítője: 22km, 2280m pozitív szintkülönbség, 2942m legnagyobb tengerszint feletti magasság. Az egész a puszta erőről és technikáról szól. Itt nincs taktikázás, nincs pihenés, minden pillanatban a tőled telhető maximumot kell nyújtanod, különben bedarálnak. Hogy miért szeretem ezt a versenyt? Azt hiszem, fekszik a stílusomnak. Keveset kell futni. 🙂

Idén már régi jó ismerősként üdvözöltem az andorrai Arinsalt. A tavalyinál sokkal jobb logisztikát sikerült összehoznom, közvetlenül a versenyközpontban lévő faluban volt a szállásom. A verseny előtti délután összefutottam az utcán a későbbi győztes brit Tom Owens-el, aki a épp a rajtcsomagot tartalmazó szatyorral baktatott a hotel felé tök egyedül. Úgy látszik a terepfutás sztárjai még a földön járnak.

Az idei versenyre – az eddigi tapasztalatok alapján – forradalmi újításokkal készültem. Elsőként például kicsit bemelegítettem verseny előtt. 🙂 A másik újítás az volt, hogy elhatároztam, hogy ezúttal nem futom el az első pár száz métert. Mivel a futás úgyse az erősségem, úgy döntöttem, hogy az aszfaltos bemelegítő szakaszon inkább csak utazok a mezőnnyel. Kíváncsi voltam mi sül ki ebből, tavaly ugyanis pár perc alatt szétcsaptam magam, és rövid időn belül kis híján versenyen kívülre kerültem.

Most se volt könnyű regenerálódni a rövid futásból, de sokkal jobban éreztem magam, mint egy évvel ezelőtt. Beálltam a mezőnybe az emelkedőn, és vártam. Ezúttal tudtam tartani a tempót, ha nem is könnyedén, de legalább nem kezdtem el zuhanni hátrafelé. Nyugodtan, a lehető leglazábban próbáltam haladni, és vártam. A verseny előtt nem sokkal majd’ egy hetet töltöttem a Pireneusokban, ez nem múlhat el nyomtalanul.

És igen, egyszer csak – mintha megnyomtak volna egy gombot – bekapcsolt a turbómotor. Éreztem ahogy a testem megtelik erővel, a lábaim súlytalanná váltak, és könnyedén indultam meg előre a mezőnyben. Megtörtént amire vártam! Imádom ezt az állapotot! Csak megfelelő edzettségi szint és pihentségi állapot mellett jön elő: ilyenkor hatalmas teljesítményre vagy képes könnyedén, szinte erőlködés nélkül. Úgy érzed, mintha repülnél. Hol volt már a tavalyi szenvedés emléke, a pokol tüzével izzó vádli? Sorra hagytam el az embereket, csak azért nem mentem még gyorsabban, mert próbáltam magam visszafogni.

Aztán valahol az első és a második frissítőpont között – nagyjából ott, ahol tavaly elkezdtem feléledni – elmúlt ez az érzés. Ahogy korábban bekapcsolt, most ugyanúgy minden átmenet és előzetes figyelmeztetés nélkül hirtelen kikapcsolt a turbómotor. Baj nem volt, de vége lett az előzgetéseknek, és arra kellett koncentrálni, hogy tartsam a pozícióm. A helyzetem azonban fokozatosan romlani kezdett, már benne voltunk a 2500 fölötti régióban, amikor egy kifejezetten trükkös, kitett szakaszon kissé szédülni kezdtem. Gyakorlatilag a legalkalmatlanabb hely volt ez a gyengélkedésre. Utólag már biztos vagyok benne, hogy itt enni kellett volna egy gélt, akkor azonban nem láttam ilyen tisztán a helyzetet, valamint a terep is alkalmatlan volt erre a manőverre. Feszes koncentrációra volt szükség, hogy biztonsággal átevickéljek ezen a részen.

A 2748 m-es Pic de les Fonts-tól a Pla de l’Estany-ig vezető lejtő volt az abszolút mélypont. Az addig minden nehézség ellenére foggal-körömmel védett, viszonylag előkelő pozícióm pillanatok alatt vált a sporttársak martalékává. Komplett vonatok húztak el mellettem, kegyetlenül bedaráltak a sodrós, apróköves, csúszdaszerű lejtőn.

Magamat is megleptem vele, hogy milyen rossz bőrben érkeztem A Fal alatti frissítőponthoz. Ki is használtam az időt üzemanyag feltöltésre, majd tétován, ingatag lábakon A Fal felé vettem az irányt. Innentől a pálya 2 km alatt 1000 m szintet emelkedik egészen a Comapedrosa 2942 méteres csúcsáig. Közben egy olyan szakasszal, ahol nincs út, nincs ösvény, csak a brutális meredekségű hegyoldal, ahol fűcsomókba, bokrokba kapaszkodva négykézláb mászol fölfelé, miközben néha félreállsz a föntről meginduló, guruló kövek elől. Ez A Fal.

Tavaly itt még viccelődni is volt erőm, most azonban az volt a feladat, hogy itt álljak fel a korábbi ütésből. Szinte lehetetlen. Mert mégis mire számíthat az ember? Ha hullaként érkezel A Fal alá, miért pont itt jönnél helyre? Összeszorítottam a fogam, és nekifeszültem a hegyoldalnak. Kínkeserves, kínzással felérő mászás ez, ahol minden lépésért harcolni kell. Paradox módon minél magasabbra értem, annál jobban éreztem magam. Egyre biztosabb voltam benne, hogy korábbi gyengélkedésem csak egy versenymenedzselési problémának tudható be, és van visszaút. A gélek kezdtek dolgozni, én pedig kezdtem felérni újra azokra az emberekre, akik a lejtőn elrobogtak mellettem.

Megérkeztünk az egyik kedvenc szakaszomhoz, ahol szintén ösvény nélkül, egy hatalmas sziklákból álló labirintusban, kőről-kőre ugrálva, folyton a helyes irányt keresve lehet előre jutni. Szellemileg mindig felfrissít ez a szakasz. A verseny közben lezajló mentális folyamatok gyönyörű példája volt ez. Láttam, hogy erőre kapok, láttam, ahogy egyre közelebb kerülök az előttem lévőkhöz, és belehergeltem magam egy pozitív spirálba. Ez már nem a verseny elején működésbe lépő turbómotor volt, könnyedségről szó se volt. Vért izzadva, fogcsikorgatva jött csak a tempó. De jött! A következő rövid, lépcsőszerű emelésen átvágtam magam a komplett csoporton, a csúcs alatti hágóhoz pedig már jókora előnnyel érkeztem.

Andorra tetején egy pillanatra se álltam meg, aminek főleg pragmatikus okai voltak: idén lejjebb vitték a csúcs alá a frissítőpontot. Néhány frissen utolért kollégát előre tessékeltem a 8 km hosszú, 1500 m szintvesztéssel járó, combszaggató lejtő előtt. A korábban elhagyott nagyobb, népes csoportnak azonban itt már nem volt esélye a felzárkózásra. Volt egy pár rész, ahol kiengedtem a féket, és gyorsnak ítéltem magam – ami az idei lejtőzéseimhez mérve talán igaz is volt. Nagyhalál nem volt, érzésre sokkal fittebben és könnyedebben teljesítettem ezt a szakaszt, mint egy évvel ezelőtt, amikor már botladoztam, meg haldokoltam.

