Entrevalls 2016

Egy évvel ezelőtt ez a verseny volt életem első komoly terepfutóversenye, egyben az első pireneusi versenyem. A kivételes szépségű Vall de Núria völgyből induló, majd a spanyol-francia határon futón, a 3000 méter körüli hegygerincekről szédítő panorámát nyújtó megmérettetés rögtön klasszikussá nemesült számomra, így nem volt kérdés hogy visszatérek.

A megérkezést és az előkészületeket minden eddiginél lazábbra vettem. Ennek részben az volt az oka, hogy rossz napra néztem a vonatmenetrendet, így Ripollban lekéstem a buszcsatlakozást Setcasesbe. Ha már így alakult, nyugodtan megebédeltem, és szétnéztem Ripoll egészen tűrhető óvárosában. Egy évvel ezelőtt úgysem volt rá időm.

Az esti busz érkezéséig mégsem akartam a városban maradni, inkább átbuszoztam a közvetlenül a Pireneusok lábánál fekvő Camprodónba, azzal a céllal, hogy a Setcasesbe tartó esti járatot ott csípem majd el. Közben megérkezett az összes idei utazásom elmaradhatatlan kelléke, az eső is, de szerencsére a buszozás alatt el is állt.

Camprodón a Ter és a Ritort folyók találkozásánál épült, a főattrakciója a XII. századi román stílusú kőhíd, a Pont Nou, amiről remek panoráma nyílik a két folyóra, a szűk kis utcákra, és a falut körülvevő zöldellő hegyoldalakra.
A vidéki Katalóniát járva gyakran van olyan érzésem, mintha a térbeli utazás mellett időutazáson is vennék részt. A középkori hangulatot idéző falvak kőházakkal szegélyezett utcáin sétálva óhatatlanul megérinti az utazót a régi idők történelme. Az ódon, de a maga nemében mégis bájos települések éles kontrasztot alkotnak a modern, nyüzsgő Barcelonával, egyedi hangulatot kölcsönözve a vidéknek. Számomra ez az igazi Katalónia, ahol messzire kerülünk a zsizsegő fővárostól, és ahol még élnek a klasszikus mediterrán jellemvonások – úgy mint vendégszeretet, jókedv, közvetlenség – és nem estek áldozatul a tömegturizmusnak. Itt még élmény kiülni egy régi épületekkel körülvett apró tér árnyas kávézójának a teraszára valamilyen péksüteménnyel és egy café con lechével, és élvezni a minket körülvevő miliőt.

Este nyolc után, az utolsó járattal érkeztem Setcasesbe, amivel a rajtszámfelvételt is lekéstem. A rendezőket még pont sikerült elcsípnem, megnyugtattak, hogy a rajtszámot másnap reggel a buszon is felvehetem majd. Merthogy az Entrevalls egy A-ból B-be tartó verseny, tehát nem körpályán zajlak. A szervezők pedig biztosítanak buszos fuvart reggel a célfaluként szolgáló Setcasesből Queralbs-ba, a rajtba.

A hűvös, borongós időjárás ellenére a vasárnapi előrejelzés viszonylag biztató volt, és a magyar fociválogatott is legyőzte Ausztriát, így minden adott volt, hogy másnap egy jó napom legyen.

Reggel a szállás ajtaján kilépve kellemes meglepetés fogadott, ugyanis egyáltalán nem volt olyan hideg, mint amire számítottam, és semmiképpen se volt hidegebb, mint amilyenre előző évből emlékeztem. Ekkor még nem sejtettem, hogy pár órával később mi vár majd rám.

A buszkaraván reggel 6:15 körül indult bő egy órás útjára a völgyeket ellepő reggeli sűrű ködben. A kissé még álmoskás futóközönséget az egyik szervezőcsaj látta el információval meg hiányzó rajtszámokkal. Én reggelente általában nem vagyok túl szórakoztató társaság, csak nézek ki bután a fejemből és bambulok. Na, ha ehhez hozzávesszük, hogy hajnali hat óra van, egy futókkal megtömött buszon utazok, hamarosan 3000 métert súroló hegyeken fogok szaladgálni, és körülöttem mindenki katalánul hablatyol…el lehet képzelni az arckifejezésem. A bambulást csak az úttesten átfutó őzike (Bambi) zavarta meg egy pillanatra, aztán újra összefolyt a fejemben az ablakban suhanó táj a katalán zűrzavarral…

Idén szerencsém volt, mert az én buszom érkezett meg legelőször, ami azt jelentette, hogy a rajtig hátralévő fél órában volt idő nyugodtan összekészülődni, nem kellett kapkodni semmivel. A felkelő nap eső sugarai is elérték Queralbs apró, futóktól zsúfolt főterét, kellemesen átmelegítve a reggeli hűvösben kihűlt végtagjaimat.

