Mallorca

A Martin i Soler hullámról-hullámra ugrált a víz a felszínén, pedig nem volt egy kis hajó: gyomrában kamionok tucatjai lapultak. A hatalmas hullámok minden egyes becsapódás alkalmával hangos dübörgéssel rázták meg a komp oldalát. Sötét volt, fújt a szél, és esett az eső. A Földközi-tenger meglehetősen barátságtalan arcát mutatta ezen az éjszakán. Mindeközben a Salon Neptuno nyílt alvóterem utazóközönsége a hajó és az elemek küzdelmével mit sem törődve nyugodtan szundikált a kényelmes, vízszintesre dönthető, hatalmas bőrfotelekben. Mit szundikált, fülsértően horkolt!

Hajnali fél öt volt, amikor végre befordultunk az Alcúdiai-öbölbe. Az utaskísérő hölgyek felkapcsolták a villanyt, és bemondták, hogy hamarosan megérkezünk Mallorcára. Az eső is elállt már, az ég derült volt, a levegő friss, hűvös, én pedig a nyitott fedélzetről bámultam a parton lévő települések fényeit, ahogy közeledtünk Port D’Alcudiához.

Pár éve jártam már Mallorcán (még otthonról), akkor is bringázni jöttem. Ezúttal viszont nem Palma de Mallorca (a sziget fővárosa), hanem a vele átellenes, északkeleti oldalon lévő Alcúdia volt a cél. Az ok prózai: Semana Sanata (Húsvét) lévén az egyébként nevetségesen alacsony repjegyárak az egekben voltak, én viszont mindenáron szabadulni akartam Barcelonából. Így jött képbe a Baleária hajózási társaság, ami elsősorban a Földközi-tengeri közlekedésben érdekelt, de van Karib-tengeri kirendeltsége is. Barcelonából indulva a Baleár-szigetek négy fő tagjára, Mallorcára, Menorcára, Ibizára, illetve Formenterára lehet eljutni. Az út Mallorcára nagyjából 6 óra, viszont ahol megtérül a repőlőhöz képest hosszú utazás és az annyira egyébként nem olcsó jegy, az a bringaszállítás, ami ingyen van. Az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy a kinézett napon nem Palmába ment a hajó, csak Mallorca másik kikötőjébe, Alcúdiába. A város lecsekkolása után egy szemvillanás alatt döntöttem. Egyáltalán nem baj, ha nem a nagyvárosias Palmában leszek, hanem a sokkal kisebb nyaralóvárosban, Alcúdiában. Így a szigetnek azon részeit is be tudom járni, amiket anno a nagy távolságok miatt Palmából már nem értem el. Legfeljebb ki kell hagynom a világ egyik legjobb tengerparti autóútját, cserébe viszont meg tudom csinálni végre híres szerpentint, a Sa Calobrát.

A reggeli 6-os érkezés olyan szempontból sajnos nem volt ideális, hogy a gigantikus turistaparkban lévő szállásom 24 órában üzemelő portáján csak annyit vetettek oda sértődötten, hogy 8 előtt ne nagyon számítsak semmire, akkor nyit a check-in. Az addig hátralévő két órát a tengerparti sétányon töltöttem, aminek különlegesen nyugodt hangulata volt ebben a korai órában. Mikor már eléggé kihűltem a 10°C körüli reggeli hűvösben, és a napfelkelte fotózással is végeztem, visszamentem a portára, ahol már csak úgy 9-ig kellett várnom, mire az addigra megérkező személyzet nagyjából végzett a dosszié rendezgetéssel, reggeli kávézással és trécseléssel. A mai napig nem tudom, hogy hivatalosan hány órától lehet elfoglalni a szobákat, de ekkor már olyan arckifejezéssel mentem oda a pulthoz, hogy egyből kaptam egy kulcsot…

Az apartman épületéhez vezető úton elég furán éreztem magam. A reggeli hűs levegőn álldogálás miatt kissé átfagyva, kabátban, sapkában közlekedtem miközben az angol és német turisták rákvörösre égve napoztak a medencék mellett bikiniben meg fürdőnadrágban… A szigeten amúgy is átvették a hatalmat a guirik, az országúton a bringások között alig lehetett spanyol szót hallani, mindenhol az angol meg a német dominált.

