Latin virtus

Egy turistákkal tömött buszon ültem és mereven bámultam az ablakon keresztül az elshuanó, semmitmondóan kopár léridai tájat. Az esőbe forduló, letargikus, szürke őszi idő remekül illett borongós hangulatomhoz. Ilyenkor komoly bátorság kell már ahhoz is, hogy valaki hozzámszóljon.

Épp a gyors reggeli után kászálódtunk vissza a buszba, amikor az egész addig az előttem lévő sorban alvó Camilo odalépett hozzám, és a melletem lévő üres ülésre mutatva megkérdezte: leülhetek? Bután néztem a 30-hoz közeli mosolygós chilei srácra. EZ most TÉNYLEG ide akar ülni? – gondoltam magamban. Ezt meg hogy találta ki? Persze – válaszoltam nem túl lelkesen. Nem vágytam társaságra.

Camilo leült, és egyből elkezdett beszéltetni. Mivel foglalkozol? – jött a kérdés. Programozó vagyok – feleltem. A rövid-, fekete hajú, barnabőrű srác szemei felcsillantak, egészen eksztázisba esett. Most láttam egy dokumentumfilmet és nagy tisztelőtök vagyok. Ti vagytok a 21-dik század császárai – magyarázta lelkesen. Elmondása alapján programozónak lenni valami elképesztően menő és trendi dolog, ráadásul onnan és akkor dolgozol, ahonnan és amikor csak kedved tartja. Na, remek, nem elég, hogy nem hagy békén, még ki is kell ábrándítsam – morgolódtam magamban. Közben izgatottsága és közvetlensége egészen zavarba ejtett. Remélem, nem tőlem akar valamit – futott át az ijedtség az agyamon.

A sugárzó pozitivizmus és vidámság valamennyire mégiscsak megtörte a jeget és kirángatott a szürke melankóliából. Elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy Camilo nemrég jött át Brazíliából Barcelonába, és az egyik spanyol fapados légitársasánál – a Vuelingnél – dolgozik marketingesként. Én is meséltem pár dolgot, aminek a végén Camilo felém fordult, és nagyon komoly arccal azt mondta: hú András, te nagyon bátor vagy! Te egy igazi kalandor vagy! Figyelj, én is éltem Brazíliában, távol a hazámtól, a családomtól, aztán pedig egyedül átjöttem az Atlanti-óceánon Európába. Ez olyan bátorságot ad, hogy bármelyik csajhoz odamegyek és könnyedén leszólítom. Lehet, hogy elhajt, de nem számít! Akkor is megpróbálom, mert olyan erőt ad az, amit eddig átéltem és véghezvittem!

Nevettem. Tetszett a hasonlat, pedig csajokról addig nem is beszélgettünk. Isten áldja Camilót és a latin virtust, amely mosolyt csalt az arcomra azon az októberi napon!

Reklámok

Comapedrosa Skyrace 2016

Hogy milyen volt az idei Comapedrosa Skyrace? A helyes válasz az, hogy nem tudom, nem emlékszem. A jó Comapedrosa Skyrace legfőbb ismérve, hogy a lélek a rajt után pár száz méterrel elhagyja a testet. Onnantól kezdve nem marad más csak az oxigénhiánytól beszűkült látómező, az egekbe szökő pulzus miatt a fejedben visszhangozva lüktető szívverés, és a megfeszülő izmok ütemes munkája. A brutális emelkedők, A Fal, ahol a bokrokba kapaszkodva négykézláb mászol fölfelé, a kitett sziklaszirtek, a köves lejtők, ahol minden lépésed egy különös precizitással megtervezett mozdulat kell legyen. Ez a verseny maga a skyrunning műfaj megtestesítője: 22km, 2280m pozitív szintkülönbség, 2942m legnagyobb tengerszint feletti magasság. Az egész a puszta erőről és technikáról szól. Itt nincs taktikázás, nincs pihenés, minden pillanatban a tőled telhető maximumot kell nyújtanod, különben bedarálnak. Hogy miért szeretem ezt a versenyt? Azt hiszem, fekszik a stílusomnak. Keveset kell futni. 🙂

Idén már régi jó ismerősként üdvözöltem az andorrai Arinsalt. A tavalyinál sokkal jobb logisztikát sikerült összehoznom, közvetlenül a versenyközpontban lévő faluban volt a szállásom. A verseny előtti délután összefutottam az utcán a későbbi győztes brit Tom Owens-el, aki a épp a rajtcsomagot tartalmazó szatyorral baktatott a hotel felé tök egyedül. Úgy látszik a terepfutás sztárjai még a földön járnak.

Az idei versenyre – az eddigi tapasztalatok alapján – forradalmi újításokkal készültem. Elsőként például kicsit bemelegítettem verseny előtt. 🙂 A másik újítás az volt, hogy elhatároztam, hogy ezúttal nem futom el az első pár száz métert. Mivel a futás úgyse az erősségem, úgy döntöttem, hogy az aszfaltos bemelegítő szakaszon inkább csak utazok a mezőnnyel. Kíváncsi voltam mi sül ki ebből, tavaly ugyanis pár perc alatt szétcsaptam magam, és rövid időn belül kis híján versenyen kívülre kerültem.

Most se volt könnyű regenerálódni a rövid futásból, de sokkal jobban éreztem magam, mint egy évvel ezelőtt. Beálltam a mezőnybe az emelkedőn, és vártam. Ezúttal tudtam tartani a tempót, ha nem is könnyedén, de legalább nem kezdtem el zuhanni hátrafelé. Nyugodtan, a lehető leglazábban próbáltam haladni, és vártam. A verseny előtt nem sokkal majd’ egy hetet töltöttem a Pireneusokban, ez nem múlhat el nyomtalanul.

És igen, egyszer csak – mintha megnyomtak volna egy gombot – bekapcsolt a turbómotor. Éreztem ahogy a testem megtelik erővel, a lábaim súlytalanná váltak, és könnyedén indultam meg előre a mezőnyben. Megtörtént amire vártam! Imádom ezt az állapotot! Csak megfelelő edzettségi szint és pihentségi állapot mellett jön elő: ilyenkor hatalmas teljesítményre vagy képes könnyedén, szinte erőlködés nélkül. Úgy érzed, mintha repülnél. Hol volt már a tavalyi szenvedés emléke, a pokol tüzével izzó vádli? Sorra hagytam el az embereket, csak azért nem mentem még gyorsabban, mert próbáltam magam visszafogni.

Aztán valahol az első és a második frissítőpont között – nagyjából ott, ahol tavaly elkezdtem feléledni – elmúlt ez az érzés. Ahogy korábban bekapcsolt, most ugyanúgy minden átmenet és előzetes figyelmeztetés nélkül hirtelen kikapcsolt a turbómotor. Baj nem volt, de vége lett az előzgetéseknek, és arra kellett koncentrálni, hogy tartsam a pozícióm. A helyzetem azonban fokozatosan romlani kezdett, már benne voltunk a 2500 fölötti régióban, amikor egy kifejezetten trükkös, kitett szakaszon kissé szédülni kezdtem. Gyakorlatilag a legalkalmatlanabb hely volt ez a gyengélkedésre. Utólag már biztos vagyok benne, hogy itt enni kellett volna egy gélt, akkor azonban nem láttam ilyen tisztán a helyzetet, valamint a terep is alkalmatlan volt erre a manőverre. Feszes koncentrációra volt szükség, hogy biztonsággal átevickéljek ezen a részen.

A 2748 m-es Pic de les Fonts-tól a Pla de l’Estany-ig vezető lejtő volt az abszolút mélypont. Az addig minden nehézség ellenére foggal-körömmel védett, viszonylag előkelő pozícióm pillanatok alatt vált a sporttársak martalékává. Komplett vonatok húztak el mellettem, kegyetlenül bedaráltak a sodrós, apróköves, csúszdaszerű lejtőn.

Magamat is megleptem vele, hogy milyen rossz bőrben érkeztem A Fal alatti frissítőponthoz. Ki is használtam az időt üzemanyag feltöltésre, majd tétován, ingatag lábakon A Fal felé vettem az irányt. Innentől a pálya 2 km alatt 1000 m szintet emelkedik egészen a Comapedrosa 2942 méteres csúcsáig. Közben egy olyan szakasszal, ahol nincs út, nincs ösvény, csak a brutális meredekségű hegyoldal, ahol fűcsomókba, bokrokba kapaszkodva négykézláb mászol fölfelé, miközben néha félreállsz a föntről meginduló, guruló kövek elől. Ez A Fal.

Tavaly itt még viccelődni is volt erőm, most azonban az volt a feladat, hogy itt álljak fel a korábbi ütésből. Szinte lehetetlen. Mert mégis mire számíthat az ember? Ha hullaként érkezel A Fal alá, miért pont itt jönnél helyre? Összeszorítottam a fogam, és nekifeszültem a hegyoldalnak. Kínkeserves, kínzással felérő mászás ez, ahol minden lépésért harcolni kell. Paradox módon minél magasabbra értem, annál jobban éreztem magam. Egyre biztosabb voltam benne, hogy korábbi gyengélkedésem csak egy versenymenedzselési problémának tudható be, és van visszaút. A gélek kezdtek dolgozni, én pedig kezdtem felérni újra azokra az emberekre, akik a lejtőn elrobogtak mellettem.

Megérkeztünk az egyik kedvenc szakaszomhoz, ahol szintén ösvény nélkül, egy hatalmas sziklákból álló labirintusban, kőről-kőre ugrálva, folyton a helyes irányt keresve lehet előre jutni. Szellemileg mindig felfrissít ez a szakasz. A verseny közben lezajló mentális folyamatok gyönyörű példája volt ez. Láttam, hogy erőre kapok, láttam, ahogy egyre közelebb kerülök az előttem lévőkhöz, és belehergeltem magam egy pozitív spirálba. Ez már nem a verseny elején működésbe lépő turbómotor volt, könnyedségről szó se volt. Vért izzadva, fogcsikorgatva jött csak a tempó. De jött! A következő rövid, lépcsőszerű emelésen átvágtam magam a komplett csoporton, a csúcs alatti hágóhoz pedig már jókora előnnyel érkeztem.

Andorra tetején egy pillanatra se álltam meg, aminek főleg pragmatikus okai voltak: idén lejjebb vitték a csúcs alá a frissítőpontot. Néhány frissen utolért kollégát előre tessékeltem a 8 km hosszú, 1500 m szintvesztéssel járó, combszaggató lejtő előtt. A korábban elhagyott nagyobb, népes csoportnak azonban itt már nem volt esélye a felzárkózásra. Volt egy pár rész, ahol kiengedtem a féket, és gyorsnak ítéltem magam – ami az idei lejtőzéseimhez mérve talán igaz is volt. Nagyhalál nem volt, érzésre sokkal fittebben és könnyedebben teljesítettem ezt a szakaszt, mint egy évvel ezelőtt, amikor már botladoztam, meg haldokoltam.

Nem is sokan előztek előztek le, és mivel összességében elég erősnek éreztem a produkciót, elég jó állapotban is voltam, azt gondoltam, hogy itt bődületes rekorddöntés lesz. A meglepetés a célban ért, amikor megláttam az órát. A 4:42 nem úgy hangzott, mint egy bődületes rekorddöntés. Később kiderült, hogy olyannyira nem, hogy egy perccel kikaptam a tavalyi időmtől. Az utólagos elemzés alapján kiderült, hogy fölfelé mindenhol gyorsabb voltam idén, viszont lefelé többet veszítettem, mint amennyit fölfelé nyertem. No, annyi baj legyen, így is remek móka volt, egészen meghozta a kedvem újra a versenyzéshez. Jövőre ugyanitt! 🙂

Entrevalls 2016

Egy évvel ezelőtt ez a verseny volt életem első komoly terepfutóversenye, egyben az első pireneusi versenyem. A kivételes szépségű Vall de Núria völgyből induló, majd a spanyol-francia határon futón, a 3000 méter körüli hegygerincekről szédítő panorámát nyújtó megmérettetés rögtön klasszikussá nemesült számomra, így nem volt kérdés hogy visszatérek.

A megérkezést és az előkészületeket minden eddiginél lazábbra vettem. Ennek részben az volt az oka, hogy rossz napra néztem a vonatmenetrendet, így Ripollban lekéstem a buszcsatlakozást Setcasesbe. Ha már így alakult, nyugodtan megebédeltem, és szétnéztem Ripoll egészen tűrhető óvárosában. Egy évvel ezelőtt úgysem volt rá időm.

Az esti busz érkezéséig mégsem akartam a városban maradni, inkább átbuszoztam a közvetlenül a Pireneusok lábánál fekvő Camprodónba, azzal a céllal, hogy a Setcasesbe tartó esti járatot ott csípem majd el. Közben megérkezett az összes idei utazásom elmaradhatatlan kelléke, az eső is, de szerencsére a buszozás alatt el is állt.