A két héttel ezelőtti Skyrace Vallibierna porig rombolta az önbizalmam, aminek megfelelően a leghátsó sorokból indultam neki a 30 km-es távnak. Aztán perceken belül mindent megértettem. Óriási volt ugyanis a különbség a két verseny mezőnye között. A Vallibiernán az első méterektől kezdve úgy rakták neki az emberek, mintha az életük múlna rajta, itt meg sorra csíptem el az óvatosságra intő beszélgetésfoszlányokat, mondván nem szabad sietni, messze van még a vége. Ez a különbség a Skyrunner Series és egy “szimpla” magashegyi futóverseny között.

Sajnos ez azt is jelentette, hogy sokkal előrébb kellett volna lennem a rajtban, aminek őrült előzgetés lett a következménye. Úgy haladtam keresztül a mezőnyön, mint kés a vajon. A lábaim ezúttal tökéletes állapotban voltak, a testem szinte kérte az adrenalint, a sebességet. Folyamatosan fokoztam a tempót, mondván még lehet följebb csavarni, még nem szenvedek, még nem szédülök, ennél sokkal többet is kibírok! Az itteni emelkedők a Vallibierna után szinte lejtőnek tűntek, csak úgy faltam a kilométereket, repültem. Egymás után jöttek az ismerős tereptárgyak.

Az első vészjósló jel a tó alatti nyílt szakaszon befújó jeges szél volt. Hmm, lehet hogy mégsem lesz olyan szép idő mint tavaly volt? Pedig egész addig ebben bíztam. A tóhoz meglepően éhesen érkeztem, ezt főleg annak fényében nem tudtam hova tenni, hogy a Vallibiernán szinte csak “kólából” mentem, még gélt is alig ettem. Egyelőre azonban nem foglalkoztam sokat a témával, ezt leszámítva igencsak fittnek éreztem magam.

A Vall de Núriát elhagyva megkezdtük a mászás második, lassabb szakaszát föl 2800 méterre, a francia-spanyol határra. A jeges szél egyre erősödött, megdermedt kezeimet ökölbe szorítva dacoltam a hideggel. Bizonyos fokú hőmérséklet-ingadozást tudni kell tolerálni – jutott eszembe Apám mondása még az otthoni teljesítménytúrákról, amikor anno percenként álltam meg öltözködni.

Előttünk azonban szó szerint sötét jövő sejlett fel, ugyanis lassan elértük a hegy tetején megült ködöt. A talpam alatt ropogott a keményre fagyott, zúzmarás föld, a szél pedig sehogy nem akart csillapodni. A valóságtól teljesen elrugaszkodott ötletnek tűnt mászáshoz széldzsekit húzni, hiszen abban fél perc alatt csatakosra izzad az ember, de most mégis eljött ez a pillanat. A testemet átjáró gonosz szél hirtelen kívül rekedt, és sokkal komfortosabban éreztem magam. A hágóhoz közeledve teljesen elmerültünk a ködben, a táj téliesre változott. A látótávolság drasztikusan lecsökkent, a siltes sapkát a jó érzéssel bekészített rendes sapkára cseréltem, ami életmentőnek bizonyult ezen a szakaszon. A helyzet abszurditását megörökítve lőttem pár képet a telefonnal, de a megdermedt ujjaimmal alig tudtam azt visszarakni a táskába. Közben a mászás helyett a legnemesebb testrészeim hideg elleni védelmével voltam elfoglalva. Kiderült ugyanis, hogy a 0°C körüli hőmérséklet és az ultrakönnyű futónadrág kombináció ilyen szempontból nem a legideálisabb. Viccesnek tűnő, banális probléma, de valójában meglehetősen kellemetlen, amikor ott fázik…