Nem is sokan előztek előztek le, és mivel összességében elég erősnek éreztem a produkciót, elég jó állapotban is voltam, azt gondoltam, hogy itt bődületes rekorddöntés lesz. A meglepetés a célban ért, amikor megláttam az órát. A 4:42 nem úgy hangzott, mint egy bődületes rekorddöntés. Később kiderült, hogy olyannyira nem, hogy egy perccel kikaptam a tavalyi időmtől. Az utólagos elemzés alapján kiderült, hogy fölfelé mindenhol gyorsabb voltam idén, viszont lefelé többet veszítettem, mint amennyit fölfelé nyertem. No, annyi baj legyen, így is remek móka volt, egészen meghozta a kedvem újra a versenyzéshez. Jövőre ugyanitt! 🙂

Entrevalls 2016

Egy évvel ezelőtt ez a verseny volt életem első komoly terepfutóversenye, egyben az első pireneusi versenyem. A kivételes szépségű Vall de Núria völgyből induló, majd a spanyol-francia határon futón, a 3000 méter körüli hegygerincekről szédítő panorámát nyújtó megmérettetés rögtön klasszikussá nemesült számomra, így nem volt kérdés hogy visszatérek.

A megérkezést és az előkészületeket minden eddiginél lazábbra vettem. Ennek részben az volt az oka, hogy rossz napra néztem a vonatmenetrendet, így Ripollban lekéstem a buszcsatlakozást Setcasesbe. Ha már így alakult, nyugodtan megebédeltem, és szétnéztem Ripoll egészen tűrhető óvárosában. Egy évvel ezelőtt úgysem volt rá időm.

Az esti busz érkezéséig mégsem akartam a városban maradni, inkább átbuszoztam a közvetlenül a Pireneusok lábánál fekvő Camprodónba, azzal a céllal, hogy a Setcasesbe tartó esti járatot ott csípem majd el. Közben megérkezett az összes idei utazásom elmaradhatatlan kelléke, az eső is, de szerencsére a buszozás alatt el is állt.

Camprodón a Ter és a Ritort folyók találkozásánál épült, a főattrakciója a XII. századi román stílusú kőhíd, a Pont Nou, amiről remek panoráma nyílik a két folyóra, a szűk kis utcákra, és a falut körülvevő zöldellő hegyoldalakra.
A vidéki Katalóniát járva gyakran van olyan érzésem, mintha a térbeli utazás mellett időutazáson is vennék részt. A középkori hangulatot idéző falvak kőházakkal szegélyezett utcáin sétálva óhatatlanul megérinti az utazót a régi idők történelme. Az ódon, de a maga nemében mégis bájos települések éles kontrasztot alkotnak a modern, nyüzsgő Barcelonával, egyedi hangulatot kölcsönözve a vidéknek. Számomra ez az igazi Katalónia, ahol messzire kerülünk a zsizsegő fővárostól, és ahol még élnek a klasszikus mediterrán jellemvonások – úgy mint vendégszeretet, jókedv, közvetlenség – és nem estek áldozatul a tömegturizmusnak. Itt még élmény kiülni egy régi épületekkel körülvett apró tér árnyas kávézójának a teraszára valamilyen péksüteménnyel és egy café con lechével, és élvezni a minket körülvevő miliőt.

Este nyolc után, az utolsó járattal érkeztem Setcasesbe, amivel a rajtszámfelvételt is lekéstem. A rendezőket még pont sikerült elcsípnem, megnyugtattak, hogy a rajtszámot másnap reggel a buszon is felvehetem majd. Merthogy az Entrevalls egy A-ból B-be tartó verseny, tehát nem körpályán zajlak. A szervezők pedig biztosítanak buszos fuvart reggel a célfaluként szolgáló Setcasesből Queralbs-ba, a rajtba.

A hűvös, borongós időjárás ellenére a vasárnapi előrejelzés viszonylag biztató volt, és a magyar fociválogatott is legyőzte Ausztriát, így minden adott volt, hogy másnap egy jó napom legyen.

Reggel a szállás ajtaján kilépve kellemes meglepetés fogadott, ugyanis egyáltalán nem volt olyan hideg, mint amire számítottam, és semmiképpen se volt hidegebb, mint amilyenre előző évből emlékeztem. Ekkor még nem sejtettem, hogy pár órával később mi vár majd rám.

A buszkaraván reggel 6:15 körül indult bő egy órás útjára a völgyeket ellepő reggeli sűrű ködben. A kissé még álmoskás futóközönséget az egyik szervezőcsaj látta el információval meg hiányzó rajtszámokkal. Én reggelente általában nem vagyok túl szórakoztató társaság, csak nézek ki bután a fejemből és bambulok. Na, ha ehhez hozzávesszük, hogy hajnali hat óra van, egy futókkal megtömött buszon utazok, hamarosan 3000 métert súroló hegyeken fogok szaladgálni, és körülöttem mindenki katalánul hablatyol…el lehet képzelni az arckifejezésem. A bambulást csak az úttesten átfutó őzike (Bambi) zavarta meg egy pillanatra, aztán újra összefolyt a fejemben az ablakban suhanó táj a katalán zűrzavarral…

Idén szerencsém volt, mert az én buszom érkezett meg legelőször, ami azt jelentette, hogy a rajtig hátralévő fél órában volt idő nyugodtan összekészülődni, nem kellett kapkodni semmivel. A felkelő nap eső sugarai is elérték Queralbs apró, futóktól zsúfolt főterét, kellemesen átmelegítve a reggeli hűvösben kihűlt végtagjaimat.

A két héttel ezelőtti Skyrace Vallibierna porig rombolta az önbizalmam, aminek megfelelően a leghátsó sorokból indultam neki a 30 km-es távnak. Aztán perceken belül mindent megértettem. Óriási volt ugyanis a különbség a két verseny mezőnye között. A Vallibiernán az első méterektől kezdve úgy rakták neki az emberek, mintha az életük múlna rajta, itt meg sorra csíptem el az óvatosságra intő beszélgetésfoszlányokat, mondván nem szabad sietni, messze van még a vége. Ez a különbség a Skyrunner Series és egy “szimpla” magashegyi futóverseny között.

Sajnos ez azt is jelentette, hogy sokkal előrébb kellett volna lennem a rajtban, aminek őrült előzgetés lett a következménye. Úgy haladtam keresztül a mezőnyön, mint kés a vajon. A lábaim ezúttal tökéletes állapotban voltak, a testem szinte kérte az adrenalint, a sebességet. Folyamatosan fokoztam a tempót, mondván még lehet följebb csavarni, még nem szenvedek, még nem szédülök, ennél sokkal többet is kibírok! Az itteni emelkedők a Vallibierna után szinte lejtőnek tűntek, csak úgy faltam a kilométereket, repültem. Egymás után jöttek az ismerős tereptárgyak.