Camprodón a Ter és a Ritort folyók találkozásánál épült, a főattrakciója a XII. századi román stílusú kőhíd, a Pont Nou, amiről remek panoráma nyílik a két folyóra, a szűk kis utcákra, és a falut körülvevő zöldellő hegyoldalakra.
A vidéki Katalóniát járva gyakran van olyan érzésem, mintha a térbeli utazás mellett időutazáson is vennék részt. A középkori hangulatot idéző falvak kőházakkal szegélyezett utcáin sétálva óhatatlanul megérinti az utazót a régi idők történelme. Az ódon, de a maga nemében mégis bájos települések éles kontrasztot alkotnak a modern, nyüzsgő Barcelonával, egyedi hangulatot kölcsönözve a vidéknek. Számomra ez az igazi Katalónia, ahol messzire kerülünk a zsizsegő fővárostól, és ahol még élnek a klasszikus mediterrán jellemvonások – úgy mint vendégszeretet, jókedv, közvetlenség – és nem estek áldozatul a tömegturizmusnak. Itt még élmény kiülni egy régi épületekkel körülvett apró tér árnyas kávézójának a teraszára valamilyen péksüteménnyel és egy café con lechével, és élvezni a minket körülvevő miliőt.

Este nyolc után, az utolsó járattal érkeztem Setcasesbe, amivel a rajtszámfelvételt is lekéstem. A rendezőket még pont sikerült elcsípnem, megnyugtattak, hogy a rajtszámot másnap reggel a buszon is felvehetem majd. Merthogy az Entrevalls egy A-ból B-be tartó verseny, tehát nem körpályán zajlak. A szervezők pedig biztosítanak buszos fuvart reggel a célfaluként szolgáló Setcasesből Queralbs-ba, a rajtba.

A hűvös, borongós időjárás ellenére a vasárnapi előrejelzés viszonylag biztató volt, és a magyar fociválogatott is legyőzte Ausztriát, így minden adott volt, hogy másnap egy jó napom legyen.

Reggel a szállás ajtaján kilépve kellemes meglepetés fogadott, ugyanis egyáltalán nem volt olyan hideg, mint amire számítottam, és semmiképpen se volt hidegebb, mint amilyenre előző évből emlékeztem. Ekkor még nem sejtettem, hogy pár órával később mi vár majd rám.

A buszkaraván reggel 6:15 körül indult bő egy órás útjára a völgyeket ellepő reggeli sűrű ködben. A kissé még álmoskás futóközönséget az egyik szervezőcsaj látta el információval meg hiányzó rajtszámokkal. Én reggelente általában nem vagyok túl szórakoztató társaság, csak nézek ki bután a fejemből és bambulok. Na, ha ehhez hozzávesszük, hogy hajnali hat óra van, egy futókkal megtömött buszon utazok, hamarosan 3000 métert súroló hegyeken fogok szaladgálni, és körülöttem mindenki katalánul hablatyol…el lehet képzelni az arckifejezésem. A bambulást csak az úttesten átfutó őzike (Bambi) zavarta meg egy pillanatra, aztán újra összefolyt a fejemben az ablakban suhanó táj a katalán zűrzavarral…

Idén szerencsém volt, mert az én buszom érkezett meg legelőször, ami azt jelentette, hogy a rajtig hátralévő fél órában volt idő nyugodtan összekészülődni, nem kellett kapkodni semmivel. A felkelő nap eső sugarai is elérték Queralbs apró, futóktól zsúfolt főterét, kellemesen átmelegítve a reggeli hűvösben kihűlt végtagjaimat.

A két héttel ezelőtti Skyrace Vallibierna porig rombolta az önbizalmam, aminek megfelelően a leghátsó sorokból indultam neki a 30 km-es távnak. Aztán perceken belül mindent megértettem. Óriási volt ugyanis a különbség a két verseny mezőnye között. A Vallibiernán az első méterektől kezdve úgy rakták neki az emberek, mintha az életük múlna rajta, itt meg sorra csíptem el az óvatosságra intő beszélgetésfoszlányokat, mondván nem szabad sietni, messze van még a vége. Ez a különbség a Skyrunner Series és egy “szimpla” magashegyi futóverseny között.

Sajnos ez azt is jelentette, hogy sokkal előrébb kellett volna lennem a rajtban, aminek őrült előzgetés lett a következménye. Úgy haladtam keresztül a mezőnyön, mint kés a vajon. A lábaim ezúttal tökéletes állapotban voltak, a testem szinte kérte az adrenalint, a sebességet. Folyamatosan fokoztam a tempót, mondván még lehet följebb csavarni, még nem szenvedek, még nem szédülök, ennél sokkal többet is kibírok! Az itteni emelkedők a Vallibierna után szinte lejtőnek tűntek, csak úgy faltam a kilométereket, repültem. Egymás után jöttek az ismerős tereptárgyak.

Az első vészjósló jel a tó alatti nyílt szakaszon befújó jeges szél volt. Hmm, lehet hogy mégsem lesz olyan szép idő mint tavaly volt? Pedig egész addig ebben bíztam. A tóhoz meglepően éhesen érkeztem, ezt főleg annak fényében nem tudtam hova tenni, hogy a Vallibiernán szinte csak “kólából” mentem, még gélt is alig ettem. Egyelőre azonban nem foglalkoztam sokat a témával, ezt leszámítva igencsak fittnek éreztem magam.

A Vall de Núriát elhagyva megkezdtük a mászás második, lassabb szakaszát föl 2800 méterre, a francia-spanyol határra. A jeges szél egyre erősödött, megdermedt kezeimet ökölbe szorítva dacoltam a hideggel. Bizonyos fokú hőmérséklet-ingadozást tudni kell tolerálni – jutott eszembe Apám mondása még az otthoni teljesítménytúrákról, amikor anno percenként álltam meg öltözködni.

Előttünk azonban szó szerint sötét jövő sejlett fel, ugyanis lassan elértük a hegy tetején megült ködöt. A talpam alatt ropogott a keményre fagyott, zúzmarás föld, a szél pedig sehogy nem akart csillapodni. A valóságtól teljesen elrugaszkodott ötletnek tűnt mászáshoz széldzsekit húzni, hiszen abban fél perc alatt csatakosra izzad az ember, de most mégis eljött ez a pillanat. A testemet átjáró gonosz szél hirtelen kívül rekedt, és sokkal komfortosabban éreztem magam. A hágóhoz közeledve teljesen elmerültünk a ködben, a táj téliesre változott. A látótávolság drasztikusan lecsökkent, a siltes sapkát a jó érzéssel bekészített rendes sapkára cseréltem, ami életmentőnek bizonyult ezen a szakaszon. A helyzet abszurditását megörökítve lőttem pár képet a telefonnal, de a megdermedt ujjaimmal alig tudtam azt visszarakni a táskába. Közben a mászás helyett a legnemesebb testrészeim hideg elleni védelmével voltam elfoglalva. Kiderült ugyanis, hogy a 0°C körüli hőmérséklet és az ultrakönnyű futónadrág kombináció ilyen szempontból nem a legideálisabb. Viccesnek tűnő, banális probléma, de valójában meglehetősen kellemetlen, amikor ott fázik…

A hágót elérve nem volt se kilátás, se eufória: túlélőüzemmódba kapcsoltam. Volt aki visszafordult, én pedig olyan gyorsan haladtam előre, amilyen gyorsan csak bírtam. Egy cél volt csak: a lehető leghamarabb elhagyni ezt a zónát. Közben megjelent a hó is, volt hogy 15-20 centi mély hófoltokon futottunk keresztül. A gerinccel párhuzamosan haladva a viharos oldalszélben úgy csapkodott a széldzseki, mint valami vitorla. Ijesztő volt belegondolni, hogy egy milliméternél vékonyabb anyag választ csak el a külvilágtól. Kezdtem úgy gondolni, hogy rossz döntés volt a kesztyűt a szálláson hagyni, és egy lábmelegítő se jönne rosszul. Az iszonyatos tempó ellenére a hideg szép lassan kezdett bekúszni a cipőmbe is, a combjaim pedig vörösen izzottak. Ha itt megállsz, akkor vége, Game Over. A folyamatos mozgás az egyetlen lehetséges megoldás ezekre körülményekre. Ilyenkor derül ki, hogy valójában a hegy nem játék. Jópofának tűnik 3000 méter körüli hegyeken futkorászni, de nyári felszerelésben téli körülmények között ugyanez a móka egyáltalán nem veszélytelen.

20160619_102735

20160619_102743

20160619_113729

13510994_1327444990618023_5565632477662800033_n

Bármennyire is erőltettem a tempót, a lábaim egyszerűen kihűltek a lejtőre, a mozgásom darabossá vált. A téli hegyoldalban magányosan gubbasztó fotós látványa legalább annyira szürreális volt, mint maga az egész szituáció. Akkor nyugodtam meg, amikor végre kiértünk a felhőből, és előttünk a tiszta, kék ég és a gyönyörű, napsütötte táj látványa terült el. A frissítőponton alaposan feltankoltam, és adtam magamnak egy szusszanásnyi időt, hogy kicsit leülepedjen mindaz, amit átéltem. Még hátravolt a 2714 m-es Gra de Fajol megmászása, ami 2400-ról indítva igazából csak egy agresszívabb vakondtúrásnak tűnik. Már ezt a szakaszt is kissé lazábbra vettem, a csúcson viszont végleg kiengedtem. Kész az összes komoly mászás, megcsináltam amiért jöttem, mehetünk haza!

Lefelé gyorsan be is darált pár sporttárs, de félelmetesen nem tudott érdekelni a dolog. Kényelmesen, a magam tempójában haladtam lefelé, és jól elnosztalgiáztam rajta, hogy egy évvel ezelőtt itt már a halálomon voltam. Közben persze a völgyekben már jelentősen fölmelegedett a hőmérséklet, így a kihívást nagyban nehezítette az időjárási körülmények szélsőséges változása. Fent 3000-en tél, 0°C körüli hőmérséklettel, lent a völgyekben tavasz, 20°C feletti meleggel, mindezt pár órán belül.

Sajnos a pálya legutolsó szakaszával nem tudnak mit kezdeni a szervezők, a tavalyi részben aszfaltos, nem túl izgalmas szakaszt idén valami egészen értelmezhetetlen túlélőtúrára cserélték. Egymást váltogatták a bozótosban bújkálós és a régi, rossz, hatalmas üregekkel lyuggatott úttalan utakon kommandózós szakaszok, ami még akár el is menne, de egyszerűen nem illik a verseny nemességéhez. És ha ez nem lenne elég idén újra egy jelentősebb aszfaltos rész volt a zárszó, ahol a falu előtt már teljesen leálltam. Az ilyenektől minden motivációm elveszítem. A faluban azért összeszedtem magam, és kivágtam egy huszáros beérkezést, de ezt a részt, én mindenképpen újragondolnám a szervezők helyében.

Skyrace Vallibierna

A tavalyi szárnybontogatás után idénre beneveztem a Skyrunner National Series versenyeinek jelentős részére, csak hogy ne finomkodjak. Ezek gyakorlatilag Spanyolország legnehezebb és legnívósabb hegyi futóversenyei. Az egyetlen apró bökkenő csupán az, hogy elfelejtettem rendesen felkészülni rájuk. Illetve nem is elfelejtettem, hanem az állandó sípcsontproblémák miatt erősen korlátozva van az edzésem, így lényegében a lehető legkevesebb futással készülök.

A Skyrace Vallibierna számomra a pireneusi futóversenyek szezonjának nyitófordulója volt. A verseny központja a Pireneusok legmagasabb csúcsához, a Pico de Aneto-hoz közeli, Aragónia és Katalónia határában lévő Vilaller faluja. Egészen meglepő módon létezik Barcelona – Vilaller közvetlen buszjárat; mintegy 4 óra hosszú az út. A versenyzés egyik pozitív hozománya, hogy lehet egy kicsit turistáskodni, új helyeket megismerni. A buszút onnantól kezdve, hogy elhagyjuk a teljesen semmitmondó, “híres” Léridai síkságot és ráfordulunk a Pireneusokra, egészen remek élmény. Ahogy a völgyek mentén egyre mélyebbre hatolunk a hegységben a kacskaringós utakon, úgy lesz a táj egyre lenyűgözőbb. Különösen Vilallerhez közeledve kezd el vadulni a látvány. Egy brutális gát mögött lévő felduzzasztott tórendszer bontakozik ki szép lassan fölfelé haladva. A tavon sziklás szigetegyüttesek, rajtuk régi várromok, a tó szélén pedig a hegyoldalból szinte pengeként kinyúló keskeny sziklataréjok sorakoznak. A háttérben lévő hatalmas csúcsok fekete felhőkbe burkolóznak. Isten hozott a Pireneusokban! Itt egy kicsit más világ uralkodik, mint a mediterrán Barcelonában. Nemsokkal érkezés előtt az eső is elered, meg sem lepődöm ezen. Idén még nem volt olyan versenyem amelyiken nem esett volna valamennyi eső.

