Régen volt már versenybeszámoló, de ez megérdemel egy posztot. Az idei év eddig kissé döcögős volt, ez alól a sport sem volt kivétel. Március elején a Montserrat Skyrace futóversenyre készültem, amikor 2 nappal a verseny előtt úgy kiütött az influenza, hogy még a konyhába kimenni is komoly kihívás volt, nemhogy a Katalónia egyik emblematikus hegyén való futkározás. Utána épphogy nagyjából felgyógyultam, már a Ports del Maresme nevű, ígéretes útvonalvezetésű országúti Grand Fondo állt előttem, amit a Montsenyben való havazás és az aznapi brutális esőzés mosott el – szó szerint. Így sikerült egy gyors 2/0-val indítanom az évet. Ezt követte a Montserrat Maraton, egy iszonyatosan kemény és technikás hegyi futóversenyen, ahol a táv nagyobbik részét az idei “tavasznak” hála esőben kellett megtenni. Egy lehetetlenül rövid felkészülés után viszonylag korrekt teljesítményt nyújtva végül 3/1-re szépítettem. Ezek voltak nagyjából az előzmények.
A tavalyi évben kissé csalódtam a helyi montiversenyekben. Az otthoni négy nagy MTB maraton közül bármelyiket klasszikusabbnak tartom minden szempontból a múlt évi spanyol versenyeimnél. Emiatt elhatároztam, hogy szakítok a “falu széli libakergető” típusú rendezvényekkel, ahol sziklákon kell pattogni a porban a félsivatagos tájban. Rendes versenyt akartam, rendes tájjal, rendes pályával. A Pireneusokat akartam!
A Cerdanya MTB Challenge másodpercek alatt győzött meg a részvételről. Egy olyan képpel hirdették a versenyt, ahol magashegyi környezetben egy keskeny hegyi ösvényen bringáznak a hegyoldalban, a háttérben gyönyörű kilátással. A verseny központja a Francia határhoz közeli Puigcerdá, vonattal megközelíthető, 3 óra az út.
A szombati vonatos utazás felelevenítette az egy évvel ezelőtti emlékeket, amikor első pireneusi futóversenyemre, az Entrevalls-ra készültem. Az út Ripoll-ig sem rossz (a katalán táj bőven a spanyol átlag fölé emelkedik), de igazán érdekessé Ribes de Freser magasságában válik. Folyóvölgyek, sűrű fenyvesek és alagutak váltják egymást, igazi mesevonat hangulata van ennek a résznek. Nem hiába, ez már a Pireneusok. Puigcerdá-hoz közeledve aztán kitágul a horizont, egy széles völgyben találjuk magunkat, amit 2000-es hegyvonulatok vesznek körbe, havas csúcsokkal.
A szállásra érve egészen barátságos fogadtatásban részesültem, ahol egy 40-es hippi pár viszi a történelmi belváros kellős közepén található panziót. A fickónak az a fajta már túlságosan is közvetlen és laza stílusa van, amit általában nem szoktam szeretni, de végül mindenben nagyon segítőkésznek és rugalmasnak bizonyult, így egy szavam se lehet. Volt már rá példa nem egyszer, hogy szigorúan vették például a távozás időpontját, de itt még nyugodtan lezuhanyozhattam másnap a verseny után délután 5-kor, nem volt ebből semmi gond. Ezen kívül kaptam egy gyorstalpalót is, hogy mi merre van, meg “Welcome to Spain”, hiába hogy egy büdös szót nem mondtam angolul, dehát vannak ilyenek, akik szeretnek menőzni az angol tudásukkal… 😀 (Mások meg a spanyollal… :P) Mondom a “Welcome to Spain” az már egy ideje megvolt, de azért köszi… 😀
