Andalúz hiánypótló – Flamenco

A következő napon áttettem a székhelyem Málagába, ahol a 2009-es emlékeket felidézve óhatatlanul nosztalgikus hangulat fogott el. Sajnos a város régi időket idéző, szép fasorral díszített központi sugárútja, az Alameda Principal (Fő Sétány), teljes hosszában fel volt túrva. Az építkezések miatt már kilenc évvel ezelőtt is kissé lelombozó volt a központba vezető út, de így végképp nem tudtam elterelni a gondolataimat arról, hogy mennyire pocsék első benyomást kelt a város. Azt azonban ezzel együtt is el kellett ismernem, hogy az óváros még mindig rendkívül karakteres és hangulatos. A térkővel lerakott szűk utcák, a hatalmas katedrális, és az egyik legszebb sétálóutca, amit valaha láttam, a Calle Marqués de Larios, gondoskodnak Málaga jellegzetesen egyedi hangulatáról.

 

A belvárosban járva szinte minden sarkon felbukkant egy-egy 2009-es emlékkép. Az Alameda Principal folytatásában, a kikötőben, fekvő parkban sétálva felidéztem, hogy anno mennyire lenyűgözött ez a zöld sétány a számomra akkor még szinte teljesen ismeretlen mediterrán növényzetével, illatával. A Plaza de la Merced széles terét szegélyező vendéglátóhelyeket pásztázva már nyoma sem volt annak az internet kávézónak, amiben az első blogom posztjainak egy részét írtam. A Calle Marqués de Larios – ősz lévén – ezúttal az andalúziára oly jellemző árnyékoló ponyvák nélkül, de változatlan eleganciával mutatta magát.

Málaga a 2009-es augusztusi Feria idején egy igazi buliváros volt, ahol az utcák mojitótól és tinto de veranótól ragadtak. Ehhez képest most csak annyi változást észleltem, hogy nem volt Feria, illetve az utcák sem ragadtak. Buli az viszont volt, minden este hajnalig. Központi fekvésű – az egyik óvárosi tér tőszomszédságában lévő – szállásom miatt ezt az alvásmennyiségem is megsínylette kissé. Az éjszaka kimaradt alvást így rendszeresen délutáni sziesztával egészítettem ki.

Az andalúziai látogatásom alkalmával pótlandó kulturális hiányosságok sorában egy flamenco előadás megtekintése volt a következő program. A képzeletemben felsejlettek a Spanyolorszgban játszódó, Az irányítás határai (The limits of control) című film emlékezetes flamenco jelenetének a képsorai. A főszereplő bejut egy próbára, ahol szinte teljesen egyedül, csupán a bár személyzetének társaságában, félhomályban, asztalra pakolt székek mellett nézi végig a rövid, három szereplős flamenco előadást. Valami hasonlóra vágytam én is.

A flamenco egy Andalúziából eredő zenés-táncos műfaj, a spanyol kultúra egyik jellegzetes alkotóeleme. A filmbeli jelenetből kiindulva mindenképpen valami kisebb bárba szerettem volna menni, így esett a választás a Tablao Los Amayas nevű helyre. A helyiséget úgy kell elképzelni, mint egy kisebb színháztermet, emelvénnyel, nagyjából talán negyven ülőhellyel, hátul egy bárpulttal. A belépőhöz jár egy pohár ital, így némi fehérbor társaságában élvezhettem az előadást. A terem korántsem volt tele, talán tizenöten ha lehettünk, így a keskeny, sűrű sorokba rendezett, szorosan egymás mellett lévő faszékeken viszonylag kényelmesen el lehetett férni.

 

Az előadás nagyjából egy órás volt. A flamenco szentháromságának (cante – ének, toque – zene, baile – tánc) megfelelően három táncos (két nő és egy férfi), egy énekes és egy gitáros alkották a fellépők csoportját. Mindegyik táncosnak volt egy-egy magánszáma, a végén egy-egy csúcsponttal. Először a két nő, a végén pedig a férfi következett. A táncok között rövid, kevésbé intenzív átvezetők voltak, illetve az utolsó csúcspont előtt volt egy hosszabb gitárszóló. Személy szerint nekem ez tetszett a legjobban az egész előadásból, bár az kétségtelen, hogy a táncosok hihetetlen energiát beleraktak a számaikba. Kőkemény fizikai munka ez. Összességében nem állítom, hogy ezentúl a flamenco lesz a kedvenc műfajom, de mint kulturális érdekesség tetszett.

Reklámok

Andalúz hiánypótló – A Naszridák palotái

Életemben először 2009 augusztusában jártam Spanyolországban. Akkor egy málagai központú andalúz csillagtúrával kezdtem ennek a sokszínű országnak a feltérképezését. Legközelebb 2016 májusában tértem vissza Andalúziába (immár Barcelonából indulva), azzal a céllal, hogy körülnézzek egy kicsit a Cazorla hegységben. Abban az évben ugyan érintettem Córdobát, Granadát, Jaént, Rondát és Málagát is, de Rondát leszámítva sehol nem töltöttem pár óránál hosszabb időt. Az Andalúziával kapcsolatos – lassan évtizedes –  addósságaim törlesztésére egy Angliában élő barátom málagai nyaralása nyújtott kiváló apropót.

20181002_084445

Amikor reggel 9-kor a granadai repülőtéren egy szál rövidnadrágban és egy vékony pulóverben kiléptem a 10 fokos levegőre, csak azért nem éreztem magam nagyon hülyének, mert már a gépen bemondták, hogy napközben 30 fok várható.  Hiába tudtam nagyjából, hogy mi vár rám, a kellemesen langyos őszi barcelonai levegőhöz képest mégis mellbevágó volt ez a hőmérsékletváltozás. Granada éghajlata a mediterrán és kontinentális vonásokat ötvözi. Az évnek ebben a szakaszában reggel már hűvös van, később azonban gyorsan emelkedik a hőmérséklet, ami akár a 30 fokot is elérheti. A kontinentális Spanyolország legmagasabb hegységének, a 3482 méter magas Sierra Nevadának, a tőszomszédságában fekvő Granada engem inkább emlékeztet egy dél-amerikai, mintsem egy spanyol városra. Talán az égetően tűzű nap, a hideg levegő és a hátterben magasodó kopár, havas hegység látványának Dél-Amerikára jellemzőbb kombinációja teszi ezt.

A délelőttöt az egykori mór negyed,  az Albaicín, bebarangolásával töltöttem. A Granada fő látványosságával, az Alhambrával, szemközti dombra épült sikátoros, fehérre meszelt házas, karakteresen andalúz városrészt anno 2009-ben az Alhambra mellett már nem maradt időm megnézni. A mostani látogatás érdekes kontrasztot képzett a lassan 10 évvel ezelőtti élményeimmel. Teljesen más szemmel látom már Spanyolországot. Egyrészt, ami akkor az újdonság lenyűgöző varázsával bírt, az mára megszokottá vált. Másodsorban pedig, mind kulturálisan, mind pedig nyelvileg sokkal otthonosabban mozgok Spanyolországban, mint első itteni kalandozásaim idején. Persze valószínűleg nem csak én változtam. A 2016-os, rövid látogatásom után újra meg kellett állapítanom, hogy Andalúzia kirakatvárosai végérvényesen a tömegturizmus áldozatául estek. Dél-Spanyolország olcsósága, és a világszínvonalú látnivalók kombinációja komoly vonzerőt jelent. Most, és 2016-ban is, nagyon feltűnű volt a városok zsúfoltsága. A 9 évvel ezelőtti emlékeim alapján Ronda például szinte már-már kihalt volt, míg két évvel ezelőtt egymást taposták az utcán a vezetett kínai turistacsoportok. Most az Albaicínt járva már meg sem lepődtem azon, hogy a Alhambrára, és a háttérben a Sierra Nevadára, teljes panorámát nyújtó San Nicolás tér teljes egészében a szedett-vedett hippik és batyus árusok felségterületévé vált. Amikor pedig odasétáltam a tér szélére, hogy megnézzem a kilátást, meglehetősen aggresszíven lettem arrébb hessegetve, mondván, hogy épp belelógok egy fényképbe…

Az emberiségbe vetett hitemet egy, csak helyiek által látogatott, menüs étteremben elfogyasztott paella és boquerones (sült halak) kombinációjából álló ebéd adta vissza. A délután hátralévő részét pedig az andalúz hagyományoknak megfelelően sziesztával töltöttem. Granadai látogatásom fő célja az Alhambra volt, annak is a Naszridák palotái része. Az Alhambra egy mór uralkodás alatt épült erőd és palotaegyüttes, aminek a legdíszesebb része a Naszridák palotái. Ez már 9 évvel ezelőtt is csak külön belépővel volt látogatható, ami a nagy kereslet miatt gyorsan elfogy az adott napra, így anno sajnálatos módon az Alhambrának talán pont a leglátványosabb részét kellett kihagynom. Eljött hát az idő, hogy ezt a hiányosságot bepótoljam.

Hiába dolgoztam ezúttal sokkal több tervezéssel, mint a 100%-ban improvizált 2009-es utamon, a Naszridák palotáiba már egy hónappal a látogatásom előtt elfogytak a belépők. Egyetlen opcióm az éjszakai vizit maradt. Az este 10-es időpontot egyáltalán nem bántam, sejtettem, hogy különleges hangulatot fog kölcsönözni a látogatásnak. A szállásomhoz közeli sarki pékségben vettem néhány empanadát vacsorára, majd az Alhambrának otthont adó dombra vezető hangulatos lépcsősorról megnéztem, ahogy a nap a narancssárgára festi a horizontot, majd lebukik a várost szegélyező távoli hegyek mögött.