Szerencsére a zivatar hamar elvonul, mire megérkezünk újra süt a nap. A szállást gyorsan megtalálom, a recepciót azonban nem. Rövid téblábolás után a szomszédos pékségben segítenek ki. Kiderül, hogy egy 90 éves öreg viszi a kócerájt, aki olyan süket mint az ágyú, ezért nem hallotta ahogy csöngettem miközben békésen szundítva töltötte a délutáni csendespihenőjét. A kommunikáció így kissé nehézkes, konkrétan üvöltenem kell. Már amennyire tudok. Szerencsére van ott egy nő is, ő segít a spanyolról spanyolra fordításban. Azaz üvölt helyettem, amikor az öreg harmadszorra se érti, hogy mit akarok. Kérdezi hová valósi vagyok, mondom Magyarországról jöttem. Húha, Magyarország, mondja, ő legmesszebb Barcelonában járt, illetve szolgált három évig Afrikában a seregben. Azt akarták, hogy ottmaradjon, de ő haza szeretett volna jönni. A három év Afrikával amúgy az öreg még mindig simán előz engem világlátásban. Kérdi, mikor megyek vissza másnap. Mondom délután. Délelőtt? – kérdez vissza. Akkor jó, mert délig el kell hagyni a szobát, hogy jöhessenek az új vendégek. Akkor ebben maradunk, teszi hozzá. Nem vitatkozom vele, úgy érzem nem lenne sok értelme. Szerencsére a nő a jobban képben van, hogy pl verseny után még le is kell zuhanyozni.

A szoba elfoglalása után el is megyek ebédelni, az étterem az Andalúz válogatott futóival van tele, köztük a Buff profi csapatában versenyző Zaid Ait Malekkel. Zaid illegális marokkói bevándorlóként kezdte spanyolországi pályafutását, ma már viszont spanyol állampolgár, hivatásos futó, profi szerződéssel, és spanyolul is kiválóan megtanult. Ő a spanyol terepversenyek egyik állandó esélyese, a tavalyi Ultrapirineun második lett a külön kategóriát képviselő, nem erről a bolygóról származó Kilian Jornat mögött. Azt hiszem ezt hívják sikertörténetnek.

Az ebéd után rajtszámátvétel, majd eligazítás. Szerencsére spanyolul és nem katalánul, úgyhogy még értem is, hogy miről van szó. Kiderül, hogy a 2000 m fölötti részen a pálya egy szakaszon egy jelentősebb hófolton fut, de nem veszélyes, és különben is az elmúlt napok esőzéseinek hála sokat csökkent a mérete. Anyád, mi az, hogy nem veszélyes? Az erősen kopásnak indult talpú cipőm úgy csúszik mindenen ami vizes, hogy még a sarki boltba is életveszélyes lemenni benne eső után. (Ez amúgy nem vicc, a télen valószínűleg kicsit eltörtem a könyököm, amikor elcsúsztam benne a saját utcámban ahol lakom.)

Másnap reggel 7-kor kelés, 8:30-kor rajt. Szerencsére a szállás közel van, 1 perc séta, szóval nem kell kapkodni. Megint belefutok Zaidba, nagyon laza, mosolyog beszélget, az esélyeseket nyomasztó stressz semmi nyomát nem lehet felfedezni rajta. A vele készített interjúkból is mindig az jön le, hogy egy tök szerény és jófej srác. Vicces amúgy így testközelből látni elit futókat. Van vagy 165 centi meg hozzá 50 kiló. Lehet úgy én is gyorsabnan futnék…

A rajt után hirtelen a 100 méteres síkfutás olimpiai döntőjében találom magam, és sehogy se bírom tartani a tempót Usain Bolttal. Aztarohadt, hogy megy itt mindenki!!! Nincs sok ember, de aki van, azok brutál erősek. Ja, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy a verseny a spanyol kupa egyik fordulója is egyben…

Próbálok menni a mezőny végével, de ez valami rettenet. A reggeli napsütésben gőzölögnek a völgyben a rétek, de nincs sok időm gyönyörködni a látványban. Ha ez így megy tovább ezek 2 km alatt bedarálnak. A sík bevezető szakasz után ráállunk a hegymenetre és kész, kapitulálok. Elmegy a mezőny vége is, alig pár ember marad mögöttem, velük kerülgetjük egymást. Ha egy 80 éves nagymama elfutna mellettem fölfelé babakocsit tolva, azon se lepődnék már meg. Olyan emberek hagynak ott simán, akikből nem sok mindent néznék ki, és szemmel láthatóan még súlybeli hátrányuk is van. Nem értem, egyszerűen nem értem miből vannak ezek! Bármit csinálok nem sikerül életet lehelnem a rendszerbe, borzalmasan szenvedek. Mindent bevetek, koffeines gél, ellenőrző pont átugrása, de semmi se használ. Nincs feltámadás, nincs visszavágás, csak a szenvedés. Ezek ugyanúgy nem állnak meg a pontokon, csak másodpercekre, a tempó viszont embertelen amit diktálnak. Az emelkedő egyre vadabb lesz ahogy kiérünk az erdőből, lassan már négykézláb mászunk. Van egy olyan versenyfajta, amikor szó szerint csak pár kilométert kell megtenni, viszont az alatt a 2-3 km alatt van 1000 méter, vagy ennél is több szintemelkedés brutális meredekségű emelkedőkkel. Ezt hívják Vertical Race-nek. Na, itt olyan érzésem van, mintha a pálya néhány Vertical Race egymás után pakolásával keletkezett volna. Borzalmas szenvedések árán annyit sikerül elérnem, hogy kicsit visszaküzdöm magam, már-már megcsípem újra a mezőnyt, de nem. Az előttünk lévő fal újra emel egyet, a lábaimból pedig hiányzik az átütő erő. 1200 métert emelkedünk 4 km alatt. Folyamatosan a határon megyek, de semmit nem érek el vele. Hánynom kell, szédülök, rosszul vagyok.

A lejtővel se járok jobban, a mélyhátizmaim készen vannak, lefelé is csak botorkálok, a mezőny végleg eltűnik, innentől kezdve alig pár emberrel vívjuk elkeseredett harcunkat magunkkal és a tereppel. Jön a második leghosszabb mászás az említett hófolttal, és a végén egy 2600-as csúccsal. A hófolt szerencsére nem vészes, egész jól ki van taposva a nyom, nem csúszik túlságosan, így különösebb veszély nélkül átkelek rajta. Valahogy ezen az emelkedőn is felküzdöm magam, bár fogalmam sincs, hogy hogyan. Úgy látszik ha tempó nincs is, állóképesség azért még van.

A csúcson bemondják, hogy 40 perc és zár a következő pont, de addig végig lejt. Az vállalható. Aztán hamar kiderül, hogy a lejtő nem végig lejtő, van benne pár kellemetlen kaptató, de a pont így is megvan időre. Kérdem az őrt, hogy állunk? Van még fél óra zárásig, mondja. Érdekes, pedig biztos nem tíz perc volt az út. Na mindegy, akkor menjünk tovább.

Ez innen már megvan, még egy mászás, aztán a gyilkos emelkedő visszafelé, amin reggel feljöttünk. A mászás közben forgatom a fejem, az előző csúcs, ahonnan jöttünk már felhőben áll. Hmm, csak jó lenne megúszni mostmár az esőt! Na, gyerünk!

Amint megkezdem a lejtőt egy hatalmas ragadozómadár (talán sas vagy keselyű) rugaszkodik el egy szikláról a közelemben. Lenyűgöző látvány. Legyen bármilyen verseny, ezt akkor is megnézem. Megállok és addig követem a tekintetemmel, amíg végleg el nem tűnik a hegycsúcs mögött.

A lejtő leírhatatlanul meredek, szinte futhatatlan, de a combizmaim meglepően jól bírják. Az alsóbb régiókba érve a levegő is felmelegszik, fülledt párás lesz. Az ereszkedés szinte végtelen. Nem megy rosszul, de egyre fogy az erőm. Még két km nagyjából síkon a célig és vége. A befutó előtt pacsiznak velem a már beérkezett erőemberek és vége a darálónak.

Isten bizony nem értem, hogy miből vannak ezek a terepfutók. Nádszálvékony kiscsajok röhörésznek a célban a fáradtság legkisebb jele nélkül, én meg úgy nézek ki mint Rambo miután megküzdött a vietkonggal. Utólag láttam egy videóriportban azt a madridi fickót, aki megnyerte a versenyt, és úgy nézett ki, mint egy jószívű matektanár. Pedig ahhoz, hogy megnyerj egy ilyen versenyt egy igazi vaddisznónak kell lenni. Zaid sokáig a második helyen haladt, végül harmadikként futott be.

Tény, hogy kissé alábecsültem a kihívást. A verseny előtti héten több olyan pontot tudnék mondani, amin javítani lehetne, és pontosan tudtam, hogy nem 100%-os állapotban álltam oda a rajthoz. De könyörgöm, a lóerők 80-85 százaléka így is rendelkezésre állt, ami pont arra volt elég, hogy 8 embert megelőzzek. Nyolc embert, úgy hogy majd’ megdöglöttem. Az a tanulság, hogy a Skyrunner Series-hez sokkal komolyabb felkészülés kellene, ez ugyanis már nem a vasárnap délutáni bohóckodás kategória. És nem elfogadható az a luxus sem, hogy nem 100%-osan kipihenten állunk rajthoz, mert itt minden nuansznyi plusszra szükség van. Feltéve, ha nem a szintidő ellen akarsz harcolni, hanem menni a mezőnnyel. Legalább a végével.

Cerdanya MTB Challenge

Régen volt már versenybeszámoló, de ez megérdemel egy posztot. Az idei év eddig kissé döcögős volt, ez alól a sport sem volt kivétel. Március elején a Montserrat Skyrace futóversenyre készültem, amikor 2 nappal a verseny előtt úgy kiütött az influenza, hogy még a konyhába kimenni is komoly kihívás volt, nemhogy a Katalónia egyik emblematikus hegyén való futkározás. Utána épphogy nagyjából felgyógyultam, már a Ports del Maresme nevű, ígéretes útvonalvezetésű országúti Grand Fondo állt előttem, amit a Montsenyben való havazás és az aznapi brutális esőzés mosott el – szó szerint. Így sikerült egy gyors 2/0-val indítanom az évet. Ezt követte a Montserrat Maraton, egy iszonyatosan kemény és technikás hegyi futóversenyen, ahol a táv nagyobbik részét az idei “tavasznak” hála esőben kellett megtenni. Egy lehetetlenül rövid felkészülés után viszonylag korrekt teljesítményt nyújtva végül 3/1-re szépítettem. Ezek voltak nagyjából az előzmények.

A tavalyi évben kissé csalódtam a helyi montiversenyekben. Az otthoni négy nagy MTB maraton közül bármelyiket klasszikusabbnak tartom minden szempontból a múlt évi spanyol versenyeimnél. Emiatt elhatároztam, hogy szakítok a “falu széli libakergető” típusú rendezvényekkel, ahol sziklákon kell pattogni a porban a félsivatagos tájban. Rendes versenyt akartam, rendes tájjal, rendes pályával. A Pireneusokat akartam!

A Cerdanya MTB Challenge másodpercek alatt győzött meg a részvételről. Egy olyan képpel hirdették a versenyt, ahol magashegyi környezetben egy keskeny hegyi ösvényen bringáznak a hegyoldalban, a háttérben gyönyörű kilátással. A verseny központja a Francia határhoz közeli Puigcerdá, vonattal megközelíthető, 3 óra az út.

A szombati vonatos utazás felelevenítette az egy évvel ezelőtti emlékeket, amikor első pireneusi futóversenyemre, az Entrevalls-ra készültem. Az út Ripoll-ig sem rossz (a katalán táj bőven a spanyol átlag fölé emelkedik), de igazán érdekessé Ribes de Freser magasságában válik. Folyóvölgyek, sűrű fenyvesek és alagutak váltják egymást, igazi mesevonat hangulata van ennek a résznek. Nem hiába, ez már a Pireneusok. Puigcerdá-hoz közeledve aztán kitágul a horizont, egy széles völgyben találjuk magunkat, amit 2000-es hegyvonulatok vesznek körbe, havas csúcsokkal.

