Hogyan szerezzünk munkát Spanyolországban?

Azon gondolkoztam, hogy talán mindig azt a legnehezebb elérni, amit a legjobban akarunk. Hogy miért nem vágtam bele korábban, hiszen már nagyon régóta terveztem? Hogy mit kerestem Mexikóban, egy óceánjárón a Karib-tengeren, Peruban, ha az igazi nagy célom mindvégig Spanyolország volt? Igen, biztosan benne volt ebben a kudarctól való félelem, és hogy a lehető legjobban fel akartam készülni. Túl sok minden állt a negatív oldalon, ami cseppet sem erősítette az önbizalmam. Mások rossz tapasztalatai, a gazdasági válság, a munkanélküliség, hogy már-már hülyének nézik az embert, hogy ilyen viszonyok mellett pont Spanyolországba akar költözni.

Idén azonban fordulóponthoz értem. Amikor 2013 július elején leszálltam a Lima – Madrid járatról a Barajas repülőtéren, azt éreztem, hogy innen talán már nem is kellene tovább menni. A tény viszont, hogy anyagilag borzalmasan le voltam égve, meglehetősen behatárolta a lehetőségeimet. Pedig tökéletes időpont lett volna a váltásra, hiszen itthon is újra kellett kezdenem az életet. Új lakóhely, új munkahely, és a régi cél: Spanyolország. Az azóta eltelt időszak lényegében ennek a célnak lett alárendelve. Spórolás, és a spanyolom felsőfokú szintre tornázása az erős középfokról.

Magát az álláskeresést szeptember végén kezdtem el. Először is szükségem volt egy spanyol CV-re, meg egy spanyol motivációs levélre. Mindkettőt ellenőriztettem spanyol ismerősökkel, és az általuk adott ötletek, javaslatok felhasználásával biztosítani tudtam, hogy a pályázataim nyelvi szempontból nem szenvednek hátrányos megkülönböztetést. Következő lépésben regisztráltam egy nagy álláskereső oldalra, az infojobs.es-re. Nem kevés munka, míg az ember elkészíti korrektül egy ilyen oldalon az online önéletrajzát, de állásokra pályázni csak így lehet.

Érdekes volt maga a munkakeresési folyamat. Én eredetileg azt terveztem, hogy munka nélkül megyek ki Spanyolországba, és majd helyben keresek valamit. Persze ebben van némi rizikó, mert mi van ha az ember nem talál melót időben? Eleinte nem is nagyon akartam elkezdeni a keresést itthonról, mondván ráérek arra bőven ha már kint leszek. Poénból mégis beadtam 3 pályázatot, amit mind vissza is dobtak visszakézből. Talán ez volt a fordulópont, ahol a spanyol munkaerőpiac találkozott a makacsságommal és az akaratommal. Innentől kezdve 1-2 naponta bedobtam átlag 3 pályázatot, és egyre több időmet töltöttem az infojobs honlapján.

Ezzel párhuzamosan elképesztő elméleti vitába bonyolódtam saját magammal, miszerint hol lenne nekem a legjobb Spanyolországon belül. Ha a kérdést drasztikusan le akarjuk egyszerűsíteni, akkor az Ibér félszigeten oly aktuális kérdést kapjuk, hogy Madrid vagy Barcelona? Madrid mellett a legfőbb érvem a nyelv volt. Mivel én nem gazdasági/politikai okokból készülök külföldre, így nem egyszerűen túlélni akarom, hanem a lehető legjobban szeretnék integrálódni. Meggyőződésem, hogy ehhez a kulcs a nyelv ismerete. Sok példa van arra, hogy valaki angol tudással él egy nem angol nyelvű országban, és biztos vagyok benne, hogy így is nagyszerű tapasztalatokkal lehet gazdagodni, azonban abban is biztos vagyok, hogy csak akkor van esélyed arra, hogy szinte helyiként kezeljenek, ha beszéled az adott ország nyelvét is. Madriddal pedig nyelvi szempontból kifogástalanabb környezetbe nehezen kerülhettem volna. Kár, hogy nálam semmi sem működik ilyen egyszerűen. Barcelona a földrajzi helyzetével messze Madrid előtt jár. Hegyek a város körül, a Pireneusok elérhető közelségben, mediterrán klíma, és tengerpart. Így a végső kérdés eléggé leegyszerűsödött: hosszútávon mi okoz nagyobb problémát: a katalán feliratok az utcán, vagy az hogy nincsenek hegyek a város szélén, ahol lehetne bringázni/sportolni. A válasz szerintem egyértelmű. 🙂 Persze Madrid és Barcelona mellett szóba jött még rengeteg hely, hiszen nekem sok szempontból teljesen mindegy volt, hogy hova költözök. Nagyon vonzott az északi Asztúria és Kántábria, szóba jött Mallorca is, ahol szintén voltam már, és nagyon élveztem, esetleg Andalúzia. Mégis mindent összevetve mindig Barcelona került ki győztesen az összevetésekből – még a katalán bonyodalommal együtt is.

