Asztúria – Oviedo, Gijón

Egy spanyol ismerősömmel való beszélgetés során merült fel régebben, hogy olyan hatalmas különbségek vannak országon belül az egyes régiók között, hogy szinte másik országban érzed magad, ha mondjuk Andalúziából elutazol Galíciába. Már akkor is jópár helyen megfordultam Spanyolországban, és ezt a kijelentést csupán megmosolyogtató túlzásnak gondoltam. Még hogy drasztikus különbségek országon belül?! Pfff, hát persze… A kiköltözéssel aztán megváltozott a nézőpontom, így az apróbb különbségekre fogékonyabb szemmel már valóban olyan volt Katalóniából Asztúriába utazni, mintha országot is váltottam volna. (Abba most ne menjünk bele, hogy a dolgok jelen állása mellett van rá esély, hogy viszonylag rövid időn belül ez az utazás tényleges országhatár átlépéssel is járjon…)

Asztúria Spanyolország 17 autonóm közösségének az egyike, az ország északi részén található a Pireneusoktól nyugatra. Északról az Atlanti-óceánhoz tartazó Kantábriai-tenger, nyugatról Galícia, délről Kasztília és León, keletről pedig Kantábria határolják. Fővárosa Oviedo, ami a Woody Allen fanoknak ismerős lehet: a Javier Bardem alakította férfi főhős ebbe a városba vitte a csajokat a kisrepülőgépén a viharban a Vicky Cristina Barcelona című filmben.

Az én célpontom is Oviedo volt, a megközelítés eszköze pedig a vonat. Ha reggel 9:30-kor elindulsz Barcelonából, akkor este 8-ra már ott is vagy a légvonalban mintegy 700 km-el arrébb lévő Oviedoban. Az útvonal nagyjából így néz ki: Barcelona – Tarragona – Lérida – Zaragoza – Pamplona – Burgos – Palencia – León – Oviedo. Mondhatni epikus utazás, én teljesen úgy éreztem magam mint egy transzatlanti repülőúton, annak ellenére, hogy volt olyan rész, ahol 250-260 km/órás sebességgel hasítottunk. Röhögtem is magamban, hogy soha nem ültem még ilyen gyors vonaton. 🙂 Sajnos Lérida után eléggé belassultunk, innentől 150-160-nál gyorsabban nemigen mentünk, de volt olyan is, hogy 5-10 perceket álltunk a teljesen semmitmondó, kietlen spanyol pusztában. Ilyen szempontból lenyűgöző volt az utazás, tekintve, hogy szinte már félelmetes volt az az abszolút jellegtelen, többnyire sík, kihalt, kopár, fennsík szerű táj, ami a Leónig vezető út 80%-át tette ki. Leónnál volt egy átszállásom, ezt a derék spanyol kollégák úgy szinkronizáltak össze, hogy a másik – szintén fél országot átszelő – Sevilla-Madrid-Gijón járat még többet késett mint a miénk, így aztán nem volt gond a csatlakozással. 😀 Miután Leónt elhagyva északra fordultunk, hamarosan az ámulattól tágra nyílt szemekkel bámultam kifelé az ablakon, amint átszeltük az általam csak mesehegységként emlegetett Kantábriai-hegység valóban mesés vidékét. Felhők fölött, hegygerinceken, alagutakon, hágókon keresztül vezetett az utunk, miközben meredek hegyoldalak és méregzöld legelőkön heverésző tehenek képe suhant el az ablakon. Itt már egyáltalán nem bántam, hogy helyenként csak 50-60-al cammogunk.

A legszembetűnőbb változás Spanyolország nagyobbik részéhez képest a vidék alapszínének megváltozása jelentette. A szokásos okkersárga helyett ugyanis itt mindent a zöld ural. Asztúria éghajlata óceáni, ennek köszönhetően itt hűvösebb, csapadékosabb az időjárás, mint amit a mediterrán Barcelonában megszoktam. Az esősebb időjárásnak megfelelően pedig a táj is sokkal zöldebb, mint Spanyolország többi részén. Emiatt is szokás Spanyolország északi – Galíciától Baszkföldig terjedő – részét Zöld Spanyolországként emlegetni. De nem csak az éghajlat és táj különbözik, mások a kaják, sőt még nyelv is. Tényleg mintha egy másik országba érkeztem volna.