A hágót elérve nem volt se kilátás, se eufória: túlélőüzemmódba kapcsoltam. Volt aki visszafordult, én pedig olyan gyorsan haladtam előre, amilyen gyorsan csak bírtam. Egy cél volt csak: a lehető leghamarabb elhagyni ezt a zónát. Közben megjelent a hó is, volt hogy 15-20 centi mély hófoltokon futottunk keresztül. A gerinccel párhuzamosan haladva a viharos oldalszélben úgy csapkodott a széldzseki, mint valami vitorla. Ijesztő volt belegondolni, hogy egy milliméternél vékonyabb anyag választ csak el a külvilágtól. Kezdtem úgy gondolni, hogy rossz döntés volt a kesztyűt a szálláson hagyni, és egy lábmelegítő se jönne rosszul. Az iszonyatos tempó ellenére a hideg szép lassan kezdett bekúszni a cipőmbe is, a combjaim pedig vörösen izzottak. Ha itt megállsz, akkor vége, Game Over. A folyamatos mozgás az egyetlen lehetséges megoldás ezekre körülményekre. Ilyenkor derül ki, hogy valójában a hegy nem játék. Jópofának tűnik 3000 méter körüli hegyeken futkorászni, de nyári felszerelésben téli körülmények között ugyanez a móka egyáltalán nem veszélytelen.

20160619_102735

20160619_102743

20160619_113729

13510994_1327444990618023_5565632477662800033_n

Bármennyire is erőltettem a tempót, a lábaim egyszerűen kihűltek a lejtőre, a mozgásom darabossá vált. A téli hegyoldalban magányosan gubbasztó fotós látványa legalább annyira szürreális volt, mint maga az egész szituáció. Akkor nyugodtam meg, amikor végre kiértünk a felhőből, és előttünk a tiszta, kék ég és a gyönyörű, napsütötte táj látványa terült el. A frissítőponton alaposan feltankoltam, és adtam magamnak egy szusszanásnyi időt, hogy kicsit leülepedjen mindaz, amit átéltem. Még hátravolt a 2714 m-es Gra de Fajol megmászása, ami 2400-ról indítva igazából csak egy agresszívabb vakondtúrásnak tűnik. Már ezt a szakaszt is kissé lazábbra vettem, a csúcson viszont végleg kiengedtem. Kész az összes komoly mászás, megcsináltam amiért jöttem, mehetünk haza!

Lefelé gyorsan be is darált pár sporttárs, de félelmetesen nem tudott érdekelni a dolog. Kényelmesen, a magam tempójában haladtam lefelé, és jól elnosztalgiáztam rajta, hogy egy évvel ezelőtt itt már a halálomon voltam. Közben persze a völgyekben már jelentősen fölmelegedett a hőmérséklet, így a kihívást nagyban nehezítette az időjárási körülmények szélsőséges változása. Fent 3000-en tél, 0°C körüli hőmérséklettel, lent a völgyekben tavasz, 20°C feletti meleggel, mindezt pár órán belül.

Sajnos a pálya legutolsó szakaszával nem tudnak mit kezdeni a szervezők, a tavalyi részben aszfaltos, nem túl izgalmas szakaszt idén valami egészen értelmezhetetlen túlélőtúrára cserélték. Egymást váltogatták a bozótosban bújkálós és a régi, rossz, hatalmas üregekkel lyuggatott úttalan utakon kommandózós szakaszok, ami még akár el is menne, de egyszerűen nem illik a verseny nemességéhez. És ha ez nem lenne elég idén újra egy jelentősebb aszfaltos rész volt a zárszó, ahol a falu előtt már teljesen leálltam. Az ilyenektől minden motivációm elveszítem. A faluban azért összeszedtem magam, és kivágtam egy huszáros beérkezést, de ezt a részt, én mindenképpen újragondolnám a szervezők helyében.

Reklámok

Entrevalls

Azon gondolkoztam, hogy kellene készítenem egy amolyan spanyol bakancslistát. Annyi minden van itt Spanyolországban, amit meg szeretnék nézni, ki szeretnék próbálni, hogy egy részét mindig elfelejtem és akkor jut eszembe, amikor már késő. Az egyelőre még csak gondolatban létező listáról egy tételt viszont már le is húzhatok.

Azóta tervezem, hogy részt veszek egy igazi pireneusi magashegyi futóversenyen, amióta idejöttem. Még májusban láttam az Entrevalls (“Völgyek között”) nevű verseny kiírását, és azonnal be is neveztem.