A szállásra érve egészen barátságos fogadtatásban részesültem, ahol egy 40-es hippi pár viszi a történelmi belváros kellős közepén található panziót. A fickónak az a fajta már túlságosan is közvetlen és laza stílusa van, amit általában nem szoktam szeretni, de végül mindenben nagyon segítőkésznek és rugalmasnak bizonyult, így egy szavam se lehet. Volt már rá példa nem egyszer, hogy szigorúan vették például a távozás időpontját, de itt még nyugodtan lezuhanyozhattam másnap a verseny után délután 5-kor, nem volt ebből semmi gond. Ezen kívül kaptam egy gyorstalpalót is, hogy mi merre van, meg “Welcome to Spain”, hiába hogy egy büdös szót nem mondtam angolul, dehát vannak ilyenek, akik szeretnek menőzni az angol tudásukkal… 😀 (Mások meg a spanyollal… :P) Mondom a “Welcome to Spain” az már egy ideje megvolt, de azért köszi… 😀

Nagyjából mire elfoglaltam a szobát meg is érkezett a hétvégére ígért világvége, ennek megfelelően a havas hegycsúcsok sötét zivatarfelhőkbe burkolóztak és brutális eső szakadt le a kisvárosra. Közben én is idegállapotba kerültem, ugyanis a Veszprém kézicsapata megkezte a BL elődöntőt az ősi rivális Kiel ellen, én meg csak az online szöveges közvetítésen keresztül tudtam követni a horrorisztikus meccset…

A zivatar elvonulása után gyönyörűen kisütött a nap, elmentem fölvenni a rajtszámot, a Veszprém pedig végül bejutott a döntőbe, szóval minden jól alakult. Már csak a vacsora és a foci BL döntő megtekintése volt hátra egy bárban. A két madridi csapat meccsén a helyiek nem túl meglepő módon az Atleti-nek, illetve inkább a főellenség Real Madrid ellen drukkoltak. Volt is kis csalódottság a végén… 🙂

Éjszaka aztán megint eleredt az eső, hogy órákon keresztül zuhogjon, én pedig titkon reméltem, hogy ez kitart reggelig, mert akkor egyből összecsomagolhatok, és mehetek haza megnézni a kézi BL döntőt. Mert most komolyan, az milyen Veszprém drukker már, aki nem látja a csapata legfontosabb meccseit? Vagy éppen lecsúszik a több mint 10 éve kergetett álom beteljesüléséről, azaz a hőn áhított BL cím elnyeréséről?

A reggeli ébredés után megnyugodva hallottam, hogy még mindig esik, de sajnos kiderült, hogy csak a bojlerben zubogott a víz, kint viszont verőfényes napsütésre ébredt a Keleti-Pireneusok. Nabasszus! Most akkor mi lesz? Meccs vagy bringázás? Az ablakot kinyitva ért az első sokk, amikor kiderült, hogy a hőmérséklet nem sokkal haladhatja meg a 0°C-ot. Hiába, Puigcerdá közel 1000 méteres tengerszint feletti magasságon fekszik. Nem pont ugyanolyan a klímája, mint a mediterrán Barcelonának, ahova az elmúlt napokban végre megérkezni látszott a nyár. Felöltöztem és lementem a hall-ba, ahol a többi bringás már teljes harci díszben készülődött. Néztem a ruházatukat, és mindenki rövidnadrágban volt, és sokan rövid mezben is. Kimentem kicsit sétálni az utcákra, ahol a kora reggeli időpontban épp a vasárnapi piacot készítették össze. A levegő hőmérséklete viszont továbbra is inkább a telet idézte. Tudván, hogy a rajthoz le kell gurulni Puigcerdából egy szomszédos faluba csak erősödtek a kétségeim. Tuti, hogy szét fogok fagyni kora reggel a lejtőn! Azon gondolkoztam, hogy a lábmelegítő az alap, hogy kelleni fog, de nagy baj, hogy nem hoztam bringás sapkát, mert olyan hideg van, hogy anélkül el sem indulnék.

Ilyen gondolatok között és teljes tanácstalanságban tértem vissza a szobába. Nagyjából egy órám volt még összekészülni, ha oda akarok érni a versenyre, és nagyjából ennyi időm volt ahhoz is, hogy elérjem a reggeli vonatot vissza Barcelonába, hogy meg tudjam nézni az esti meccset. Hideg van, biztos, hogy sár is van a sok eső után, és BL döntőt játszik a Veszprém. Akkor irány haza! A pályát meg majd bejárom valamikor privátban, nyugtatgattam magam.

Már el is kezdtem összepakolni, amikor megakadt a szemem a rajtcsomagban kapott mezen. Buff, hogy hordjam majd jóízűen a mezt, ha el se indultam a versenyen??? Cerdanya MTB Challenge – ez a verseny neve. Ez ma van, a kihívás mára vonatkozik, ezekre a körülményekre, ha máskor mész végig az útvonalon, akkor már nem a Cerdanya MTB Challenge-et teljesíted, csak simán bringázol egyet az útvonalán. Buff, és ha ezt is kihagyom az már 4/1 lenne. Szánalmas. Na jó, Torrente híres mondata jutott eszembe: “Ha meg kell b@szódni, akkor meg kell b@szódni!”. Az elhatározás megszületett.

Miközben a bringás jelmez különböző kellékeit aggattam magamra azon gondolkoztam, hogy a többiek vagy nagyon hülyék, vagy tudnak valamit, hogy ilyen laza felszerelésben mennek. Végül arra szavaztam, hogy ennyi ember csak nem lehet mind fagyálló, szóval nemsokára tuti jó idő lesz. A lábmelegítő így otthon maradt, de később kiderült, hogy még így is sikerült kissé túlöltöznöm.

A rajtba egy másik megkésett kollégával tekertünk át, neki volt GPS-e, így nem kellett keresgélnem az utat. Útközben kitárgyaltuk a Barcelona mögötti “hegység” – a Collserola – rejtelmeit bringás szempontból. A karámban már ott állt szinte az összes versenyző, 15 perc volt hátra a rajtig. Beálltam valahova a második szegmens elejére, aztán unottan vártam a rajtot.

Az, hogy még ekkor se voltam túl lelkes, az egy elég enyhe megfogalmazása a történetnek, alig tudott érdekelni az egész. A rajt után aztán rögtön rákanyarodtunk egy kényelmetlenül meredek dózerútra, ami reggeli ébresztő gyanánt egyből zónába csapta a pulzusomat. Előadtam a szokásos kora reggeli versenyindítós szenvedést. Ismerem már régóta ezt az érzést, pontosan tudom, hogy mi fog történni, de mégis mindig nehéz túlesni ezen a szakaszon. Este oda tudok állni egy privát bringázásra teljesen felpörgött állapotban, sokszor persze ez a napközbeni feszültség kicsapódása, de reggel egyszerűen nem megy. Kicsit úgy működök, mint a híres montiversenyző Julien Absalon, hogy el kell telnie a verseny egyharmadának, mire elkezdek rendesen működni.

Szépen kanyarogtunk fölfelé a szűk dózeren, amiben hosszú 1/1-es betétek is voltak, ennek ellenére nem volt alkalmas rá, hogy a 400 fős mezőnyt igazán széthúzza, és mindenki a helyére kerüljön. Pár kanyar után azért a kilátás alpesi (vagy inkább pireneusi :)) jellegű lett, szóval alapvetően nem lehetett panasz a történésekre. Annak ellenére sem, hogy jól beöltözve úgy éreztem magam, mint a Télapó augusztusban. Szakadt rólam a víz.

A meredek dózer tetejéhez közeledve aztán egyszercsak megállt a sor, és bedugult az út. Na, most meg mi van? Vagy 10-15 percet kellett várni araszolva, mire kiderült, hogy a dózer egy kimondottan technikás, a hegy oldalában kacskaringózó, szűk ösvénybe váltott át. Itt találkoztam a nap folyamán először azzal a furcsán vicces jelenséggel, amit úgy hívnak, hogy sár. Régen találkoztunk már mitagadás, nem is tudnám már felidézni, hogy mikor utoljára. Volt is nagy csodálkozás, hogy ez csúszik, meg ilyesmi, szóval nem is brillíroztam túlságosan.

Ráadásul a térképet nézegetve előzetesen arra számítottam, hogy a fő völgyben vezető sík részeket aszfalton fogjuk majd teljesíteni, így a szokásosnál kicsit keményebbre fújtam a gumikat, ami szintén nem segített a nedves gyökerek keresztezésekor. A szintvonalakkal párhuzamosan futó hegyi ösvényeknek egy lehetetlenül meredek, végig nyereg mögé kiülős lejtővel lett vége. Ekkor már határozottan azon az állásponton voltam, hogy ugyan még csak kb 10 km-t bringáztam, de már ezért megérte elindulni.

Hamarosan az is kiderült, hogy ez nem az a verseny, ahol a sík szakaszokra (vagy egyáltalán bárhova) aszfaltos betéteket raknak. Az említette fővölgyben vezető sík rész legalább olyan fárasztó volt, mintha mászni kellett volna. A legjobban talán egy cyclocrossz pályához tudnám hasonlítani, ahol 20 méterenként kanyar, fékezés, kigyorsítás váltogatják egymást. Egy folyó mellett tekertünk, néhol a töltésen, néhol a folyót fahidakon keresztezve, és a rendkívül technikás pálya egy másodperc pihenőt se adott. Ekkor kezdtük el azt is megtapasztalni, hogy milyen mennyiségű csapadék esett előző este. Hatalmas pocsolyák, megáradt patakok és sáros mezőgazdasági utak jellemezték a pályát. Itt volt az a rövid rövid szakasz is, ahol hatalmas bikák között kellett átmenni, hát, itt azért nem bántam, hogy nem egyedül vagyok…

Itt még mindig nem tudtam eldönteni, hogy most jól megy-e a tekerés, vagy fáradok, vagy mi történik. Úgy mentem, haladtam, de nem sikerült ráéreznem a bringázás semelyik aspektusára úgy igazán. Közben az egyik keskeny fahídon csak tyúklépésben topogva, a bringát tolva lehetett átkelni, mert annyira csúszott, hogy még így is kész életveszély volt. Ezt a közvetlenül mögöttem lévő csávó be is bizonyította, aki egy jókora csobbanás kíséretében dobott egy hátast a fahídról a folyóba. Natessék, hát kellett neki úgy rohanni! Viszonylag jól viselte a dolgot, meg voltak ott többen, szóval nem álltam meg kihúzni a folyóból. Később egyébként még találkoztam vele, szóval elég kemény srác lehetett, nekem tuti nem lett volna kedvem tovább bringázni, miután nyakig elázok a jéghideg folyóban…

A 25-dik km-nél értük el az első frissítőpontot, ami olyan szempontból érdekes, hogy a spanyol versenyek hagyományosan kevés frissítőponttal működnek. Itt 90 km-re volt 3, míg az otthoni versenyeken kb 15-20 km-enként van egy pont. A rövid megállást kihasználtam arra, hogy eresszek a gumikban lévő nyomásból egy kicsit, így növelve a komfortot és a tapadást. Ennyi tapasztalattal a háta mögött az ember már minden apró trükköt bevet… 🙂

A változtatás működött, egyből jobban éreztem magam a bringán. Bíztam benne, hogy a pálya karakterisztikája továbbra is inkább a technikás, kanyargós, lassabb ösvények féle profilt fogja követni, és nem lesz túl sok zuzatós, gyors, ereszd el a hajam típusú dózer, ahol egy sunyin meglapuló kövön úgyis felütöm majd a kereket 40 km/h-nál, aztán szerelhetek defektet, mint tavaly a híres a Vilafranca maratonon

Szóval kezdett jól menni a bringázás, ráadásul a mezőny is megtorpant körülöttem, szóval folyamatos előzgetésbe kezdtem. A folyóvölgyet elhagyva újra keskeny hegyi ösvényeken bringáztunk, hol fölfelé, ahol a sár kis patakokban folyt szembe az úton, hol pedig a szintvonalakkal párhuzamosan, a háttérben fantasztikus panorámával a környező hegyekre.

Egy hosszútávú mountain bike maraton egy testi, lelki, szellemi utazás is egyben. Elindulsz egy adott állapotban, és az út során szépen fejlődsz: a tested felveszi a ritmust, magabiztosabb leszel, ami eleinte még durvának tűnik, az később a határok kitolódásával rutinmunka lesz, az agyad pedig sosem unatkozik, mindig az aktuális kihívásra keresi a megoldásokat. Ezen fejlődés által a nap végére pedig jobb bringás válik belőled. Gyönyörű ív ez.

A pálya szellemileg annyira megterhelő volt, hogy szó szerint egy pillanatra se lehetett kihagyni, különben egyből a szakadékban találtad magad. Ezt mutatja annak a srácnak a példája is, aki egy kisebb csoport végén haladt, amikor utolértem őket, és kimondottan ügyesen vette az akadályokat, egészen addig amíg valaki pont egy sziklás részen be nem lassított előtte. Ettől aztán a srác a lendületét elveszítve megcsúszott, és az orrom előtt leesett a hegyoldalban a bokrok meg a sziklák közé. Elég vadul nézett ki, még én is megijedtem. Szóval ezt a folyós eséssel ellentétben már én is kibírtam röhögés nélkül, megálltam és segítettem neki visszamászni bringástul az ösvényre. Közben a mögöttem lévők méltatlankodtak, hogy ott fekszik a bringám az ösvény közepén és nem férnek el. Dehát mondom, öcsém, leszállsz szépen, kikerülöd, és mész tovább, most éppen hegyimentés folyik, tökre nem érdekel, hogy ki hol fér el…

A pálya nagyjából legtávolabbi pontjához, Meranges falujához közeledtünk, amikor szemben a messzi távolban felsejlett a jövő. Illetve egyelőre csak a szűk völgy végében látható fekete esőfelhők, és világvége hangulat. Tudtam, hogy szerencsére csak a faluig kell elmenni a völgy mentén, utána fordulunk és nem befelé megyünk, hanem kifelé jövünk már. Tehát ha ezt a szakaszt megnyomom, akkor talán van esélyem megúszni a nyakamba zúduló zivatart.