Nagyjából mire elfoglaltam a szobát meg is érkezett a hétvégére ígért világvége, ennek megfelelően a havas hegycsúcsok sötét zivatarfelhőkbe burkolóztak és brutális eső szakadt le a kisvárosra. Közben én is idegállapotba kerültem, ugyanis a Veszprém kézicsapata megkezte a BL elődöntőt az ősi rivális Kiel ellen, én meg csak az online szöveges közvetítésen keresztül tudtam követni a horrorisztikus meccset…
A zivatar elvonulása után gyönyörűen kisütött a nap, elmentem fölvenni a rajtszámot, a Veszprém pedig végül bejutott a döntőbe, szóval minden jól alakult. Már csak a vacsora és a foci BL döntő megtekintése volt hátra egy bárban. A két madridi csapat meccsén a helyiek nem túl meglepő módon az Atleti-nek, illetve inkább a főellenség Real Madrid ellen drukkoltak. Volt is kis csalódottság a végén… 🙂
Éjszaka aztán megint eleredt az eső, hogy órákon keresztül zuhogjon, én pedig titkon reméltem, hogy ez kitart reggelig, mert akkor egyből összecsomagolhatok, és mehetek haza megnézni a kézi BL döntőt. Mert most komolyan, az milyen Veszprém drukker már, aki nem látja a csapata legfontosabb meccseit? Vagy éppen lecsúszik a több mint 10 éve kergetett álom beteljesüléséről, azaz a hőn áhított BL cím elnyeréséről?
A reggeli ébredés után megnyugodva hallottam, hogy még mindig esik, de sajnos kiderült, hogy csak a bojlerben zubogott a víz, kint viszont verőfényes napsütésre ébredt a Keleti-Pireneusok. Nabasszus! Most akkor mi lesz? Meccs vagy bringázás? Az ablakot kinyitva ért az első sokk, amikor kiderült, hogy a hőmérséklet nem sokkal haladhatja meg a 0°C-ot. Hiába, Puigcerdá közel 1000 méteres tengerszint feletti magasságon fekszik. Nem pont ugyanolyan a klímája, mint a mediterrán Barcelonának, ahova az elmúlt napokban végre megérkezni látszott a nyár. Felöltöztem és lementem a hall-ba, ahol a többi bringás már teljes harci díszben készülődött. Néztem a ruházatukat, és mindenki rövidnadrágban volt, és sokan rövid mezben is. Kimentem kicsit sétálni az utcákra, ahol a kora reggeli időpontban épp a vasárnapi piacot készítették össze. A levegő hőmérséklete viszont továbbra is inkább a telet idézte. Tudván, hogy a rajthoz le kell gurulni Puigcerdából egy szomszédos faluba csak erősödtek a kétségeim. Tuti, hogy szét fogok fagyni kora reggel a lejtőn! Azon gondolkoztam, hogy a lábmelegítő az alap, hogy kelleni fog, de nagy baj, hogy nem hoztam bringás sapkát, mert olyan hideg van, hogy anélkül el sem indulnék.
Ilyen gondolatok között és teljes tanácstalanságban tértem vissza a szobába. Nagyjából egy órám volt még összekészülni, ha oda akarok érni a versenyre, és nagyjából ennyi időm volt ahhoz is, hogy elérjem a reggeli vonatot vissza Barcelonába, hogy meg tudjam nézni az esti meccset. Hideg van, biztos, hogy sár is van a sok eső után, és BL döntőt játszik a Veszprém. Akkor irány haza! A pályát meg majd bejárom valamikor privátban, nyugtatgattam magam.
Már el is kezdtem összepakolni, amikor megakadt a szemem a rajtcsomagban kapott mezen. Buff, hogy hordjam majd jóízűen a mezt, ha el se indultam a versenyen??? Cerdanya MTB Challenge – ez a verseny neve. Ez ma van, a kihívás mára vonatkozik, ezekre a körülményekre, ha máskor mész végig az útvonalon, akkor már nem a Cerdanya MTB Challenge-et teljesíted, csak simán bringázol egyet az útvonalán. Buff, és ha ezt is kihagyom az már 4/1 lenne. Szánalmas. Na jó, Torrente híres mondata jutott eszembe: “Ha meg kell b@szódni, akkor meg kell b@szódni!”. Az elhatározás megszületett.