Visszatérve a pályázatokra: én lepődtem meg a legjobban, amikor egy szép szeptemberi péntek délután megcsörrent a telefonom, és a kijelzőn egy spanyol szám jelent meg. Ilyen van? Hogy felhívnak itt a “világ végén” Spanyolországból, ráadásul egy magyar számon??! Így sikerült leszervezni életem első spanyol állásinterjúját, amit Skype-on keresztül bonyolítottunk le. Iszonyúan felkészültem a legtipikusabb, legszivatósabb HR-es kérdésekből, viszont a technikai/szakmai szókincsem meglehetősen szűkös és bizonytalan volt spanyolul. Egy HR-es nővel, egy szakmabeli fickóval, meg egy managerrel kellett beszélgetnem, eléggé felemás élmény volt, mint ahogy sok más későbbi interjú is. Egyrészt nagyon pozitív volt, hogy nem kellett végigjátszani a szokásos HR-es szerpjátékot a bullshit kérdésekkel. Meglehetősen direkt és célratörő interjú volt, látszott, hogy célzottan adott technológiákra keresnek embert. Másrészt viszont nem tetszett, hogy hiányoztak az olyan szakmai kérdések, amikből valójában kiderül, hogy az ember mennyire ért pontosan az adott témához. Persze elbuktam, és ehhez még igazán szakmai kérdések se kellettek, sajnos a technikai részeknél a szókincs miatt izgultam és persze hogy kiszúrják az apróbb bizonytalanságokat.

Innentől kezdve azonban az infojobs-on éltem, hiszen láttam, hogy el lehet jutni egy állásinterjúig még Magyarországról is. Közben próbáltam felhozni a szakmai szókincsemet, és persze miután láttam, hogy hogyan kell szépen felvázolni és tagolni egy interjún egy szakmai önéletrajzot, ezt is sokat gyakoroltam. Később már akkora rutinom volt benne, hogy magyarul se tudtam volna jobban elmondani, néha már azért fejeztem ki magam a megszokottól/begyakorolttól eltérően, hogy ne unjam magam miközben elmondom. Az interjúk során megdőlt egy másik hiedelem is, miszerint a spanyolok nagyon ráérősek, és a dolgok csak nagyon lassan haladnak. Ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltam: nagyon gyorsak a felvételi eljárások, gyorsan születik döntés egy-egy emberrel kapcsoltban, és a meghirdetett pozíciókat is minél hamarabb be akarják töltetni. Ami viszont nem tetszett, hogy igazi szakmai kérdések nélkül buktam el az interjúkat. Itthon ez úgy működik, hogy a HR-es kör után következik egy kemény szakmai teszt, akár szóban, akár írásban. A spanyolokkal viszont sok szempontból teljesen semmitmondó interjúim voltak, olyan kérdésekkel, hogy XY technológiával dolgoztam-e már korábban? Itt kezdett egy kicsit felmenni a pumpa, hogy igen-nem válaszokból meg lehet ítélni, hogy valaki mennyire jó programozó??? És akkor az kapja majd a munkát, aki a legnagyobbat tudja mondani? Önmenedzselés és interjú-technika szempontjából ez egy nagyon tanulságos időszak volt.