A szobába érve kiderült az, amit addig is sejtettem: fűtés (és meleg ágynemű nincs), hideg az viszont van. Az északi tájolású apartmanból gyönyörű kilátás nyílt a sziget északi oldalán húzódó, mintegy 1000 méter magas Tramuntana hegyláncra. Az elsőrangú kilátást biztosító tájolás hátulütője, hogy napfény sosem éri a lakást, ami fűtés nélkül, a tradicionálisan gyenge spanyol szigetelés mellett, és a március végi 10°C körüli esti hőmérséklettel nem igazán ideális párosítás.

Rövid alvás után bevetettem magam a város központjába, ahol a fő sétálóutcán megtaláltam azt az éttermet, ami a következő napokban a törzshelyemmé vált. Összehaverkodtam a brazil pincérrel, akinek az volt az első napja, Teneriféről jött át, ahol már lehúzott vagy 10 évet. Ő is elpanaszolta, hogy milyen rohadt hideg van a szobájában, és hogy Tenerifén nem ehhez szokott hozzá. Pedig emlékeim szerint télen ott sincs kifejezetten meleg esténként a lakásban…

Az első nap délutánján már csak egy kis ebéd utáni átmozgató gurulásra maradt idő meg energia. Az, hogy Mallorca az országúti kerékpározás paradicsoma, nem csak egy jól hangzó szlogen, hanem maga a valóság. A húsvétra való tekintettel a szigetet valósággal ellepték a bringások. A sík szakaszokon 20-30 fős bolyok álltak össze könnyedén, soha nem kellett aggódni, hogy az embernek egyedül kell törnie a szelet. A kezdeti unalmas és forgalmasabb szakaszok után sikerült egy kellemes dombságban húzódó, alacsony forgalmú utakon vezető kört kanyarítani. Mindehhez a klasszikusan mediterrán, de a maga jellegzetességében mégis változatos díszletek adták a hátteret. Kőkerítésekkel szegélyezett keskeny utak, olajfa ültetvények, zöldellő földek és a távolban ezer méteres kopár hegyek. A rengeteg táblával jelzett túraútvonal és a kifogástalan minőségű aszfalt pedig már csak hab a tortán…

A második napra a Sa Calobra meghódítását terveztem, ami a egy különleges csemege, igazi bringás klasszikus. A Sa Calobra nem más mint egy cala, azaz meredek sziklafalakkal körbevett, védett öböl. Jellemző előfordulási helyei azok a partszakaszok, ahol a szárazföld egy függőleges töréssel zuhan a tengerbe. Ez a fajta öböl megtalálható mind Mallorcán, Ibizán, vagy akár a Barcelonához közeli Costa Braván. Ami a Sa Calobrát bringás szemmel nézve különlegessé teszi, az a Tramuntana hegység 700 méter magas hágójából a tengerszintre vezető, 12 km hosszú lélegzetelállító szerpentin. Az 1933-ban átadott útszakasz megtervezéskor a spanyol mérnökök nem szűkölködtek a képzelőerőben. A hegyoldalban valami egészen hihetetlen módon kacskaringózó út műszaki megoldási között olyan trükkök lelhetők fel, mint a nyomvonal saját magát való keresztezése egy aluljáró segítségével, vagy éppen egy masszív sziklafal átfúrása.

Anno 2012-ben messziről már megcsodáltam a szerpentint, íme egy kis visszaemlékezés az archívumból:

Volt egy ígéretes település 12 km-re lent a parton…csak előbb fel kellett mászni egy 700-as hágóra, hogy utána a túloldalon le lehessen zuhanni az öbölbe. Hát, a hágót még bevállaltam, mert csak 2.5 km volt, és talán 100-150 szint, de a túloldalát látva világossá vált, hogy én oda ma nem fogok lemenni. Már ránézésre is szenzációs, sziklafalba vájt szerpentin vitt le a partra végeláthatatlan hosszan, és elég meredeken. Nekem pedig a sziget legkeményebb, majd 900-as hágója után nem volt kedvem még egy ilyen challenge-be is belevágni, mellesleg az idő is szorított.

