Andorra – Mountain bike Világbajnokság

Tulajdonképpen az egész andorrai látogatásom célja a mountain bike VB volt. Már a Barcelonába való kiköltözésem előtt elkezdtem nézegetni, hogy 2015-ben lesz-e világkupa futam Andorrában, mert tudtam, hogy itt gyakran rendeznek versenyt. Aztán szépen bele is törődtem, hogy 2014 után 2015-ben is kimarad Andorra a világkupa sorozatból. Teljesen véletlenül – az egyik világkupa futam közvetítéséből – tudtam meg, hogy 2015-ben Andorra nem világkupát, hanem világbajnokságot rendez. Hoppá, akkor ott a helyem!!!

Akik nincsenek benne a montis scénában, azoknak mondom, hogy a mountain bike legfelsőbb szintjén úgy zajlik a versenyzés, hogy van egy több kontinenst és megannyi országot átívelő világkupa sorozat, ahol – akárcsak a Forma-1-ben – pontokat lehet szerezni, és értelemszerűen az nyeri a világkupát, akinek a végén a legtöbb pontja van. A világbajnokság viszont egy darab – a világkupától független – verseny. Aki ott nyer, abban az évben az a világbajnok.

Ezen a ponton azt is meg kell említsem, hogy a sajtó – úgy általában, de még a szaksajtó is – mennyire méltatlanul elhanyagolja a mountain bike-ot, mint szakágat. Egy-egy nagyobb országúti körverseny előtt már hetekig különböző riportokat, elemzéseket, esélylatolgatásokat, történelmi visszatekintéseket lehet olvasni a szakportálokon. Ugyanakkor a legnagyobb mountain bike-os eseményekről is jó esetben utólag, felkerül egy 5-10 soros összefoglaló. Szerintem ennek köszönhető, hogy még a montis társadalomban is sokkal több szó esik az országúti versenyekről, ami elég abszurd. Mindig is mountain bike-osnak tartottam magam, ennek ellenére sokáig nem is tudtam, hogy léteznek ilyen események. Nem értettem, hogy montisként miért Lance Armsotrongra kellene hősként tekintenem, és valójában hiányoztak az igazi mountain bike-os példaképek. Szerencsére mostmár jópár éve kiváló, színvonalas online közvetítéseken lehet követni a versenyeket, amik értő szemmel nézve számomra jóval izgalmasabbak, érdekesebbek mint bármelyik országúti körverseny.

Az andorrai VB központja a szállásom melletti kisvárosban, La Massana-ban, volt. A környéken – így Arinsalban is – egy teljesen egyedi hangulat alakult ki, ahol minden a bringázásról szólt. A falvakat ellepték a sportolók, a szállodák erkélyein mindenhol bringákat, bringás ruhákat lehetett látni. XCO versenyzők, DH-sok, triálosok krosszoztak az utcákon fel-alá. Nem lehetett bemenni úgy egy étterembe, hogy ne legyen tele valamelyik ország válogatottjának tagjaival. Az én szállásomon is minden este kint ültek a folyosó végén az ifista XCO versenyzők, hogy a mobiljukról netezzenek, mert csak ott volt wifi. 🙂

Szombaton – minden unirvezális bringás törvényt meghazudtolva (tudni illik, ha verseny, akkor eső) – verőfényes napsütésre ébredt Andorra: vége lett az egész hetes, a pénteki napomat teljesen romba döntő esőnek. Az XCO versenyközpont nem lent a völgyben, a városban, hanem fönt a hegyen, egy sícentrumban volt kialakítva. Gondolkoztam, hogy föltekerjek-e, de egyrészt sejtettem, hogy bringával nehézkes lenne a pálya szélén mászkálni és követni a versenyt, másrészt nem akartam úgy járni, mint amikor a Vueltát néztem, hogy föltekerek magasra, utána meg leizzadva szétfagyok az egyhelyben álldigálástól. Maradt tehát a felvonó. Ezt az opciót viszont annyian választották, hogy a várakozás miatt a csajok versenyét félig le is késtem.