Az első vészjósló jel a tó alatti nyílt szakaszon befújó jeges szél volt. Hmm, lehet hogy mégsem lesz olyan szép idő mint tavaly volt? Pedig egész addig ebben bíztam. A tóhoz meglepően éhesen érkeztem, ezt főleg annak fényében nem tudtam hova tenni, hogy a Vallibiernán szinte csak “kólából” mentem, még gélt is alig ettem. Egyelőre azonban nem foglalkoztam sokat a témával, ezt leszámítva igencsak fittnek éreztem magam.

A Vall de Núriát elhagyva megkezdtük a mászás második, lassabb szakaszát föl 2800 méterre, a francia-spanyol határra. A jeges szél egyre erősödött, megdermedt kezeimet ökölbe szorítva dacoltam a hideggel. Bizonyos fokú hőmérséklet-ingadozást tudni kell tolerálni – jutott eszembe Apám mondása még az otthoni teljesítménytúrákról, amikor anno percenként álltam meg öltözködni.

Előttünk azonban szó szerint sötét jövő sejlett fel, ugyanis lassan elértük a hegy tetején megült ködöt. A talpam alatt ropogott a keményre fagyott, zúzmarás föld, a szél pedig sehogy nem akart csillapodni. A valóságtól teljesen elrugaszkodott ötletnek tűnt mászáshoz széldzsekit húzni, hiszen abban fél perc alatt csatakosra izzad az ember, de most mégis eljött ez a pillanat. A testemet átjáró gonosz szél hirtelen kívül rekedt, és sokkal komfortosabban éreztem magam. A hágóhoz közeledve teljesen elmerültünk a ködben, a táj téliesre változott. A látótávolság drasztikusan lecsökkent, a siltes sapkát a jó érzéssel bekészített rendes sapkára cseréltem, ami életmentőnek bizonyult ezen a szakaszon. A helyzet abszurditását megörökítve lőttem pár képet a telefonnal, de a megdermedt ujjaimmal alig tudtam azt visszarakni a táskába. Közben a mászás helyett a legnemesebb testrészeim hideg elleni védelmével voltam elfoglalva. Kiderült ugyanis, hogy a 0°C körüli hőmérséklet és az ultrakönnyű futónadrág kombináció ilyen szempontból nem a legideálisabb. Viccesnek tűnő, banális probléma, de valójában meglehetősen kellemetlen, amikor ott fázik…

A hágót elérve nem volt se kilátás, se eufória: túlélőüzemmódba kapcsoltam. Volt aki visszafordult, én pedig olyan gyorsan haladtam előre, amilyen gyorsan csak bírtam. Egy cél volt csak: a lehető leghamarabb elhagyni ezt a zónát. Közben megjelent a hó is, volt hogy 15-20 centi mély hófoltokon futottunk keresztül. A gerinccel párhuzamosan haladva a viharos oldalszélben úgy csapkodott a széldzseki, mint valami vitorla. Ijesztő volt belegondolni, hogy egy milliméternél vékonyabb anyag választ csak el a külvilágtól. Kezdtem úgy gondolni, hogy rossz döntés volt a kesztyűt a szálláson hagyni, és egy lábmelegítő se jönne rosszul. Az iszonyatos tempó ellenére a hideg szép lassan kezdett bekúszni a cipőmbe is, a combjaim pedig vörösen izzottak. Ha itt megállsz, akkor vége, Game Over. A folyamatos mozgás az egyetlen lehetséges megoldás ezekre körülményekre. Ilyenkor derül ki, hogy valójában a hegy nem játék. Jópofának tűnik 3000 méter körüli hegyeken futkorászni, de nyári felszerelésben téli körülmények között ugyanez a móka egyáltalán nem veszélytelen.

20160619_102735

20160619_102743

20160619_113729

13510994_1327444990618023_5565632477662800033_n

Bármennyire is erőltettem a tempót, a lábaim egyszerűen kihűltek a lejtőre, a mozgásom darabossá vált. A téli hegyoldalban magányosan gubbasztó fotós látványa legalább annyira szürreális volt, mint maga az egész szituáció. Akkor nyugodtam meg, amikor végre kiértünk a felhőből, és előttünk a tiszta, kék ég és a gyönyörű, napsütötte táj látványa terült el. A frissítőponton alaposan feltankoltam, és adtam magamnak egy szusszanásnyi időt, hogy kicsit leülepedjen mindaz, amit átéltem. Még hátravolt a 2714 m-es Gra de Fajol megmászása, ami 2400-ról indítva igazából csak egy agresszívabb vakondtúrásnak tűnik. Már ezt a szakaszt is kissé lazábbra vettem, a csúcson viszont végleg kiengedtem. Kész az összes komoly mászás, megcsináltam amiért jöttem, mehetünk haza!

Lefelé gyorsan be is darált pár sporttárs, de félelmetesen nem tudott érdekelni a dolog. Kényelmesen, a magam tempójában haladtam lefelé, és jól elnosztalgiáztam rajta, hogy egy évvel ezelőtt itt már a halálomon voltam. Közben persze a völgyekben már jelentősen fölmelegedett a hőmérséklet, így a kihívást nagyban nehezítette az időjárási körülmények szélsőséges változása. Fent 3000-en tél, 0°C körüli hőmérséklettel, lent a völgyekben tavasz, 20°C feletti meleggel, mindezt pár órán belül.

Sajnos a pálya legutolsó szakaszával nem tudnak mit kezdeni a szervezők, a tavalyi részben aszfaltos, nem túl izgalmas szakaszt idén valami egészen értelmezhetetlen túlélőtúrára cserélték. Egymást váltogatták a bozótosban bújkálós és a régi, rossz, hatalmas üregekkel lyuggatott úttalan utakon kommandózós szakaszok, ami még akár el is menne, de egyszerűen nem illik a verseny nemességéhez. És ha ez nem lenne elég idén újra egy jelentősebb aszfaltos rész volt a zárszó, ahol a falu előtt már teljesen leálltam. Az ilyenektől minden motivációm elveszítem. A faluban azért összeszedtem magam, és kivágtam egy huszáros beérkezést, de ezt a részt, én mindenképpen újragondolnám a szervezők helyében.

Skyrace Vallibierna

A tavalyi szárnybontogatás után idénre beneveztem a Skyrunner National Series versenyeinek jelentős részére, csak hogy ne finomkodjak. Ezek gyakorlatilag Spanyolország legnehezebb és legnívósabb hegyi futóversenyei. Az egyetlen apró bökkenő csupán az, hogy elfelejtettem rendesen felkészülni rájuk. Illetve nem is elfelejtettem, hanem az állandó sípcsontproblémák miatt erősen korlátozva van az edzésem, így lényegében a lehető legkevesebb futással készülök.