Miközben a bringás jelmez különböző kellékeit aggattam magamra azon gondolkoztam, hogy a többiek vagy nagyon hülyék, vagy tudnak valamit, hogy ilyen laza felszerelésben mennek. Végül arra szavaztam, hogy ennyi ember csak nem lehet mind fagyálló, szóval nemsokára tuti jó idő lesz. A lábmelegítő így otthon maradt, de később kiderült, hogy még így is sikerült kissé túlöltöznöm.
A rajtba egy másik megkésett kollégával tekertünk át, neki volt GPS-e, így nem kellett keresgélnem az utat. Útközben kitárgyaltuk a Barcelona mögötti “hegység” – a Collserola – rejtelmeit bringás szempontból. A karámban már ott állt szinte az összes versenyző, 15 perc volt hátra a rajtig. Beálltam valahova a második szegmens elejére, aztán unottan vártam a rajtot.
Az, hogy még ekkor se voltam túl lelkes, az egy elég enyhe megfogalmazása a történetnek, alig tudott érdekelni az egész. A rajt után aztán rögtön rákanyarodtunk egy kényelmetlenül meredek dózerútra, ami reggeli ébresztő gyanánt egyből zónába csapta a pulzusomat. Előadtam a szokásos kora reggeli versenyindítós szenvedést. Ismerem már régóta ezt az érzést, pontosan tudom, hogy mi fog történni, de mégis mindig nehéz túlesni ezen a szakaszon. Este oda tudok állni egy privát bringázásra teljesen felpörgött állapotban, sokszor persze ez a napközbeni feszültség kicsapódása, de reggel egyszerűen nem megy. Kicsit úgy működök, mint a híres montiversenyző Julien Absalon, hogy el kell telnie a verseny egyharmadának, mire elkezdek rendesen működni.
Szépen kanyarogtunk fölfelé a szűk dózeren, amiben hosszú 1/1-es betétek is voltak, ennek ellenére nem volt alkalmas rá, hogy a 400 fős mezőnyt igazán széthúzza, és mindenki a helyére kerüljön. Pár kanyar után azért a kilátás alpesi (vagy inkább pireneusi :)) jellegű lett, szóval alapvetően nem lehetett panasz a történésekre. Annak ellenére sem, hogy jól beöltözve úgy éreztem magam, mint a Télapó augusztusban. Szakadt rólam a víz.
A meredek dózer tetejéhez közeledve aztán egyszercsak megállt a sor, és bedugult az út. Na, most meg mi van? Vagy 10-15 percet kellett várni araszolva, mire kiderült, hogy a dózer egy kimondottan technikás, a hegy oldalában kacskaringózó, szűk ösvénybe váltott át. Itt találkoztam a nap folyamán először azzal a furcsán vicces jelenséggel, amit úgy hívnak, hogy sár. Régen találkoztunk már mitagadás, nem is tudnám már felidézni, hogy mikor utoljára. Volt is nagy csodálkozás, hogy ez csúszik, meg ilyesmi, szóval nem is brillíroztam túlságosan.
Ráadásul a térképet nézegetve előzetesen arra számítottam, hogy a fő völgyben vezető sík részeket aszfalton fogjuk majd teljesíteni, így a szokásosnál kicsit keményebbre fújtam a gumikat, ami szintén nem segített a nedves gyökerek keresztezésekor. A szintvonalakkal párhuzamosan futó hegyi ösvényeknek egy lehetetlenül meredek, végig nyereg mögé kiülős lejtővel lett vége. Ekkor már határozottan azon az állásponton voltam, hogy ugyan még csak kb 10 km-t bringáztam, de már ezért megérte elindulni.