Az interjúim azonban kezdtek eléggé kilátástalanok lenni, ráadásul belefutottam pár nem túl korrekt fejvadászba is, akik “elfelejtettek” megjelenni a megbeszélt interjún, vagy pl csak úgy meglepetésszerűen, váratlanul felhívtak Skype-on, hogy ‘buenos días’ akkor ez most egy állásinterjú. Hát köszi! Ez így még magyarul se menne, de egy idegen nyelvű, Skype-os interjú előtt bőven van mire felkészülni. Jó-e a mikrofon, jó-e fejhallgató, jó-e a kamera beállítása, van-e elég fény, hogy lássanak? Plusz szellemileg is rá kell hangolódni a beszélgetésre: legfontosabb tipikus kérdések és a szakmai önéletrajz átismétlése fejben, hogy minden flottul menjen. Szinte már pontról-pontra kidolgozott rutin mentén készültem az interjúkra.

Aztán volt olyan cég, akikkel három interjúm is volt, három különböző emberrel, így három különböző embernek mondtam el szinte teljesen ugyanazt, az én szemszögemből tehát ők, mint cég, nem gazdagodtak a két második interjú során semmilyen plusz információval rólam. Eredmény persze semmi. Közben már azon kezdtem gondolkozni, hogy ha nem szűkíteném a keresést kizárólag Barcelonára, akkor sokkal jobb esélyeim lennének, tekintve, hogy pl Madridban közel kétszer annyi állás van meghirdetve. Kezdtem magam teljesen úgy érezni mint a srác a Sötétkékmajdnemfekete (Azuloscurocasinegro) című egészen jó, ugyanakkor meglehetősen nyomasztó spanyol filmben. A film egyik fő motívuma, hogy a fiatal srác reménytelenül próbál állást szerezni, miközben a kirakatban sóvárogva nézegeti a jövendőbeli munkája során használandó, elérhetetlen árú sötétkék, majdnem fekete öltönyt. Mondjuk annyi a különbség, hogy én örülök, ha az öltöny a kirakatban marad… 🙂

Aztán egyszer csak csoda történt. LinkedIn-en is nézegettem állásokat, és láttam egy szimpatikus angol nyelvű kiírást Barcelonába. Vicces volt, mert egyáltalán nem volt friss angol CV-m, meg motivációs levelem se, de láttam, hogy az állás meghirdetője spanyol, így fogtam és beküldtem a spanyol anyagot. Erős kezdés. 🙂 Igen jót mulattam, amikor egy napra rá megjelent az angol nyelvű e-mail a postafiókomban, hogy akkor legyek szíves küldeni egy angol CV-t, valamint töltsem ki a mellékelt űrlapot. Már az interjú szervezése is szimpatikus volt, ahogy az időpont-egyeztetés után még megerősítést is kértek. Két szakmabeli srác interjúztatott, angolul kezdtünk. Rögtön az volt az első kérdés, hogy miért van spanyolul a pályázatom? 🙂 Elmondtam, hogy miért, amire jött a következő kérdés, hogy akkor most angolul vagy spanyolul beszéljünk. Hát, mondom, nekem mindegy, de a szakmai rész azért jobban megy angolul. Oké, akkor angolul kezdünk, aztán majd valamikor váltunk spanyolra. Zsír! 🙂 Nagyon jól sikerült a beszélgetés, egy idő után már össze vissza váltogattak angolról – spanyolra, meg vissza, mikor éppen milyen kedvük volt. Egész sok témát érintettünk, végre voltak komolyabb szakmai kérdések is, ahol a lexikális tudást tesztelték, de ez is jól sikerült, mindenre tudtam válaszolni. A végére már nagyon jó lett a hangulat, a spanyol interjúim során először beszéltek a következő körről, meg olyan poénokat toltak, hogy “itt nagyon fontos a csapatkohézió, ezért fontos, hogy be tudj rúgni a főnököddel”. 🙂 Úgy éreztem, hogy megvolt a kölcsönös szimpátia, és minden számítás szerint fel kell, hogy vegyenek.