A Skyrace Vallibierna számomra a pireneusi futóversenyek szezonjának nyitófordulója volt. A verseny központja a Pireneusok legmagasabb csúcsához, a Pico de Aneto-hoz közeli, Aragónia és Katalónia határában lévő Vilaller faluja. Egészen meglepő módon létezik Barcelona – Vilaller közvetlen buszjárat; mintegy 4 óra hosszú az út. A versenyzés egyik pozitív hozománya, hogy lehet egy kicsit turistáskodni, új helyeket megismerni. A buszút onnantól kezdve, hogy elhagyjuk a teljesen semmitmondó, “híres” Léridai síkságot és ráfordulunk a Pireneusokra, egészen remek élmény. Ahogy a völgyek mentén egyre mélyebbre hatolunk a hegységben a kacskaringós utakon, úgy lesz a táj egyre lenyűgözőbb. Különösen Vilallerhez közeledve kezd el vadulni a látvány. Egy brutális gát mögött lévő felduzzasztott tórendszer bontakozik ki szép lassan fölfelé haladva. A tavon sziklás szigetegyüttesek, rajtuk régi várromok, a tó szélén pedig a hegyoldalból szinte pengeként kinyúló keskeny sziklataréjok sorakoznak. A háttérben lévő hatalmas csúcsok fekete felhőkbe burkolóznak. Isten hozott a Pireneusokban! Itt egy kicsit más világ uralkodik, mint a mediterrán Barcelonában. Nemsokkal érkezés előtt az eső is elered, meg sem lepődöm ezen. Idén még nem volt olyan versenyem amelyiken nem esett volna valamennyi eső.

Szerencsére a zivatar hamar elvonul, mire megérkezünk újra süt a nap. A szállást gyorsan megtalálom, a recepciót azonban nem. Rövid téblábolás után a szomszédos pékségben segítenek ki. Kiderül, hogy egy 90 éves öreg viszi a kócerájt, aki olyan süket mint az ágyú, ezért nem hallotta ahogy csöngettem miközben békésen szundítva töltötte a délutáni csendespihenőjét. A kommunikáció így kissé nehézkes, konkrétan üvöltenem kell. Már amennyire tudok. Szerencsére van ott egy nő is, ő segít a spanyolról spanyolra fordításban. Azaz üvölt helyettem, amikor az öreg harmadszorra se érti, hogy mit akarok. Kérdezi hová valósi vagyok, mondom Magyarországról jöttem. Húha, Magyarország, mondja, ő legmesszebb Barcelonában járt, illetve szolgált három évig Afrikában a seregben. Azt akarták, hogy ottmaradjon, de ő haza szeretett volna jönni. A három év Afrikával amúgy az öreg még mindig simán előz engem világlátásban. Kérdi, mikor megyek vissza másnap. Mondom délután. Délelőtt? – kérdez vissza. Akkor jó, mert délig el kell hagyni a szobát, hogy jöhessenek az új vendégek. Akkor ebben maradunk, teszi hozzá. Nem vitatkozom vele, úgy érzem nem lenne sok értelme. Szerencsére a nő a jobban képben van, hogy pl verseny után még le is kell zuhanyozni.

A szoba elfoglalása után el is megyek ebédelni, az étterem az Andalúz válogatott futóival van tele, köztük a Buff profi csapatában versenyző Zaid Ait Malekkel. Zaid illegális marokkói bevándorlóként kezdte spanyolországi pályafutását, ma már viszont spanyol állampolgár, hivatásos futó, profi szerződéssel, és spanyolul is kiválóan megtanult. Ő a spanyol terepversenyek egyik állandó esélyese, a tavalyi Ultrapirineun második lett a külön kategóriát képviselő, nem erről a bolygóról származó Kilian Jornat mögött. Azt hiszem ezt hívják sikertörténetnek.

Az ebéd után rajtszámátvétel, majd eligazítás. Szerencsére spanyolul és nem katalánul, úgyhogy még értem is, hogy miről van szó. Kiderül, hogy a 2000 m fölötti részen a pálya egy szakaszon egy jelentősebb hófolton fut, de nem veszélyes, és különben is az elmúlt napok esőzéseinek hála sokat csökkent a mérete. Anyád, mi az, hogy nem veszélyes? Az erősen kopásnak indult talpú cipőm úgy csúszik mindenen ami vizes, hogy még a sarki boltba is életveszélyes lemenni benne eső után. (Ez amúgy nem vicc, a télen valószínűleg kicsit eltörtem a könyököm, amikor elcsúsztam benne a saját utcámban ahol lakom.)

Másnap reggel 7-kor kelés, 8:30-kor rajt. Szerencsére a szállás közel van, 1 perc séta, szóval nem kell kapkodni. Megint belefutok Zaidba, nagyon laza, mosolyog beszélget, az esélyeseket nyomasztó stressz semmi nyomát nem lehet felfedezni rajta. A vele készített interjúkból is mindig az jön le, hogy egy tök szerény és jófej srác. Vicces amúgy így testközelből látni elit futókat. Van vagy 165 centi meg hozzá 50 kiló. Lehet úgy én is gyorsabnan futnék…

A rajt után hirtelen a 100 méteres síkfutás olimpiai döntőjében találom magam, és sehogy se bírom tartani a tempót Usain Bolttal. Aztarohadt, hogy megy itt mindenki!!! Nincs sok ember, de aki van, azok brutál erősek. Ja, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy a verseny a spanyol kupa egyik fordulója is egyben…

Próbálok menni a mezőny végével, de ez valami rettenet. A reggeli napsütésben gőzölögnek a völgyben a rétek, de nincs sok időm gyönyörködni a látványban. Ha ez így megy tovább ezek 2 km alatt bedarálnak. A sík bevezető szakasz után ráállunk a hegymenetre és kész, kapitulálok. Elmegy a mezőny vége is, alig pár ember marad mögöttem, velük kerülgetjük egymást. Ha egy 80 éves nagymama elfutna mellettem fölfelé babakocsit tolva, azon se lepődnék már meg. Olyan emberek hagynak ott simán, akikből nem sok mindent néznék ki, és szemmel láthatóan még súlybeli hátrányuk is van. Nem értem, egyszerűen nem értem miből vannak ezek! Bármit csinálok nem sikerül életet lehelnem a rendszerbe, borzalmasan szenvedek. Mindent bevetek, koffeines gél, ellenőrző pont átugrása, de semmi se használ. Nincs feltámadás, nincs visszavágás, csak a szenvedés. Ezek ugyanúgy nem állnak meg a pontokon, csak másodpercekre, a tempó viszont embertelen amit diktálnak. Az emelkedő egyre vadabb lesz ahogy kiérünk az erdőből, lassan már négykézláb mászunk. Van egy olyan versenyfajta, amikor szó szerint csak pár kilométert kell megtenni, viszont az alatt a 2-3 km alatt van 1000 méter, vagy ennél is több szintemelkedés brutális meredekségű emelkedőkkel. Ezt hívják Vertical Race-nek. Na, itt olyan érzésem van, mintha a pálya néhány Vertical Race egymás után pakolásával keletkezett volna. Borzalmas szenvedések árán annyit sikerül elérnem, hogy kicsit visszaküzdöm magam, már-már megcsípem újra a mezőnyt, de nem. Az előttünk lévő fal újra emel egyet, a lábaimból pedig hiányzik az átütő erő. 1200 métert emelkedünk 4 km alatt. Folyamatosan a határon megyek, de semmit nem érek el vele. Hánynom kell, szédülök, rosszul vagyok.