Hamarosan az is kiderült, hogy ez nem az a verseny, ahol a sík szakaszokra (vagy egyáltalán bárhova) aszfaltos betéteket raknak. Az említette fővölgyben vezető sík rész legalább olyan fárasztó volt, mintha mászni kellett volna. A legjobban talán egy cyclocrossz pályához tudnám hasonlítani, ahol 20 méterenként kanyar, fékezés, kigyorsítás váltogatják egymást. Egy folyó mellett tekertünk, néhol a töltésen, néhol a folyót fahidakon keresztezve, és a rendkívül technikás pálya egy másodperc pihenőt se adott. Ekkor kezdtük el azt is megtapasztalni, hogy milyen mennyiségű csapadék esett előző este. Hatalmas pocsolyák, megáradt patakok és sáros mezőgazdasági utak jellemezték a pályát. Itt volt az a rövid rövid szakasz is, ahol hatalmas bikák között kellett átmenni, hát, itt azért nem bántam, hogy nem egyedül vagyok…
Itt még mindig nem tudtam eldönteni, hogy most jól megy-e a tekerés, vagy fáradok, vagy mi történik. Úgy mentem, haladtam, de nem sikerült ráéreznem a bringázás semelyik aspektusára úgy igazán. Közben az egyik keskeny fahídon csak tyúklépésben topogva, a bringát tolva lehetett átkelni, mert annyira csúszott, hogy még így is kész életveszély volt. Ezt a közvetlenül mögöttem lévő csávó be is bizonyította, aki egy jókora csobbanás kíséretében dobott egy hátast a fahídról a folyóba. Natessék, hát kellett neki úgy rohanni! Viszonylag jól viselte a dolgot, meg voltak ott többen, szóval nem álltam meg kihúzni a folyóból. Később egyébként még találkoztam vele, szóval elég kemény srác lehetett, nekem tuti nem lett volna kedvem tovább bringázni, miután nyakig elázok a jéghideg folyóban…
A 25-dik km-nél értük el az első frissítőpontot, ami olyan szempontból érdekes, hogy a spanyol versenyek hagyományosan kevés frissítőponttal működnek. Itt 90 km-re volt 3, míg az otthoni versenyeken kb 15-20 km-enként van egy pont. A rövid megállást kihasználtam arra, hogy eresszek a gumikban lévő nyomásból egy kicsit, így növelve a komfortot és a tapadást. Ennyi tapasztalattal a háta mögött az ember már minden apró trükköt bevet… 🙂
A változtatás működött, egyből jobban éreztem magam a bringán. Bíztam benne, hogy a pálya karakterisztikája továbbra is inkább a technikás, kanyargós, lassabb ösvények féle profilt fogja követni, és nem lesz túl sok zuzatós, gyors, ereszd el a hajam típusú dózer, ahol egy sunyin meglapuló kövön úgyis felütöm majd a kereket 40 km/h-nál, aztán szerelhetek defektet, mint tavaly a híres a Vilafranca maratonon…
Szóval kezdett jól menni a bringázás, ráadásul a mezőny is megtorpant körülöttem, szóval folyamatos előzgetésbe kezdtem. A folyóvölgyet elhagyva újra keskeny hegyi ösvényeken bringáztunk, hol fölfelé, ahol a sár kis patakokban folyt szembe az úton, hol pedig a szintvonalakkal párhuzamosan, a háttérben fantasztikus panorámával a környező hegyekre.
Egy hosszútávú mountain bike maraton egy testi, lelki, szellemi utazás is egyben. Elindulsz egy adott állapotban, és az út során szépen fejlődsz: a tested felveszi a ritmust, magabiztosabb leszel, ami eleinte még durvának tűnik, az később a határok kitolódásával rutinmunka lesz, az agyad pedig sosem unatkozik, mindig az aktuális kihívásra keresi a megoldásokat. Ezen fejlődés által a nap végére pedig jobb bringás válik belőled. Gyönyörű ív ez.