A falu után még volt hátra egy jelentősebb mászás, amit szintén hegyi gyalogösvényen kellett teljesíteni, de ezúttal a meredeksége miatt rövidebb tolós szakaszok is akadtak benne. Sajnos itt beszorultam néhány agonizáló ember mögé, akik olyan enerváltan vonszolták magukat fölfelé, mintha nem is lennének tudatában, hogy mi van a hátunk mögött. Előzni sehogyan se lehetett a szűk ösvényen, én pedig az egyre közelgő esőfüggöny láttán egyre idegesebb lettem. Rohadtul semmi kedvem nem volt megázni. Na nem mintha attól féltem volna, hogy sárosabb leszek, mert eddigre már mindenféle állagú, színű és szagú sár volt rajtam, de 1600 méteren nem annyira szeretek esőben biciklizni. Addig fúrtam előre magam nagy nehezen a sorban, amíg kiderült, hogy egy csaj tartja fel az egészet, de ő semmiképp nem akart elengedni. Cserébe olyan nyivákolást vágott le ott a hegyen, hogy teljesen kikészültem tőle. Ahányszor kicsit megcsúszott a hátsó kereke egy nedves kövön éktelen jajveszékelésbe kezdett. Először még meg is ijedtem, hiszen nemrég láttam tényleg leesni valakit, de aztán láttam, hogy kb 20 másodpercenként ugyanazt a műbalhét nyomja. Közben megérkezett a jégeső, kopogtak a mogyorónyi nagyságú jégdarabok a sisakomon, ez a csaj meg ott sipítozott meg vonszolta magát gyökkettővel előttem. Amikor nagy kegyesen végre félreállt már olyan ideges voltam, hogy egyből nyomtam egy padlógázt. Pulzus az egekben és a környezetemhez képest értelmezhetetlenül gyorsan mentem fölfelé, mintha krosszmotoron ültem volna. Tényleg csak az volt bennem, hogy ebből a rohadt völgyből ki kell jutni amilyen gyorsan csak lehet, hiszen velünk szemben amerre tartunk már süt a nap. Szuperszónikus sebességgel mentem el a hegytetőn a jégesőben álldigáló és széldzsekikkel bíbelődő emberek között. Az egyiket a széles kormány miatt még le is súroltam, mire a sebességet látván még ő szabadkozott, hogy bocsi, bocsi. Konkrétan olyan ideges voltam, hogy még a direkt a magasabb/hidegebb részek miatt viselt külső mez cipzárját is elfelejtettem felhúzni a lejtőzéshez, nemhogy még a széldzsekivel vacakoljak. Le kellett jutni a hegyről, amilyen gyorsan csak lehet. A dózeres veretős lejtőn végig szuggeráltam magam, hogy tempósan, de egyben okosan is haladjak, nem kockáztatva egy esetleges defektet a köveken.

A lejtő aljába érve láss csodát már sütött a nap, működött az elképzelésem. Szerencsére a szervezők a verseny második felébe kicsit több dózerutat raktak, így itt már néha lehetett egy picit pihenni is. Persze még így is elképesztően magas volt a pálya single trail tartalma, különösen az a szakasz tetszett, ahol egy völgyben mentünk, bal oldalt sziklafallal, jobboldalt patakkal, alulról meg fröcsögött föl a híg sár a köves, kacsaringós ösvényről.

Az utolsó szakaszon még volt pár nagyon kemény mászás, brutál meredek részekkel, de valahogy sikerült kitekerni, meg közben egy helyen meg kellett állni és megvárni amíg egy birkanyáj átvonul az ösvényen. 🙂 A befutóra egyedül érkeztem, a felkészüléshez képest remek pozícióban. Talán elég ha annyit mondok, hogy idén még nem ültem montin 90 km-t, és outin is csak két 100 fölötti köröm volt a verseny előtt. Két dolog járt a fejemben. Egyrészt még nem volt olyan spanyol bringaversenyem, aminek a befutójában mosolyogtam, másrészt hogy milyen profin lehoztam és hogy még mindig egy ez. 🙂

Vannak nagyobb hangulatú versenyek, vannak szebb versenyek, de pályavezetésben ez közel tökéletes. Hogy 90 km alatt ennyi egynyomos ösvény legyen az nagyon ritka. És az is nagyon ritka, hogy egy verseny után azt tudom mondani, hogy annyira az ízlésemnek megfelelő volt a pálya, hogy akár én is rajzolhattam volna. Technikás, de vállalható, nem agyatlan, minimális aszfalttal, és nem a vége felé lesz egyre nehezebb, hogy direkt megszivassák az embert, hanem pont a cél felé haladva enged egyre többször fellélegezni a pálya. Talán az egyetlen hibája, ami egyben az erőssége is, hogy a sok szűk ösvény miatt nagyon nehéz előzni és előre jutni, szóval tanácsos jó helyre állni a rajtnál.

Nemsokkal utánam befutott az a srác is, akit kimentettem a szakadékból, még egyszer megköszönte, meg kölcsönösen csináltattunk teljesítős fotót egymással a verseny plakátja előtt. Utána sorbanállás a bringamosóhoz, majd irány a szállás, ahol egy kedves üzenet fogadott az ajtón, hogy bocsi, nincs itt senki, de ha akarsz valamit hívd fel ezt a számot. A telefont persze nem vette fel senki, hiába hívtam a számot, így kintrekedtem. Kénytelen voltam egy rövid ideig a főtéren csövezni. Nem pont ez az amire vágysz egy 90 km-es montiverseny után fáradtan, izzadtan, nyakig dzsuvásan.

Miután végre sikerült bejutni, lezuhanyozni, átöltözni az állomásra tartva újra összefutottam azzal a sráccal, aki még reggel segített kitalálni a rajtba. Kielemeztük a történéseket, miközben elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy a Veszprém szépen bekezdett a BL döntőben. Márpedig ha jól kezdünk sose veszítünk, ez alap, szóval meg is nyugodtam.

Hazafelé a vonaton ülve belülről néztem, ahogy ismét megérkezik a világvége a Pireneusok fölé. Tisztán, átöltözve, a vonat ablakai mögül egész más érzés volt átélni a zivatart, mint az 1600 méter magas hegytetőn a jégesőben… Kicsit később kiértünk az esőből, és gyönyörű kilátás nyílt a vonatból a hullámzó, zöld tájra, a távolban a Pireneusok csúcsaival és az azokat beborító felhőkkel, valamint a felhőhatár szélén a sötétség mögül kikacsintó naplementével. Közben a Veszprém 9 gólós előnyről elbukta a BL döntőt, fekete nap a veszprémi kézilabdázás történetében. Nekem meg életem egyik legjobb montiversenye, nagy hiba lett volna kihagyni.

20160528_184827

20160528_195727

20160529_084924

CerdanyaMTB1

20160529_160735

20160529_161314

Mallorca

A Martin i Soler hullámról-hullámra ugrált a víz a felszínén, pedig nem volt egy kis hajó: gyomrában kamionok tucatjai lapultak. A hatalmas hullámok minden egyes becsapódás alkalmával hangos dübörgéssel rázták meg a komp oldalát. Sötét volt, fújt a szél, és esett az eső. A Földközi-tenger meglehetősen barátságtalan arcát mutatta ezen az éjszakán. Mindeközben a Salon Neptuno nyílt alvóterem utazóközönsége a hajó és az elemek küzdelmével mit sem törődve nyugodtan szundikált a kényelmes, vízszintesre dönthető, hatalmas bőrfotelekben. Mit szundikált, fülsértően horkolt!

Hajnali fél öt volt, amikor végre befordultunk az Alcúdiai-öbölbe. Az utaskísérő hölgyek felkapcsolták a villanyt, és bemondták, hogy hamarosan megérkezünk Mallorcára. Az eső is elállt már, az ég derült volt, a levegő friss, hűvös, én pedig a nyitott fedélzetről bámultam a parton lévő települések fényeit, ahogy közeledtünk Port D’Alcudiához.

Pár éve jártam már Mallorcán (még otthonról), akkor is bringázni jöttem. Ezúttal viszont nem Palma de Mallorca (a sziget fővárosa), hanem a vele átellenes, északkeleti oldalon lévő Alcúdia volt a cél. Az ok prózai: Semana Sanata (Húsvét) lévén az egyébként nevetségesen alacsony repjegyárak az egekben voltak, én viszont mindenáron szabadulni akartam Barcelonából. Így jött képbe a Baleária hajózási társaság, ami elsősorban a Földközi-tengeri közlekedésben érdekelt, de van Karib-tengeri kirendeltsége is. Barcelonából indulva a Baleár-szigetek négy fő tagjára, Mallorcára, Menorcára, Ibizára, illetve Formenterára lehet eljutni. Az út Mallorcára nagyjából 6 óra, viszont ahol megtérül a repőlőhöz képest hosszú utazás és az annyira egyébként nem olcsó jegy, az a bringaszállítás, ami ingyen van. Az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy a kinézett napon nem Palmába ment a hajó, csak Mallorca másik kikötőjébe, Alcúdiába. A város lecsekkolása után egy szemvillanás alatt döntöttem. Egyáltalán nem baj, ha nem a nagyvárosias Palmában leszek, hanem a sokkal kisebb nyaralóvárosban, Alcúdiában. Így a szigetnek azon részeit is be tudom járni, amiket anno a nagy távolságok miatt Palmából már nem értem el. Legfeljebb ki kell hagynom a világ egyik legjobb tengerparti autóútját, cserébe viszont meg tudom csinálni végre híres szerpentint, a Sa Calobrát.

A reggeli 6-os érkezés olyan szempontból sajnos nem volt ideális, hogy a gigantikus turistaparkban lévő szállásom 24 órában üzemelő portáján csak annyit vetettek oda sértődötten, hogy 8 előtt ne nagyon számítsak semmire, akkor nyit a check-in. Az addig hátralévő két órát a tengerparti sétányon töltöttem, aminek különlegesen nyugodt hangulata volt ebben a korai órában. Mikor már eléggé kihűltem a 10°C körüli reggeli hűvösben, és a napfelkelte fotózással is végeztem, visszamentem a portára, ahol már csak úgy 9-ig kellett várnom, mire az addigra megérkező személyzet nagyjából végzett a dosszié rendezgetéssel, reggeli kávézással és trécseléssel. A mai napig nem tudom, hogy hivatalosan hány órától lehet elfoglalni a szobákat, de ekkor már olyan arckifejezéssel mentem oda a pulthoz, hogy egyből kaptam egy kulcsot…

Az apartman épületéhez vezető úton elég furán éreztem magam. A reggeli hűs levegőn álldogálás miatt kissé átfagyva, kabátban, sapkában közlekedtem miközben az angol és német turisták rákvörösre égve napoztak a medencék mellett bikiniben meg fürdőnadrágban… A szigeten amúgy is átvették a hatalmat a guirik, az országúton a bringások között alig lehetett spanyol szót hallani, mindenhol az angol meg a német dominált.

A szobába érve kiderült az, amit addig is sejtettem: fűtés (és meleg ágynemű nincs), hideg az viszont van. Az északi tájolású apartmanból gyönyörű kilátás nyílt a sziget északi oldalán húzódó, mintegy 1000 méter magas Tramuntana hegyláncra. Az elsőrangú kilátást biztosító tájolás hátulütője, hogy napfény sosem éri a lakást, ami fűtés nélkül, a tradicionálisan gyenge spanyol szigetelés mellett, és a március végi 10°C körüli esti hőmérséklettel nem igazán ideális párosítás.

