Andalúz hiánypótló – Flamenco

A következő napon áttettem a székhelyem Málagába, ahol a 2009-es emlékeket felidézve óhatatlanul nosztalgikus hangulat fogott el. Sajnos a város régi időket idéző, szép fasorral díszített központi sugárútja, az Alameda Principal (Fő Sétány), teljes hosszában fel volt túrva. Az építkezések miatt már kilenc évvel ezelőtt is kissé lelombozó volt a központba vezető út, de így végképp nem tudtam elterelni a gondolataimat arról, hogy mennyire pocsék első benyomást kelt a város. Azt azonban ezzel együtt is el kellett ismernem, hogy az óváros még mindig rendkívül karakteres és hangulatos. A térkővel lerakott szűk utcák, a hatalmas katedrális, és az egyik legszebb sétálóutca, amit valaha láttam, a Calle Marqués de Larios, gondoskodnak Málaga jellegzetesen egyedi hangulatáról.

 

A belvárosban járva szinte minden sarkon felbukkant egy-egy 2009-es emlékkép. Az Alameda Principal folytatásában, a kikötőben, fekvő parkban sétálva felidéztem, hogy anno mennyire lenyűgözött ez a zöld sétány a számomra akkor még szinte teljesen ismeretlen mediterrán növényzetével, illatával. A Plaza de la Merced széles terét szegélyező vendéglátóhelyeket pásztázva már nyoma sem volt annak az internet kávézónak, amiben az első blogom posztjainak egy részét írtam. A Calle Marqués de Larios – ősz lévén – ezúttal az andalúziára oly jellemző árnyékoló ponyvák nélkül, de változatlan eleganciával mutatta magát.

Málaga a 2009-es augusztusi Feria idején egy igazi buliváros volt, ahol az utcák mojitótól és tinto de veranótól ragadtak. Ehhez képest most csak annyi változást észleltem, hogy nem volt Feria, illetve az utcák sem ragadtak. Buli az viszont volt, minden este hajnalig. Központi fekvésű – az egyik óvárosi tér tőszomszédságában lévő – szállásom miatt ezt az alvásmennyiségem is megsínylette kissé. Az éjszaka kimaradt alvást így rendszeresen délutáni sziesztával egészítettem ki.

Az andalúziai látogatásom alkalmával pótlandó kulturális hiányosságok sorában egy flamenco előadás megtekintése volt a következő program. A képzeletemben felsejlettek a Spanyolorszgban játszódó, Az irányítás határai (The limits of control) című film emlékezetes flamenco jelenetének a képsorai. A főszereplő bejut egy próbára, ahol szinte teljesen egyedül, csupán a bár személyzetének társaságában, félhomályban, asztalra pakolt székek mellett nézi végig a rövid, három szereplős flamenco előadást. Valami hasonlóra vágytam én is.

A flamenco egy Andalúziából eredő zenés-táncos műfaj, a spanyol kultúra egyik jellegzetes alkotóeleme. A filmbeli jelenetből kiindulva mindenképpen valami kisebb bárba szerettem volna menni, így esett a választás a Tablao Los Amayas nevű helyre. A helyiséget úgy kell elképzelni, mint egy kisebb színháztermet, emelvénnyel, nagyjából talán negyven ülőhellyel, hátul egy bárpulttal. A belépőhöz jár egy pohár ital, így némi fehérbor társaságában élvezhettem az előadást. A terem korántsem volt tele, talán tizenöten ha lehettünk, így a keskeny, sűrű sorokba rendezett, szorosan egymás mellett lévő faszékeken viszonylag kényelmesen el lehetett férni.

 

Az előadás nagyjából egy órás volt. A flamenco szentháromságának (cante – ének, toque – zene, baile – tánc) megfelelően három táncos (két nő és egy férfi), egy énekes és egy gitáros alkották a fellépők csoportját. Mindegyik táncosnak volt egy-egy magánszáma, a végén egy-egy csúcsponttal. Először a két nő, a végén pedig a férfi következett. A táncok között rövid, kevésbé intenzív átvezetők voltak, illetve az utolsó csúcspont előtt volt egy hosszabb gitárszóló. Személy szerint nekem ez tetszett a legjobban az egész előadásból, bár az kétségtelen, hogy a táncosok hihetetlen energiát beleraktak a számaikba. Kőkemény fizikai munka ez. Összességében nem állítom, hogy ezentúl a flamenco lesz a kedvenc műfajom, de mint kulturális érdekesség tetszett.