A férfi mezőny rajtja előtt azért sikerült kicsit már bejárni a pálya egy részét, majd visszamentem a célegyenesbe megnézni a beszólítást meg a rajtot. Ekkorra már hatalmas tömeg volt, nem is gondoltam, hogy ennyien lesznek. A verseny nagy kérdése az volt, hogy a már 35 éves élő legenda, kétszeres olimpiai bajnok, ötszörös világbajnok, címvédő francia Julien Absalon, vagy a jelenkor legjobb bringása, a svájci Nino Schurter viszi-e haza a trófeát. Az egész idény kettejük kiélezett párharcáról szólt, ők külön kategóriát képeznek a mezőnyben.

Egy ilyen versenyben az a jó, hogy esetenként tényleg szó szerint karnyújtásnyira vagy a versenyzőktől, így egészen közelről lehet csodálni azt a magas szintű technikai tudást, amivel ezek a srácok rendelkeznek. Ránézel egy-egy emelkedőre, lejtőre és szinte érzed, hogy milyen lenne ott fölmenni, vagy lejönni. Aztán közelről megnézheted, hogy hogy csinálják a profik. A legmegdöbbentőbb az egészben az volt, hogy 5 kör alatt pontosan 5-ször láttam a Schurteréket, mert egyszerűen annyira gyorsan mentek, hogy lehetetlen volt átérni egy körön belül a pálya egy másik pontjára, hogy egy kör alatt kétszer megnézhessem őket. A csajok futamán ez még simán kivitelezhető volt.

Összességében azért itt is meg kellett állapítsam, hogy maga a verseny TV-ben sokkal jobban követhető. Bár volt kivetítő, ahol lehetett nézni a versenyt, de ez csak a központi helyekről volt látható. Persze az apró finomságok, és profik testközelből való látványa miatt nem hagynám ki legközelebb se. A verseny után pedig szabadon rá lehetett menni a pályára, jópár amatőr bringás el is kezdett körözgetni…én meg ezen a ponton kicsit elkezdtem megbánni, hogy nem hoztam bringát. Azért mégiscsak jól hangzott volna, ha elmondhatnám, hogy mentem egy kört a világbajnokság pályáján. Na, majd legközelebb!

Nino Schurter a versenyt és az egész éves bravúros teljesítményét is figyelembe véve teljesen megérdemelten lett világbajnok, így nyugodt lélekkel ereszkedtem vissza La Massanaba, ahol épp zajlott a triál döntő. Itt azért voltak szervezési hiányosságok, mert baromi kis helyre kellett rengeteg embernek bezsúfolódnia, és az egyes akadályok között szabályos sprinteket kellett kivágni, ha látni akartál valamit az amúgy igen látványos versenyzésből. A triálnak megvan az az előny, hogy folyamatosan látod az akciót, előben még látványosabb mint TV-ben, ezért helyszíni megtekintésre kiválóan alkalmas.

IMG_3026

IMG_3029

IMG_3030

IMG_3033

IMG_3035

IMG_3036

IMG_3040

IMG_3041

IMG_3042

IMG_3048

IMG_3050

IMG_3053

IMG_3055

IMG_3058

IMG_3062

IMG_3064

IMG_3065

Reklámok

Andorra – Comapedrosa

A nyári Comapedrosa Skyrace-ről készült beszámolóm után a blog olvasóinak ismerősen kell csengjen a Comapedrosa név. Ez Andorra legmagasabb hegycsúcsa 2942 méteres tengerszint feletti magassággal. Az andorrai nyaralásom alatt a szállásom Arinsal-ba volt, ami a Comapedrosa Természeti Parkhoz legközelebb eső település, egyben a Comapedrosa Skyrace rajt-cél területe. És mivel a verseny alatt nem sikerült teljes mértékben kiélvezni a csúcs által nyújtott extravagáns panorámát, úgy terveztem, hogy ismétlek. Újra megmászom kedvenc andorrai hegyemet, és egy nyugodt, egész napos bóklászás keretében megnézek pár olyan részt is, amit a verseny nem érintett.