Rövid alvás után bevetettem magam a város központjába, ahol a fő sétálóutcán megtaláltam azt az éttermet, ami a következő napokban a törzshelyemmé vált. Összehaverkodtam a brazil pincérrel, akinek az volt az első napja, Teneriféről jött át, ahol már lehúzott vagy 10 évet. Ő is elpanaszolta, hogy milyen rohadt hideg van a szobájában, és hogy Tenerifén nem ehhez szokott hozzá. Pedig emlékeim szerint télen ott sincs kifejezetten meleg esténként a lakásban…

Az első nap délutánján már csak egy kis ebéd utáni átmozgató gurulásra maradt idő meg energia. Az, hogy Mallorca az országúti kerékpározás paradicsoma, nem csak egy jól hangzó szlogen, hanem maga a valóság. A húsvétra való tekintettel a szigetet valósággal ellepték a bringások. A sík szakaszokon 20-30 fős bolyok álltak össze könnyedén, soha nem kellett aggódni, hogy az embernek egyedül kell törnie a szelet. A kezdeti unalmas és forgalmasabb szakaszok után sikerült egy kellemes dombságban húzódó, alacsony forgalmú utakon vezető kört kanyarítani. Mindehhez a klasszikusan mediterrán, de a maga jellegzetességében mégis változatos díszletek adták a hátteret. Kőkerítésekkel szegélyezett keskeny utak, olajfa ültetvények, zöldellő földek és a távolban ezer méteres kopár hegyek. A rengeteg táblával jelzett túraútvonal és a kifogástalan minőségű aszfalt pedig már csak hab a tortán…

A második napra a Sa Calobra meghódítását terveztem, ami a egy különleges csemege, igazi bringás klasszikus. A Sa Calobra nem más mint egy cala, azaz meredek sziklafalakkal körbevett, védett öböl. Jellemző előfordulási helyei azok a partszakaszok, ahol a szárazföld egy függőleges töréssel zuhan a tengerbe. Ez a fajta öböl megtalálható mind Mallorcán, Ibizán, vagy akár a Barcelonához közeli Costa Braván. Ami a Sa Calobrát bringás szemmel nézve különlegessé teszi, az a Tramuntana hegység 700 méter magas hágójából a tengerszintre vezető, 12 km hosszú lélegzetelállító szerpentin. Az 1933-ban átadott útszakasz megtervezéskor a spanyol mérnökök nem szűkölködtek a képzelőerőben. A hegyoldalban valami egészen hihetetlen módon kacskaringózó út műszaki megoldási között olyan trükkök lelhetők fel, mint a nyomvonal saját magát való keresztezése egy aluljáró segítségével, vagy éppen egy masszív sziklafal átfúrása.

Anno 2012-ben messziről már megcsodáltam a szerpentint, íme egy kis visszaemlékezés az archívumból:

Volt egy ígéretes település 12 km-re lent a parton…csak előbb fel kellett mászni egy 700-as hágóra, hogy utána a túloldalon le lehessen zuhanni az öbölbe. Hát, a hágót még bevállaltam, mert csak 2.5 km volt, és talán 100-150 szint, de a túloldalát látva világossá vált, hogy én oda ma nem fogok lemenni. Már ránézésre is szenzációs, sziklafalba vájt szerpentin vitt le a partra végeláthatatlan hosszan, és elég meredeken. Nekem pedig a sziget legkeményebb, majd 900-as hágója után nem volt kedvem még egy ilyen challenge-be is belevágni, mellesleg az idő is szorított.

Az országúti bringások számára a Sa Calobra teljesítése egyfajta zarándokút. Elég, ha annyit mondok, hogy a Straván (népszerű online edzésnapló és közösségi oldal) 20.000 fölötti teljesítő van beregisztrálva a szerpentinre. Összehasonlításképp Barcelonában a legjártasabb útvonalakon 3000 körüli, míg otthon pár száz felhasználó van följegyezve. Miután tömött a bolyokban haladó, autók által feltartott bringások között leérünk a tengerszintre, az öbölbe, indulhat a piknik. A parton éttermek tucatjai sorakoznak, tele bringásokkal, a teraszokról pedig remek kilátás nyílik a tenger irányába. A környezet maga a mediterrán esszencia. A ciprusfélékkel tarkított köves hegyoldal által védett öböl türkizkék vize fürdésre csábítja az embert. A látványt és az érzést már csak azért is illik alaposan kiélvezni, mert a Sa Calobra esetében a munka és a szórakozás az illendőtől eltérő sorrendben kerül elvégzésre. Ha egyszer úgy döntöttünk, hogy leereszkedünk a szédületes szerpentinen, az egyetlen lehetséges visszaút ha a 12 km hosszú, 700 m szintemelkedésű utat visszafelé is teljesítjük, ezúttal mászva.

A Tramuntana egyébként szerencsére nem csak a Sa Calobráról szól. A hegységet járva élvezetes, látványosabbnál látványosabb hegyi utakon tekereghetünk szenzációs panorámában gyönyörködve. Minden országúti kerékpározást kedvelőnek szigorúan ajánlott. 🙂

A harmadik napon a fő program a terepfutás volt, hogy a bringázás mellett egy másik kedvelt időtöltésemnek is hódoljak. Sokat nézegettem a képeket meg a térképet, míg végül az Alcúdiához viszonylag közeli, látványos kilátással és izgalmas mászással kecsegtető 1103 méter magas Puig Tomir-t néztem ki magamnak. A megközelítését a kalandfokozatot növelvén bringával oldottam meg. Ez egy 19 km hosszú könnyed tekerés volt nagyjából sík terepen a szállásomtól a hegyre vezető turistaút bejáratáig. A dolognak volt azonban pár hátulütője is. Amellett, hogy futócipőben hajtottam a patentpedált, se bringás nadrág, se bukó nem volt nálam, plusz a bringát is el kellett rejteni, valamint hozzáláncolni egy fához.

Miután gondosan leparkoltam a bringát kezdődhetett a móka. Nagyjából 1000 m szintet kellett mászni 8 km-en a csúcsig. Nem voltam már éppen friss az előző napok után, de élveztem a futást, és főleg a változatos útvonalat. A sűrű erdőből először egy szép mező szélén álló turistaházhoz értem, ami után jött a magashegyi környezet, a sziklavilág. Az előzetesen beharangozott láncos szakaszt szinte észre se vettem, bár ebben az is szerepet játszott, hogy odafent erős és hideg szél fújt ami miatt elég gyorsan haladtam. Mire felértem kezdett egészen elromlani az idő, északnyugati irányból fenyegető felhők közeledtek. A rendkívül tagolt, köves terepen mind a tájékozódás, mind pedig a haladás meglehetősen nehéz volt. Nagyjából egy időben értem a csúcsra egy családdal, ahol a fickó épp azt fejtegette, hogy már vagy egy tucatszor mászta meg ezt a hegyet, de alig pár alkalommal látta tiszta időben. Ideális körülmények között a csúcsról remek panoráma nyílik a Pollençai- valamint az Alcúdiai-öbölre. Még a szállásomnak helyet adó turistaparkot is be tudtam azonosítani, ami abból szempontból nem csoda, hogy a szállás erkélyéről is ki tudtam bogarászni a Puig Tomirt az előzetes tervezgetések során. Azért szép időben látványosabb lett volna a kilátás. A felhőkre való tekintettel nem variáltam a lefelé vezető utat, végig ugyanazon az útvonalon ereszkedtem le ahol feljöttem. Sajnos a viszonylagos edzetlenségem miatti fáradtságom a visszafelé úton megbosszulta magát. Egy kövekből kirakott mesterséges ösvényen megbotlottam és egy irgalmatlanul nagyot sikerült hasalni, a végén állon csúszással kombinálva. Az államnak nem lett semmi baja, de a tenyeremet csúnyán lezúztam, a térdemen pedig még egy hónappal az eset után is érzem ütés helyét. Szerencsére komoly baj nem lett belőle, de kellett vagy 15 perc elmélkedés az élet értelméről mire újra meg tudtam mozdulni. Végül kicsit szenvedve ugyan, de le tudtam futni a hegyről, és haza is tudtam tekerni.

Sok mindent már amúgy se terveztem volna az utolsó nap délelőttjére, mivel délután kettőkor indult vissza a komp Barcelonába, de az előző napi esés végképp gondoskodott róla, hogy a kisboltba való lebicegésen kívül ne nagyon vágyjak semmire. Hazafelé még a hajóról meg lehetett csodálni Mallorca északi partjának vadságát, valamint Barcelona ipari kikötőjét, ahogy tankerek, teherhajók, és óceánjárók mellett húzunk el, miközben a nap szépen lassan elbújik a Montjuïc mögött.

Az esést leszámítva Mallorca másodszor is jól vizsgázott, talán még jobban is mint elsőre. Alcúdia bár igen turistás, de Palmához képest még így is egy nyugodt kisváros. Bármikor visszamennék a szigetre, és nem kérdés, hogy vissza is fogok, főleg ha a Barcelonából induló nevetségesen olcsó repjegyekre gondolok.

Bevallom őszintén ebből a szempontból nagyon szerencsésnek érzem magam, mert eddig bármerre mentem Spanyolországban, mindenhol csak jólérezni tudtam magam. Igaz, hogy Barcelonával már a kezdetektől fogva nem voltam túl nagy barátságban (erről majd talán később írok bővebben is), de szerencsére van élet Barcelonán kívül is, Spanyolország pedig egy fantasztikus hely és imádom fölfedezni.

Asztúria – A Naranjo misszió

Asztúriával (és úgy általában az egész nyaralásommal kapcsolatban) elkövettem azt a hibát, hogy túl sok mindent akartam bezsúfolni túl kevés időbe. Menet közben, a helyszínen derült ki, hogy egyszerűen annyi látnivaló van, hogy muszáj valahol meghúzni a határt. Nade nem a Naranjónál! 🙂

A Picos de Europa Nemzeti Park a Kantábriai-hegységben található, területén Asztúria, Kantábria, és León tartományok osztoznak. A Naranjo de Bulnes – asztúriaiul Picu Urriellu – a Picos de Europa Nemzeti Park emblematikus csúcsa, híres sziklamászó terep. Az a szégyen pedig nem eshet meg velem, hogy ott vagyok Asztúriában, és nem látom a Naranjo de Bulnes-t.

A hazaindulásom előtt mindössze egy napom maradt a küldetés végrehajtására, ami nem tűnt a legegyszerűbbnek. Először egy röpke másfél órás buszozás várt rám Oviedo-tól Cangas de Onís-ig, ahol át kellett szállnom egy másik járatra, amivel végülis nagyjából egy óra múlva megérkeztem Arenas de Cabrales-be. Ez a kis falucska tulajdonképpen a Nemzeti Park egyik bejáratának tekinthető. A lehető legkorábbi csatlakozásokat elcsípve ekkor volt délután egy óra. Itt majdnem vége is lett a küldetésnek, amikor megláttam, hogy az egyik étterem a napi menüjében a híres asztúriai sajtokból álló sajttálat kínál első fogásként. Erős voltam és ellenálltam a kísértésnek, hogy a délután hátralévő részét a kimondottan szép falu egy jópofa éttermének a hangulatos teraszán töltsem el asztúriai sajtkülönlegességeket falatozva, miközben a háttérben elterülő Picos de Europa Nemzeti Park hegyeinek impozáns látványában gyönyörködöm. Ugye érzitek, hogy ez nem volt könnyű?

Legyen azonban bármennyire is csábító egy asztúr étterem terasza, az én célom más volt. Arenas de Cabrales után el kellett jutnom Poncebos-ba, ami egy pár házból álló hegyi falu a Cares folyó partján, a Nemzeti Park területén. Innen indul többek között a híres Ruta del Cares nevű túraútvonal, ami Poncebos és Caín falvait köti össze. Az útvonal érdekessége, hogy Cares folyó mentén vezet egy szűk kanyon oldalában, egy sziklafalba vágott, igen látványos ösvényen. Ugyan előzetesen ez is tervben volt, de Asztúriát nem lehet egy hét alatt “kivégezni”, így ezt tényleg ki kellett hagynom.

Poncebos-ba eljutni azért volt trükkös, mert Arenas de Cabrales és Poncebos között nem közlekedik menetrend szerinti autóbusz. A nyári szezonban a Nemzeti Park ugyan üzemeltet buszokat ezen az útvonalon, de én már a hivatalos szezonon kívül érkeztem, így erről a lehetőségről lecsúsztam. Van azonban egy fura fétisem, ami Spanyolországban időről-időre előtör, ez pedig az útszéli gyaloglás. 🙂 Térképen megnéztem, hogy az Arenas és Poncebos közötti távolság nagyjából 5 km, az pedig természetesen nem okozhat gondot. Egy órás séta kényelmes tempóban. Szóval ugyanazt csináltam mint amikor anno ottragadtam az andalúziai Alozaina-ban: nekiindultam gyalog.

Mindezt egyébként az igazi profikra jellemző legnagyobb hanyagsággal tettem. A helyi kisboltban vettem két banánt, egy csokit, meg egy liter vizet. Mivel hátizsák egyáltalán nem volt nálam (az minek??), így a kezemben egy nejlonszatyrot lóbálva (a szatyorban a fent említett egész napi ellátmánnyal) indultam neki a túrának. Profi, profi, profi!

Azt nem állítanám, hogy élveztem a sétát, bár a Cares folyó völgye már ezen a szakaszon sem csúnya, de az út túl szűk, az idő meg túl meleg volt, az 5 km pedig csak nagyon lassan akart eltelni. Poncebos-ba érve már éreztem, hogy nagyon szorít az idő: ha nem érem el a délután fél hatos buszt vissza Cangas de Onís-ba, akkor aznap már nem tudok visszamenni Oviedoba, és másnap nem tudok visszamenni Barcelonába… Megkezdődött a versenyfutás az idővel..