Soha nem könnyűek az olyan küldetések, amik úgy kezdődnek, hogy “juss el a Pireneusokba egy Isten háta mögötti faluba a tömegközlekedést használva”. Barcelonából 2.5 óra alatt lehet autóval megközelíteni a Pireneusokat, tömegközlekedéssel ugyanez egy fél nap. Ráadásul az efféle missziókat gondosan kell tervezni, ugyanis a világvégi hegyi falvakba nem jár sűrűn busz. Az én célpontom Setcases volt, ide napi három járat közlekedik a Pireneusok lábánál fekvő Ripoll-ból. Egy reggel, egy délben, és egy este. A reggelit esélytelen elérni, az estivel lecsúsznék a rajtszámátvételről, így egyetlen lehetőség marad. A verseny vasárnap volt, szombaton utaztam, a versenyre pedig az volt a fő motiváció, hogy ha nem érek vissza a körről legkésőbb délután 3-ig, akkor ottragadok a faluban. A venezuelai főnököm biztos örült volna neki, ha vasárnap délután felhívom azzal, hogy van egy kis gond, és hétfő reggel ne nagyon várjon az irodában… 😀

20150620_113935

20150620_124820

Élet a Pireneusok lábánál

Több órás vonatozás, majd buszozás után szombat kora délután érkeztem Setcases-be, ami egy tipikus, hangulatos kis pireneusi falu, szép kőházakkal, és rendezett utcákkal. Miközben a szállást kerestem, a szervezők már a célterület kiépítésén dolgoztak, így nem volt nehéz megtalálni a versenyközpontot. A kiadós ebéd után jöhetett a megérdemelt szieszta, majd este 7 körül kisétáltam fölvenni a rajtszámot, ahol megkaptam minden idők legmenőbb és legötletesebb szintrajzát. A karomra. Lemosható tetoválás formájában. 🙂

20150620_141053

Setcases a klasszikus pireneusi üdülőfalvak jegyeit hordozza

20150620_141222

20150620_141540

Caption

20150620_150311

20150620_150428

20150620_185022

Minden idők legmenőbb szintrajza

Este nyolckor beültem én is a technikai eligazitásra, ahol egy vetítés közben nagyon részletesen elmondtak minden tudnivalót a versenyről. Katalánul. Na nem mintha ez meglepetésként ért volna, és szerencsére azért az írott katalánból valamennyit értek, így nem volt teljesen haszontalan a szeánsz. Szépen végigmutogatták térképen, hogy merre megy a pálya, hol lesznek ellenőrzőpontok, mi a kötelező felszerelés… Várjunk csak! Kötelező felszerelés??? Jandala András műkedvelő “terepfutónak” itt kezdett egy kicsit megnyúlni az arca, meg amikor kiderült, hogy a hőszigetelő technikai fólia a kötelező felszerelés részét képezi… Amiben az volt a vicces, hogy a rendkívül felkészült módon a verseny előtt két nappal vásárolt szuper futótáskámhoz gyárilag járt egy ilyen fólia, csak éppen nem emlékeztem rá, hogy elhoztam-e, vagy a többi fölöslegesnek ítélt kacattal együtt otthon hagytam. Mert ugye spórolni kell az 50 literes hátizsák űrtartalmával, főleg amikor egy két napos túráról meg egy 20 grammos fóliáról beszélünk… Okos!

Este az eligazitás után még felsétáltam kicsit a hegyre, hogy megnézzem a pálya végét, majd jöhetett a gyors vacsi, nyújtás, lazítókrém a lábakra, összepakolás, és alvás.

A "pa amb tomaquet" egy műveltebb változata :)

A “pa amb tomaquet” egy műveltebb változata 🙂

Másnap reggel 5-kor keltem és egyből világrekordot döntöttem. Arra számítottam, hogy mire csipás szemekkel, bamba arckifejezéssel letámolygok az ebédlőbe, addigra már terepfutók színes kavalkádja fog ott sürögni, forogni, készülődni, reggelizni. Ehhez képest a házinéni még a villanyt se kapcsolata fel a helyiségben, és én voltam az első aki reggelizni óhajtott volna. Végül két pirítós és egy croissant mellé teát és narancslevet küldtem társaságnak, majd indultam is vissza a szobába összekészülni.