A sok parttalan és értelmetlen beszélgetés után igazi felüdülésként hatott, hogy végre igazán próbára tették a tudásomat, végre releváns dolgokat is kérdeztek. Sok minden kavargott a fejemben, pl hogy milyen könnyedén eladtam magam anno segédpincérnek a Carnival Freedomra, holott soha előtte nem voltam pincér, most meg programozónak milyen nehezen megy, holott ez a szakmám. Na-ja, más a szint. Tényleg sokkal nehezebb elérni azokat a dolgokat, amire igazán vágyunk. A másik dolog, amin jót mosolyogtam magamban, hogy eszembe jutott az amikor még pályakezdő koromban próbáltam elhelyezkedni nulla tapasztalattal. Mindig kicsit összerezzentem és leizzadtam annál a résznél, amikor jött a “Can we talk a little bit in english?” rész. Nem mintha most az idegen nyelvek császára lennék, angolul pl egy hétköznapi csevej során hamar eljutnék a határaimig, de mégiscsak büszkeséggel tölt el, amikor belegondolok, hogy minden gond nélkül, flottul lenyomtam egy olyan interjút, ahol magyarul pl egy szót sem kellett beszélni, angolul és spanyolul viszont egész sokat. 🙂 Ilyen szempontból ez az interjú bekerült az évkönyvekbe, mint életem egyik legkomplexebb állásinterjúja, még úgy is, hogy technikai szempontból volt már ennél sokkal durvább is.

A megkeresést azonban hiába vártam, nem érkezett meg az ígért határidőn belül. Kínomban írtam udvarias érdeklődő levelet az interjút szervező HR-es nőnek, majd miután kiderült, hogy ő két hétig szabin van, Skype-on ugyanezt megírtam az interjúztató srácnak is. Válasz semmi. Egy napra rá egy harmadik ember keresett meg ugyanettől a cégtől, egy új ajánlattal. Egy új projektről volt szó, aminek az első 4 hónapját Glasgow-ban kellene tölteni, illetve csak a hétköznapokat, tekintve, hogy minden hétfőn kiröptetnék a csapatot Glasgow-ba, majd péntekenként meg vissza. Ezen a ponton kissé megtörtem. Az, hogy életem egyik legjobb állásinterjúja (aminél ugyan még biztos létezik tökéletesebb, de nem sok) se volt elég arra, hogy fölvegyenek az eredeti pozícióra, akkor vajon mit kellene még csinálnom, hogy sikerüljön? Az én szemléletembe ez nem fért bele. El tudom fogadni, ha nem sikerül valami, amikor tudom, hogy hibáztam. Ilyenkor megpróbálok fejlődni, kijavítani a hibákat. Hiszek az elvégzett munka jutalmában. Azonban azzal, amikor mindent jól csinálok, és mégse sikerül valami, egyszerűen nem tudok mit kezdeni. A tény, hogy nem vettek fel, rendszerintegritás szintű problémákat okozott az agyamban. Kicsit kezdett széthasadni a világ… Úgy voltam vele, hogy akkor feladom, hagyom az egészet a francba, illetve megpróbálok más módszerekhez folyamodni…bizonyos kapcsolatokon keresztül ugyanis volt esélyem némi hátszél beszerezésére, amit ugyan szerettem volna elkerülni, ám a mint tudjuk a cél szentesíti az eszközt…

Szóval már majdnem vissza akartam utasítani a glasgow-i ajánlatot, aztán úgy voltam vele, nézzük meg. Biztos erre is akarnak majd interjút csinálni, szóval akkor játszunk tovább, és ha esetleg eljutok egy konkrét állásajánlatig, még akkor is bőven meg tudom gondolni a dolgot, hogy ez valóban kell-e nekem. Így hát belementem a dologba, és pár levélváltás után őszinte megdöbbenésemre egyszercsak elém raktak egy konkrét állásajánlatot. Egy estényi gondolkozás után elfogadtam… 🙂

Reklámok

Mit keresel Spanyolországban?

Biztosan van aki azt hiszi, könnyű itthagyni mindent, pedig nem az. Nagyon nem az, különösen úgy, hogy látszólag semmi okom nincs rá. Akkor miért is megyek el tulajdonképpen? Olyan régóta készülök erre, hogy nem is gondoltam rá, hogy bármiféle magyarázattal is tartoznék. Talán túl régóta is ahhoz, hogy a külvilág komolyan vegye. Persze nem volt egyenes az út, mégis elérkezett a pillanat, amikor egyszerűen nincs értelme tovább várni: minden szükséges feltétel adott az induláshoz.