A kilátópontra – ahonnan látni a Naranjót – a hegy gyomrába fúrt alagútban közlekedő siklóval is fel lehet jutni, így most kivételesen a könnyebbik utat választottam. A jegyvásárlással el is lőttem nagyjából az összes készpénzem, aminek azért volt nagy jelentősége, mert a profi módon összevásárolt ellátmányon nagyobbik része eddigre elfogyott, a világvégi hegyi falvak pedig nem arról híresek, hogy bankkártyával is lehet fizetni…

A siklóból kilépve kicsit meglepődtem, mert arra számítottam, hogy egy hegytetőn fogom találni magam valami sícentrum féleségben, pazar kilátással, amint a lábaim előtt elterül a Naranjo csodás látványa. Tévedtem. A sikló végállomása a Bulnes nevű, pár kőházból álló, mindentől elzárt hegyi falu, ami egy medence aljában fekszik, minden oldalról hegyekkel körülvéve. A falu külvilágtól való elszigeteltségét jól mutatja, hogy a 2001-ben átadott felvonó megépüléséig kizárólag hegyi gyalogösvényen lehetett megközelíteni. A korábban állattenyésztésből és sajtkészítésből élő falu most egy kisebb turistacentrumként üzemel, megőrizve múltszázadi báját.

Bulnes egyben a hegyekbe vezető turistautak kiindulópontja, hamar találtam is egy táblát, ami a Naranjo kilátót hirdette nagyjából 10-15 perces távolságban. Szó szerint rohantam fölfelé, hogy elérjem a visszafelé induló siklót. A kilátóba érve végre megpillantottam Asztúria koronaékszerét, a Naranjo de Bulnes-t. Hát, nem teljesen erre a látványra számítottam. Két hegyoldal között nyílt egy keskeny rés, amin keresztül pont látni lehetett a Naranjo csúcsát. Erre volt ez az egész felhajtás?

Lefelé hiába futottam, az első siklót lekéstem, várnom kellett még egy kört, de legalább közben volt egy kis időm körülnézni a faluban is, még ha nem is túl alaposan. Poncebosba visszaérve már igen éhes voltam, tekintve, hogy reggel óta semmi mást nem ettem az említett két banánon és csokin kívül, de kajálásról sajnos szó sem lehetett. Bőven benne voltunk már a délutánban, nekem pedig szűk egy órám maradt az Arenas-ig vezető 5 km újbóli leküzdésére, hogy elérjem az Oviedóba tartó buszt. Egy életmentő kólára azért még pont futotta az időmből, nameg maradék aprómból. Tudtam, hogy a benne lévő cukor megoldja majd ezt az 5 km-t.

Arenas-ba félig futva érkeztem, és már csak azt kellett kideríteni, hogy a reggelivel ellentétes irányba tartó buszok hol szoktak megállni. A néni, akit megkérdeztem, olyan minden részletre kiterjedő körmondatokban vázolta fel a tényállást, hogy a kezdő nyelvtanuló azt se tudta volna a végén, hogy keletre forduljon, vagy nyugatra. Széles vigyorral az arcomon hallgattam végig a útbaigazítást, minden szavát értettem. 🙂

Hazafelé a buszon azon tűnődtem, hogy ismét a határokat feszegettem, könnyedén ottragadhadtam volna Arenas-ban. Volt-e értelme egyáltalán így végigrohanni az egész napot?

Az mindenesetre biztos, hogy Asztúriába még visszamegyek, egy hét után úgy éreztem, hogy szinte semmit nem láttam belőle. Rádöbbentem, hogy az ottani látni-és tennivalók száma bőven meghaladja az egy hetes időkeretet. Ráadásul menthetetlenül szerelembe estem Spanyolország ezen gyönyörű régiójával. Azóta is erősen piszkálja a fantáziámat, hogy a számomra egyre kevésbé tolerálható Barcelonából át kellene rakni a székhelyem az Asztúriai Hercegségbe. 🙂 A zöld táj, a hegyek, a kaják, és főleg az ottani nyugodtság igazi felüdülés volt a folyton tömegnyomoros katalán főváros után.

Asztúria – Ermita de Alba

A térképet nézegetve abban már az Asztúriába érkezésem előtt is biztos voltam, hogy unatkozni nem fogok, azt viszont nem sejtettem, hogy az Oviedo fölött húzódó hegységben valóságos országútis paradicsomra lelek. A témának kicsit jobban utánajárva kiderült, hogy Spanyolország legnagyobb bringás körversenye, a Vuelta a España, visszatérő vendég ezen a vidéken, és az Anglirun kívül számtalan legendás, és igen nehéz hágó húzódik meg a gyönyörű hegyek között. Úgymint a 2015-ös Vuelta sztárja, az Ermita de Alba, ami a gyilkos meredekségű (30% körüli) befutójával szolgáltatott témát a kerékpározás rajongóinak. Az is kiderült (természetesen utólag), hogy ugyan a vakációm alatt Andorrában már egyszer megnéztem a mezőnyt, de Asztúriában is elcsíphettem volna őket, tekintve, hogy az Ermita de Alba befutójáról egészen pontosan 3 nappal csúsztam le. Sebaj, gondoltam, bár jó lett volna megnézni egy hegyi befutót, de mivel a helyi újságok még mindig az újonnan avatott hágóval voltak tele, nem tudtam ellenállni a csábításnak. Az Angliru után egy még hosszabb és nehezebb körbe fogtam, az Ermita de Albán kívül még két ismert hágó megmászásával.

Utólag a bringaboltban – amikor visszavittem a kölcsönbringát és meséltem, hogy merre tekertem – kérdezgették, hogy melyik volt a nehezebb, az Angliru vagy az Ermita de Alba. Szerintem egyértelműen az Angliru, ami már csak a hossza miatt is felér egy kínzással. Igaz, hogy Ermita emelkedőjén van kettő extrém meredek betét, de ezek szerencsére rövidebbek. Az Ermita egyébként nekem – mint bringás élmény – jobban tetszett, igazán hangulatos környezetben, keskeny utakon kanyarog fölfelé, nehéz elképzelni, hogy egy komoly mezőny megy fölfelé ilyen szűk helyen. Ezen kívül érdekesség, hogy klasszikus értelemben véve se az Angliru, se az Ermita nem igazi hágó, tekintve, hogy egyik emelkedő se vezet úgymond sehova, a mászás végére érve nem folytatódik tovább az út, lehet szépen visszafordulni…

Ez a kör ha lehet, még több lehetőséget adott a zseniális tájban való elmerülésre, amit most nem is nagyon részleteznék, majd a poszt végén a képek adnak némi betekintést. Ami eszembe jutott tekerés közben, hogy csoportokat kellene vinni ezeken a fantasztikus utakon. Egyébként amit talán a képek adta kereteken kívül érdemes megjegyezni, az a jellegzetes helyi, régi építészeti stílus. Szinte minden faluban megfigyelhetőek a cölöpökre épült, fából készült, cseréptetős, fészer-szerű épületek, amik elsősorban a takarmány tárolására szolgáltak.

Amúgy az Ermita mászását némi humorral is sikerült megfűszerezni. Az emelkedő vége felé a szokásos, bringásokat buzdító feliratok mellett volt egy felfestés az aszfalton, ahol konkrétan meg kellett állnom röhögni. A rajz egy vulkanikus kúpot ábrázolt, alatta a “Teide” felirattal. Ezzel utalva Spanyolország legmagasabb hegyére, a Kanári-szigeteki Tenerifén található 3700 méter magas Teidére, illetve arra, hogy az utat követve hamarosan megérkezel a vulkán tetejére. 🙂

Az Ermita meghódítását követően még hátra volt hazafelé egy meglepetés hágó is, ami az előzetes térképészés során valahogy elkerülte a figyelmem, és már elég komoly szenvedésnek bizonyult a leküzdése. A Kantábriai-hegység nem pudingoknak való vidék! A hágó túloldalán megcsodáltam a cirka két méter magas útjelző oszlopokat a szerpentin szélén – gondolom télen néha szokott kicsit havazni. 🙂 Ezután már csak egy óvatos 30 km-es időfutam volt hátra Oviedóig, hogy egyrészt még világosban visszaérjek a városba, másrészt, hogy még a bringabolt zárása előtt odaérjek, és vissza tudjam adni a gépet. A küldetés sikerült, de azért némileg feszegettem a határokat.

Az esti program – a szokásos Oviedo éttermeinek felfedezése című, meglehetősen kellemes játék mellett – az Asztúria Rally gépátadásának megtekintése volt, ami pont a szállásom melletti téren zajlott, nem kis hangzavarral megspékelve. Volt egy-két pofás gép, de azok után, hogy a kedves versenyzők rajtszámmal ellátott civil autókkal pályabejárás címén helyenként versenytempóhoz közelit autózva párszor majdnem elütöttek még előző nap az Angliru mászásakor, annyira azért nem voltam oda a rendezvényért. Volt hogy úgy jött ki szemből a kanyarból a delikvens, hogy reagálni se tudtam, és gondolom ez kölcsönös volt – ami azért nem túl megnyugtató. Mindezt a pár héttel azelőtti, a Galícia Rallyn 6 halálos áldozatot szedő, baleset után…

Asztúria – Angliru

(Hosszú szünet után visszatérünk Asztúria mesés vidékére, megmásszuk bringával a legendás Anglirut, valamint kipróbáljuk a sidrát és a fabadát.)

Gijón alapos bejárása után a második napon ismét a bringaboltban kezdtem, ezúttal nem hiába. Kibéreltem a legjobb a karbon országúti bringát, és egyből le is lepleztem zöldfülűségemet, már ami a terepismeretemet illeti. Próbáltam a bringához térképet is szerezni, mire megkérdezte az eladó srác, hogy merre szeretnék menni… Hát, úgy arra, mutattam mosolyogva a város mögött húzódó hegysor irányába. Aha, hümmögött a srác, majd sokatmondóan közölte, hogy arra van az Angliru, az elég híres. Hú, mondom, az szuper, és lelkesen bediktáltattam a csúcs nevét a telefonomba.

Utólag persze már én is fogom a fejem a helyzet komikumán, ahogy bejön a csávó a boltba, kibérli a legjobb outi gépet, és nem csak egyszerűen nem tudja, hogy hova fog vele menni, de konkrétan lövése sincs, hogy mi az az Angliru.

Az Angliru-ról annyit kell tudni, hogy ez Spanyolország leghíresebb bringás csúcsa, és hogy mennyire ismeri mindenki, azt jól szemlélteti az a tény, hogy még a kollégáim – akik egyébként egyáltalán nincsenek képben ilyen dolgokkal – is tudták, hogy miről van szó, amikor róla meséltem.

Nekivágtam tehát a Kantábriai-hegység méregzöld emelkedőinek, hogy egy hosszú és fáradtságos utazás során meghódítsam a Vuelta a España-ák egyik leghíresebb hágóját. Az apró, elhagyatott, világvégi hegyi falvakat keresztezve olyan érzésem volt, mintha évszázadokat repültem volna vissza az időben. A táj pedig egyszerűen lenyűgözött: meredek hegyoldalak, zöld legelők, lovak, tehenek, alacsonyan úszó felhők…

Maga az Angliru egy szelet sporttörténelem: végig ki van táblázva az emelkedő korabeli újságcikk kivonatokkal, meg az eddigi győztesek neveivel. Ily módon a hágó megmászása a borzalmasan kemény kihívás mellett egy bringás zarándokút is egyben. Az emelkedő 12 km hosszú, 1266 m szintemelkedésű, a legmagasabb pontja 1573 m, az átlagos meredeksége 10,13%, a legmeredekebb részen pedig 23.5%-os. Nem voltam éppen rossz formában, de egy igazi kínszenvedés volt megmászni. A tetején ráadásul olyan mintha a Holdra érkeznél, a táj ellaposodik, és teljesen eljellegtelenedik.