Az Alhambra nappal turistáktól zsúfolt környéke a nap vége felé járva elcsendesedett. Az emberek hazafelé tartottak már. A palotákhoz vezető út egy parkon vezetett keresztül, ez természetközelivé tette az élményt. Még egy rókával is sikerült összefutnom, amit kicsit később láttam, ahogy beszökik az Alhambra kertjeibe. Korán érkeztem, így a szelíden lengedező, friss szellőben volt időm gyönyörködni az erőd magaslatáról nyíló éjszakai városi kilátásban. Az Albaicín és a San Nicolás tér felől még ebben a késői órában is sűrűn villogtak a fényképezőgépek vakui. Nem sokkal tíz előtt már komoly sor alakult ki a belépésre várakozó emberek között, majd pontban este tízkor megkezdődött a beléptetés.

A Naszridák paloátit három fő egységre lehet osztani: a Mexuar, a Comares és az Oroszlános palotára. A megtekintés is ebben a sorrendben történt. Próbáltam nagyon lassan haladni és kizárni a körülöttem lévő tömeget, hogy minél jobban el tudjak mélyülni a részletekben, és át tudjam magam adni a hely szellemének. Az első igazán látványos rész a Mirtusz-udvar volt, középen a mirtusz-sövénnyel körbevett tó, amiben tükrüződnek a palota márványoszlopai és boltívei. Ezután a Követek termébe lépve egy igazi ingerorgia éri az embert. Az egész teremnek a falaktól a mennyezetig tartó díszítése, és aprólékos kidolgozottsága szinte értelmezhetetlen és befogadhatatlan. A Két Nővér termébe vezető rövid szakaszon egy kisebb hídon át vezetett az út, ahonnan rá lehetett látni a paloták külső, zord, erődszerű részére. Ez gyönyörű ellenpontott alkotott a belső termek otthonosságával. A Két Nővér terem, ha lehet, még lélegzetelállítóbb volt; a grandiózus cseppkőboltozatot szemlélve szinte már szédültem. A palota csipkés ablakain kinézve a Lindaraja kert dús növényzete, és középen elhelyezkedő szökőkútja nyújtott némi megnyugvást a szemnek. Az éjszakai megvilágítás sejtelmes félhomályában elképzeltem, ahogy egykoron a palota női lakói puha léptekkel, nesztelenül, árnyékról-árnyékra suhanva végiglibbentek a csendes folyosókon. Ekkor viszont már egyre izgatottabb voltam, ugyanis a díszes termek labirintusának kijárata egyenesen az Oroszlános Udvarra vezetett. Aztán néhány lépés után egyszercsak ott álltam egy kilenc éve “üldözött” kép közepén. Körülöttem az udvart szegélyező oszlopliget, a földön négy, középre tartó vízvezető ér, középen pedig a szökőkútként funkcionáló tizenkét oroszlánszobor. Nagyon régen kerültem már ennyire turistalátványosság hatása alá. Egyre csak azt ismételgettem magamban, hogy “uff, itt vagyok az Oroszlános Udvarban!” Nem tudom pontosan hányszor jártam körbe, de elég idő telt el ahhoz, hogy a látogatók többsége már kimenjen, míg vígül csak páran maradtunk. Így abban a kiváltságban volt részem, hogy szinte emberek nékül, majdnem teljesen egyedül lehettem az Oroszlános Udvarban. Leültem a patio szélére egy márványoszlop mellé, és csak bámultam előre. Próbáltam befogadni a látványt. Végül összesen másfél órát töltöttem a Naszridák-palotáiban, ahonnan gyakorlatilag az épületet záró dolgozók dobtak ki.

Mikrokatalónia

A minap láttam egy könyvesboltban egy katalán nyelvű kötetet, ami Katalónia világvégi, eldugott, ismeretlen, apró falvait mutatja be. A könyv címe Microcatalunya, ez ihlette ennek a bejegyzésnek a címét. (A könyvhöz kapcsolódó projekt elérhető a http://www.microcatalunya.cat oldalon.) Mindig is rajongtam a vidéki Katalóniáért, és mindig igyekeztem kampányolni amellett, hogy ha valaki látogatóba jön, akkor lépjen ki egy kicsit a barcelonai klasszikus turistalátványosságok köréből, és legalább egy rövid felfedezőutat szenteljen a vidéknek.

Nekem személy szerint is sokkal érdekesebb, ha egy Barcelonán kívüli helyre kísérhetem a  vendégeket – na nem azért, mert annyira ismerem már Barcelonát. Budapesten lakva is mindig azt mondtam, hogy jobban ismerem a város környéki hegyeket, mint magát a várost, és ez Barcelonára is igaz. A várossal a kezdetektől fogva tartjuk egymással a tisztes távolságot, bár kétség kívül az utóbbi években egyre jobban megszoktam. Összességében dolgozni praktikus és kényelmes, viszont amint egy kis szabadidőm adódik, rendszerint már le is lépek valahova.

Katalónia ráadásul földrajzilag rendkívül változatos, egymástól pár órányi autózásra találhatunk magashegyi falvakat és tengerparti településeket, a skála tehát igen széles. A Pireneusok és a Costa Brava térben ugyan nincsek távol egymástól, mégis két külön világ. A Costa Brava esetében persze nehéz ismeretlen falvakról beszélni, hiszen Barcelona után valószínűleg ez a régió hozza a legtöbb turistát Katalóniának.

Ez a bejegyzés azonban nem elsővonalas látnivalókról szól, amik tömegeket vonzanak. A katalán vidék erőssége pont abban rejlik, hogy bővelkedik olyan helyekben, amik még őrzik az eredeti bájukat és nem estek áldozatul a tömegturizmusnak. A különbséget ráadásul általában az embereknek a turistákhoz való hozzáállásában is zongorázni lehet – a vidék javára. A külföldi életnek nem mellesleg pont ez az egyik legnagyobb előnye, hogy bőven marad idő a kötelező turistalátványosságok melletti, úgymond másodvonalas látnivalókra, megismerve így az adott ország igazi arcát.

A következőkben ellátogatunk Katalónia nyugati részére, az Aragóniával határos Montsec vidékére. A Montsec magyar fordításban Száraz Hegyet jelent, ezzel utalva az ország belső részein jellemző, száraz, kopár vidékre. Nekünk szerencsénk volt, mert június eleji ottjárttunkkor esős, ködös, felhős idő volt, az év nagy részében száraz, okkersárga táj pedig üdítően zöldellt.

Àger

A Vall de Àger nevű völgyben fekvő falu; itt volt a szállásunk egy kemping faházában. Innen könnyen megközelíthető a Montsec legnagyobb látványossága a Congost de Mont-rebei, ami egy látványos túra- és kajakútvonalakról ismert kanyon. Erről még írok majd egy későbbi bejegyzésben. A Vall de Àger-ben vezet a Tren del llacs, azaz a Tavak vasútja nevű történelmi vasút is. Az alagutakon, hidakon, tavak partján vezető vonatozást ugyan nem próbáltuk ki, de a vele párhuzamosan futó országutat beautóztuk, ami szintén meglehetősen látványos volt.

Llimiana

Pallars Jussá és Noguera megyék határán fekvő hegyi falu extravagáns kilátással az alatta húzódó völgyre és a Terradets nevű víztározó tóra. A 790 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik és a Wikipedia szerint 142 lakosa volt 2017-ben. Mi nagyjából 3 emberrel meg egy kutyával találkoztunk, ellenben rengeteg kiadó házat láttunk. Az itteni látogatásunk egyébként teljesen imporvizatív volt, az országútról vettük észre a hegyormon kihívóan pöffeszkedő falut, és nem bírtunk ellenállni a csábításának. Vicces részlet, hogy innen származik az erkélyemen lévő kaktusz, ami túlélte a táskban utazást, és utána szépen megeredt, sőt virágzott is. Azóta is jó egészségnek örvend.

Vilanova de Meyá

A Pallars Jussá megyében tett rövid kitérő után visszatértünk Noguera-ba. Hatalmas ködben, szitáló esőben keltünk át az elhagyatott, keskeny országúton a hegyi hágón, majd egy látványos sziklaalakzatokkal határolt szurdokvölgyben ereszkedtünk le Vilanova de Meyá falujába. Zegzugos kis utcák és egy templomi kilátás lett kalandvágyunk jutalma.

Montsonís

A délutáni kávét Montsonís egy hangulatos, sziklákra épült kávézójában fogyasztottuk el. Ez egyben autós kirándulásunk utolsó állomása is volt, ahová mellesleg a XVII-dik században épült vár miatt érkeztünk. Szemet gyönyörködtető panorámával és kellemes napsütéssel zártuk a túrát.

 

Enni Spanyolországban

Spanyolországban az emberek tudják hogy kell élvezni az életed, ehhez pedig az evés is hozzátartozik. Az ország gasztronómiája igen gazdag, változatos formákban lehet változatos ételeket enni. Ebben a sokszínű gasztronómiai világban teszünk most egy rövid sétát.