Őszintén szólva rengeteget gondolkoztam ennek a bejegyzésnek a megírásán. Már maga a szituáció sem tetszik hogy olyan, mintha számon lennék kérve a döntésem miatt, de persze érthető ha a külvilág kíváncsi a háttérben lévő motivációra. Mégis bizonyos mondataim sokszor suta magyarázkodásként hatnak, amennyiben nem találnak értő fülekre. Sorban kapom a kérdéseket, hogy mi elől menükölök, meg hogy jobb lesz-e ott, és ha már ott leszek boldog leszek-e..? Az az alapvető baj, hogy rosszak a kérdések, rossz a megközelítés. Először is nem menekülök semmi elől (na jó, a téli mínusz 10°C elől egy kicsit igen:)), csak attól hogy oda költözök nem leszek boldog és amúgy is, fogalmam sincs, hogy milyen lesz ott. (Eleinte nyilván rosszabb.) De egye fene, mégis megpróbálom körülírni a gondolatokat, amik vezérelnek.

Tegyük fel, hogy érdeklődsz egy kultúra, egy nyelv, egy ország iránt. Elkezded tanulni a nyelvet, elutazol az országba, egyre jobban megismered a kultúrát. Érzed, hogy nem csak egy rövid fellángolásról van szó ami idővel elmúlik, ez valami mélyebb, komolyabb. Egy idő után eljutsz arra a szintre, hogy több részén voltál az országnak, mint egy átlagos helyi, de mégis azt érzed, hogy ez kevés. Hogy nem elég, hogy csak a felszínét kapirgálod az egésznek. Hiába beszéled egyre jobban a nyelvet, soha nem vagy elégedett, bármilyen haszontalannak tűnő szót képes vagy megtanulni, és mindig többet és többet  akarsz. Benne akarsz élni a nyelvben, az országban, a kultúrában, nem elég a turistaként nyert rövid, felületes bepillantás, úgy akarod megtapasztalni az életet, ahogy a helyiek. Egyszerűen ellenállhatatlan vágyat érzel az iránt, hogy elmerülj az országban.

Tudom, már ezt sem feltétlenül olyan könnyű megérteni. Honnan lehet valakinek ilyen érdeklődése egy MÁSIK kultúra és nyelv iránt? Ez – bevallom őszintén – nekem is kicsit megmagyarázhatatlan, de igazából nem is akarom megmagyarázni. Attól, hogy valaki idegen kultúrák és nyelvek iránt érdeklődik csak bővíti a látóterét, nem hinném, hogy ez egy elítélendő dolog lenne. Ok, de akkor is, miért kell odaköltözni? Erre részben az előző bekezdés a válasz, részben pedig az, hogy a nyelvet igazán jól csak az adott nyelvterületen lehet megtanulni. Amikor a nap 24 órájában körülvesz, és minden pillanatban rá vagy kényszerítve a használatára. Ezen kívül pedig szerintem ha valaki külföldön, egy idegen országban dolgozva is megállja a helyét, az már egy szint. Ez szintén egy olyan kihívás ami régóta foglalkoztat.

És mi a helyzet az érzelmekkel? A családdal, a barátokkal, a hazai tájakkal? Azt gondolom, hogy a család egy olyan kötelék, ami nem bomlik fel, a családom akkor is a családom marad, ha kevesebbet találkozunk, ezen nem változtat a távolság. A barátokkal kapcsolatban azt tudom mondani, hogy aki fontos, az megmarad, valamint Spanyolországban is élnek emberek, és ugye a cél a lehető legjobb integráció… 🙂 A hazai tájak és Magyarország… Én nagyon szeretem Magyarországot, sok nagyon szép hely van itthon, amit sokan nem is ismernek, nem is becsülnek. Ez viszont nem jelenti automatikusan azt, hogy el kellene zárkózni a világ többi szépségeinek megismerése elől. Olyan korban élünk, hogy a megfelelő tudás segítségével szinte szabadon megválaszthatjuk, hogy hol szeretnénk élni. Én már éltem 30 évet Magyarországon, szép volt, jó volt, de miért ne próbálhatnék ki valami mást? Valamint akármi is lesz ennek a vége, biztosan tudom, hogy rendkívül csalódott lennék, ha 70 évesen Budapesten megöregedve arra eszmélnék, hogy sose mertem nekivágni nagyvilágnak. Le lehet élni úgy egy életet, hogy soha nem hagyod el a kis falud határát, és egész életedben ugyanazt csinálod. Ez is egy út, csak nekem ez túl unalmas. És most nem egyszerű kalandozásról van szó, mert ahhoz igazából pénzen kívül szinte semmi más nem kell. Viszont beilleszkedni és helyt állni egy idegen kultúrában, na az az igazán nagy kihívás és kaland. Ez az a feladat, ami felvillanyoz és érdekel.