A lejtővel se járok jobban, a mélyhátizmaim készen vannak, lefelé is csak botorkálok, a mezőny végleg eltűnik, innentől kezdve alig pár emberrel vívjuk elkeseredett harcunkat magunkkal és a tereppel. Jön a második leghosszabb mászás az említett hófolttal, és a végén egy 2600-as csúccsal. A hófolt szerencsére nem vészes, egész jól ki van taposva a nyom, nem csúszik túlságosan, így különösebb veszély nélkül átkelek rajta. Valahogy ezen az emelkedőn is felküzdöm magam, bár fogalmam sincs, hogy hogyan. Úgy látszik ha tempó nincs is, állóképesség azért még van.

A csúcson bemondják, hogy 40 perc és zár a következő pont, de addig végig lejt. Az vállalható. Aztán hamar kiderül, hogy a lejtő nem végig lejtő, van benne pár kellemetlen kaptató, de a pont így is megvan időre. Kérdem az őrt, hogy állunk? Van még fél óra zárásig, mondja. Érdekes, pedig biztos nem tíz perc volt az út. Na mindegy, akkor menjünk tovább.

Ez innen már megvan, még egy mászás, aztán a gyilkos emelkedő visszafelé, amin reggel feljöttünk. A mászás közben forgatom a fejem, az előző csúcs, ahonnan jöttünk már felhőben áll. Hmm, csak jó lenne megúszni mostmár az esőt! Na, gyerünk!

Amint megkezdem a lejtőt egy hatalmas ragadozómadár (talán sas vagy keselyű) rugaszkodik el egy szikláról a közelemben. Lenyűgöző látvány. Legyen bármilyen verseny, ezt akkor is megnézem. Megállok és addig követem a tekintetemmel, amíg végleg el nem tűnik a hegycsúcs mögött.

A lejtő leírhatatlanul meredek, szinte futhatatlan, de a combizmaim meglepően jól bírják. Az alsóbb régiókba érve a levegő is felmelegszik, fülledt párás lesz. Az ereszkedés szinte végtelen. Nem megy rosszul, de egyre fogy az erőm. Még két km nagyjából síkon a célig és vége. A befutó előtt pacsiznak velem a már beérkezett erőemberek és vége a darálónak.

Isten bizony nem értem, hogy miből vannak ezek a terepfutók. Nádszálvékony kiscsajok röhörésznek a célban a fáradtság legkisebb jele nélkül, én meg úgy nézek ki mint Rambo miután megküzdött a vietkonggal. Utólag láttam egy videóriportban azt a madridi fickót, aki megnyerte a versenyt, és úgy nézett ki, mint egy jószívű matektanár. Pedig ahhoz, hogy megnyerj egy ilyen versenyt egy igazi vaddisznónak kell lenni. Zaid sokáig a második helyen haladt, végül harmadikként futott be.

Tény, hogy kissé alábecsültem a kihívást. A verseny előtti héten több olyan pontot tudnék mondani, amin javítani lehetne, és pontosan tudtam, hogy nem 100%-os állapotban álltam oda a rajthoz. De könyörgöm, a lóerők 80-85 százaléka így is rendelkezésre állt, ami pont arra volt elég, hogy 8 embert megelőzzek. Nyolc embert, úgy hogy majd’ megdöglöttem. Az a tanulság, hogy a Skyrunner Series-hez sokkal komolyabb felkészülés kellene, ez ugyanis már nem a vasárnap délutáni bohóckodás kategória. És nem elfogadható az a luxus sem, hogy nem 100%-osan kipihenten állunk rajthoz, mert itt minden nuansznyi plusszra szükség van. Feltéve, ha nem a szintidő ellen akarsz harcolni, hanem menni a mezőnnyel. Legalább a végével.

Cerdanya MTB Challenge

Régen volt már versenybeszámoló, de ez megérdemel egy posztot. Az idei év eddig kissé döcögős volt, ez alól a sport sem volt kivétel. Március elején a Montserrat Skyrace futóversenyre készültem, amikor 2 nappal a verseny előtt úgy kiütött az influenza, hogy még a konyhába kimenni is komoly kihívás volt, nemhogy a Katalónia egyik emblematikus hegyén való futkározás. Utána épphogy nagyjából felgyógyultam, már a Ports del Maresme nevű, ígéretes útvonalvezetésű országúti Grand Fondo állt előttem, amit a Montsenyben való havazás és az aznapi brutális esőzés mosott el – szó szerint. Így sikerült egy gyors 2/0-val indítanom az évet. Ezt követte a Montserrat Maraton, egy iszonyatosan kemény és technikás hegyi futóversenyen, ahol a táv nagyobbik részét az idei “tavasznak” hála esőben kellett megtenni. Egy lehetetlenül rövid felkészülés után viszonylag korrekt teljesítményt nyújtva végül 3/1-re szépítettem. Ezek voltak nagyjából az előzmények.

A tavalyi évben kissé csalódtam a helyi montiversenyekben. Az otthoni négy nagy MTB maraton közül bármelyiket klasszikusabbnak tartom minden szempontból a múlt évi spanyol versenyeimnél. Emiatt elhatároztam, hogy szakítok a “falu széli libakergető” típusú rendezvényekkel, ahol sziklákon kell pattogni a porban a félsivatagos tájban. Rendes versenyt akartam, rendes tájjal, rendes pályával. A Pireneusokat akartam!

A Cerdanya MTB Challenge másodpercek alatt győzött meg a részvételről. Egy olyan képpel hirdették a versenyt, ahol magashegyi környezetben egy keskeny hegyi ösvényen bringáznak a hegyoldalban, a háttérben gyönyörű kilátással. A verseny központja a Francia határhoz közeli Puigcerdá, vonattal megközelíthető, 3 óra az út.

A szombati vonatos utazás felelevenítette az egy évvel ezelőtti emlékeket, amikor első pireneusi futóversenyemre, az Entrevalls-ra készültem. Az út Ripoll-ig sem rossz (a katalán táj bőven a spanyol átlag fölé emelkedik), de igazán érdekessé Ribes de Freser magasságában válik. Folyóvölgyek, sűrű fenyvesek és alagutak váltják egymást, igazi mesevonat hangulata van ennek a résznek. Nem hiába, ez már a Pireneusok. Puigcerdá-hoz közeledve aztán kitágul a horizont, egy széles völgyben találjuk magunkat, amit 2000-es hegyvonulatok vesznek körbe, havas csúcsokkal.