A pálya szellemileg annyira megterhelő volt, hogy szó szerint egy pillanatra se lehetett kihagyni, különben egyből a szakadékban találtad magad. Ezt mutatja annak a srácnak a példája is, aki egy kisebb csoport végén haladt, amikor utolértem őket, és kimondottan ügyesen vette az akadályokat, egészen addig amíg valaki pont egy sziklás részen be nem lassított előtte. Ettől aztán a srác a lendületét elveszítve megcsúszott, és az orrom előtt leesett a hegyoldalban a bokrok meg a sziklák közé. Elég vadul nézett ki, még én is megijedtem. Szóval ezt a folyós eséssel ellentétben már én is kibírtam röhögés nélkül, megálltam és segítettem neki visszamászni bringástul az ösvényre. Közben a mögöttem lévők méltatlankodtak, hogy ott fekszik a bringám az ösvény közepén és nem férnek el. Dehát mondom, öcsém, leszállsz szépen, kikerülöd, és mész tovább, most éppen hegyimentés folyik, tökre nem érdekel, hogy ki hol fér el…
A pálya nagyjából legtávolabbi pontjához, Meranges falujához közeledtünk, amikor szemben a messzi távolban felsejlett a jövő. Illetve egyelőre csak a szűk völgy végében látható fekete esőfelhők, és világvége hangulat. Tudtam, hogy szerencsére csak a faluig kell elmenni a völgy mentén, utána fordulunk és nem befelé megyünk, hanem kifelé jövünk már. Tehát ha ezt a szakaszt megnyomom, akkor talán van esélyem megúszni a nyakamba zúduló zivatart.
A falu után még volt hátra egy jelentősebb mászás, amit szintén hegyi gyalogösvényen kellett teljesíteni, de ezúttal a meredeksége miatt rövidebb tolós szakaszok is akadtak benne. Sajnos itt beszorultam néhány agonizáló ember mögé, akik olyan enerváltan vonszolták magukat fölfelé, mintha nem is lennének tudatában, hogy mi van a hátunk mögött. Előzni sehogyan se lehetett a szűk ösvényen, én pedig az egyre közelgő esőfüggöny láttán egyre idegesebb lettem. Rohadtul semmi kedvem nem volt megázni. Na nem mintha attól féltem volna, hogy sárosabb leszek, mert eddigre már mindenféle állagú, színű és szagú sár volt rajtam, de 1600 méteren nem annyira szeretek esőben biciklizni. Addig fúrtam előre magam nagy nehezen a sorban, amíg kiderült, hogy egy csaj tartja fel az egészet, de ő semmiképp nem akart elengedni. Cserébe olyan nyivákolást vágott le ott a hegyen, hogy teljesen kikészültem tőle. Ahányszor kicsit megcsúszott a hátsó kereke egy nedves kövön éktelen jajveszékelésbe kezdett. Először még meg is ijedtem, hiszen nemrég láttam tényleg leesni valakit, de aztán láttam, hogy kb 20 másodpercenként ugyanazt a műbalhét nyomja. Közben megérkezett a jégeső, kopogtak a mogyorónyi nagyságú jégdarabok a sisakomon, ez a csaj meg ott sipítozott meg vonszolta magát gyökkettővel előttem. Amikor nagy kegyesen végre félreállt már olyan ideges voltam, hogy egyből nyomtam egy padlógázt. Pulzus az egekben és a környezetemhez képest értelmezhetetlenül gyorsan mentem fölfelé, mintha krosszmotoron ültem volna. Tényleg csak az volt bennem, hogy ebből a rohadt völgyből ki kell jutni amilyen gyorsan csak lehet, hiszen velünk szemben amerre tartunk már süt a nap. Szuperszónikus sebességgel mentem el a hegytetőn a jégesőben álldigáló és széldzsekikkel bíbelődő emberek között. Az egyiket a széles kormány miatt még le is súroltam, mire a sebességet látván még ő szabadkozott, hogy bocsi, bocsi. Konkrétan olyan ideges voltam, hogy még a direkt a magasabb/hidegebb részek miatt viselt külső mez cipzárját is elfelejtettem felhúzni a lejtőzéshez, nemhogy még a széldzsekivel vacakoljak. Le kellett jutni a hegyről, amilyen gyorsan csak lehet. A dózeres veretős lejtőn végig szuggeráltam magam, hogy tempósan, de egyben okosan is haladjak, nem kockáztatva egy esetleges defektet a köveken.