Az országúti bringások számára a Sa Calobra teljesítése egyfajta zarándokút. Elég, ha annyit mondok, hogy a Straván (népszerű online edzésnapló és közösségi oldal) 20.000 fölötti teljesítő van beregisztrálva a szerpentinre. Összehasonlításképp Barcelonában a legjártasabb útvonalakon 3000 körüli, míg otthon pár száz felhasználó van följegyezve. Miután tömött a bolyokban haladó, autók által feltartott bringások között leérünk a tengerszintre, az öbölbe, indulhat a piknik. A parton éttermek tucatjai sorakoznak, tele bringásokkal, a teraszokról pedig remek kilátás nyílik a tenger irányába. A környezet maga a mediterrán esszencia. A ciprusfélékkel tarkított köves hegyoldal által védett öböl türkizkék vize fürdésre csábítja az embert. A látványt és az érzést már csak azért is illik alaposan kiélvezni, mert a Sa Calobra esetében a munka és a szórakozás az illendőtől eltérő sorrendben kerül elvégzésre. Ha egyszer úgy döntöttünk, hogy leereszkedünk a szédületes szerpentinen, az egyetlen lehetséges visszaút ha a 12 km hosszú, 700 m szintemelkedésű utat visszafelé is teljesítjük, ezúttal mászva.

A Tramuntana egyébként szerencsére nem csak a Sa Calobráról szól. A hegységet járva élvezetes, látványosabbnál látványosabb hegyi utakon tekereghetünk szenzációs panorámában gyönyörködve. Minden országúti kerékpározást kedvelőnek szigorúan ajánlott. 🙂

A harmadik napon a fő program a terepfutás volt, hogy a bringázás mellett egy másik kedvelt időtöltésemnek is hódoljak. Sokat nézegettem a képeket meg a térképet, míg végül az Alcúdiához viszonylag közeli, látványos kilátással és izgalmas mászással kecsegtető 1103 méter magas Puig Tomir-t néztem ki magamnak. A megközelítését a kalandfokozatot növelvén bringával oldottam meg. Ez egy 19 km hosszú könnyed tekerés volt nagyjából sík terepen a szállásomtól a hegyre vezető turistaút bejáratáig. A dolognak volt azonban pár hátulütője is. Amellett, hogy futócipőben hajtottam a patentpedált, se bringás nadrág, se bukó nem volt nálam, plusz a bringát is el kellett rejteni, valamint hozzáláncolni egy fához.

Miután gondosan leparkoltam a bringát kezdődhetett a móka. Nagyjából 1000 m szintet kellett mászni 8 km-en a csúcsig. Nem voltam már éppen friss az előző napok után, de élveztem a futást, és főleg a változatos útvonalat. A sűrű erdőből először egy szép mező szélén álló turistaházhoz értem, ami után jött a magashegyi környezet, a sziklavilág. Az előzetesen beharangozott láncos szakaszt szinte észre se vettem, bár ebben az is szerepet játszott, hogy odafent erős és hideg szél fújt ami miatt elég gyorsan haladtam. Mire felértem kezdett egészen elromlani az idő, északnyugati irányból fenyegető felhők közeledtek. A rendkívül tagolt, köves terepen mind a tájékozódás, mind pedig a haladás meglehetősen nehéz volt. Nagyjából egy időben értem a csúcsra egy családdal, ahol a fickó épp azt fejtegette, hogy már vagy egy tucatszor mászta meg ezt a hegyet, de alig pár alkalommal látta tiszta időben. Ideális körülmények között a csúcsról remek panoráma nyílik a Pollençai- valamint az Alcúdiai-öbölre. Még a szállásomnak helyet adó turistaparkot is be tudtam azonosítani, ami abból szempontból nem csoda, hogy a szállás erkélyéről is ki tudtam bogarászni a Puig Tomirt az előzetes tervezgetések során. Azért szép időben látványosabb lett volna a kilátás. A felhőkre való tekintettel nem variáltam a lefelé vezető utat, végig ugyanazon az útvonalon ereszkedtem le ahol feljöttem. Sajnos a viszonylagos edzetlenségem miatti fáradtságom a visszafelé úton megbosszulta magát. Egy kövekből kirakott mesterséges ösvényen megbotlottam és egy irgalmatlanul nagyot sikerült hasalni, a végén állon csúszással kombinálva. Az államnak nem lett semmi baja, de a tenyeremet csúnyán lezúztam, a térdemen pedig még egy hónappal az eset után is érzem ütés helyét. Szerencsére komoly baj nem lett belőle, de kellett vagy 15 perc elmélkedés az élet értelméről mire újra meg tudtam mozdulni. Végül kicsit szenvedve ugyan, de le tudtam futni a hegyről, és haza is tudtam tekerni.