Ez a terv sajnos csúnyán meghiúsult: ahogy telt az idő, úgy lett egyre pocsékabb az idő a Pireneusok szívében fekvő hercegségben. Az egész délelőtt tartó masszív esőzés miatt csak kora délután tudtam indulni, így maradt egy kevésbé érdekes csúcs oda-vissza kör lehetősége. Ezt se lehetett azonban biztosra venni, folyamatosan lógott az eső lába, jöttek-mentek a felhők. Ennek köszönhetően a hangulatom se volt felhőtlen, magashegyi környezetben az ilyen idő nem annyira vicces. Szinte folyamatosan az eget kémleltem, hogy föl merjek-e menni egyáltalán majd’ 3000 méterre ilyen időjárási körülmények között.

A park egy sokkal zordabb, kihaltabb arcát mutatta, mint amit a versenyen volt alkalmam megtapasztalni. Akkor verőfényes napsütésben, hőségben voltunk itt, a völgyek tele voltak turistákkal, akik szurkoltak a versenyzőknek. Most mindenhol csönd és lassan hömpölygő tejfehér köd uralta a tájat. Egy lélek se volt a hegyen rajtam kívül. Illetve mégis: egy vízesés mellett üldögélt a tisztáson egy kisebb csoport, akik valami felolvasó estet (vagy mit?) tartottak…mindenesetre elég furán néztek ki. Rajtuk kívül kicsit följebb találkoztam még három emberrel, ők valószínűsíthetően a csúcsról jöttek lefelé, és kölcsönösen úgy néztünk egymásra, mintha ufót látnánk…

A csúcs alatti tengerszemekhez érve majdnem vissza is fordultam. Földbegyökerezett lábakkal néztem, ahogy a sűrű köd szinte másodpercek alatt beúszik a völgy mélyéről a tavakhoz, és láthatatlanságba borítja a tájat. Aztán szinte abban a pillanatban el is kezdett tisztulni a kilátás, teljesen kiszámíthatatlan volt a helyzet. Mivel közel voltam már a csúcshoz, és nem volt teljesen egyértelmű, hogy hülyeség fölmenni, némi gondolkodás után továbbindultam. Az útvonalat ismertem, és abban bíztam, hogy extrém köd esetén is letalálok a hegyről.

Mire végül felértem, minden addiginál cudarabbra fordult az idő, masszív köddel, szemerkélős esővel. A csúcson nagyjából 30 másodpercet töltöttem, és nem amiatt aggódtam a leginkább, hogy a kilátás a nullával volt egyenlő… Szuperszonikus sebességgel kezdtem meg az ereszkedést, hogy a kitett sziklagerincről minél hamarabb elérjem a barátságosabb alsóbb régiókat. Szerencsém volt, mert ahogy ereszkedtem úgy lett ismét egyre jobb idő, így megúsztam némi izgalommal a ködös csúcstámadást.

20150903_134857

20150903_140135

20150903_141722

20150903_142138

20150903_143458

20150903_145635

20150903_145830

20150903_150328

20150903_150332

20150903_151453

20150903_151456

20150903_153736

20150903_161328

20150903_163114

20150903_163121

Andorra – Vuelta nézés

Aigüestortes után Andorra felé vettem az irányt, ahol szeptember első hetében komoly eseménytorlódás volt. Itt rendezték meg a mountain bike világbajnokságot, valamint a Vuelta legnehezebb hegyi szakasza is erre ment. És mindez egybeesett a vakációmmal. 🙂

Andorra Európa legnagyobb törpeállama, Spanyolország és Franciaország határán, a Keleti-Pireneusokban található. Államformája hercegség, hivatalos neve Principat d’Andorra, azaz Andorrai Hercegség. Fővárosa az ország közepén fekvő Andorra La Vella. (A vella egyébként öreget jelent.) Hivatalos nyelve a katalán. Magamban azzal szoktam hülyéskedni, hogy nem ismerek még egy olyan országot, ahol az egy négyzetkilométerre eső magashegységek száma ennyire magas lenne, tekintve, hogy az ország 100%-a Pireneusok 2-3000-es csúcsai között fekszik. Talán emiatt is van az, hogy Andorrában a természeti kincsei ellenére mindig van egy kis bezártság érzésem. Az összes lakott terület (beleértve a zsúfolt fővárost, Andorra la Vellát is) keskeny völgyek mélyén húzódik, meredek hegyoldalakkal körbevéve minden oldalról, amik a maguk 3000 méter körüli magasságával emelkednek az ember fölé, szinte összenyomva az apró településeket. Andorra nekem egyébként már az első látogatásom alkalmával is kicsit csalódás volt. Spanyolország felől érkezve jellegtelen ipari területeken keresztül vezet az út a fővárosba, ahol a hegyvidéki báj legfeljebb a hegyoldalakban látszódó hihetetlen helyekre épült házakban nyilvánul meg: Andorra la Vella egy modern, nem túl szép, nem túl stílusos, zsúfolt, forgalmas nagyváros. Állítólag itt olcsóbb vásárolni mint Spanyolországban, ezért a derék katalánok télen síelni, nyáron meg shoppingolni járnak Andorrába. Az országban járva egyébként olyan érzése van az embernek, mintha Spanyolország (vagy Katalónia) meghosszabbítása lenne. Azon kívül hogy – ellenőrzés nélkül – átjössz egy határátkelőn, szinte semmi nem változik. Bár a hivatalos nyelv itt a katalán, mindenki beszél spanyolul, pont mint Katalóniában.

