Andalúz hiánypótló – Flamenco

A következő napon áttettem a székhelyem Málagába, ahol a 2009-es emlékeket felidézve óhatatlanul nosztalgikus hangulat fogott el. Sajnos a város régi időket idéző, szép fasorral díszített központi sugárútja, az Alameda Principal (Fő Sétány), teljes hosszában fel volt túrva. Az építkezések miatt már kilenc évvel ezelőtt is kissé lelombozó volt a központba vezető út, de így végképp nem tudtam elterelni a gondolataimat arról, hogy mennyire pocsék első benyomást kelt a város. Azt azonban ezzel együtt is el kellett ismernem, hogy az óváros még mindig rendkívül karakteres és hangulatos. A térkővel lerakott szűk utcák, a hatalmas katedrális, és az egyik legszebb sétálóutca, amit valaha láttam, a Calle Marqués de Larios, gondoskodnak Málaga jellegzetesen egyedi hangulatáról.

 

A belvárosban járva szinte minden sarkon felbukkant egy-egy 2009-es emlékkép. Az Alameda Principal folytatásában, a kikötőben, fekvő parkban sétálva felidéztem, hogy anno mennyire lenyűgözött ez a zöld sétány a számomra akkor még szinte teljesen ismeretlen mediterrán növényzetével, illatával. A Plaza de la Merced széles terét szegélyező vendéglátóhelyeket pásztázva már nyoma sem volt annak az internet kávézónak, amiben az első blogom posztjainak egy részét írtam. A Calle Marqués de Larios – ősz lévén – ezúttal az andalúziára oly jellemző árnyékoló ponyvák nélkül, de változatlan eleganciával mutatta magát.

Málaga a 2009-es augusztusi Feria idején egy igazi buliváros volt, ahol az utcák mojitótól és tinto de veranótól ragadtak. Ehhez képest most csak annyi változást észleltem, hogy nem volt Feria, illetve az utcák sem ragadtak. Buli az viszont volt, minden este hajnalig. Központi fekvésű – az egyik óvárosi tér tőszomszédságában lévő – szállásom miatt ezt az alvásmennyiségem is megsínylette kissé. Az éjszaka kimaradt alvást így rendszeresen délutáni sziesztával egészítettem ki.

Az andalúziai látogatásom alkalmával pótlandó kulturális hiányosságok sorában egy flamenco előadás megtekintése volt a következő program. A képzeletemben felsejlettek a Spanyolorszgban játszódó, Az irányítás határai (The limits of control) című film emlékezetes flamenco jelenetének a képsorai. A főszereplő bejut egy próbára, ahol szinte teljesen egyedül, csupán a bár személyzetének társaságában, félhomályban, asztalra pakolt székek mellett nézi végig a rövid, három szereplős flamenco előadást. Valami hasonlóra vágytam én is.

A flamenco egy Andalúziából eredő zenés-táncos műfaj, a spanyol kultúra egyik jellegzetes alkotóeleme. A filmbeli jelenetből kiindulva mindenképpen valami kisebb bárba szerettem volna menni, így esett a választás a Tablao Los Amayas nevű helyre. A helyiséget úgy kell elképzelni, mint egy kisebb színháztermet, emelvénnyel, nagyjából talán negyven ülőhellyel, hátul egy bárpulttal. A belépőhöz jár egy pohár ital, így némi fehérbor társaságában élvezhettem az előadást. A terem korántsem volt tele, talán tizenöten ha lehettünk, így a keskeny, sűrű sorokba rendezett, szorosan egymás mellett lévő faszékeken viszonylag kényelmesen el lehetett férni.

 

Az előadás nagyjából egy órás volt. A flamenco szentháromságának (cante – ének, toque – zene, baile – tánc) megfelelően három táncos (két nő és egy férfi), egy énekes és egy gitáros alkották a fellépők csoportját. Mindegyik táncosnak volt egy-egy magánszáma, a végén egy-egy csúcsponttal. Először a két nő, a végén pedig a férfi következett. A táncok között rövid, kevésbé intenzív átvezetők voltak, illetve az utolsó csúcspont előtt volt egy hosszabb gitárszóló. Személy szerint nekem ez tetszett a legjobban az egész előadásból, bár az kétségtelen, hogy a táncosok hihetetlen energiát beleraktak a számaikba. Kőkemény fizikai munka ez. Összességében nem állítom, hogy ezentúl a flamenco lesz a kedvenc műfajom, de mint kulturális érdekesség tetszett.

Reklámok