Szendvicsek

Az egyik dolog, amit nagyon szeretek Spanyolországban, az a reggelizés. Az országban jelenlévő bárkultúra pozitív hozadéka, hogy sosem kell azon aggódni, hogy mi lesz, ha nem tudtál megreggelizni otthon. Gyakorlatilag minden sarki bár kínálatában fellelhetőek a tipikus spanyol szendvicsek, amik általában még akkor is meglepően jól szoktak kinézni, ha adott esetben a bár látszólagos színvonala ezt nem indokolná. Nincs is annál jobb, mint bringázás közben megállni egy útszéli bárban és enni egy szendvicset, valamint inni hozzá egy kávét. A spanyol szendvicsekről tudni kell, hogy összetevőiket tekintve meglehetősen egyszerűek. Ha például sonkás szendvicset kérünk, pontosan azt is fogjuk kapni. Egy baguettet, sonkával. Illetve vaj/margarin helyett jó eséllyel egy paradicsomos-olvíaolajas alappal lesz megkenve. Nyers zöldség, mint uborka, paradicsom, paprika Spanyolországban nem kerül a szendvicsbe. Általában az étlapon külön kategóriában szoktak lenni a hideg (sonkás, sajtos, stb…) és a meleg (tortillás, húsos) szendvicsek. Nézzünk náhány tipikus szendivcset, a fent említett bocadillo de jamón, azaz a sonkás szendvicsen kívül:

  • Bocadillo de chorizo: a hideg szendvicsek közé tartozik, a chorizo pedig egyfajta vastag kolbászt jelent
  • Bocadillo de tortilla de patatas: tortillás szendvics, személyes kedvencem reggelire. Itt kell megjegyezni, hogy a tortilla Spanyolországban nem a Magyarországon talán jobban ismert mexikói, palacsintára hasonlító ételt jelenti, hanem tojásos omlettet. Általában két verziója lelhető fel az étlapon: a tortilla de patatas, és a tortilla francesa. A különbség a kettő között, hogy az előbbiben krumplit, esetenként hagymát is fogunk találni.
  • Bocadillo de lomo con queso: meleg szendvics, sült hús és sajt található benne
  • Bocadillo de calamares: tintahal karikás szendvics, kimondottan madridi specialitás, ami elsőre elég meglepő, hogy miért pont a szárazföld közepén terjedt ez el. A közhiedelem szerint Madridban lehet kapni Spanyolország legjobb halételeit a gyors ellátórendszer miatt; így már kicsit érthetőbb a dolog.
20160905_094054

tortillás szendvics

20170408_134111

reggelizős idill a Montseny-ben: sonkás szendvics, kávé, bicikli

Napi menü

Reggeli után jöhet az ebéd, amit a legpraktikusabb módon a napi menüt választva lehet elkölteni. A legtöbb étterem még a turistás részeken is kínál napi menüt, ezt általában a menu del dia felirat jelzi az étterem előtti táblán. Ára a nem turistás helyeken 10-11 EUR között mozog, innen megy fölfelé annak függvényébén, hogy mennyire központi elhelyezkedésű a hely. A menüben benne van egy előétel, egy főétel, desszert vagy kv, kenyér, plusz normális helyeken az innivaló is, ami lehet víz, sör, bor, kóla, stb. Általában 4-5 féle előétel és ugyanennyi főétel közül lehet választani. Az előétel a magyarországi szokásokkal ellentétben szinte soha nem leves, illetve nyáron találkozhatunk az andalúz paradicsomlevessel a gazpacho-val, esetleg annak a kistestvérével a salmorejo-val. Előételként leggyakrabban saláták és tésztafélék szoktak szerepelni, itt mindenképpen ajánlom az ensalada de queso de cabra, azaz a kecskesajt saláta kipróbálását, ha van. Menüs rendszerben az egyik leghíresebb spanyol ételt, a paellát, vagy közeli rokonát, a fideuát is előételként fogjuk megtalálni. A paella egyfajta sáfrányos rizsétel, a fideua pedig egy vékony, rövid tésztából és tenger gyümölcseiből álló tál. Érdekes előétel még a piña con jamón, illetve a melón con jamón, azaz ananász, illetve sárgadinnye sonkával. Főételnek rendszerint valamilyen húst, halat, esetleg tenger gyülmöcseit választhatunk. A főtelek általában elég egyszerűek, nincsenek túlcsicsázva, valamint sok helyen jellemző a minimalista köret, azaz ne lepődjünk meg, ha adott esetben több húst kapunk, mint köretet. Érdemes figyelni az étlapon az ételek elkészítési módjára is: nem mindegy például, hogy pollo a la plancha vagy pollo al horno kerül az asztalra. Előbbi serpenyőben sült csirke filé, utóbbi szintén csirke, viszont sütőben, grillcsirkére emlékeztetően lesz elkészítve. Desszertnek választhatunk többféle pudingot, süteményt, és évszaknak megfelelő gyümölcsöket. Ha van rá mód mindenképpen próbáljuk ki a crema catalanát, ami puding a tetején egy vékony, ráégetett cukorréteggel. Említésre méltó desszert még Katalóniában a mel i mató, ami gyakorlatilag túró mézzel, esetenként dióval megszórva. A háromfogásos menü után szinte garantáltan nem maradunk éhesek, és egy ilyen lakomát ennyi pénzért a la carte módon lehetetlen megúszni. Fontos még tudni, hogy délután egy előtt nemigen érdemes beülni ebédelni, általában ugyanis ekkor nyit a konyha. Kivételek persze mindig vannak, főleg a turistás helyeken, ahol a spanyol bioritmustól eltérően szinte bármikor kajálhatunk. Néhány helyen, vidéki éttermekben vacsora-menü is található, ez hasonló rendszerben működik, mint az ebéd-menü.

20170615_132239

tenger gyümölcseis paella

Tapas-ozás

A közösségi kajálás egy remek spanyol formája a tapas-ozás, ami tulajdonképpen arról szól, hogy összevissza eszünk mindenfélét. A társaság együtt, közösen választja ki a különféle fogásokat, amiket ezután szintén közösen fogyaszt el. Itt nincs egyénieskedés, senkinek nincs saját kajája, minden mindenkié. A tapas-ozás intézménye abból a tradícióból ered, hogy a bárokban az ital mellé mindig felszolgáltak egy falatnyi harapnivalót is, amivel letakarták a sörös/borospohár száját. Innen származik az ezer féle falatkák elnevezése, a tapa is, ami fedőt jelent. A tapas tehát nem egyfajta étel, hanem inkább egy étkezési forma elnevezése, aminek keretein belül több különböző ételt kóstolhatunk végig. Fontos megjegyezni, hogy tapas-ozni minimum ketten, de inkább többen érdemes, egyedül igen korlátozottak a lehetőségek. Azt is érdemes tudni, hogy egy vacsorát gond nélkül el lehet intézni így, nem kell aggódni, hogy a végére éhesek maradunk.

Nézzünk néhány fontosabb tapast:

  • Patatas bravas: főtt majd olajban kicsit megpirított krumpli enyhény csípős szósszal. Viccesen vad krumplinak szoktam fordítani, és ez talán a legnépszerűbb tapas, minden tapas-ozásnak az alapja.
  • Aceitunas: olívabogyó, alap kellék spanyol étkezéseknél, sokszor az éttermkeben is kapunk egy kis adagod, mielőtt kihozzák a rendelést.
  • Calamares a la andaluza/romana: rántott tintahal karikák, a kétféle elkészítési mód között az a különbség, hogy az a la romana verzióban kicsit vastagabb és laktatóbb a rántás.
  • Mejillones al vapor: kagylótál
  • Boquerones fritos: kicsi sült halak (a fajtát sajnos nem tudom)
  • Pulpo a la gallega: ahogy a nevéből is látszik, ez egy galíciai specialitás, főtt polip fatálon felszolgálva, olívaolajjal leöntve, pirospaprikával meghintve, főtt krumplival kísérve. Az egyik kedvencem.
  • Buñuelos de bacalao: tőkehal húsából összegyúrt golyócskák olajban kisütve
  • Gambitas fritas: apró garnélarákok olajban kisütve
  • Croquetas: kölönböző (általában) húsos krokettek
  • Albóndigas: húsgolyók
  • Pimientos del padrón: kis zöld paprikák sütve, megsózva

Ez persze nem a teljes választék, ezen kívül a menü étteremtől függően változik, de ezeket jó eséllyel a legtöbb helyen meg lehet találni. Az is látható, hogy elég domináns a tenger gyümölcseis/halas szekció, szóval ha valaki kifejezetten ódzkodik az ilyesmitől, az jelentősen leredukálja a variációs lehetőségeket. A fent említett meleg ételeken kívül szinte mindig találunk a választékban különböző sonka és sajttálakat is.

Pintxos-ozás

A spanyol konyha másik remek találmyána a pintxos, ami a baszk gasztronómiához kapcsolódó étkezési forma, amelyben a tapas-hoz hasonlóan az ital mellé amolyan aperitifként valamilyen apró falatkát is fogyasztunk. Ez a pintxos esetében egy apró szelet kenyér, rajta valamivel, és az egész egy fa pálcikával van átszúrva. Innen ered a név is, a pinchar ugyanis azt jelenti spanyolul, hogy szúrni. Az a bizonyos valami, ami kenyéren van, gyakorlatilag bármi lehet. A tapas-hoz hasonlóan vannak hideg és meleg pinchos-ok, a kis falatnyi kenyéren találhatunk sonkát, sajtot, tortillát, sült kolbálszt, külnböző halas és rákos alapú kompizíciókat. Habár kulturális háttere alapján italozás mellé szolgáló harapnivalóról van szó, nyugodtan meg lehet vacsorázni ilyen módon. Érdekesség, hogy a fogyasztás a bárpultról saját kezűleg való szabadon elemelés módszerével működik, a végén a fizetés pedig az összegyűlt fa pálcikák megszámlálása alapján történik. A pálcikák hosszának az eltérése utal a pinchosok árára: a rövidebb olcsóbb, a hoszzabb drágább. Az árak egy-két-három euró között mozognak.

Specialitások

Nézzünk néhány érdekes/jellemző specialitást, amibe belefutottam.

  • Arroz negro: A fekete rizs a tengerparti, mediterrán régiókban előforduló étel. Ez gyakorlatilag egy fokhagymás, garnélarákos, tintahalas paella, aminek elkészítéséhez felhasználják a tintahal tintáját is, ez adja neki a markáns fekete színt. Mellé jár az alioli, egy jellegzetes fehér színű, a majonézhez hasonló állagú, fokhagymás szósz.
  • Cochinillo: a Madrid mellett található festői szépségű, középkori hangulatot árasztó Segovia specialitása a sült malac. A puhára sült malacot a tradíció szerint egy tányér élével szeletelik fel, ezzel is bizonyítva a puhaságát. A mára éttermi látványossággá vált szeletelés azon prózia okból indult, hogy a kor egyik leghíresebb éttermében hirtelen nem volt kéznél kés a szeleteléshez, így a nagy sietségben egy éppen kéznél lévő tányért használtak fel a célra. Kicsit később, amikor már tradícióvá vált a étterem étkező részében való tányérral szeletelés, mint attrakció, egy alkalommal a szeletelés végén kirepült a tányér a főpincér kezéből, így teremtődött meg a tényérral szeletelés, majd tányértörés tradíciója. Ez utóbbi inkább csak esküvőkön illetve más ünnepségeken jellemző.
  • Fabada: a faba spanyolul babot jelent, maga az étel pedig egy észak-spanyolországi, asztúriai babos specialitás, egy igazi kalóriabomba a hidegebb éghajlatra, ami megfelelő mennyiségű energiát biztosított az asztúr pásztoroknak. Főtt bab hozzáfőzött szalonnával, hurkával és kolbásszal.
  • Butifarra: sült kolbászféle, Katalóniában tipikus
20151030_133726

fabada asturiana

Érdekes éttermi élmények

Ne gondoljunk sokcsillagos Michelin éttermekre, de így is sikerült véletlenül belefutnom egy-két érdekességbe. Ebből jöjjön most kettő.