Reklámok

Andalúz hiánypótló – A Naszridák palotái

Életemben először 2009 augusztusában jártam Spanyolországban. Akkor egy málagai központú andalúz csillagtúrával kezdtem ennek a sokszínű országnak a feltérképezését. Legközelebb 2016 májusában tértem vissza Andalúziába (immár Barcelonából indulva), azzal a céllal, hogy körülnézzek egy kicsit a Cazorla hegységben. Abban az évben ugyan érintettem Córdobát, Granadát, Jaént, Rondát és Málagát is, de Rondát leszámítva sehol nem töltöttem pár óránál hosszabb időt. Az Andalúziával kapcsolatos – lassan évtizedes –  addósságaim törlesztésére egy Angliában élő barátom málagai nyaralása nyújtott kiváló apropót.

20181002_084445

Amikor reggel 9-kor a granadai repülőtéren egy szál rövidnadrágban és egy vékony pulóverben kiléptem a 10 fokos levegőre, csak azért nem éreztem magam nagyon hülyének, mert már a gépen bemondták, hogy napközben 30 fok várható.  Hiába tudtam nagyjából, hogy mi vár rám, a kellemesen langyos őszi barcelonai levegőhöz képest mégis mellbevágó volt ez a hőmérsékletváltozás. Granada éghajlata a mediterrán és kontinentális vonásokat ötvözi. Az évnek ebben a szakaszában reggel már hűvös van, később azonban gyorsan emelkedik a hőmérséklet, ami akár a 30 fokot is elérheti. A kontinentális Spanyolország legmagasabb hegységének, a 3482 méter magas Sierra Nevadának, a tőszomszédságában fekvő Granada engem inkább emlékeztet egy dél-amerikai, mintsem egy spanyol városra. Talán az égetően tűzű nap, a hideg levegő és a hátterben magasodó kopár, havas hegység látványának Dél-Amerikára jellemzőbb kombinációja teszi ezt.

A délelőttöt az egykori mór negyed,  az Albaicín, bebarangolásával töltöttem. A Granada fő látványosságával, az Alhambrával, szemközti dombra épült sikátoros, fehérre meszelt házas, karakteresen andalúz városrészt anno 2009-ben az Alhambra mellett már nem maradt időm megnézni. A mostani látogatás érdekes kontrasztot képzett a lassan 10 évvel ezelőtti élményeimmel. Teljesen más szemmel látom már Spanyolországot. Egyrészt, ami akkor az újdonság lenyűgöző varázsával bírt, az mára megszokottá vált. Másodsorban pedig, mind kulturálisan, mind pedig nyelvileg sokkal otthonosabban mozgok Spanyolországban, mint első itteni kalandozásaim idején. Persze valószínűleg nem csak én változtam. A 2016-os, rövid látogatásom után újra meg kellett állapítanom, hogy Andalúzia kirakatvárosai végérvényesen a tömegturizmus áldozatául estek. Dél-Spanyolország olcsósága, és a világszínvonalú látnivalók kombinációja komoly vonzerőt jelent. Most, és 2016-ban is, nagyon feltűnű volt a városok zsúfoltsága. A 9 évvel ezelőtti emlékeim alapján Ronda például szinte már-már kihalt volt, míg két évvel ezelőtt egymást taposták az utcán a vezetett kínai turistacsoportok. Most az Albaicínt járva már meg sem lepődtem azon, hogy a Alhambrára, és a háttérben a Sierra Nevadára, teljes panorámát nyújtó San Nicolás tér teljes egészében a szedett-vedett hippik és batyus árusok felségterületévé vált. Amikor pedig odasétáltam a tér szélére, hogy megnézzem a kilátást, meglehetősen aggresszíven lettem arrébb hessegetve, mondván, hogy épp belelógok egy fényképbe…

Az emberiségbe vetett hitemet egy, csak helyiek által látogatott, menüs étteremben elfogyasztott paella és boquerones (sült halak) kombinációjából álló ebéd adta vissza. A délután hátralévő részét pedig az andalúz hagyományoknak megfelelően sziesztával töltöttem. Granadai látogatásom fő célja az Alhambra volt, annak is a Naszridák palotái része. Az Alhambra egy mór uralkodás alatt épült erőd és palotaegyüttes, aminek a legdíszesebb része a Naszridák palotái. Ez már 9 évvel ezelőtt is csak külön belépővel volt látogatható, ami a nagy kereslet miatt gyorsan elfogy az adott napra, így anno sajnálatos módon az Alhambrának talán pont a leglátványosabb részét kellett kihagynom. Eljött hát az idő, hogy ezt a hiányosságot bepótoljam.