Az Entrevalls egy A-ból B-be vezető verseny, nem körpályán zajlik, és én (sok más futóval együtt) a célfaluban aludtam. A rajt egy másik faluban, Queralbs-ban volt, a szervezők pedig úgy oldották meg a logisztikát, hogy 3 busz szállította a résztvevőket Setcases-ből a rajtba, Queralbs-ba. A kiírás szerint “nagyon pontosan 6-kor” induló buszok azért nem olyan nagyon pontosan 6-kor indultak, így bő egy óra buszozás után reggel 7:30-kor értünk a Setcases-nél is kisebb, eldugottabb Queralbs-ba.

Ahol a legnagyobb meglepetésemre a kötelező felszerelés módszeres ellenőrzésével kezdtek a szervezők. A fólia végülis meglett, így nem volt gond, de meglepett, hogy tényleg ennyire komolyan veszik a dolgot. A következő 25 perc a rajt előtt az idegek csatája volt, amikor úgy döntöttem, hogy mindenképpen MUSZÁJ kiállnom az egyetlen WC-hez vezető kilométeres sort… Az eredmény: életem legkeményebb futóversenyének rajtja előtt 2 perccel még sorban álltam, 1 perccel előtte még a WC-n voltam… Sorban dőltek meg a világrekordok. 🙂 Kirontottam a WC-ből, felrohantam a lépcsőn, beálltam a tömeg végére, és már jött is a visszaszámlálás, 3, 2, 1, go!

Rengeteg kétely volt a fejemben a verseny előtt. Soha nem futottam még 30km-t, de még 20-at se. Az eddigi legkomolyabb futásom a Montserrat Skyrace rövidtávja volt, a maga 17 kilométerével. A montizás és a terepfutás ráadásul eléggé összeférhetetlennek tűnik, vagy csak én vagyok csíra hozzá, hogy egyszerre űzzem a kettőt. Az mindenesetre biztos, hogy amikor megy a futás, akkor nem megy a bringa, és fordítva. Ezért váltakozva, kampány szerűen edzek mindkettőre. Ha épp egy bringaversenyre vagyok benevezve, akkor többet bringázok, és kevesebbet futok. És vica-versa.

Ezt tetőztem azzal, hogy 3 héttel a verseny előtt sikerült beszednem egy kisebb sérülést, ami miatt még a szimpla gyaloglás se esett túl jól. Bringázni gond nélkül tudtam, de a futásnál odáig fajult a helyzet, hogy az alap körömet 3 km után fel kellett adnom az egyik esti edzésen… Két teljesen futásmentes hét következett ezután.

A dolog másik oldala a felszerelés volt. Nem volt rendes terepfutó-cipőm se, és a Pireneusokba azért már én se akartam elmenni egy utcai futócipőben. A sérülés és a kihagyás egyenes következménye volt, hogy a verseny előtt konkrétan egyszer volt a lábamon a vadiúj futócipő. Az említett 3 km után feladott körön. A futótáskát soha nem próbáltam korábban, a verseny maga volt a teszt…

Minden futóverseny előtt hülyén érzem magam, nem igazán találom a helyem, de az Entrevalls előtt különösen úgy éreztem magam, mint aki ugrik egy seggest a semmibe nagy merészen. Bringán ismerem magam, tudom, hogy mikor mire számíthatok magamtól, milyen formában vagyok, hogyan kell levezényelni egy 100 km-es versenyt… Itt meg teljesen edzetlenül, felkészületlenül álltam egy 30km-es magashegyi futóverseny rajtjában, magamra aggatva a soha nem használt, vadiúj cuccokat. Úgy éreztem magam mint valami hülyegyerek, aki elment terepfutósat játszani… Az egyetlen reményem az volt, hogy a 15km hosszú emelkedő nagyobbik részén úgy se lehet futni, a maradékot meg csak lefutom valahogy. Valószínűleg én voltam az egyetlen ember egy futóverseny rajtjában, aki arra építi a taktikáját, hogy úgyse kell majd olyan sokat futni…

És ott volt még a sérülés is. Vajon rendbejött-e teljesen, nem fog-e kiújulni menet közben az extrém terhelés hatására? Mindenezen negatív gondolatok mellett titokban mégis abban bíztam, ami mostanában ilyenkor szokott történni. Hogy minden rendben lesz, a szervezetem megoldja, és a hiányos edzettség, felkészületlenség ellenére remekül sikerül a verseny.