A szállásra érve egészen barátságos fogadtatásban részesültem, ahol egy 40-es hippi pár viszi a történelmi belváros kellős közepén található panziót. A fickónak az a fajta már túlságosan is közvetlen és laza stílusa van, amit általában nem szoktam szeretni, de végül mindenben nagyon segítőkésznek és rugalmasnak bizonyult, így egy szavam se lehet. Volt már rá példa nem egyszer, hogy szigorúan vették például a távozás időpontját, de itt még nyugodtan lezuhanyozhattam másnap a verseny után délután 5-kor, nem volt ebből semmi gond. Ezen kívül kaptam egy gyorstalpalót is, hogy mi merre van, meg “Welcome to Spain”, hiába hogy egy büdös szót nem mondtam angolul, dehát vannak ilyenek, akik szeretnek menőzni az angol tudásukkal… 😀 (Mások meg a spanyollal… :P) Mondom a “Welcome to Spain” az már egy ideje megvolt, de azért köszi… 😀

Nagyjából mire elfoglaltam a szobát meg is érkezett a hétvégére ígért világvége, ennek megfelelően a havas hegycsúcsok sötét zivatarfelhőkbe burkolóztak és brutális eső szakadt le a kisvárosra. Közben én is idegállapotba kerültem, ugyanis a Veszprém kézicsapata megkezte a BL elődöntőt az ősi rivális Kiel ellen, én meg csak az online szöveges közvetítésen keresztül tudtam követni a horrorisztikus meccset…

A zivatar elvonulása után gyönyörűen kisütött a nap, elmentem fölvenni a rajtszámot, a Veszprém pedig végül bejutott a döntőbe, szóval minden jól alakult. Már csak a vacsora és a foci BL döntő megtekintése volt hátra egy bárban. A két madridi csapat meccsén a helyiek nem túl meglepő módon az Atleti-nek, illetve inkább a főellenség Real Madrid ellen drukkoltak. Volt is kis csalódottság a végén… 🙂

Éjszaka aztán megint eleredt az eső, hogy órákon keresztül zuhogjon, én pedig titkon reméltem, hogy ez kitart reggelig, mert akkor egyből összecsomagolhatok, és mehetek haza megnézni a kézi BL döntőt. Mert most komolyan, az milyen Veszprém drukker már, aki nem látja a csapata legfontosabb meccseit? Vagy éppen lecsúszik a több mint 10 éve kergetett álom beteljesüléséről, azaz a hőn áhított BL cím elnyeréséről?

A reggeli ébredés után megnyugodva hallottam, hogy még mindig esik, de sajnos kiderült, hogy csak a bojlerben zubogott a víz, kint viszont verőfényes napsütésre ébredt a Keleti-Pireneusok. Nabasszus! Most akkor mi lesz? Meccs vagy bringázás? Az ablakot kinyitva ért az első sokk, amikor kiderült, hogy a hőmérséklet nem sokkal haladhatja meg a 0°C-ot. Hiába, Puigcerdá közel 1000 méteres tengerszint feletti magasságon fekszik. Nem pont ugyanolyan a klímája, mint a mediterrán Barcelonának, ahova az elmúlt napokban végre megérkezni látszott a nyár. Felöltöztem és lementem a hall-ba, ahol a többi bringás már teljes harci díszben készülődött. Néztem a ruházatukat, és mindenki rövidnadrágban volt, és sokan rövid mezben is. Kimentem kicsit sétálni az utcákra, ahol a kora reggeli időpontban épp a vasárnapi piacot készítették össze. A levegő hőmérséklete viszont továbbra is inkább a telet idézte. Tudván, hogy a rajthoz le kell gurulni Puigcerdából egy szomszédos faluba csak erősödtek a kétségeim. Tuti, hogy szét fogok fagyni kora reggel a lejtőn! Azon gondolkoztam, hogy a lábmelegítő az alap, hogy kelleni fog, de nagy baj, hogy nem hoztam bringás sapkát, mert olyan hideg van, hogy anélkül el sem indulnék.

Ilyen gondolatok között és teljes tanácstalanságban tértem vissza a szobába. Nagyjából egy órám volt még összekészülni, ha oda akarok érni a versenyre, és nagyjából ennyi időm volt ahhoz is, hogy elérjem a reggeli vonatot vissza Barcelonába, hogy meg tudjam nézni az esti meccset. Hideg van, biztos, hogy sár is van a sok eső után, és BL döntőt játszik a Veszprém. Akkor irány haza! A pályát meg majd bejárom valamikor privátban, nyugtatgattam magam.

Már el is kezdtem összepakolni, amikor megakadt a szemem a rajtcsomagban kapott mezen. Buff, hogy hordjam majd jóízűen a mezt, ha el se indultam a versenyen??? Cerdanya MTB Challenge – ez a verseny neve. Ez ma van, a kihívás mára vonatkozik, ezekre a körülményekre, ha máskor mész végig az útvonalon, akkor már nem a Cerdanya MTB Challenge-et teljesíted, csak simán bringázol egyet az útvonalán. Buff, és ha ezt is kihagyom az már 4/1 lenne. Szánalmas. Na jó, Torrente híres mondata jutott eszembe: “Ha meg kell b@szódni, akkor meg kell b@szódni!”. Az elhatározás megszületett.

Miközben a bringás jelmez különböző kellékeit aggattam magamra azon gondolkoztam, hogy a többiek vagy nagyon hülyék, vagy tudnak valamit, hogy ilyen laza felszerelésben mennek. Végül arra szavaztam, hogy ennyi ember csak nem lehet mind fagyálló, szóval nemsokára tuti jó idő lesz. A lábmelegítő így otthon maradt, de később kiderült, hogy még így is sikerült kissé túlöltöznöm.

A rajtba egy másik megkésett kollégával tekertünk át, neki volt GPS-e, így nem kellett keresgélnem az utat. Útközben kitárgyaltuk a Barcelona mögötti “hegység” – a Collserola – rejtelmeit bringás szempontból. A karámban már ott állt szinte az összes versenyző, 15 perc volt hátra a rajtig. Beálltam valahova a második szegmens elejére, aztán unottan vártam a rajtot.

Az, hogy még ekkor se voltam túl lelkes, az egy elég enyhe megfogalmazása a történetnek, alig tudott érdekelni az egész. A rajt után aztán rögtön rákanyarodtunk egy kényelmetlenül meredek dózerútra, ami reggeli ébresztő gyanánt egyből zónába csapta a pulzusomat. Előadtam a szokásos kora reggeli versenyindítós szenvedést. Ismerem már régóta ezt az érzést, pontosan tudom, hogy mi fog történni, de mégis mindig nehéz túlesni ezen a szakaszon. Este oda tudok állni egy privát bringázásra teljesen felpörgött állapotban, sokszor persze ez a napközbeni feszültség kicsapódása, de reggel egyszerűen nem megy. Kicsit úgy működök, mint a híres montiversenyző Julien Absalon, hogy el kell telnie a verseny egyharmadának, mire elkezdek rendesen működni.