Szóval ha kimész végleg kint is maradsz? Erre azt szoktam mondani, hogy ezt lehetetlen előre megválaszolni. Adok magamnak bőven időt, valószínűleg már munkát találni se lesz egyszerű, és amíg nem lesz meló, valószínűleg nem lesz túl rózsás a helyzet. Viszont ha jól alakulnak a dolgok – márpedig ezúttal jól fogom őket alakítani – nem zárom ki a lehetőségét, hogy végleg kint maradjak. Egy idő után úgyis megfordul majd a kérdés, és az lesz a dilemma, hogy minek menjek haza..? És hát maradjunk annyiban, hogy baromira utálok költözni…

És miért pont Spanyolország? Élénken él az emlékezetemben egy viccből odavetett megjegyzés talán még középiskolás koromból, ami valahogy így szólt: “Egyszer úgyis elköltözök Spanyolországba, ott legalább meleg van…kár, hogy nem beszélnek ott semmilyen értelmes nyelvet.” Akkoriban persze semmit nem tudtam Spanyolországról, maximum annyit, hogy hozzánk képest délebbre van, a nyelvről pedig végképp fogalmam sem volt, hogy eszik-e vagy isszák. Csak olyan jópofának tűnt ez a teljesen komolytalan kijelentés…mégis, talán ezzel a mondattal kezdődött minden. A következő mérföldkő 2008-ban volt, amikor egy kisebb munkahelyi válság hatására menekülőútvonal keresésébe fogtam, és kitaláltam, hogy Spanyolországba fogok költözni. Ennek csupán két akadálya volt: a pénz és a nyelvtudás. Ennek megfelelően beiratkoztam egy nyelviskolába, ahol közel egy éven keresztül elszántan szívtam magamba a tudást, 2009-ben pedig életemben először ellátogattam Spanyolországba. A többi – ahogy mondani szokták – már történelem… 🙂

Hungarokatalán

Hungarokatalán terminus technicus, sportfórumokon elterjedt, futballszurkolók körében használatos pejoratív jelentéstartalmú, gunyoros kifejezés. Azokra a fanatikus magyar focidrukkerekre szokták alkalmazni, akik a honi futballélet és eredményes magyar csapat hiányában egy külföldi egyesület – esetünkben a Fútbol Club Barcelona – irányában éreznek rajongást, és kezelik sajátjukként többes szám első személyben beszélve róla, mintha a csapat városában születtek volna, és világ életükben ezer szállal kötődtek volna hozzá. A sztereotípia alapján ezek a szurkolók jellemzően soha nem jártak még Barcelonában, sem Spanyolországban, sőt valószínűleg még az országhatárt sem lépték át életükben. Egy pesti panellakás foteljében üldögélve, a TV képernyőn keresztül követik kedvenc csapatuk mérkőzéseit, miközben internetes fórumokon vitatkoznak választott csapatuk felsőbbrendűségével kapcsolatban.

Ebben a blogban fociról ugyan nem – vagy csak alig 🙂 – lesz szó, Spanyolországról viszont annál inkább. A párhuzamot ennek ellenére remélem nem kell sokat magyarázni, egy magyar lélek idegen országhoz, nyelvhez, kultúrához való vonzódásáról lesz szó. Viszont szakítunk a sztereotípiákkal, felállunk a kényelmes fotelből, és olyan mélyre merülünk ebben a földrajzilag, kulturálisan és nyelvileg is komoly diverzitással rendelkező országban, amennyire csak lehetőségeink engedik.