A rajt után tényleg a szokásos forgatókönyv zajlott. Folyamatos előzgetéssel törtem előre a szűk a ösvényeken, hol futva, hol gyalogolva, az éppen aktuális meredekségtől függően. Reggel még hűvös volt a levegő az árnyékos völgyben, de jól tettem, hogy a rajt előtt levettem a széldzsekit, és a vékony csősálat. Fokozatosan haladtam előre az egyre szellősebb mezőnyben, de végig figyeltem arra, hogy ne erőltessek semmit. Egy erős, de nyugodt és megfontolt saját tempót nyomattam. Több mint 2000m pozitív szintemelkedés várt ránk, ezt nem árt megtisztelni.

Egy egy kanyarban gyönyörű kilátás nyílt meg, ahogy a gyökeres, köves ösvény kapaszkodott fölfelé a völgy oldalában. Szép lassan elhagytuk a fenyőerdőt, és megérkeztünk a Vall de Nuria lélegzetelállítóan szép központjába. Forgattam a fejem jobbra-balra ámulatomban, nem számítottam rá hogy ez ennyire szép lesz. Azt sajnáltam, hogy nem állhatok meg fényképezni egy kicsit. Az első frissítőponton megdícsértek, hogy nagyon jól nyomom, én pedig egy minimális frissítés után folytattam az emelkedést. A völgy aljában egy méretes hófolt lökte magából a jéghideg levegőt, a másik oldalon pedig lovak legelésztek a zöld fűben. Már nem haladtam olyan tempóval előre a mezőnyben, sőt voltak páran, akik visszaelőztek, de sztoikus nyugalommal hagytam magam, nem mentem bele semmilyen izmozásba, végig a saját tempóban haladtam.

Itt már kezdtem szenvedni

Itt már kezdtem szenvedni

Az első 2600-as hágó után egy rövid, lankásabb szakasz következett a Francia-Spanyol határon, immár a kietlen, csupasz sziklavilágban. A tűző nap és a száraz levegő hatására éreztem, hogy drámai mennyiségű folyadékot veszítek. Ráadásul a futás az egy kegyetlen sportág: nem lehet eszetlenül inni sem, mert azzal csak annyit érsz el, hogy ott fog lötyögni a sok folyadék a hasadban…

A rövid lejtmenet után következett a nap legmeredekebb mászása és egy 2700-as csúcs, aminek a végén pacsival vártak a szervezők. 🙂 Egy pohár valaminek jobban örültem volna, de az a csúcs másik oldalán volt. 19 kilométernél jártunk ekkor, és megkezdődött a brutális, 8 km hosszú lejtő, amin 2700-ról kb 1400-ra ereszkedtünk vissza. Dél körül járt az idő, már a völgyekben is felforrósodott a levegő, én pedig a puskaporom jórészét ellőttem, innentől kezdve arról szólt a verseny, hogy valahogy próbáljunk meg eljutni a célig…

A korábban fölfelé leelőzött női összetett 3-dik helyezett csajjal együtt kerestük a kiszámíthatatlanul kacskaringózó ösvény jelzéseit. Elcsigázott mozdulataimat látva bíztatott, hogy “Vamos Amigo, mindjárt itt a vége, ez innen már semmi”. Az utolsó frissítőpont után egy hosszú, nyílegyenes, halálosan unalmas aszfaltos szakasszal adták meg a szervezők a kegyelemdöfést. Illetve mégsem. Ezután át kellett kelni egy patakon, ami elsőre egész mókásnak tűnt. A friss, hűsítő víz szétáramlott a cipőmben, és kellemesen lehűtötte a felforrósodott lábamat. Pár lépés után azonban már egyáltalán nem volt kellemes az érzés, a jéghideg vízben fájt a lábfejem, és el kellett telnie pár méternek, miután kiértem és újra tudtam mozgatni a lábujjaimat…

Az utolsó lankás emelkedőt normál esetben röhögve futottam volna meg, most azonban eszembe se jutott futni rajta. A faluba vezető végső lejtőn a lábaim már kocsonyaként remegtek, néhány helyezést el is veszítettem, de nem igazán tudott foglalkoztatni… Kicsit több mint 5 óra menetidő után elgyötörten, de elégedetten futottam keresztül Setcases központján, hogy a célkapu után végre lerogyhassak a focipálya fűjére. Nem kellett aggódni, bőven volt időm még a délutáni busz indulásáig enni, zuhanyozni, és aludni egy rövidet.