Ottlétemkor a parányi ország zsúfoltsága a szokásos mértéknek a többszörösérő nőtt, köszönhetően a egymást érő sporteseményeknek. TV társaságok kamionjain, pihenőnapjukon átmozgató edzést végző bringás csapatokon keresztül vezetett az utam Arinsal-ig, a főváros közelében lévő kisebb faluig, ahol a szállásom volt.

Spanyolország akkor már két hete Vuelta lázban égett, nekem is nagy kedvem lett volna lemenni Andalúziába megnézni a híres spanyol körverseny pár szakaszát, de ez a távolságok miatt ezúttal nem volt kivitelezhető. Nem úgy mint a Barcelonához közeli Andorrában, ráadásul itt rendezték most a Vuelta legkeményebb hegyi szakaszát négy első és egy kiemelt kategóriás mászással.

Megérkezésem másnapján az Arinsal-hoz közeli Coll d’Ordino hágót néztem ki magamnak helyszínül, ez a versenyzőknek a második hegyük volt aznap. Nagyjából egy óra alatt fel is tekertem montival szép komótos tempóban. Vicces volt, mert a Cross Country szakágat művelő montisok közül is edzettek jópáran ezen a hegyen. Még a mászás elején tartottam amikor utolértem két “sétálgató” outist, minket meg dupla sebességgel büntetett hátulról egy profi XC-s, aki szemmel láthatóan csak egy nyugodt átmozgatós tempót tolt. Persze tudtam előre, hogy mi lesz a forgatókönyv: az egyik outis srác azon nyomban kilőtt, és elkezdett tapadni a profi montisra, a haverja meg egy “jajj ne” sóhajtással fejezte ki gondolatait… 😀 Én megfontolt öreg rókaként nem mentem bele a játékba, nem fogok olyasvalakivel az életem árán versenyezni, aki a szakág világbajnokságán indul… 😀 Bár az igaz, hogy addigra már begyűjtöttem az elképzelhető legnagyobb bókot, amikor a VB helyszínén – La Massanaban – egy nő megkérdezte tőlem, hogy én is VB-n indulok-e… 😀

A mászás bár hosszú volt, mégis jól szórakoztam, mert útközben helyenéknt lélegzetelállító panoráma nyílt a környező hegyekre, és az alattunk elterülő völgyekre, meg mégiscsak egy olyan hegyet másztam amin egy óra múlva a profi outisok fognak majd feljönni. A felső régió kanyarjaiban már gyűltek a nézők, akik minket, amatőröket is úgy bíztattak, mintha a peloton jött volna. Az egyetlen gond csak annyi volt, hogy egy óra mászás után felértem egy 2000 méteren lévő hágóba, ahol előreláthatóan még egy órát el kellett tölteni, mire megérkezik a mezőny, és mondjuk úgy, hogy nem volt az a klasszikus strandidő. A “srácok” ráadásul még késtek is az előrejelzéshez képest, bár szerencsére néha azért előbújt a nap a felhők mögül, hogy kicsit átmelegítse a megfagyni készülő testemet. Maga az esemény, azaz ahogy elmentek a bringások, nem tartott tovább két percnél. Először ketten jöttek valami elképesztően brutális tempóban sprintelve a hegyi befutóért, mögöttük egy kisebb grupettó szintén elég jó tempóban, majd a főmezőny és végül a leszakadozott “hullák”. Miután az utolsó versenyző is eltűnt a hágó túloldalán perceken belül kiürült a hely. Azon gondolkoztam, hogy elmenjek-e a befutóhoz, ami még pont elérhető távolságban volt, de annyira későre volt jósolva és olyan fura idő volt, hogy inkább nem kockáztattam, és a hátralévő időt a hegyen montizással töltöttem. Az viszont biztos, hogy ha legközelebb nagy körversenyt nézek helyszínről, akkor hegyi befutóhoz megyek, úgy talán jobban át lehet élni a hangulatát. Ettől függetlenül a Vuelta nézést – mint programpontot – ezzel kipipáltam.