Az első az Amigo Camilo nevű halsütöde Gran Canarián, Las Palmas-ban. Nem túl központi elhelyezkedésű, gyakorlatilag a tengerparti sétány legvégén található az egyik utca sarkán. Cserébe remek kilátást biztosító, tengerre néző panoráma-terasszal rendelkezik. A megérkezés után ahelyett, hogy leültettek volna, egy kedves néni bevezetett az étterem belső részében lévő halas pulthoz, hogy válasszam ki a halat. A pult pontosan úgy nézett ki, mintha akárcsak egy piacon lennénk, rajta jégágyon a legkülönfélébb halakkal és tengeri herkentyűkkel. Spanyol profizmusom ebben a pillanatban hullot szerteszét, ugyanis ha valaminek esetleg tudtam is volna a nevét, magának a halnak a képét már biztos nem tudtam volna hozzátársítani, így maradt a jó öreg mutogatós módszer, hogy ezt kérem, meg azt kérem. Ezután visszamentem a teraszra, és kíváncsiam vártam, hogy megsülve rá fogok-e ismerni a halaimra. 🙂 Az étterem berendezése egyébként rendkívül egyszerű, kint a teraszon műanyag székek és asztalok voltak. A kiszolgálás viszonylag gyors, és minden amit kapsz, friss, helyben sült. Az ételek sincsenek túlbonyolítva, a sült halhoz jár egy szelet citrom, egy buci, és kérhetsz hozzá sült krumplit vagy salátát.

A másik érdekes élményem egy teljesen más jellegű, konzervatívabb étteremhez kötődik Madridban. A Plaza Mayor-tól nem túl messze a Calle Cava Alta utcában, Restaurante La Latina névvel találhatjuk meg a szó szerint pár asztalból álló, családias hangulatú helyet. Berendezése tradicionális, fehér abroszos asztalokkal, kakukkos órával és díszes tényérokkal a falon. A napi menüjükre sem minőségben, sem pedig mennyiségben nem lehetett panasz, bőségesen jóllaktam. A hely méreteivel kapcsolatban akkor jött a meglepetés, amikor evés után fölálltam, hogy a menüs éttermkeben megszokott gyakorlat szerint a pultnál fizessek (így nem kell várni a fizetésnél is a pincérre). Ekkor derült ki, hogy az étterem olyan pici, hogy a helyiség sarkán befordulva megláttam, hogy még pult sincs, és gyakorlatilag már közvetlenül a konyhával álltam szemben. Azért fizetni így is sikerült. 🙂

Egy év

Napra pontosan egy éve ezen a napon, december 8-án szállt le a gépem a barcelonai El Prat nemzetközi repülőtéren. Meglepően hideg, szeles időjárás fogadott – legalábbis én valamivel kellemesebb hőmérsékletre számítottam. Egy üres városba érkeztem, és nem csak azért mert december nyolcadika munkaszüneti nap. Nem ismertem itt senkit, semmit nem jelentettek számomra az utcák, a terek, az én feladatom volt, hogy megtöltsem a várost élettel, hogy jelentést adjak neki.

Sokan mondják, hogy egyedül könnyebb “kivándorolni”. Technikailag minden bizonnyal, lelkileg viszont aligha. Jól emlékszem két jellemző pillanatra az utolsó otthon töltött időszakból: a falakat megremegtető diadalittas üvöltésre a jól sikerült Skype-os interjú után, amikor több hónapnyi sikertelen próbálkozás feszültsége szakadt ki belőlem: Ez az, megcsináltam!!! A másik az utolsó otthon töltött este az üres lakásban három hatalmas batyu társaságában, miközben riadtan ez járt a fejemben: Úr Isten, mit csináltam???

És itt most lehet legyinteni, meg mosolyogni, de a helyzet az, hogy és élet nem csupa pálmafa, strand, meg napsütés. Persze nehéz ezt elhinni, ha esetleg irigykedve nézzük egy-egy külföldön élő ismerősünk aktuálisan posztolt nyálcsorgató képeit, de ez már csak egy ilyen világ. Nyilván senki se azt szeretné megosztani, hogy most épp milyen rossz neki, és tulajdonképpen ez így is van rendjén. És ezzel még csak véletlenül se azt akarom mondani, hogy rossz nekem, sőt! Azonban azt is látni kell, hogy a kép árnyaltabb, nem csak fehér, és nem is csak fekete. Azzal, hogy ide költöztem sokat nyertem, de sokat is veszítettem.

Essünk is túl rögtön a nehezén, jöjjenek a negatívumok. Első helyen a család és a barátok. Ezt talán aligha kell magyarázni. Kimaradsz az otthoni életből, hiába az órákon át tartó Skype beszélgetések, már nem követed napi szinten az eseményeket, és ez óhatatlanul eltávolodást von maga után.

Második helyen jön a nyelv, aminek ilyen-olyan formában szinte minden más pontban szerepe van. A katalánról már írtam egyszer, sajnos a katalán nem tudása brutális módon szűkíti le a szocializálódási képességeimet, lehetőségeimet, tekintve, hogy az én érdeklődési körömben (sport) a katalán a jellemző nyelv. És hiába iszonyúan jó fej, vidám, barátságos népség a katalán, ha semmit (vagy csak nagyon keveset) értek abból, amit hablatyolnak, az egy idő után iszonyú frusztráló. Szóval minden Barcelonába költözni igyekvőnek: vigyázat, Barcelona bonyolult terep! Azt a szomorú tényt tehát, hogy a munkahelyen kívül ezidáig semmilyen baráti kört nem sikerült kialakítani, illetve, hogy az egyébként fantasztikus sportközösségek egyikében se sikerült megmaradni, nagyban a katalán számlájára írom.

Ezen kívül ha már nyelv: sokszor iszonyúan hiányzik a magyar. Napi szinten nincs senki, akivel beszélni tudnék (az egyetlen magyar kollégával alig látjuk egymást, nem is egy emeleten dolgozunk), így szép lassan kopik a magyarom. És ez alatt nem azt kell érteni, hogy kezd vicces akcentusom lenni, hanem hogy veszítek a kifejezőkészségemből, néha gondjaim vannak a fogalmazással. Az idegen nyelven élés egyébként még akkor is rengeteg kihívást jelent, ha éppenséggel beszéled azt a nyelvet. Sokszor úgy érzem, hogy a spanyol András csak egy olyan 60-70%-ra lebutított András, úgy érzem, hogy a nyelvi hiányosságok miatt sokat veszít a személyiségem is, illetve, az amit ki tudok belőle fejezni. Szeretem sokszor patikamérlegen kimérve, borzalmasan pontosan megfogalmazni, amit gondolok, esetleg játszani a szavakkal, azok különböző jelentéseivel. Ehhez képest spanyolul ha egyféleképpen el tudom mondani, amit akarok, akkor már királynak érzem magam. Arról nem is beszélve, hogy milyen iszonyú nehéz érzelmek hatása alatt beszélni idegen nyelven. Érvelni, vitatkozni, közbevágni…

Végül, de nem utolsósorban az általános honvágy. Szinte minden hiányzik, ami magyar, főleg a magyar táj. Hiányzik a Mátra, a Bükk, a Bakony, a Pilis, a Börzsöny, még az a nyavalyás Hármashatárhegy is, a kedvenc kis eldugott sarkaimmal. Mert az az én hegyem volt.

Akkor most nézzük az élet habos oldalát. Ha visszatekintek erre az egy évre, akkor egy fantasztikus, kalandokkal tarkítottal, iszonyú gyorsan elrepült évet látok. Katalónia egy fantasztikus vidék, remek emberekkel, ha katalánnak születtem volna valószínűleg soha nem akarnék elköltözni innen. A táj világszínvonalú, van minden: erdők, hatalmas hegyek, tenger, síkságok, lenyűgöző formák. A hőmérséklet kellemes. Nyilván itt is van tél, és már kezdek hozzápuhulni, de az itteni tél magyarországi szemmel nézve egy vicc. Kültéri sportolásra egész évben alkalmas. Talán ennek is köszönhető, hogy sport terén is rengeteget fejlődtem. A Pireneusok közelsége, és az új hobbi, a magashegyi futás minden eddiginél sokoldalúbban tett edzetté. Fizikailag talán életem legjobb formájában vagyok.

A másik dolog az életstílus. Ismét lehet legyinteni egyet, és azt mondani, hogy a mediterrán népek lusták, de valójában szerintem nagyon sokat lehet és kellene is tanulni tőlük. És bár nem szeretek általánosítani – hiszen minden ember más – azért mégis vannak jól látható viselkedésformák, amik általában jellemzőek egy-egy társadalomra. Nekem borzasztóan tetszik a spanyolok nyíltsága, egyenessége. Általánosságban itt az emberekből pozitív életfelfogás sugárzik. Lehet-e nem szeretni azt a helyet, ahol a 70 éves néninek is úgy köszönnek a pékségben, hogy adeu guapa (kb viszlát szépségem)? Vagy gondolkozzunk csak el azon az életfelfogáson, hogy azért dolgozom hogy élhessek, nem pedig azért élek hogy dolgozhassak. Élni pedig nagyon is tudnak a spanyolok. Kényelmesen, stílusosan, megadva a módját és idejét a dolgoknak. A mai világban, ahol az emberek végigrohanják a napjaikat, az életüket, egy jó társaságban elfogyasztott jó kávé a koradélutáni napsütésben a sarki kávézó teraszán igenis többet ér, mint még 15 perc bambulás a monitor előtt az irodában. Függetlenül attól, hogy a főnök is így gondolja-e. 🙂

És ha már munka. Mindent összevetve életem talán legjobb munkahelye az itteni. A cég remekül ötvözi a kis cégek emberközeliségét a nagy cégek profizmusával, stabilitásával és szervezettségével. A munka se túl kevés, se túl sok, pont jó, és a jellegéből adódó (consulting) behatároltság mellett is bőven tartogat kihívásokat. Ezen kívül elfogadtak, megbecsülnek, a társaság pedig első osztályú. Folyamatosan mennek a viccek, a zrikálások, általában igen jó a hangulat, és munkaidőn kívül is gyakran tölti együtt az időt a csapat.