Sok mindent már amúgy se terveztem volna az utolsó nap délelőttjére, mivel délután kettőkor indult vissza a komp Barcelonába, de az előző napi esés végképp gondoskodott róla, hogy a kisboltba való lebicegésen kívül ne nagyon vágyjak semmire. Hazafelé még a hajóról meg lehetett csodálni Mallorca északi partjának vadságát, valamint Barcelona ipari kikötőjét, ahogy tankerek, teherhajók, és óceánjárók mellett húzunk el, miközben a nap szépen lassan elbújik a Montjuïc mögött.

Az esést leszámítva Mallorca másodszor is jól vizsgázott, talán még jobban is mint elsőre. Alcúdia bár igen turistás, de Palmához képest még így is egy nyugodt kisváros. Bármikor visszamennék a szigetre, és nem kérdés, hogy vissza is fogok, főleg ha a Barcelonából induló nevetségesen olcsó repjegyekre gondolok.

Bevallom őszintén ebből a szempontból nagyon szerencsésnek érzem magam, mert eddig bármerre mentem Spanyolországban, mindenhol csak jólérezni tudtam magam. Igaz, hogy Barcelonával már a kezdetektől fogva nem voltam túl nagy barátságban (erről majd talán később írok bővebben is), de szerencsére van élet Barcelonán kívül is, Spanyolország pedig egy fantasztikus hely és imádom fölfedezni.

Reklámok

Ibiza

Hogy mi szél hozott Ibizára? Még a szeptemberi Pireneusok Maraton rajtszámátvételekor akadt meg a szemem egy szórólapon, ami egy november első hétvégéjén megrendezésre kerülő futóversenyt hirdetett. “Ibiza Trail” – állt a címben. A képen egy futónő haladt meredeken fölfelé, a háttérben türkizkék vízbe zuhanó meredek sziklafalak által szegélyezett idilli öböllel.

Ibiza. Ez a név egyet jelent a pezsgő éjszakai élettel, féktelen partizással, drogokkal, strandolással és a tűző napon henyéléssel. A sztereotípia olyannyira igaz, hogy maguk a spanyolok sem tekintenek rá másként, mint egy partiszigetre. A kollégák egyből el is kezdtek cikizni amikor kiderült, hogy Ibizára megyek. Sorban jöttek az olyan megjegyzések, hogy “Ibiza a sport bölcsője: a horizontális sportoké”, meg hogy azért ne essek majd túlzásba a drogokkal. Ezeket követték a koktélozási jótanácsok, majd a visszafogottabbak kifejtették, hogy soha nem jártak még Ibizán, mert egyszerűen nem vonzza őket ez a világ. A legjobb viszont az a kérdés volt, hogy minek megyek Ibizára, ha már úgyis elment onnan az összes guiri. Na, mondom, pontosan ezért! 🙂

