Andorra – Mountain bike Világbajnokság

Tulajdonképpen az egész andorrai látogatásom célja a mountain bike VB volt. Már a Barcelonába való kiköltözésem előtt elkezdtem nézegetni, hogy 2015-ben lesz-e világkupa futam Andorrában, mert tudtam, hogy itt gyakran rendeznek versenyt. Aztán szépen bele is törődtem, hogy 2014 után 2015-ben is kimarad Andorra a világkupa sorozatból. Teljesen véletlenül – az egyik világkupa futam közvetítéséből – tudtam meg, hogy 2015-ben Andorra nem világkupát, hanem világbajnokságot rendez. Hoppá, akkor ott a helyem!!!

Akik nincsenek benne a montis scénában, azoknak mondom, hogy a mountain bike legfelsőbb szintjén úgy zajlik a versenyzés, hogy van egy több kontinenst és megannyi országot átívelő világkupa sorozat, ahol – akárcsak a Forma-1-ben – pontokat lehet szerezni, és értelemszerűen az nyeri a világkupát, akinek a végén a legtöbb pontja van. A világbajnokság viszont egy darab – a világkupától független – verseny. Aki ott nyer, abban az évben az a világbajnok.

Ezen a ponton azt is meg kell említsem, hogy a sajtó – úgy általában, de még a szaksajtó is – mennyire méltatlanul elhanyagolja a mountain bike-ot, mint szakágat. Egy-egy nagyobb országúti körverseny előtt már hetekig különböző riportokat, elemzéseket, esélylatolgatásokat, történelmi visszatekintéseket lehet olvasni a szakportálokon. Ugyanakkor a legnagyobb mountain bike-os eseményekről is jó esetben utólag, felkerül egy 5-10 soros összefoglaló. Szerintem ennek köszönhető, hogy még a montis társadalomban is sokkal több szó esik az országúti versenyekről, ami elég abszurd. Mindig is mountain bike-osnak tartottam magam, ennek ellenére sokáig nem is tudtam, hogy léteznek ilyen események. Nem értettem, hogy montisként miért Lance Armsotrongra kellene hősként tekintenem, és valójában hiányoztak az igazi mountain bike-os példaképek. Szerencsére mostmár jópár éve kiváló, színvonalas online közvetítéseken lehet követni a versenyeket, amik értő szemmel nézve számomra jóval izgalmasabbak, érdekesebbek mint bármelyik országúti körverseny.

Az andorrai VB központja a szállásom melletti kisvárosban, La Massana-ban, volt. A környéken – így Arinsalban is – egy teljesen egyedi hangulat alakult ki, ahol minden a bringázásról szólt. A falvakat ellepték a sportolók, a szállodák erkélyein mindenhol bringákat, bringás ruhákat lehetett látni. XCO versenyzők, DH-sok, triálosok krosszoztak az utcákon fel-alá. Nem lehetett bemenni úgy egy étterembe, hogy ne legyen tele valamelyik ország válogatottjának tagjaival. Az én szállásomon is minden este kint ültek a folyosó végén az ifista XCO versenyzők, hogy a mobiljukról netezzenek, mert csak ott volt wifi. 🙂

Szombaton – minden unirvezális bringás törvényt meghazudtolva (tudni illik, ha verseny, akkor eső) – verőfényes napsütésre ébredt Andorra: vége lett az egész hetes, a pénteki napomat teljesen romba döntő esőnek. Az XCO versenyközpont nem lent a völgyben, a városban, hanem fönt a hegyen, egy sícentrumban volt kialakítva. Gondolkoztam, hogy föltekerjek-e, de egyrészt sejtettem, hogy bringával nehézkes lenne a pálya szélén mászkálni és követni a versenyt, másrészt nem akartam úgy járni, mint amikor a Vueltát néztem, hogy föltekerek magasra, utána meg leizzadva szétfagyok az egyhelyben álldigálástól. Maradt tehát a felvonó. Ezt az opciót viszont annyian választották, hogy a várakozás miatt a csajok versenyét félig le is késtem.

A férfi mezőny rajtja előtt azért sikerült kicsit már bejárni a pálya egy részét, majd visszamentem a célegyenesbe megnézni a beszólítást meg a rajtot. Ekkorra már hatalmas tömeg volt, nem is gondoltam, hogy ennyien lesznek. A verseny nagy kérdése az volt, hogy a már 35 éves élő legenda, kétszeres olimpiai bajnok, ötszörös világbajnok, címvédő francia Julien Absalon, vagy a jelenkor legjobb bringása, a svájci Nino Schurter viszi-e haza a trófeát. Az egész idény kettejük kiélezett párharcáról szólt, ők külön kategóriát képeznek a mezőnyben.

Egy ilyen versenyben az a jó, hogy esetenként tényleg szó szerint karnyújtásnyira vagy a versenyzőktől, így egészen közelről lehet csodálni azt a magas szintű technikai tudást, amivel ezek a srácok rendelkeznek. Ránézel egy-egy emelkedőre, lejtőre és szinte érzed, hogy milyen lenne ott fölmenni, vagy lejönni. Aztán közelről megnézheted, hogy hogy csinálják a profik. A legmegdöbbentőbb az egészben az volt, hogy 5 kör alatt pontosan 5-ször láttam a Schurteréket, mert egyszerűen annyira gyorsan mentek, hogy lehetetlen volt átérni egy körön belül a pálya egy másik pontjára, hogy egy kör alatt kétszer megnézhessem őket. A csajok futamán ez még simán kivitelezhető volt.

Összességében azért itt is meg kellett állapítsam, hogy maga a verseny TV-ben sokkal jobban követhető. Bár volt kivetítő, ahol lehetett nézni a versenyt, de ez csak a központi helyekről volt látható. Persze az apró finomságok, és profik testközelből való látványa miatt nem hagynám ki legközelebb se. A verseny után pedig szabadon rá lehetett menni a pályára, jópár amatőr bringás el is kezdett körözgetni…én meg ezen a ponton kicsit elkezdtem megbánni, hogy nem hoztam bringát. Azért mégiscsak jól hangzott volna, ha elmondhatnám, hogy mentem egy kört a világbajnokság pályáján. Na, majd legközelebb!

Nino Schurter a versenyt és az egész éves bravúros teljesítményét is figyelembe véve teljesen megérdemelten lett világbajnok, így nyugodt lélekkel ereszkedtem vissza La Massanaba, ahol épp zajlott a triál döntő. Itt azért voltak szervezési hiányosságok, mert baromi kis helyre kellett rengeteg embernek bezsúfolódnia, és az egyes akadályok között szabályos sprinteket kellett kivágni, ha látni akartál valamit az amúgy igen látványos versenyzésből. A triálnak megvan az az előny, hogy folyamatosan látod az akciót, előben még látványosabb mint TV-ben, ezért helyszíni megtekintésre kiválóan alkalmas.

IMG_3026

IMG_3029

IMG_3030

IMG_3033

IMG_3035

IMG_3036

IMG_3040

IMG_3041

IMG_3042

IMG_3048

IMG_3050

IMG_3053

IMG_3055

IMG_3058

IMG_3062

IMG_3064

IMG_3065

Reklámok