A hosszú tekerés után este jutalomból meghívtam magam egy kis sidrára meg fabadára. A sidra Asztúria védőitala, az almabor, és konkrétan mindenki azt vedelte mialatt ott voltam, így nekem is ki kellett próbálnom. Érdekessége a felszolgálás módjában rejlik, ami úgy történik, hogy a pincér időnként odajön a vendéghez és megkérdezi tőle, hogy szeretne-e egy fenéknyi sidrát fogyasztani? 🙂 Amennyiben igen, úgy fogja a poharunkat, és teátrális mozdulatok kíséretében, vagy jó fél méter magasról locsolja bele a sidrát a palackból a pohárba. Ki is lettem oktatva, hogy közvetlenül ezután kell meginni, mert különben már nem olyan az íze. Elvileg a locsolás során keletkezett buborékok kiemelik a sidra aromáját, ezért kell így fogyasztani. 🙂

A fabada pedig nem más Asztúria egyik leghíresebb egytálétele. Az alapja a faba, azaz főtt bab, erre jön rá a sült kolbász, hurka és szalonna. Nagyon vicces volt, amikor a pincérnő okoskodóan kifejtette, hogy szerinte a fabadával súlyosbított háromfogásos menü vacsorára már sok lesz, én pedig nem kevésbé okoskodóan replikáztam, hogy szerintem az egész napos bringázás és az Angliru megmászása után nem lesz sok. 🙂

20150909_131245

20150909_132312

20150909_133518

20150909_134821

20150909_135552

20150909_135604

20150909_141347

20150909_142221

20150909_143028

20150909_144058

20150909_145815

20150909_145819

20150909_153027

Az Angliru megmászása annyira megviselt, hogy utána már nem sikerült a két szememmel ugyanabba az irányba nézni… 😀

20150909_161515

20150909_162051

20150909_162421

20150909_162640

20150909_162826

20150909_162830

20150909_163615

20150909_165741

20150909_170021

20150909_170307

20150909_170341

20150909_180200

20150909_184824

Egy év

Napra pontosan egy éve ezen a napon, december 8-án szállt le a gépem a barcelonai El Prat nemzetközi repülőtéren. Meglepően hideg, szeles időjárás fogadott – legalábbis én valamivel kellemesebb hőmérsékletre számítottam. Egy üres városba érkeztem, és nem csak azért mert december nyolcadika munkaszüneti nap. Nem ismertem itt senkit, semmit nem jelentettek számomra az utcák, a terek, az én feladatom volt, hogy megtöltsem a várost élettel, hogy jelentést adjak neki.

Sokan mondják, hogy egyedül könnyebb “kivándorolni”. Technikailag minden bizonnyal, lelkileg viszont aligha. Jól emlékszem két jellemző pillanatra az utolsó otthon töltött időszakból: a falakat megremegtető diadalittas üvöltésre a jól sikerült Skype-os interjú után, amikor több hónapnyi sikertelen próbálkozás feszültsége szakadt ki belőlem: Ez az, megcsináltam!!! A másik az utolsó otthon töltött este az üres lakásban három hatalmas batyu társaságában, miközben riadtan ez járt a fejemben: Úr Isten, mit csináltam???

És itt most lehet legyinteni, meg mosolyogni, de a helyzet az, hogy és élet nem csupa pálmafa, strand, meg napsütés. Persze nehéz ezt elhinni, ha esetleg irigykedve nézzük egy-egy külföldön élő ismerősünk aktuálisan posztolt nyálcsorgató képeit, de ez már csak egy ilyen világ. Nyilván senki se azt szeretné megosztani, hogy most épp milyen rossz neki, és tulajdonképpen ez így is van rendjén. És ezzel még csak véletlenül se azt akarom mondani, hogy rossz nekem, sőt! Azonban azt is látni kell, hogy a kép árnyaltabb, nem csak fehér, és nem is csak fekete. Azzal, hogy ide költöztem sokat nyertem, de sokat is veszítettem.

Essünk is túl rögtön a nehezén, jöjjenek a negatívumok. Első helyen a család és a barátok. Ezt talán aligha kell magyarázni. Kimaradsz az otthoni életből, hiába az órákon át tartó Skype beszélgetések, már nem követed napi szinten az eseményeket, és ez óhatatlanul eltávolodást von maga után.

Második helyen jön a nyelv, aminek ilyen-olyan formában szinte minden más pontban szerepe van. A katalánról már írtam egyszer, sajnos a katalán nem tudása brutális módon szűkíti le a szocializálódási képességeimet, lehetőségeimet, tekintve, hogy az én érdeklődési körömben (sport) a katalán a jellemző nyelv. És hiába iszonyúan jó fej, vidám, barátságos népség a katalán, ha semmit (vagy csak nagyon keveset) értek abból, amit hablatyolnak, az egy idő után iszonyú frusztráló. Szóval minden Barcelonába költözni igyekvőnek: vigyázat, Barcelona bonyolult terep! Azt a szomorú tényt tehát, hogy a munkahelyen kívül ezidáig semmilyen baráti kört nem sikerült kialakítani, illetve, hogy az egyébként fantasztikus sportközösségek egyikében se sikerült megmaradni, nagyban a katalán számlájára írom.

Ezen kívül ha már nyelv: sokszor iszonyúan hiányzik a magyar. Napi szinten nincs senki, akivel beszélni tudnék (az egyetlen magyar kollégával alig látjuk egymást, nem is egy emeleten dolgozunk), így szép lassan kopik a magyarom. És ez alatt nem azt kell érteni, hogy kezd vicces akcentusom lenni, hanem hogy veszítek a kifejezőkészségemből, néha gondjaim vannak a fogalmazással. Az idegen nyelven élés egyébként még akkor is rengeteg kihívást jelent, ha éppenséggel beszéled azt a nyelvet. Sokszor úgy érzem, hogy a spanyol András csak egy olyan 60-70%-ra lebutított András, úgy érzem, hogy a nyelvi hiányosságok miatt sokat veszít a személyiségem is, illetve, az amit ki tudok belőle fejezni. Szeretem sokszor patikamérlegen kimérve, borzalmasan pontosan megfogalmazni, amit gondolok, esetleg játszani a szavakkal, azok különböző jelentéseivel. Ehhez képest spanyolul ha egyféleképpen el tudom mondani, amit akarok, akkor már királynak érzem magam. Arról nem is beszélve, hogy milyen iszonyú nehéz érzelmek hatása alatt beszélni idegen nyelven. Érvelni, vitatkozni, közbevágni…

Végül, de nem utolsósorban az általános honvágy. Szinte minden hiányzik, ami magyar, főleg a magyar táj. Hiányzik a Mátra, a Bükk, a Bakony, a Pilis, a Börzsöny, még az a nyavalyás Hármashatárhegy is, a kedvenc kis eldugott sarkaimmal. Mert az az én hegyem volt.

Akkor most nézzük az élet habos oldalát. Ha visszatekintek erre az egy évre, akkor egy fantasztikus, kalandokkal tarkítottal, iszonyú gyorsan elrepült évet látok. Katalónia egy fantasztikus vidék, remek emberekkel, ha katalánnak születtem volna valószínűleg soha nem akarnék elköltözni innen. A táj világszínvonalú, van minden: erdők, hatalmas hegyek, tenger, síkságok, lenyűgöző formák. A hőmérséklet kellemes. Nyilván itt is van tél, és már kezdek hozzápuhulni, de az itteni tél magyarországi szemmel nézve egy vicc. Kültéri sportolásra egész évben alkalmas. Talán ennek is köszönhető, hogy sport terén is rengeteget fejlődtem. A Pireneusok közelsége, és az új hobbi, a magashegyi futás minden eddiginél sokoldalúbban tett edzetté. Fizikailag talán életem legjobb formájában vagyok.

A másik dolog az életstílus. Ismét lehet legyinteni egyet, és azt mondani, hogy a mediterrán népek lusták, de valójában szerintem nagyon sokat lehet és kellene is tanulni tőlük. És bár nem szeretek általánosítani – hiszen minden ember más – azért mégis vannak jól látható viselkedésformák, amik általában jellemzőek egy-egy társadalomra. Nekem borzasztóan tetszik a spanyolok nyíltsága, egyenessége. Általánosságban itt az emberekből pozitív életfelfogás sugárzik. Lehet-e nem szeretni azt a helyet, ahol a 70 éves néninek is úgy köszönnek a pékségben, hogy adeu guapa (kb viszlát szépségem)? Vagy gondolkozzunk csak el azon az életfelfogáson, hogy azért dolgozom hogy élhessek, nem pedig azért élek hogy dolgozhassak. Élni pedig nagyon is tudnak a spanyolok. Kényelmesen, stílusosan, megadva a módját és idejét a dolgoknak. A mai világban, ahol az emberek végigrohanják a napjaikat, az életüket, egy jó társaságban elfogyasztott jó kávé a koradélutáni napsütésben a sarki kávézó teraszán igenis többet ér, mint még 15 perc bambulás a monitor előtt az irodában. Függetlenül attól, hogy a főnök is így gondolja-e. 🙂

És ha már munka. Mindent összevetve életem talán legjobb munkahelye az itteni. A cég remekül ötvözi a kis cégek emberközeliségét a nagy cégek profizmusával, stabilitásával és szervezettségével. A munka se túl kevés, se túl sok, pont jó, és a jellegéből adódó (consulting) behatároltság mellett is bőven tartogat kihívásokat. Ezen kívül elfogadtak, megbecsülnek, a társaság pedig első osztályú. Folyamatosan mennek a viccek, a zrikálások, általában igen jó a hangulat, és munkaidőn kívül is gyakran tölti együtt az időt a csapat.

Nyelv. Rengeteget fejlődtem spanyolból, egész más eredeti kontextusban hallani a kifejezéseket/szavakat, mint könyvből olvasva. Plusz az anyanyelvűek nem kegyelmeznek: nincs lassítás, egyszerűsítés: itt a kőkemény valóságot kapod, úszol vagy elsüllyedsz. Teljes értékű munkát tudok végezni spanyolul, erre azért büszke vagyok. Meg kellett harcolni érte. Sokszor borzalmasan nehéz ötleteket, megoldásokat magyarázni, ez még magyarul is gondot okozott. Szerencsére itt ennek van kultúrája, gyakorlottan és jól beszélnek absztrakt dolgokról, technikai megoldásokról az emberek. A spanyol mellett pedig amolyan mostohagyermekként az angolt is kell használnom – lévén nem minden kolléga tud spanyolul – így a (nem létező) képességeim egész jól ki vannak használva a munkahelyen, és több fronton tudok párhuzamosan fejlődni. Még akkor is ha az angolról, én már lemondtam… 😀

Kaja. Habár a legelején a leves hiánya sokkolóan hatott, azóta egészen jól adaptálódtam, és a helyzet az, hogy ha ezen az apróságon túllendülünk, akkor kiderül, hogy Spanyolországban nagyon jókat lehet kajálni. A különféle tapasok és a paella csak a jéghegy csúcsa, minden régiónak megvannak a jellemző ételei, és ha van olyan amit egy év után nagyon bánok, az az, hogy a profizmus színlelése miatt nem fényképeztem le minden jobb kaját, amivel találkoztam. Igazán nyálcsorgató gasztro-posztot lehetne mostanra összedobni ebből az anyagból.

Most, hogy ilyen szépen kielemeztünk minden jót és rosszat, marad a kérdés: hogyan tovább? Pfff, na, azt nem tudom. A minimum küldetés teljesítve, az első naptól fogva mondtam, hogy bármi is történik, itt kapkodni nem szabad, ilyesmit (kiköltözés) egy évnél rövidebb ideig nem érdemes csinálni. Mostmár bármi is történik bekerült a szépen színesedő önéletrajzomba, hogy éltem egy évet Barcelonában. Azért ez nem hangzik rosszul 🙂

Az egy év tehát letelt, én pedig sehol nem látom a lakásban az összecsomagolt bőröndjeimet, tehát még maradok. Hogy meddig? Na, ezen rengeteget szoktam gondolkozni. Felváltva jönnek egymás után olyan napok, amikor azt érzem, hogy elegem van ebből az egészből és még aznap este felülök egy gépre és hagyom ezt a hülyeséget a francba, meg amikor úgy gondolom, hogy akár örökre itt tudnék maradni. Nálam amúgy is fordítva működik minden, nem volt semmilyen kezdeti eufória, az elején volt a legszarabb, és azóta fokozatosan egyre jobban érzem magam itt. Az alapvető cél és motiváció az ország és kultúra lehető legmélyebb megismerése, valamint a nyelv lehető legmagasabb szintű elsajátítása. Ebben a viszonylatban az egy év azonban semmi. Kérdés, hogy milyen ára van annak, hogy minél közelebb kerüljek a célhoz, és a végén teljesen átjárhatóvá tegyem a két országot, kultúrát, közel ugyanolyan otthonosan mozogjak az egyikben, mint a másikban.

A leginkább sarkalatos pont itt, hogy amíg a munkahelyen közel 100%-ban sikerült integrálódni, addig a munkahelyen kívül ez olyan 15-20%-nál nem áll jobban – ha már mindenképpen számokban szeretném kifejezni.

Személy szerint a hosszútávú külföldi tartózkodásra két működőképes modellt látok. Az első amikor az ember párral, családdal érkezik. Ekkor nem olyan fontos a helyi szociális háló kiépítése, nagyjából sziget üzemmódban is el lehet boldogulni, úgyis ott van a család. A második egy külföldiből és egy helyiből álló pár kombinációja, ami igen jó hatásfokkal katalizálja a társadalomba való beilleszkedést, a kultúra megismerését, és a nyelv tanulását.

Mindezzel együtt is azt érzem – és jópár Angliából hazatért katalán kolléga példája is ezt erősíti – hogy igazán teljes csak a hazájában lehet az ember. De minimum évtizedekben mérhető az az idő, aminek el kell telnie, hogy ez az érzés meglegyen.