A lejtő aljába érve láss csodát már sütött a nap, működött az elképzelésem. Szerencsére a szervezők a verseny második felébe kicsit több dózerutat raktak, így itt már néha lehetett egy picit pihenni is. Persze még így is elképesztően magas volt a pálya single trail tartalma, különösen az a szakasz tetszett, ahol egy völgyben mentünk, bal oldalt sziklafallal, jobboldalt patakkal, alulról meg fröcsögött föl a híg sár a köves, kacsaringós ösvényről.
Az utolsó szakaszon még volt pár nagyon kemény mászás, brutál meredek részekkel, de valahogy sikerült kitekerni, meg közben egy helyen meg kellett állni és megvárni amíg egy birkanyáj átvonul az ösvényen. 🙂 A befutóra egyedül érkeztem, a felkészüléshez képest remek pozícióban. Talán elég ha annyit mondok, hogy idén még nem ültem montin 90 km-t, és outin is csak két 100 fölötti köröm volt a verseny előtt. Két dolog járt a fejemben. Egyrészt még nem volt olyan spanyol bringaversenyem, aminek a befutójában mosolyogtam, másrészt hogy milyen profin lehoztam és hogy még mindig egy ez. 🙂
Vannak nagyobb hangulatú versenyek, vannak szebb versenyek, de pályavezetésben ez közel tökéletes. Hogy 90 km alatt ennyi egynyomos ösvény legyen az nagyon ritka. És az is nagyon ritka, hogy egy verseny után azt tudom mondani, hogy annyira az ízlésemnek megfelelő volt a pálya, hogy akár én is rajzolhattam volna. Technikás, de vállalható, nem agyatlan, minimális aszfalttal, és nem a vége felé lesz egyre nehezebb, hogy direkt megszivassák az embert, hanem pont a cél felé haladva enged egyre többször fellélegezni a pálya. Talán az egyetlen hibája, ami egyben az erőssége is, hogy a sok szűk ösvény miatt nagyon nehéz előzni és előre jutni, szóval tanácsos jó helyre állni a rajtnál.
Nemsokkal utánam befutott az a srác is, akit kimentettem a szakadékból, még egyszer megköszönte, meg kölcsönösen csináltattunk teljesítős fotót egymással a verseny plakátja előtt. Utána sorbanállás a bringamosóhoz, majd irány a szállás, ahol egy kedves üzenet fogadott az ajtón, hogy bocsi, nincs itt senki, de ha akarsz valamit hívd fel ezt a számot. A telefont persze nem vette fel senki, hiába hívtam a számot, így kintrekedtem. Kénytelen voltam egy rövid ideig a főtéren csövezni. Nem pont ez az amire vágysz egy 90 km-es montiverseny után fáradtan, izzadtan, nyakig dzsuvásan.
Miután végre sikerült bejutni, lezuhanyozni, átöltözni az állomásra tartva újra összefutottam azzal a sráccal, aki még reggel segített kitalálni a rajtba. Kielemeztük a történéseket, miközben elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy a Veszprém szépen bekezdett a BL döntőben. Márpedig ha jól kezdünk sose veszítünk, ez alap, szóval meg is nyugodtam.
Hazafelé a vonaton ülve belülről néztem, ahogy ismét megérkezik a világvége a Pireneusok fölé. Tisztán, átöltözve, a vonat ablakai mögül egész más érzés volt átélni a zivatart, mint az 1600 méter magas hegytetőn a jégesőben… Kicsit később kiértünk az esőből, és gyönyörű kilátás nyílt a vonatból a hullámzó, zöld tájra, a távolban a Pireneusok csúcsaival és az azokat beborító felhőkkel, valamint a felhőhatár szélén a sötétség mögül kikacsintó naplementével. Közben a Veszprém 9 gólós előnyről elbukta a BL döntőt, fekete nap a veszprémi kézilabdázás történetében. Nekem meg életem egyik legjobb montiversenye, nagy hiba lett volna kihagyni.