Szépen kanyarogtunk fölfelé a szűk dózeren, amiben hosszú 1/1-es betétek is voltak, ennek ellenére nem volt alkalmas rá, hogy a 400 fős mezőnyt igazán széthúzza, és mindenki a helyére kerüljön. Pár kanyar után azért a kilátás alpesi (vagy inkább pireneusi :)) jellegű lett, szóval alapvetően nem lehetett panasz a történésekre. Annak ellenére sem, hogy jól beöltözve úgy éreztem magam, mint a Télapó augusztusban. Szakadt rólam a víz.

A meredek dózer tetejéhez közeledve aztán egyszercsak megállt a sor, és bedugult az út. Na, most meg mi van? Vagy 10-15 percet kellett várni araszolva, mire kiderült, hogy a dózer egy kimondottan technikás, a hegy oldalában kacskaringózó, szűk ösvénybe váltott át. Itt találkoztam a nap folyamán először azzal a furcsán vicces jelenséggel, amit úgy hívnak, hogy sár. Régen találkoztunk már mitagadás, nem is tudnám már felidézni, hogy mikor utoljára. Volt is nagy csodálkozás, hogy ez csúszik, meg ilyesmi, szóval nem is brillíroztam túlságosan.

Ráadásul a térképet nézegetve előzetesen arra számítottam, hogy a fő völgyben vezető sík részeket aszfalton fogjuk majd teljesíteni, így a szokásosnál kicsit keményebbre fújtam a gumikat, ami szintén nem segített a nedves gyökerek keresztezésekor. A szintvonalakkal párhuzamosan futó hegyi ösvényeknek egy lehetetlenül meredek, végig nyereg mögé kiülős lejtővel lett vége. Ekkor már határozottan azon az állásponton voltam, hogy ugyan még csak kb 10 km-t bringáztam, de már ezért megérte elindulni.

Hamarosan az is kiderült, hogy ez nem az a verseny, ahol a sík szakaszokra (vagy egyáltalán bárhova) aszfaltos betéteket raknak. Az említette fővölgyben vezető sík rész legalább olyan fárasztó volt, mintha mászni kellett volna. A legjobban talán egy cyclocrossz pályához tudnám hasonlítani, ahol 20 méterenként kanyar, fékezés, kigyorsítás váltogatják egymást. Egy folyó mellett tekertünk, néhol a töltésen, néhol a folyót fahidakon keresztezve, és a rendkívül technikás pálya egy másodperc pihenőt se adott. Ekkor kezdtük el azt is megtapasztalni, hogy milyen mennyiségű csapadék esett előző este. Hatalmas pocsolyák, megáradt patakok és sáros mezőgazdasági utak jellemezték a pályát. Itt volt az a rövid rövid szakasz is, ahol hatalmas bikák között kellett átmenni, hát, itt azért nem bántam, hogy nem egyedül vagyok…

Itt még mindig nem tudtam eldönteni, hogy most jól megy-e a tekerés, vagy fáradok, vagy mi történik. Úgy mentem, haladtam, de nem sikerült ráéreznem a bringázás semelyik aspektusára úgy igazán. Közben az egyik keskeny fahídon csak tyúklépésben topogva, a bringát tolva lehetett átkelni, mert annyira csúszott, hogy még így is kész életveszély volt. Ezt a közvetlenül mögöttem lévő csávó be is bizonyította, aki egy jókora csobbanás kíséretében dobott egy hátast a fahídról a folyóba. Natessék, hát kellett neki úgy rohanni! Viszonylag jól viselte a dolgot, meg voltak ott többen, szóval nem álltam meg kihúzni a folyóból. Később egyébként még találkoztam vele, szóval elég kemény srác lehetett, nekem tuti nem lett volna kedvem tovább bringázni, miután nyakig elázok a jéghideg folyóban…

A 25-dik km-nél értük el az első frissítőpontot, ami olyan szempontból érdekes, hogy a spanyol versenyek hagyományosan kevés frissítőponttal működnek. Itt 90 km-re volt 3, míg az otthoni versenyeken kb 15-20 km-enként van egy pont. A rövid megállást kihasználtam arra, hogy eresszek a gumikban lévő nyomásból egy kicsit, így növelve a komfortot és a tapadást. Ennyi tapasztalattal a háta mögött az ember már minden apró trükköt bevet… 🙂

A változtatás működött, egyből jobban éreztem magam a bringán. Bíztam benne, hogy a pálya karakterisztikája továbbra is inkább a technikás, kanyargós, lassabb ösvények féle profilt fogja követni, és nem lesz túl sok zuzatós, gyors, ereszd el a hajam típusú dózer, ahol egy sunyin meglapuló kövön úgyis felütöm majd a kereket 40 km/h-nál, aztán szerelhetek defektet, mint tavaly a híres a Vilafranca maratonon

Szóval kezdett jól menni a bringázás, ráadásul a mezőny is megtorpant körülöttem, szóval folyamatos előzgetésbe kezdtem. A folyóvölgyet elhagyva újra keskeny hegyi ösvényeken bringáztunk, hol fölfelé, ahol a sár kis patakokban folyt szembe az úton, hol pedig a szintvonalakkal párhuzamosan, a háttérben fantasztikus panorámával a környező hegyekre.

Egy hosszútávú mountain bike maraton egy testi, lelki, szellemi utazás is egyben. Elindulsz egy adott állapotban, és az út során szépen fejlődsz: a tested felveszi a ritmust, magabiztosabb leszel, ami eleinte még durvának tűnik, az később a határok kitolódásával rutinmunka lesz, az agyad pedig sosem unatkozik, mindig az aktuális kihívásra keresi a megoldásokat. Ezen fejlődés által a nap végére pedig jobb bringás válik belőled. Gyönyörű ív ez.

A pálya szellemileg annyira megterhelő volt, hogy szó szerint egy pillanatra se lehetett kihagyni, különben egyből a szakadékban találtad magad. Ezt mutatja annak a srácnak a példája is, aki egy kisebb csoport végén haladt, amikor utolértem őket, és kimondottan ügyesen vette az akadályokat, egészen addig amíg valaki pont egy sziklás részen be nem lassított előtte. Ettől aztán a srác a lendületét elveszítve megcsúszott, és az orrom előtt leesett a hegyoldalban a bokrok meg a sziklák közé. Elég vadul nézett ki, még én is megijedtem. Szóval ezt a folyós eséssel ellentétben már én is kibírtam röhögés nélkül, megálltam és segítettem neki visszamászni bringástul az ösvényre. Közben a mögöttem lévők méltatlankodtak, hogy ott fekszik a bringám az ösvény közepén és nem férnek el. Dehát mondom, öcsém, leszállsz szépen, kikerülöd, és mész tovább, most éppen hegyimentés folyik, tökre nem érdekel, hogy ki hol fér el…

A pálya nagyjából legtávolabbi pontjához, Meranges falujához közeledtünk, amikor szemben a messzi távolban felsejlett a jövő. Illetve egyelőre csak a szűk völgy végében látható fekete esőfelhők, és világvége hangulat. Tudtam, hogy szerencsére csak a faluig kell elmenni a völgy mentén, utána fordulunk és nem befelé megyünk, hanem kifelé jövünk már. Tehát ha ezt a szakaszt megnyomom, akkor talán van esélyem megúszni a nyakamba zúduló zivatart.