Nyelv. Rengeteget fejlődtem spanyolból, egész más eredeti kontextusban hallani a kifejezéseket/szavakat, mint könyvből olvasva. Plusz az anyanyelvűek nem kegyelmeznek: nincs lassítás, egyszerűsítés: itt a kőkemény valóságot kapod, úszol vagy elsüllyedsz. Teljes értékű munkát tudok végezni spanyolul, erre azért büszke vagyok. Meg kellett harcolni érte. Sokszor borzalmasan nehéz ötleteket, megoldásokat magyarázni, ez még magyarul is gondot okozott. Szerencsére itt ennek van kultúrája, gyakorlottan és jól beszélnek absztrakt dolgokról, technikai megoldásokról az emberek. A spanyol mellett pedig amolyan mostohagyermekként az angolt is kell használnom – lévén nem minden kolléga tud spanyolul – így a (nem létező) képességeim egész jól ki vannak használva a munkahelyen, és több fronton tudok párhuzamosan fejlődni. Még akkor is ha az angolról, én már lemondtam… 😀

Kaja. Habár a legelején a leves hiánya sokkolóan hatott, azóta egészen jól adaptálódtam, és a helyzet az, hogy ha ezen az apróságon túllendülünk, akkor kiderül, hogy Spanyolországban nagyon jókat lehet kajálni. A különféle tapasok és a paella csak a jéghegy csúcsa, minden régiónak megvannak a jellemző ételei, és ha van olyan amit egy év után nagyon bánok, az az, hogy a profizmus színlelése miatt nem fényképeztem le minden jobb kaját, amivel találkoztam. Igazán nyálcsorgató gasztro-posztot lehetne mostanra összedobni ebből az anyagból.

Most, hogy ilyen szépen kielemeztünk minden jót és rosszat, marad a kérdés: hogyan tovább? Pfff, na, azt nem tudom. A minimum küldetés teljesítve, az első naptól fogva mondtam, hogy bármi is történik, itt kapkodni nem szabad, ilyesmit (kiköltözés) egy évnél rövidebb ideig nem érdemes csinálni. Mostmár bármi is történik bekerült a szépen színesedő önéletrajzomba, hogy éltem egy évet Barcelonában. Azért ez nem hangzik rosszul 🙂

Az egy év tehát letelt, én pedig sehol nem látom a lakásban az összecsomagolt bőröndjeimet, tehát még maradok. Hogy meddig? Na, ezen rengeteget szoktam gondolkozni. Felváltva jönnek egymás után olyan napok, amikor azt érzem, hogy elegem van ebből az egészből és még aznap este felülök egy gépre és hagyom ezt a hülyeséget a francba, meg amikor úgy gondolom, hogy akár örökre itt tudnék maradni. Nálam amúgy is fordítva működik minden, nem volt semmilyen kezdeti eufória, az elején volt a legszarabb, és azóta fokozatosan egyre jobban érzem magam itt. Az alapvető cél és motiváció az ország és kultúra lehető legmélyebb megismerése, valamint a nyelv lehető legmagasabb szintű elsajátítása. Ebben a viszonylatban az egy év azonban semmi. Kérdés, hogy milyen ára van annak, hogy minél közelebb kerüljek a célhoz, és a végén teljesen átjárhatóvá tegyem a két országot, kultúrát, közel ugyanolyan otthonosan mozogjak az egyikben, mint a másikban.

A leginkább sarkalatos pont itt, hogy amíg a munkahelyen közel 100%-ban sikerült integrálódni, addig a munkahelyen kívül ez olyan 15-20%-nál nem áll jobban – ha már mindenképpen számokban szeretném kifejezni.

Személy szerint a hosszútávú külföldi tartózkodásra két működőképes modellt látok. Az első amikor az ember párral, családdal érkezik. Ekkor nem olyan fontos a helyi szociális háló kiépítése, nagyjából sziget üzemmódban is el lehet boldogulni, úgyis ott van a család. A második egy külföldiből és egy helyiből álló pár kombinációja, ami igen jó hatásfokkal katalizálja a társadalomba való beilleszkedést, a kultúra megismerését, és a nyelv tanulását.

Mindezzel együtt is azt érzem – és jópár Angliából hazatért katalán kolléga példája is ezt erősíti – hogy igazán teljes csak a hazájában lehet az ember. De minimum évtizedekben mérhető az az idő, aminek el kell telnie, hogy ez az érzés meglegyen.

Asztúria – Oviedo, Gijón

Egy spanyol ismerősömmel való beszélgetés során merült fel régebben, hogy olyan hatalmas különbségek vannak országon belül az egyes régiók között, hogy szinte másik országban érzed magad, ha mondjuk Andalúziából elutazol Galíciába. Már akkor is jópár helyen megfordultam Spanyolországban, és ezt a kijelentést csupán megmosolyogtató túlzásnak gondoltam. Még hogy drasztikus különbségek országon belül?! Pfff, hát persze… A kiköltözéssel aztán megváltozott a nézőpontom, így az apróbb különbségekre fogékonyabb szemmel már valóban olyan volt Katalóniából Asztúriába utazni, mintha országot is váltottam volna. (Abba most ne menjünk bele, hogy a dolgok jelen állása mellett van rá esély, hogy viszonylag rövid időn belül ez az utazás tényleges országhatár átlépéssel is járjon…)

Asztúria Spanyolország 17 autonóm közösségének az egyike, az ország északi részén található a Pireneusoktól nyugatra. Északról az Atlanti-óceánhoz tartazó Kantábriai-tenger, nyugatról Galícia, délről Kasztília és León, keletről pedig Kantábria határolják. Fővárosa Oviedo, ami a Woody Allen fanoknak ismerős lehet: a Javier Bardem alakította férfi főhős ebbe a városba vitte a csajokat a kisrepülőgépén a viharban a Vicky Cristina Barcelona című filmben.

Az én célpontom is Oviedo volt, a megközelítés eszköze pedig a vonat. Ha reggel 9:30-kor elindulsz Barcelonából, akkor este 8-ra már ott is vagy a légvonalban mintegy 700 km-el arrébb lévő Oviedoban. Az útvonal nagyjából így néz ki: Barcelona – Tarragona – Lérida – Zaragoza – Pamplona – Burgos – Palencia – León – Oviedo. Mondhatni epikus utazás, én teljesen úgy éreztem magam mint egy transzatlanti repülőúton, annak ellenére, hogy volt olyan rész, ahol 250-260 km/órás sebességgel hasítottunk. Röhögtem is magamban, hogy soha nem ültem még ilyen gyors vonaton. 🙂 Sajnos Lérida után eléggé belassultunk, innentől 150-160-nál gyorsabban nemigen mentünk, de volt olyan is, hogy 5-10 perceket álltunk a teljesen semmitmondó, kietlen spanyol pusztában. Ilyen szempontból lenyűgöző volt az utazás, tekintve, hogy szinte már félelmetes volt az az abszolút jellegtelen, többnyire sík, kihalt, kopár, fennsík szerű táj, ami a Leónig vezető út 80%-át tette ki. Leónnál volt egy átszállásom, ezt a derék spanyol kollégák úgy szinkronizáltak össze, hogy a másik – szintén fél országot átszelő – Sevilla-Madrid-Gijón járat még többet késett mint a miénk, így aztán nem volt gond a csatlakozással. 😀 Miután Leónt elhagyva északra fordultunk, hamarosan az ámulattól tágra nyílt szemekkel bámultam kifelé az ablakon, amint átszeltük az általam csak mesehegységként emlegetett Kantábriai-hegység valóban mesés vidékét. Felhők fölött, hegygerinceken, alagutakon, hágókon keresztül vezetett az utunk, miközben meredek hegyoldalak és méregzöld legelőkön heverésző tehenek képe suhant el az ablakon. Itt már egyáltalán nem bántam, hogy helyenként csak 50-60-al cammogunk.

A legszembetűnőbb változás Spanyolország nagyobbik részéhez képest a vidék alapszínének megváltozása jelentette. A szokásos okkersárga helyett ugyanis itt mindent a zöld ural. Asztúria éghajlata óceáni, ennek köszönhetően itt hűvösebb, csapadékosabb az időjárás, mint amit a mediterrán Barcelonában megszoktam. Az esősebb időjárásnak megfelelően pedig a táj is sokkal zöldebb, mint Spanyolország többi részén. Emiatt is szokás Spanyolország északi – Galíciától Baszkföldig terjedő – részét Zöld Spanyolországként emlegetni. De nem csak az éghajlat és táj különbözik, mások a kaják, sőt még nyelv is. Tényleg mintha egy másik országba érkeztem volna.