Ezek után már tényleg kíváncsi voltam, hogy mit tud számomra nyújtani ez a sziget. Már akkor pozitív előérzetem volt, amikor a repülőgép ablakából néztem ahogy a felkelő nap első sugarai beragyogják a tengert miközben épp elhúzunk Mallorca mellett. Ibiza a Földközi-tenger nyugati – Spanyolországhoz közel eső – részén található Baleár-szigetek harmadik legnagyobb tagja Mallorca és Menorca után. A Baleár-szigetek Spanyolország egyik autonóm tartománya, fővárosa a mallorcai Palma de Mallorca. A szigetcsoportot a következő szigetek alkotják: Mallorca, Menorca, Ibiza, Formentera, Cabrera. A szigeteken a katalán különböző dialektusait beszélik a spanyol mellett.

Reggel 7:30 körül érkezett meg a gépem Ibiza repterére egy alig 40 perces út után. Itt azért megjegyezném, hogy ami Magyarországról egy luxusnyaralás, az Barcelonából indulva egy 43 eurós út oda-vissza, és még csak nem is a legolcsóbb jegyeket vettem, szóval finoman szólva sem az elérhetetlen vágyálom kategória. (A hajnali reptérre taxizásra majdnem többet költöttem, mint a repjegyre…)

A sziget fővárosába – amit szintén Ibizának, illetve katalánul Eivissa-nák hívnak – bebuszozva már kora reggel is kellemes hőmérséklet, gyönyörű napsütés és a kikötő öblével szemközti zöld dombok előterében úszó párafelhők impozáns látványa fogadott. Hiába Barcelona kellemes klímája, Ibizára érkezve érezhető a változás, és október végén- november elején azért jól tud esni az embernek a meleg és a napsütés.

A szállásom nem a fővárosban, hanem a sziget északi részén található Sant Antoni de Portmany-ban volt. Innen indult ugyanis az említett futóverseny, ezen kívül pedig a szervezők egy bringakölcsönzőt is üzemeltetnek itt, így minden adott volt a jó szórakozáshoz. Az odajutás nem túlságosan komplikált, meglepően jó a sziget tömegközlekedése.

A versenyig lévő két napban egy csúcsszuper országúti bringával bejártam szinte az egész szigetet, ami egyébként országúti kerékpározásra ideális: sok a jó minőségű, alacsony forgalmú mellékút, a terep pedig haladós. A sziget legmagasabb pontja 475 méterrel emelkedik a tenger szintje fölé, így hegyekről nem beszélhetünk, a kellemes dombvidéken nem kell órákon keresztül küzdeni egy-egy emelkedővel, adott a gondtalan suhanás. És bármilyen meglepő, lehet találni olyan eldugott, távoli sarkokat, ahol szinte megállt az idő. A fehérre meszelt falú, lapostetős, vidéki házikóból népviseletben kicsoszogó parasztnéni látványa ugyanúgy Ibizához tartozik, mint a nagyobb városok kikötőiben sorakozó méregdrága luxusjachtok. A sziget pedig gyönyörű, egy természeti kincs, egy igazi mediterrán klasszikus, nálam előzi Mallorcát is. Nincsenek holdbéli, kietlen, kopár tájak, a horizontot barátságos, zöld dombok uralják, erdőkkel, gondozott földekkel, a partot pedig látványos sziklafalak és apró öblök szegélyezik.

A verseny előtti napon a sziget partvonalát követve letekert hosszú kör minden idők egyik legszebb útvonala volt, amit teljesítettem. Az egyik kedvenc műfajom ez a fajta felfedezés, amikor önerőből egy nap alatt hatalmas távolságot teszel meg, testközelből érzed a tájat, de mégse sietsz, van időd elmerülni az eléd terülő látvány szépségében. Egyfajta intenzív utazás ez, ami során annyi élmény sűrűsödik egy napba, hogy a végén teljesen valószerűtlennek tűnik, hogy mindez ilyen rövid idő leforgása alatt történt.