Hiába dolgoztam ezúttal sokkal több tervezéssel, mint a 100%-ban improvizált 2009-es utamon, a Naszridák palotáiba már egy hónappal a látogatásom előtt elfogytak a belépők. Egyetlen opcióm az éjszakai vizit maradt. Az este 10-es időpontot egyáltalán nem bántam, sejtettem, hogy különleges hangulatot fog kölcsönözni a látogatásnak. A szállásomhoz közeli sarki pékségben vettem néhány empanadát vacsorára, majd az Alhambrának otthont adó dombra vezető hangulatos lépcsősorról megnéztem, ahogy a nap a narancssárgára festi a horizontot, majd lebukik a várost szegélyező távoli hegyek mögött.

Az Alhambra nappal turistáktól zsúfolt környéke a nap vége felé járva elcsendesedett. Az emberek hazafelé tartottak már. A palotákhoz vezető út egy parkon vezetett keresztül, ez természetközelivé tette az élményt. Még egy rókával is sikerült összefutnom, amit kicsit később láttam, ahogy beszökik az Alhambra kertjeibe. Korán érkeztem, így a szelíden lengedező, friss szellőben volt időm gyönyörködni az erőd magaslatáról nyíló éjszakai városi kilátásban. Az Albaicín és a San Nicolás tér felől még ebben a késői órában is sűrűn villogtak a fényképezőgépek vakui. Nem sokkal tíz előtt már komoly sor alakult ki a belépésre várakozó emberek között, majd pontban este tízkor megkezdődött a beléptetés.

A Naszridák paloátit három fő egységre lehet osztani: a Mexuar, a Comares és az Oroszlános palotára. A megtekintés is ebben a sorrendben történt. Próbáltam nagyon lassan haladni és kizárni a körülöttem lévő tömeget, hogy minél jobban el tudjak mélyülni a részletekben, és át tudjam magam adni a hely szellemének. Az első igazán látványos rész a Mirtusz-udvar volt, középen a mirtusz-sövénnyel körbevett tó, amiben tükrüződnek a palota márványoszlopai és boltívei. Ezután a Követek termébe lépve egy igazi ingerorgia éri az embert. Az egész teremnek a falaktól a mennyezetig tartó díszítése, és aprólékos kidolgozottsága szinte értelmezhetetlen és befogadhatatlan. A Két Nővér termébe vezető rövid szakaszon egy kisebb hídon át vezetett az út, ahonnan rá lehetett látni a paloták külső, zord, erődszerű részére. Ez gyönyörű ellenpontott alkotott a belső termek otthonosságával. A Két Nővér terem, ha lehet, még lélegzetelállítóbb volt; a grandiózus cseppkőboltozatot szemlélve szinte már szédültem. A palota csipkés ablakain kinézve a Lindaraja kert dús növényzete, és középen elhelyezkedő szökőkútja nyújtott némi megnyugvást a szemnek. Az éjszakai megvilágítás sejtelmes félhomályában elképzeltem, ahogy egykoron a palota női lakói puha léptekkel, nesztelenül, árnyékról-árnyékra suhanva végiglibbentek a csendes folyosókon. Ekkor viszont már egyre izgatottabb voltam, ugyanis a díszes termek labirintusának kijárata egyenesen az Oroszlános Udvarra vezetett. Aztán néhány lépés után egyszercsak ott álltam egy kilenc éve “üldözött” kép közepén. Körülöttem az udvart szegélyező oszlopliget, a földön négy, középre tartó vízvezető ér, középen pedig a szökőkútként funkcionáló tizenkét oroszlánszobor. Nagyon régen kerültem már ennyire turistalátványosság hatása alá. Egyre csak azt ismételgettem magamban, hogy “uff, itt vagyok az Oroszlános Udvarban!” Nem tudom pontosan hányszor jártam körbe, de elég idő telt el ahhoz, hogy a látogatók többsége már kimenjen, míg vígül csak páran maradtunk. Így abban a kiváltságban volt részem, hogy szinte emberek nékül, majdnem teljesen egyedül lehettem az Oroszlános Udvarban. Leültem a patio szélére egy márványoszlop mellé, és csak bámultam előre. Próbáltam befogadni a látványt. Végül összesen másfél órát töltöttem a Naszridák-palotáiban, ahonnan gyakorlatilag az épületet záró dolgozók dobtak ki.