Az első napra bringabérlés és egy bemelegítő kör volt tervben, ezt azonban keresztülhúzták a helyi sajátosságok. Oviedo olyan kihalt volt kedd reggel, mintha egy szellemvárosban sétáltam volna. Se emberek, se autók nem voltak az utcán. Hiába gyalogoltam bő fél órát, a város széli bringabolt is zárva volt. Eléggé fel is húztam magam, mondván ha nincs ott senki nyitáskor, akkor mi a francnak van nyitvatartási idő?? Vagy itt északon így mennek a dolgok? A bolt ajtaján lévő számot is hiába próbáltam felhívni, így némi várakozás után elindultam vissza a belvárosba. Itt már kezdett nagyon gyanús lenni, hogy a boltok sincsenek nyitva, meg úgy egyáltalán semmi élet nincs a városban. Ez így már biztos, hogy nem normális még a nyugodt Oviedoban se. Gyorsan rá is kerestem az asztúriai tartományi ünnepekre, és kiderült, hogy aznap van Asztúrai Napja, ami munkaszüneti nap, és minden zárva van.

A bringabérlés így csúszott egy napot, helyette buszra szálltam és ellátogattam a közeli Gijónba. Gijón az oceánparton fekvő, hasonló méretű nagyváros, mint Oviedo. Gijónnak 270.000, Oviedonak pedig 223.000 lakosa van. A két várost kürölbelül 30km, azaz fél óra utazás választja el egymástól. Érdekes, hogy két ilyen nagyváros van ilyen közel egymás mellett. Ami még meglepő volt, hogy mennyit változik a táj és a hangulat ezen a 30 km-en. Oviedo kis túlzással szinte Magyarországon is lehetne, Gijónnak viszont hamsítatlan mediterrán tengerparti atmoszférája van. Megjelennek a pálmafák, a csempézett, színes házfalak, szűk sikátorok. Amilyen kihalt volt Oviedo, olyan élet volt Gijónban. Mindenki lement a szabadnapon a tengerpartra strandolni, napozni. Tisztára mintha Veszprémből leugranál a Balatonpartra. 🙂 A strandoláson és a napozáson kívül a legnépszerűbb elfoglaltság a sidra vedelése volt. Ez egy almabor, ami itt északon igen népszerű, olyannyira, hogy itt klasszikus cerveceríát – azaz sörözőt – alig-alig látni, viszont minden sarkon van egy sidrería, vagyis sidrázó. 🙂

Asztúriába érkezve a spanyol nyelvbe vetett hitem is megrendült, amikor találkoztam a helyi feliratokkal. Azt korábban is tudtam, hogy ugye Katalóniában ott van a katalán (ami félig spanyol, félig francia), Baszkföldön a baszk (ami teljesen izolált, semmi köze nincs semmilyen latin nyelvhez), Galíciában a galíciai (ami már majdnem portugál), de ami Asztúriában fogadott, az teljesen váratlanul ért. Minden utcatáblán a spanyol mellett volt egy másik, fura felirat is, ami azért eléggé hasonlított a spanyolra. Mondom ez meg mi a franc, valami óspanyol, vagy mi? Annyira nagyon nem lőttem mellé, ugyanis az asztúriai nyelv a középkorban kialakult nagy spanyol nyelvjárások egyike volt. Később Kasztília felemelkedésével a kasztíliai – amit ma spanyol nyelvként emlegetünk – háttérbe szorította, így napjainkban csupán 150.000 anyanyelvi beszélője van, többnyire Asztúriában, ahol a kasztíliai mellett hivatalos nyelv az asztúriai is. A kaszítliaival 80%-os a kölcsönös érthetősége, és gyanítom, hogy hallottam is embereket asztúriaiul beszélni…legalábbis néha nagyon furán beszéltek spanyolul, az biztos. 🙂 Egy konkrét példát viszont biztosan sikerült elcsípnem. Az Oviedo – Gijón járaton egy bácsi asztúriai kiejtéssel mondta, hogy Gijónba szeretne egy jegyet. Gijónnak spanyolul is furcsa kiejtése van, “Hihón”-nak kell mondani, ahol az első h keményebb, a második pedig lágyabb. Ez asztúriaiul leírva Xixón, kiejtve pedig kb “Sisón”. Na ezen a ponton kezdett el olyan érzésem lenni, hogy Spanyolországban csak azért beszélnek spanyolul az emberek, hogy a különböző régiók tudjanak egymással kommunikálni, amúgy minden országrésznek megvan a saját nyelve. Ez persze nagyon erős túlzás, az asztúriai megközelítően se olyan hangsúlyos, mint Katalóniában a katalán.

20150908_181519

20150908_181625

20150908_181905

20150908_182237

20150908_182516

20150908_182550

20150908_182641

20150908_182932

20150908_182335

20150908_183319

20150908_183457

20150908_183523

20150908_183545

20150908_183607

20150908_183833

20150908_185716

20150908_190438

20150908_191724

20150908_194849

20150909_192548

20150909_192841

20150909_193023

20150909_193428

Csak úgy

Facebook posztok helyett pár apró szösszenet:

1.) A madridi kolléga a nyaralás alatt szétnézett Európa másik felében: Bécs, Prága, Budapest. Nagyon tetszett neki Budapest, hazatérvén a következő kérdést szögezte nekem: András, te minek költöztél el Budapestről, mi az amit Barcelona tud neked nyújtani és Budapest nem? Rövid döbbent hatásszünet után visszakérdeztem: a spanyol? Hát, akkor rossz helyre jöttél – érkezett a válasz nevetve.

2.) Telefonkonferencia Edinburgh-al. Iszonyú zajos vonal, alig hallani valamit. Bután pislogok és próbálok néhány információ-morzsát elcsípni, eközben a venezuelai főnököm kedélyesen válaszolgat a skót kollégák kérdéseire. A hívás után megszólal a barcelonai csapatban lévő ír kolléga: hát srácok, ha ti ezt értettétek, akkor megtapsollak titeket, mert én egy büdös szót nem értettem az egészből…

3.) A nyári felújítási munkálatok miatt az L5-ös metróvonal pont azon szakasza van zárva, ahol lakom. Ezen kívül még pechem is van, mert csak egy megállóra vagyok a le nem zárt résztől. A kieső szakaszon a közlekedést pótlóbuszokkal oldották meg, hogy 5 perc várakozással majd újabb 5 perc zötykölődéssel kiválthassam a 10 perces gyaloglást. Hosszú percek óta álldogálunk már megállóban a buszon, lassan már a plafonról is lógnak. A klasszikus vicc jut eszembe, amikor a nagyvagány odaszól a sofőrnek, hogy “Hé fater, mikor indul már ez a szemetesláda? Amikor megtelik szeméttel!” És nyilván van valaki aki, már az indulás után 3 másodperccel fölpattan a helyéről, fúrja át magát a tömegen, nyomkodja a leszállásjelzőt, hogy 5 perc múlva – amikor amúgy is leszáll a fél busz – biztosan le tudjon szállni ő is. Úgy látszik ezek nem országspecifikus dolgok, teljesen otthon érzem magam. Annyi különbség van csak, hogy kék busz helyett piroson ülök, és magyar helyett spanyolul beszélnek. Nem állítom, hogy szolgáltatás tekintetében a BKV a világ teteje, és tömegközlekedési kultúrában Magyarország a csúcs, de mindkettő mindenképpen sokkal közelebb áll a skála felső végéhez, mint az aljához. Aki mást mond, az egyszerűen még nem volt elég helyen a világon. 🙂

Katalán

(Közlemény: igen, kevés az írás, én is tudom, csakúgy mint az idő. Négy-öt poszt áll bent régóta, félbehagyva, befejezetlenül, van amit tán már nem is érdemes folytatni. Azért igyekszem.)

Barcelona az a hely, ahol furcsán beszélnek spanyolul – állapíthatja meg az egyszeri látogató. Ez azért van, mert Barcelonában katalánul beszélnek. Meg spanyolul… Na, de akkor hogy is van ez?

Kezdjük talán azzal, hogy a katalán nem a spanyol egy dialektusa, hanem önálló nyelv. Az új-latin nyelvek közé tartozik (mint a spanyol, francia, olasz, portugál, román, stb), beszélőinek száma nagyjából 10 millió fő. Ennek legnagyobb hányadát maguk a katalánok adják, de Katalónián kívül beszélik Aragónia keleti – Katalóniával határos – területén, Valenciában, a Baleár-szigeteken (Mallorca, Menorca, Ibiza, stb..), a Keleti-Pireneusok Dél-Franciaországbeli területén, de még az Olaszországhoz tartozó Szardínia szigetén is. A spanyol mellett hivatalos nyelv Katalónia és Valencia autonóm közösségekben, és egyetlen, önálló hivatalos nyelv Andórában. Ha pedig nyelvjárásokról beszélünk, a katalánon belül megkülönböztetik a valenciai és a Baleár-szigeteken beszélt változatokat. Katalóniában a lakosság közel 50%-ának a katalán a hétköznapi nyelve.

És meg is érkeztünk a lényeghez. Mennyire, milyen szinten, és egyáltalán hogyan befolyásolja a hétköznapokat Katalóniában a katalán nyelv? Ez volt a kiköltözésem előtt az egyik legnagyobb dilemmám és félelmem. A félelem, hogy hosszas készülődés és megfontolt tervezés után kimegyek Spanyolországnak az egyetlen részére, ahol nem spanyolul beszélnek… (Van több is amúgy.) Mert az azért megér egy vállveregetést, nem igaz? Valahogy így: “ügyes vagy fiam, jól van, leülhetsz, egyes.”

Az életben a dolgok azonban nem mindig (szinte sosem) ilyen egyszerűek, nem lehet leegyszerűsíteni mindent fekete-fehérre. Na, de akkor hogy is van ez? Ugye azt írtam, hogy Katalóniában a spanyol mellett a katalán is hivatalos nyelv. Na, ezt egy picit megfordítanám: a katalán mellett a spanyol is hivatalos nyelv. A feliratok az utcán, a repülőtéren, a buszon, a vonaton, a bevásárlóközpontban, a jegyautomatán, a közlekedési táblákon, a plakátokon, mindenhol katalánul vannak. Csak katalánul, esetleg katalánul és spanyolul, de akkor is a katalán szerepel az első helyen. De a legjellemzőbb az, hogy Katalóniát járva ami vizuális ingerként éri az érzékszerveidet, az katalánul érkezik. Ennél jobban sokáig nem is érintett a katalán.