A falu után még volt hátra egy jelentősebb mászás, amit szintén hegyi gyalogösvényen kellett teljesíteni, de ezúttal a meredeksége miatt rövidebb tolós szakaszok is akadtak benne. Sajnos itt beszorultam néhány agonizáló ember mögé, akik olyan enerváltan vonszolták magukat fölfelé, mintha nem is lennének tudatában, hogy mi van a hátunk mögött. Előzni sehogyan se lehetett a szűk ösvényen, én pedig az egyre közelgő esőfüggöny láttán egyre idegesebb lettem. Rohadtul semmi kedvem nem volt megázni. Na nem mintha attól féltem volna, hogy sárosabb leszek, mert eddigre már mindenféle állagú, színű és szagú sár volt rajtam, de 1600 méteren nem annyira szeretek esőben biciklizni. Addig fúrtam előre magam nagy nehezen a sorban, amíg kiderült, hogy egy csaj tartja fel az egészet, de ő semmiképp nem akart elengedni. Cserébe olyan nyivákolást vágott le ott a hegyen, hogy teljesen kikészültem tőle. Ahányszor kicsit megcsúszott a hátsó kereke egy nedves kövön éktelen jajveszékelésbe kezdett. Először még meg is ijedtem, hiszen nemrég láttam tényleg leesni valakit, de aztán láttam, hogy kb 20 másodpercenként ugyanazt a műbalhét nyomja. Közben megérkezett a jégeső, kopogtak a mogyorónyi nagyságú jégdarabok a sisakomon, ez a csaj meg ott sipítozott meg vonszolta magát gyökkettővel előttem. Amikor nagy kegyesen végre félreállt már olyan ideges voltam, hogy egyből nyomtam egy padlógázt. Pulzus az egekben és a környezetemhez képest értelmezhetetlenül gyorsan mentem fölfelé, mintha krosszmotoron ültem volna. Tényleg csak az volt bennem, hogy ebből a rohadt völgyből ki kell jutni amilyen gyorsan csak lehet, hiszen velünk szemben amerre tartunk már süt a nap. Szuperszónikus sebességgel mentem el a hegytetőn a jégesőben álldigáló és széldzsekikkel bíbelődő emberek között. Az egyiket a széles kormány miatt még le is súroltam, mire a sebességet látván még ő szabadkozott, hogy bocsi, bocsi. Konkrétan olyan ideges voltam, hogy még a direkt a magasabb/hidegebb részek miatt viselt külső mez cipzárját is elfelejtettem felhúzni a lejtőzéshez, nemhogy még a széldzsekivel vacakoljak. Le kellett jutni a hegyről, amilyen gyorsan csak lehet. A dózeres veretős lejtőn végig szuggeráltam magam, hogy tempósan, de egyben okosan is haladjak, nem kockáztatva egy esetleges defektet a köveken.

A lejtő aljába érve láss csodát már sütött a nap, működött az elképzelésem. Szerencsére a szervezők a verseny második felébe kicsit több dózerutat raktak, így itt már néha lehetett egy picit pihenni is. Persze még így is elképesztően magas volt a pálya single trail tartalma, különösen az a szakasz tetszett, ahol egy völgyben mentünk, bal oldalt sziklafallal, jobboldalt patakkal, alulról meg fröcsögött föl a híg sár a köves, kacsaringós ösvényről.

Az utolsó szakaszon még volt pár nagyon kemény mászás, brutál meredek részekkel, de valahogy sikerült kitekerni, meg közben egy helyen meg kellett állni és megvárni amíg egy birkanyáj átvonul az ösvényen. 🙂 A befutóra egyedül érkeztem, a felkészüléshez képest remek pozícióban. Talán elég ha annyit mondok, hogy idén még nem ültem montin 90 km-t, és outin is csak két 100 fölötti köröm volt a verseny előtt. Két dolog járt a fejemben. Egyrészt még nem volt olyan spanyol bringaversenyem, aminek a befutójában mosolyogtam, másrészt hogy milyen profin lehoztam és hogy még mindig egy ez. 🙂

Vannak nagyobb hangulatú versenyek, vannak szebb versenyek, de pályavezetésben ez közel tökéletes. Hogy 90 km alatt ennyi egynyomos ösvény legyen az nagyon ritka. És az is nagyon ritka, hogy egy verseny után azt tudom mondani, hogy annyira az ízlésemnek megfelelő volt a pálya, hogy akár én is rajzolhattam volna. Technikás, de vállalható, nem agyatlan, minimális aszfalttal, és nem a vége felé lesz egyre nehezebb, hogy direkt megszivassák az embert, hanem pont a cél felé haladva enged egyre többször fellélegezni a pálya. Talán az egyetlen hibája, ami egyben az erőssége is, hogy a sok szűk ösvény miatt nagyon nehéz előzni és előre jutni, szóval tanácsos jó helyre állni a rajtnál.

Nemsokkal utánam befutott az a srác is, akit kimentettem a szakadékból, még egyszer megköszönte, meg kölcsönösen csináltattunk teljesítős fotót egymással a verseny plakátja előtt. Utána sorbanállás a bringamosóhoz, majd irány a szállás, ahol egy kedves üzenet fogadott az ajtón, hogy bocsi, nincs itt senki, de ha akarsz valamit hívd fel ezt a számot. A telefont persze nem vette fel senki, hiába hívtam a számot, így kintrekedtem. Kénytelen voltam egy rövid ideig a főtéren csövezni. Nem pont ez az amire vágysz egy 90 km-es montiverseny után fáradtan, izzadtan, nyakig dzsuvásan.

Miután végre sikerült bejutni, lezuhanyozni, átöltözni az állomásra tartva újra összefutottam azzal a sráccal, aki még reggel segített kitalálni a rajtba. Kielemeztük a történéseket, miközben elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy a Veszprém szépen bekezdett a BL döntőben. Márpedig ha jól kezdünk sose veszítünk, ez alap, szóval meg is nyugodtam.

Hazafelé a vonaton ülve belülről néztem, ahogy ismét megérkezik a világvége a Pireneusok fölé. Tisztán, átöltözve, a vonat ablakai mögül egész más érzés volt átélni a zivatart, mint az 1600 méter magas hegytetőn a jégesőben… Kicsit később kiértünk az esőből, és gyönyörű kilátás nyílt a vonatból a hullámzó, zöld tájra, a távolban a Pireneusok csúcsaival és az azokat beborító felhőkkel, valamint a felhőhatár szélén a sötétség mögül kikacsintó naplementével. Közben a Veszprém 9 gólós előnyről elbukta a BL döntőt, fekete nap a veszprémi kézilabdázás történetében. Nekem meg életem egyik legjobb montiversenye, nagy hiba lett volna kihagyni.

20160528_184827

20160528_195727

20160529_084924

CerdanyaMTB1

20160529_160735

20160529_161314