20150901_143413

20150902_104153

20150902_105010

20150902_105200

20150902_105642

20150902_124332

20150902_124411

20150902_131509

20150902_131956

20150902_133755

20150902_133813

20150902_145124

20150902_152737

20150902_153557

20150902_160510

20150902_162557

20150902_163346

20150902_163415

Aigüestortes

Egyszer valaki mesélte, hogy egyik nyáron két hetet töltött Málagában, és mennyire unalmas volt. Egyszer én is eltöltöttem két hetet Málagában, és azóta tudom, hogy Andalúziába még vissza kell mennem. Ha valaki úgy jön Spanyolországba, hogy megcéloz egy tetszőleges mediterrán partszakaszt és csak a hotel – tengerpart tengelyen mozog, az ugyan nem bűn, de egészen biztosan úgy megy haza, hogy Spanyolországból lényegében semmit nem látott. És lehet, hogy még unatkozni is fog. Spanyolország sokkal több, mint néhány homokos tengerpart, pálmafák és koktélok. Ez egy komoly földrajzi, nyelvi és kulturális diverzitással rendelkező ország, amely azoknak is tartogathat meglepetéseket, akik már jártak pár helyen az országban. Mivel ittlétem egyik célja Spanyolország alaposabb megismerése, így a szeptember eleji két hetes vakációmat teljes egészében Észak-Spanyolország megismerésére fordítottam. Ez alatt az időszak alatt vált világossá, hogy ennek az időnek a sokszorosa lenne szükséges “csak” a Pireneusok bejárásához, és bizony a Pireneusokon kívül is bőven van látnivaló az északi régióban, elég ha csak Asztúriát említem a lenyűgöző természeti adottságaival. A következő pár posztban ezt a két hetes vakációt próbálom meg feldolgozni sok képpel illusztrálva.

Az első állomás Aigüestortes, ami azért hangzik furán spanyolul, mert katalánul van. 🙂 Katalónia egyetlen nemzeti park besorolású természetvédelmi területéről van szó, hivatalos neve (immár spanyolul) Parque Nacional de Aiguas Tortas y Lago de San Mauricio. Neve a parkot keresztülszelő kacskaringós folyókra és az itt található számolatlan tengerszemre utal. A park Katalónia északnyugati sarkában, a francia határhoz közel helyezkedik el, Andorrától egy kicsit nyugatra. 1955-ben alapították, a területe 14.000 ha. Ez az a nemzeti park, ami úgy hirdeti magát, hogy a Pireneusokban sehol máshol nem játszik annyira meghatározó szerepet a víz, mint itt.

Hosszas vívódás után a Los lagos más bellos del Pirineo Oriental (A Keleti Pireneusok legszebb tavai) című kiadványban (aminek kb a 80%-a Aigüestortes-ról szól) ráböktem a nekem leginkább tetsző képre, és eldöntöttem, hogy oda megyek. A kiválasztott tavat véletlenül a Nemzeti Park egyik fő bejárataként ismert Espotnevű település felől lehetett a leglogikusabb úton megközelíteni. Közben kiderült, hogy ez az egyik leginkább felkapott része a parknak, a közelben található San Mauricio tó miatt, aminek a nevét a park is viseli. Ez a tó az Aigüestortes Nemzeti Park egyik legtöbbet fotózott tava a háttérben található Els Encantats nevű extravagáns hegycsúcsokkal. A terv tehát az volt, hogy egyik nap megnézem az általam kiszemelt tavat egy erősebb túra keretében, másnap pedig levezetésnek a ellátogatok közeli San Mauricio tóhoz.