Erős spanyol alapokkal ugyanis ezek az egyszerű feliratok nem okoznak túl sok bonyodalmat. Mintha valami csúnyán megerőszakolt, zanzásított spanyolt olvasna az ember, de amúgy jó eséllyel meg lehet érteni. A beszélt nyelv a barcelonai mindennapi életben ugyanis a spanyol. Ez saját véleményem szerint jórészt köszönhető a rengeteg latin-amerikai bevándorlónak, valamint azoknak a spanyoloknak, akik Spanyolország gazdaságilag kevésbé erős régióiból költöztek Katalóniába. Ha tehát bemész egy pékségbe kenyeret (vagy egy szelet tarta de manzana-t) venni, akkor a feliratok katalánul lesznek, de az eladó valószínűleg spanyolul fogja megkérdezni, hogy mit óhajtasz. De ha mégsem, akkor is egy szemvillantás alatt vált spanyolra, ha spanyolul beszélsz hozzá. A hétköznapi életben tehát azon kívül, hogy búcsúzáskor adéu-t, ha pedig valamit megköszönnek, akkor merci-t mondanak, nem fog mélyebben érinteni a katalán.

A munkahelyen szintén nem tényező a katalán. Eleve kisebbségben vannak a csapatban a katalánok, a főnök venezuelai (ó, azok a ki nem ejtett s betűk :)), de van argentin (ó, azok a gyönyörű ‘zs’-k :)), perui, costa ricai, madridi kolléga is, így a munka nyelve egyértelműen a spanyol. Katalánt akkor hallok csak az irodában, ha két katalán kolléga dolgozik együtt egy problémán.

És itt egy újabb kulcsmomentumhoz érkeztünk. A katalánok katalánul beszélnek. Meglepő, nem? Illetve a kijelentés úgy pontos, hogy a katalánok amikor csak tehetik katalánul beszélnek. A katalán ugyanis egy különleges nép: kettős anyanyelvűek, a születésük pillanatától kezdve párhuzamosan szívják magukba a katalánt és a spanyolt. Ennek köszönhetően mindkét nyelvet anyanyelvi szinten beszélik, egy szemvillantás alatt váltanak egyikről a másikra, olyan természetességgel, hogy nem is mindig vannak tudatában annak, hogy éppen milyen nyelven beszélnek. Hozzátéve, hogy az első számú nyelvük, a katalán. A téli céges bulin történt, amikor a katalán HR-es nő mondott egy kisebb beszédet, és magáról teljesen elfeledkezve katalánul kezdte el a mondókát, amíg nem szóltak neki, hogy a nem katalán származásúakra tekintettel át kellene váltani spanyolra…vagy egy másik példa, amikor az egyik katalán kolléga a nagy tábla előtt kezdett el magyarázni valami technikai dolgot, és csak akkor vette észre, hogy katalánul beszél, amikor az egész csapat – a venezuelai főnökkel az élen – kikerekedett szemekkel pislogott, hogy akkor most mi van… 🙂

Na, de ha az írott katalánt érteni, akkor a beszéltet nem? A rövid válasz: nem. Plusz van az a bonyolultság, ami fölött már az írottat sem. A katalán egyébként úgy hangzik mint a spanyol és a francia törvénytelen gyereke, számomra borzalmasan csúnya. Emlékszem az első alkalomra, amikor a katalánnal találkoztam. Budapesten utaztam a villamoson, és messzebbről hallottam, hogy egy csapat fiatal mintha spanyolul beszélne. Kíváncsiságból közelebb mentem, hogy vajon mennyit értek belőle. Az eredmény sokkolóan hatott rám: egy-két elkapott szón kívül semmit nem értettem az egész dumából. Olyan volt mintha spanyolul beszélnének, de valami nagyon csúnya, “koszos” spanyolt. Akkoriban már jó ideje anyanyelvi tanárokkal tanultam a spanyolt gond nélkül, így nem hagyott nyugodni a dolog. Otthon elkezdtem katalán videók után kutatni a youtube-on, és beigazolódott a korábbi gyanúm: azért nem értettem a srácokat, mert katalánul beszéltek, nem spanyolul. Az egész olyan, mintha valami gagyi titkosítással torzítanák el a spanyolt: ha nagyon figyelsz egy-két dolgot meg lehet érteni, de egy hosszabb beszélgetést követni már lehetetlen. De sokszor meg se próbálom követni, mert elmegy a kedvem az egésztől, és inkább teljesen kikapcsolok.

A költözés előtt rengeteg cikket, statisztikát olvastam, hogy kiderítsem vajon mi a helyzet a katalán használatával kapcsolatban. Hogy hány százalékban beszélnek katalánul, hány százalékban spanyolul, hol jellemzőbb a használata, hol kevésbé. Jellemzően egyébként a vidéki Katalóniában sokkal erősebb a katalán, mint Barcelonában. Az eldugott falvakban élőknek sokkal természetesebb a katalán, és kisebb erőfeszítésbe kerül a spanyol. De olvastam olyan beszámolókat is, hogy lehetetlen katalánul tanulni, mert Barcelonában a katalánok egymás között is spanyolul beszélnek, és úgy kell őket megkérni, hogy katalánul beszéljenek. Kérdeztem kint elő magyarokat a helyzetről, amire az a válasz érkezett, hogy nagyon jól el lehet lenni Katalóniában a spanyollal. Tökéletes megfogalmazás. Nagyon jól el lehet lenni. Azonban mihelyst szeretnél ennél egy kicsit többet, mélyebbet, úgy mind a helyi közösségekbe való integrálódás, a katalán ismerete létfontosságúvá válik.

A katalán a Franco diktatúra alatt évtizedeken keresztül tiltott nyelv volt, talán ennek is köszönhető, hogy utána felerősödött, és hogy a katalánok ennyire büszkék rá. Még egyszer mondom, egy katalán amikor csak teheti katalánul beszél. Eressz össze két katalánt, és a beszélgetés másfél mondat múlva katalánul fog folytatódni, függetlenül attól, hogy te bután ott pislogsz mellettük egy mukkot se értve az egészből. És ez független a műveltségi szinttől, kulturáltságtól, jófejségtől, mindentől. A katalánok katalánul beszélnek. Pont. Példákat mondanék: négyen tartunk egy ismeretlen faluban egy terepfutóverseny helyszínére, öltözetből egyértelmű, hogy mind ugyanoda készülünk. Senki nem szól egymáshoz, én kezdeményezem az ismeretlenek közötti beszélgetést spanyolul. Fél perc múlva már jó hangulatú, vidám beszélgetés zajlik. Nélkülem. Katalánul. Kicsit később leesik az egyik csajnak, és megkérdezi: jujj, te érted a katalánt? Nem. Három spanyol mondat után újra katalánul beszélnek. Másik sztori. Bringás társaság, az egyik koma épp sztoriban van, lelkesen magyarázza katalánul, hogy így volt, meg úgy volt. Szól neki egy szociálisan különösen érzékeny kolléga, hogy át kéne váltani spanyolra, mert a srác nem érti a katalánt. A fickó elkezdi spanyolul folytatni a sztorit, de még az első mondat második felében visszavált katalánra. Persze egy nagyobb katalán társaságtól nem várhatod el, hogy csak miattad spanyolul beszéljenek, de megnyugodhatsz: nem is fogják megtenni. Felhozzák a kedvenc érvüket, miszerint ha érted a spanyolt, akkor érted a katalánt is. Hiszen mennyire hasonlóak. És ezzel a részükről a probléma le is van zárva, de pedig akár a hajadra is kenheted a spanyol tudásodat, főhetsz a levedben szinte teljesen kukán. Kellemetlen. Néha, amikor direktben veled kommunikálnak, egy-egy mondat erejéig átváltanak spanyolra. Mint amikor te egy külföldihez beszélsz angolul. De az is megesik, hogy véletlenül megértesz valamit a katalán hablatyból, és hozzászólsz a témához, vagy éppen beszélgetést kezdeményezel. Ekkor jó eséllyel lesz egy két-három mondatos párbeszéded, mert a negyediknél már kiszól az illető a másik kollégának katalánul, hogy hú, és arra emlékszel, amikor…így víve tovább azt a szálat, amit te indítottál. Téged kizárva a beszélgetés hátralévő részéből. Utolsó példa, most hétvége. Kétnapos terepfutó buli a Pireneusokban, jó sok emberrel. Odafelé teljesen jó dumálunk spanyolul a fickóval, aki fuvaroz. Kérdezi, hogy állok a katalánnal. Hát mondom, nulla szint. Akkor most jó sokat fogsz tanulni, jön a válasz. A katalán pajtások között a két nap alatt egy árva spanyol szó nem hagyta el a száját. Hazafelé autókázva újra beszélgettünk, kérdezte milyen volt a buli, majd hozzátette, hogy milyen kár, hogy nem tudok katalánul… Valóban.

Kérdezgettem a nem katalán kollégákat, hogy ők hogy látják a helyzetet. (Katalán emberrel arról beszélgetni, hogy miképp lehet kikerülni a katalán használatát…hmmm, hogy is mondjam. Merész és reménytelen. Amikor látod a büszke fényt felcsillanni az arcukon a szent nyelvük kapcsán, nem fogsz odaállni eléjük, hogy figyi, én utálom a katalánt. Válaszként pedig úgyis csak a már említett flegma közhelyet kapod: ha beszélsz spanyolul beszélsz katalánul is. Pont. Téma lezárva.) Az egyik kollégának a szülei andalúzok, így esélye se volt az anyanyelvi katalánra. Beszél katalánul, mert Barcelonában született és egy rövid angliai kitérőt leszámítva itt élt egész életében, de azt mondja, hogy számára nem természetes a katalán. Katalóniában az oktatás katalánul zajlik, ezért azzal szokott viccelődni, hogy nem az anyanyelve, csak az iskolai nyelve a katalán, de ha csak lehet spanyolul beszél. Azt mondja, hogy az ő baráti körében nem beszélnek katalánul. És azt hiszem ez itt a kulcs: olyan mikrokörnyezet kialakítása, ahol nem kell a katalán. Csak éppen sejtelmem sincs, hogy lehet itt az én érdeklődési körömhöz passzoló, olyan szociális hálót felhúzni, amihez nem létfontosságú a katalán. A sport nyelve egyértelműen a katalán, szinte minden sportos közösségben katalán többség van, katalánul beszélnek, így amerre megyek mindenhol falakba ütközök. A blog első bejegyzései között szerepel egy olyan gondolat, hogy a beilleszkedés kulcsa egy idegen országban az adott ország saját nyelvének az ismerete. Ebben az értelemben magabiztosan jöttem a spanyollal, és frusztráltan, elkedvtelenedve bolyongok a térben látva, hogy mennyire igazam volt, és ugyanakkor mekkorát tévedtem. Igen, a beilleszkedésben a legfontosabb a nyelvismeret. És a munkahelyen kívüli közösségekben ez a nyelv Katalóniában a katalán. Megdöbbentő, nemigaz?