Az első napra bringabérlés és egy bemelegítő kör volt tervben, ezt azonban keresztülhúzták a helyi sajátosságok. Oviedo olyan kihalt volt kedd reggel, mintha egy szellemvárosban sétáltam volna. Se emberek, se autók nem voltak az utcán. Hiába gyalogoltam bő fél órát, a város széli bringabolt is zárva volt. Eléggé fel is húztam magam, mondván ha nincs ott senki nyitáskor, akkor mi a francnak van nyitvatartási idő?? Vagy itt északon így mennek a dolgok? A bolt ajtaján lévő számot is hiába próbáltam felhívni, így némi várakozás után elindultam vissza a belvárosba. Itt már kezdett nagyon gyanús lenni, hogy a boltok sincsenek nyitva, meg úgy egyáltalán semmi élet nincs a városban. Ez így már biztos, hogy nem normális még a nyugodt Oviedoban se. Gyorsan rá is kerestem az asztúriai tartományi ünnepekre, és kiderült, hogy aznap van Asztúrai Napja, ami munkaszüneti nap, és minden zárva van.

A bringabérlés így csúszott egy napot, helyette buszra szálltam és ellátogattam a közeli Gijónba. Gijón az oceánparton fekvő, hasonló méretű nagyváros, mint Oviedo. Gijónnak 270.000, Oviedonak pedig 223.000 lakosa van. A két várost kürölbelül 30km, azaz fél óra utazás választja el egymástól. Érdekes, hogy két ilyen nagyváros van ilyen közel egymás mellett. Ami még meglepő volt, hogy mennyit változik a táj és a hangulat ezen a 30 km-en. Oviedo kis túlzással szinte Magyarországon is lehetne, Gijónnak viszont hamsítatlan mediterrán tengerparti atmoszférája van. Megjelennek a pálmafák, a csempézett, színes házfalak, szűk sikátorok. Amilyen kihalt volt Oviedo, olyan élet volt Gijónban. Mindenki lement a szabadnapon a tengerpartra strandolni, napozni. Tisztára mintha Veszprémből leugranál a Balatonpartra. 🙂 A strandoláson és a napozáson kívül a legnépszerűbb elfoglaltság a sidra vedelése volt. Ez egy almabor, ami itt északon igen népszerű, olyannyira, hogy itt klasszikus cerveceríát – azaz sörözőt – alig-alig látni, viszont minden sarkon van egy sidrería, vagyis sidrázó. 🙂

Asztúriába érkezve a spanyol nyelvbe vetett hitem is megrendült, amikor találkoztam a helyi feliratokkal. Azt korábban is tudtam, hogy ugye Katalóniában ott van a katalán (ami félig spanyol, félig francia), Baszkföldön a baszk (ami teljesen izolált, semmi köze nincs semmilyen latin nyelvhez), Galíciában a galíciai (ami már majdnem portugál), de ami Asztúriában fogadott, az teljesen váratlanul ért. Minden utcatáblán a spanyol mellett volt egy másik, fura felirat is, ami azért eléggé hasonlított a spanyolra. Mondom ez meg mi a franc, valami óspanyol, vagy mi? Annyira nagyon nem lőttem mellé, ugyanis az asztúriai nyelv a középkorban kialakult nagy spanyol nyelvjárások egyike volt. Később Kasztília felemelkedésével a kasztíliai – amit ma spanyol nyelvként emlegetünk – háttérbe szorította, így napjainkban csupán 150.000 anyanyelvi beszélője van, többnyire Asztúriában, ahol a kasztíliai mellett hivatalos nyelv az asztúriai is. A kaszítliaival 80%-os a kölcsönös érthetősége, és gyanítom, hogy hallottam is embereket asztúriaiul beszélni…legalábbis néha nagyon furán beszéltek spanyolul, az biztos. 🙂 Egy konkrét példát viszont biztosan sikerült elcsípnem. Az Oviedo – Gijón járaton egy bácsi asztúriai kiejtéssel mondta, hogy Gijónba szeretne egy jegyet. Gijónnak spanyolul is furcsa kiejtése van, “Hihón”-nak kell mondani, ahol az első h keményebb, a második pedig lágyabb. Ez asztúriaiul leírva Xixón, kiejtve pedig kb “Sisón”. Na ezen a ponton kezdett el olyan érzésem lenni, hogy Spanyolországban csak azért beszélnek spanyolul az emberek, hogy a különböző régiók tudjanak egymással kommunikálni, amúgy minden országrésznek megvan a saját nyelve. Ez persze nagyon erős túlzás, az asztúriai megközelítően se olyan hangsúlyos, mint Katalóniában a katalán.

20150908_181519

20150908_181625

20150908_181905

20150908_182237

20150908_182516

20150908_182550

20150908_182641

20150908_182932

20150908_182335

20150908_183319

20150908_183457

20150908_183523

20150908_183545

20150908_183607

20150908_183833

20150908_185716

20150908_190438

20150908_191724

20150908_194849

20150909_192548

20150909_192841

20150909_193023

20150909_193428

Reklámok