A megközelítést ezúttal bérautóval oldottam meg, és Katalónia nem éppen unalmas tájait járva akad bőven látnivaló útközben is, ahogy az ember gigantikus hegységeken halad keresztül. A célhoz közeledve Espot és Sort között egy olyan völgyben autókáztam, amit inkább egy menő olasz hegyi üdülővezetben várna az ember, nem a Pireneusok egy eldugott Isten háta mögötti szegletében. Gyakorlatilag ebben a völgyben bármelyik településen lehetett volna a szállásom, rosszul biztos nem jártam volna. Az ember valahogy hajlamos az Alpok mellett a Pireneusokra amolyan elfeledett mostohatestvérként tekinteni, pedig hihetetlen kincseket rejteget. Talán itt nincsenek annyira extra hegyek, mint mondjuk Dolomitokban, de leírni nagy hiba lenne a Pireneusokat. Nálam az Ordesa Park mellett az Aigüestortes is “első vonalas” látnivaló.

Espot a fent említett völgy fölött, közvetlenül a Nemzeti Park lábánál fekvő elbűvölő kis falucska, ami a turizmus beindulásával indult fejlődésnek. A szállásom egy magánházban volt, a konyhafalon lógott egy fekete-fehér kép úgy ötven-hatvan évvel ezelőttről, még éttermek és szállodák nélkül, igazi világvégi falusi hangulattal. Egyből megtetszett a hely, a nyugalmával és a természetközeliségével. Nagyon sajnáltam, hogy csak ilyen rövid időt töltöttem ott. A folyton zizegő, túlzsúfolt Barcelona után – ahol egymást érik a nyári fiesták – szabályosan fellélegzik az ember.

Az említett kinézett tó, illetve tó-együttes az Estany Tort de Peguera és az Estany Negre volt, amikre szép kilátás nyílik a tavak fölé magasodó sziklákról. A patakvölgyben vezető, vízesésekkel tarkított út során se unatkoztam, a tavakhoz érkezvén pedig valóban szenzációs látvány fogadott. A Tort de Peguera mellett lévő menedékháznál néhány túrázó még némi strandolásra is vállalkozott. Én egy kiadós szieszta és a házinéni által csomagolt brutális méretű tortillás szendvics egy részének legyűrése után tovább indultam fölfelé. A közelben lévő hegyek közül a maga 2982 méterével a legmagasabb Pic de Peguera-t céloztam meg. Az egyre fenyegetőbb felhők ellenére pár méter híján fel is jutottam a csúcsra, azonban a mászás vége már kezdte meghaladni a képességeimet, így jobbnak láttam visszafordulni.

Este a patakparti étteremben elfogyasztott kiemelkedően jó vacsora közben megérkezett az a vihar, aminek az előjeleit délután már én is láttam fönn a hegyen. Brutális dörgés, villámlás, özönvízszerű eső, azt hittem, hogy elviszi a zivatar a falut. Másnap a bőséges reggeli után a lehűlt levegőben valahogy nem volt kedvem bringára pattanni is kitekerni a San Mauricio tóhoz, főleg, hogy nagyon meredek emelkedővel riogattak. (Bár ezt ugye sosem lehet tudni, hogy kinek mi a nagyon meredek…) Sajnálatomra így a park legemblematikusabb tava kimaradt, de annak ellenére is menni kellett tovább, hogy Aigüestortes-ben érdemtelenül kevés időt töltöttem: sűrű program állt még előttem. Az viszont erősen valószínűsíthető, hogy Aigüestortes-ba még visszatérek, hogy alaposabban is megismerhessem ezt kivételes adottságokkal rendelkező vidéket.

20150831_095050

20150831_095121

20150831_101728

20150831_103658

20150831_105425

20150831_112932

20150831_112955

20150831_114311

20150831_120932

20150831_121634

20150831_122311

20150831_123947

20150831_124456

20150831_140020

20150831_141903

20150831_143428

20150831_143908

20150831_144514

20150831_150719

20150831_152116

20150831_160051

20150831_165651

20150831_170444

20150831_170823

20150831_172156