Érdekes egyébként hogy a preferált katalánnal kapcsoltban milyen gondolatokat osztott meg az egyik kollegina. Kifejtette, hogy ő spanyolul szeret olvasni, hiszen kettős anyanyelvű, és katalánul szerinte veszítenek a leírások a mélységükből, mert katalánul nem lehet olyan jól kifejezni az árnyalatokat, mint spanyolul. Valamint káromkodni is spanyolul szoktak, mert katalánul a káromkodások viccnek hangzanak. Kerek szemekkel pislogtam, hallva ezt olyasvalakitől, aki szintén tipikusan az első adandó alkalommal katalánra vált.

Összefoglalva: pillanatnyilag a helyzet súlyosnak tűnik, a katalán megkerülhetetlen tényező: Katalóniában a teljes élet kulcsa a katalán. Választási lehetőségek nagyjából a következők vannak: 1.) megtanulni (legalább értés szintjén) 2.) olyan mikrokörnyezetet kialakítani, ahol nem tényező a katalán 3.) elmenni innen. Mindegyikkel van gond, főleg a megtanulással. A hátam beleborsózik ha rágondolok, hogy mivel jár egy új nyelv nulláról megtanulása, ráadásul egy olyan nyelvvé, amivel kapcsolatban még ellenérzéseim is vannak. Plusz ha belegondolok, hogy a spanyol nyelv volt az egyik fő motiváció amiért idejöttem, és még iszonyú mennyiségű munkát kellene abba is belepakolni, erre kezdjek el valami teljesen újat, amit ráadásul utálok is… Ha mondjuk az lenne, hogy Katalóniában olaszul beszélnek, és meg kellene tanulni olaszul, hát banyek, belecsapnék az olaszba. 🙂 De persze az is lehet, hogy ha már elkezdtem volna a katalánt, akkor előrébb járnék, és nem nyávognék itt…

Barcelonában a postaláda sárga

Paqui – az ingatlaniroda titkárnője – türelmesen magyarázott, miközben apró, mélyen ülő disznó szemei ide-oda cikáztak. Arcán megértő mosoly terül szét, beszéd közben kivillantak hézagos metszőfogai. Épp a vízművektől kapott katalánul íródott leveleimet fordította spanyolra, és magyarázta, hogy miért kaptam két külön cégtől is levelet a témában. Merthogy az egyik magáért a szolgáltatásért, azaz a vízért, a másik meg a mérőberendezésért felelős.

Korábban is beszélgettünk már, akkor amikor gondom támadt a WC-vel. Nem lehetett lehúzni, ezt próbáltam meg elmagyarázni neki. Kissé felkészületlenül érkeztem, és a gondok ott kezdődtek, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy hogy van a WC spanyolul. Illetve maga a WC, mint berendezés. Azt ugyanis legalább háromféleképpen meg tudom kérdezni, pl hogy merre található a WC, ami egy étteremben nagyon hasznos is tud lenni. A probléma csak annyi, hogy a spanyolok meglepően szemérmesek a témában. Ha nagyon művelt akarsz lenni, akkor azt kérdezed, hogy ¿Dónde están los servicios?, majd ezt lehet variálni úgy, hogy a servicios szót cseréled baños-ra, vagy lavabos-ra. Azonban se a servicios (szolgáltatások), se a baños/lavabos (mosdó) szó nem fejezi ki olyan egyértelműen, hogy itt a sloziról, budiról, retyóról, klozettről van szó tulajdonképpen. És ami a legmeglepőbb, hogy az olyan szavak, mint a WC, vagy a toilett emlegetése egy kicsit se vittek közelebb a megoldáshoz. Így rövid activity-zés árán sikerült csak kideríteni, hogy nekem tulajdonképpen a cisterna-val, azaz a WC-tartállyal van gondom. Hasonlóan vicces volt, amikor próbáltam elmagyarázni, hogy az elektromos sütőn nem működik a legnagyobb tűzhely. Lelkesen magyaráztam, hogy a plato grande no funciona, mire Paqui faarccal közölte, hogy a sütőn márpedig nincsenek tányérok. Merthogy a plato szó szerint tányért jelent. Én meg értetlenkedve kérdeztem, hogy mi az hogy nincs plato a sütőn, amikor ott van rajta?! Olyan szép köralakú, hogy teljesen meg voltam győződve róla, hogy csak plato-nak hívhatják. Másnap az irodában rajzoltunk, és átvettük a sütő részeit, azóta tudom, hogy a tűzhely az fogón.

20150502_143837[1]

Amikor végeztünk a leveleim értelmezésévél Paqui adott egy tollat, hogy itt és itt írjam alá őket, majd kint az utca túloldalán, az irodával szemben, van egy postaláda, oda dobjam be őket. A szűk, forgalmas, meredek utcán átkelve váratlan problémával szembesültem: két postaláda volt, egy zöld és egy sárga. Éreztem, hogy már megint bajban vagyok. Körbejártam a két postaládát, nézegettem őket és próbáltam valami rávezető feliratot találni. Sajnos azonban a Correos (Posta) feliraton kívül semmi használhatót nem találtam arra vonatkozóan, hogy vajon mi lehet a különbség a kettő között. Teljes tanácstalanságomban gyorsan megkérdeztem két arra sétáló idős nénit, hogy meg tudják-e mondani, hogy mi a különbség a kettő között. Meg is kaptam a választ, hogy ez egy postaláda. Ok, mondom, de mi a különbség a zöld és a sárga között??? Hát, a zöldet mostanában tették ide, biztos a szavazatoknak… Itt már éreztem, hogy a leveleim aznap már nem lesznek feladva. Ha a 80 éves néni nem tudja megmondani, hogy mi a különbség a kétféle postaláda között, akkor senki. Otthon végül az internet segítségével sikerült kideríteni, hogy a zöld a levelek szétosztásában segít a Postának, és a postások onnan veszik ki a kézbesítendő leveleket kerületenként szortírozva. Ez fizikailag teljesen le is van zárva, tehát ha jobban megfigyeltem volna, biztos feltűnt volna, hogy nem is lehet beledobni semmit. Másnap bedobtam a leveleimet egy sárga postaládába.

30 deka eper

Amióta felköltöztem a hegyre itt van az utca végén a piac, gondoltam beugrom és veszek egy kis epret reggelire. Ahogy sorra kerültem az eladónéni arcára szemmel láthatóan kiült a kíváncsiság, hogy “na vajon mit akar a szerencsétlen guiri*?”… Már ez a nézés megzavart egy kicsit, de azért sikerült kibökni hogy treinta decagramos de fresa, por favor, azazhogy hogy 30 deka epret szeretnék. Elnéző mosollyal kérdezett vissza a néni, hogy talán 300-at, nem? Itt kezdett egy kicsit megnyúlni az arcom, közben a néni folytatta, hogy “hiszen 30 gramm az három szem”. Éreztem, hogy rutintalanságom lelepleződött, és kezdett felsejleni, hogy errefelé grammokban számolnak. Igen, de 30 dekagrammot mondtam, próbáltam bizonygatni, hogy azért nem vagyok teljesen hülye. Érvelésem hatására váratlan fordulatot vett a beszélgetés. A néni értetlen arckifejezéssel rámnézett, majd közölte, hogy nem érti… Mondom, ok, akkor 300 gramm

IMG_3025

Az ilyen szituációktól mindig leblokkolok. Nem tudom, értelmezni, hogy mi lehet a gond. Hogy mit nem ért végülis? Nem létezik az a szó, hogy dekagramm, illetve nem úgy ahogy én gondolom? Rossz a kiejtésem, esetleg azért nem érti? Vagy mi a jó Istent nem lehet azon érteni, hogy “30 deka epret kérek”??! Hogy nekem minden hülyeséget meg kell érteni, mondják azt limai, venezuelai, paraguayi, madridi vagy katalán akcentussal, erre valaki leakad azon, hogy 30 deka epret kérek!! A melóhelyen interface-ekről, metódusokról, osztályokról, release-ekről, build-ekről, különböző technikai megoldásokról kell beszélgetni spanyolul, itt meg 30 deka epret nem tudok megvenni!!! Mintha teljesen hülye lennék. És így hergelem magam egyre jobban, és képes vagyok egészen felhúzni magam hasonló marhaságokon.

Közben a néni pakolja az epret a kis műanyag dobozkába, és hallom ahogy magában dünnyög: “30 deka az ugyanannyi mint 300 gramm…” Ezalatt nekem is sikerül előkeresni az emlékeimből amikor Enric, az egyik kollégám, diktálta a csapat számára vásárolandó reggeli összetevőit: 10-12 bagett, két doboz paradicsom, 400 gramm sonka… (Más kérdés, hogy a bagett sok lett, a sonka meg kevés, de ez most lényegtelen…) A lényeg, hogy Spanyolországban tehát grammban mérnek.

Az epernek pedig jelentem, szörnyű virsli íze van… o.O 😦

Megjegyzések

* guiri: szleng, jelentése: külföldi, turista, főleg a fehér bőrű, szőke hajú emberekre használják