A sziget érdekes egyvelege a nyugodt, eldugott, természetes valamint a végletekig turistás helyeknek. A három nagyváros – Eivissa, Sant Antoni de Portmany és Sant Eulalia mellett számtalan olyan “település” van, ami szinte csak egy tengerparti szállodasorból áll. Ezek a helyek holtszezon lévén egytől-egyig szellemváros képét festették, gyakorlatilag teljesen üresek voltak, és minden zárva volt. Ha valaki távol akarja tartani magát a tömegturizmussal járó zsivajtól és zsúfoltságtól, valamint a tengerparti szállodák mesterkélt környezetéről, arra is van lehetőség. A szigeten számtalan eldugott, apró – jellemzően sziklafalakkal határolt – öböl (úgynevezett cala) található, ahol idilli körülmények között lehet strandolni. Ezt a november eleji melegben és verőfényes napsütésben sokan ki is használták. Az is kiderült, hogy szállást se csak a hatalmas tengerparti hotelekben lehet találni. A mellékutak mentén haladva belebotlottam jópár csendes, nyugodt, mesébe illően szép zöld környezetben felépített apartmanba, azok részére akik kicsit exkluzívabb élményre vágynak.

Hogy kicsit rátérjünk az éjszakai életre is, arról sajnos nem tudok mit mondani, mert egyrészt nem érdekel, másrészt pedig minden klub, amit láttam, zárva volt. Csakúgy mint az éttermek fele. Viszont már a zárva lévő klubok, valamint a kikötőben árván ringatózó “Fishing Tour” feliratú hajók száma is erősen sejteti, hogy mi mehet itt főszezonban. De jobb ez így nyugodtan, inkább nem is akarom tudni, hogy milyen lehet, amikor minden tele van részeg angol meg német turistákkal…

Számomra Eivissa – a főváros – is egy nagyon kellemes meglepetés volt. Őszintén szólva arra számítottam, hogy csak valami mesterkélt, kizárólag tengerparti hotelekből, éttermekből és klubokból álló művárost fogok itt találni, de ennek pont az ellenkezője történt. Ibizának a legjobb értelemben vett ízes, remek hangulatú, hamisítatlan mediterrán jegyeket hordozó óvárosa van, tilos kihagyni ha valaki erre jár.

A két nap bringázás után következett a 21 km hosszú terepfutóverseny. A szeptemberi Pireneusok Maraton után talán ha ötször futottam összesen, szóval maradjunk annyiban, hogy nem ez volt életem legacélosabb teljesítménye, de ez most nem is erről szólt. Hogy mennyire vettem komolyan a témát, azt jól mutatja, hogy igazából azt se tudtam, hogy hánykor van a rajt… 😀 Kicsit meg is nyúlt az arcom, amikor fél kilenckor lesétáltam a szállásomról a tengerparti sétányra, és már messziről hallottam ahogy ahogy üvölt a speaker, meg szól a Vangelis… 😀 Szerencsére kiderült, hogy ez csak a maratonisták rajtja, mi csak 10-kor indulunk, szóval mehettem vissza aludni. 🙂

Maga a verseny nagyon kellemes volt, az útvonal pontosan azt hozta, amire számítottam, a szervezők maximálisan kihasználták hely adottságait: terepfutás volt ez a javából! Rövid, de meredek emelkedők, szűk szurdokvölgyek aljában vezető, technikás ösvények, bokatörő, köves lejtők, látványos, tengerparti sziklákon vezető útvonal, szép kilátások, eldugott strandok, tengerillat, hangos szurkolócsoportok. Azon mosolyogtam magamban, hogy elég nagy volt a váltás ahhoz képest, hogy versenykörülmények között nyár eleje óta kizárólag a Pireneusokban futottam, de ez így volt jó. 🙂

Ibiza tehát jelesre vizsgázott, bőven van itt látnivaló a sport és a természet szerelmesei számára is, holtszezonban erősen ajánlott! Búcsúzóul pedig mindenképpen meg kell említenem azt az asztúr éttermet, amit a tengerparti sávban lévő extrém turistás éttermek vonalát elhagyva, két utcával feljebb találtam. A maga egyszerűségében nagyszerű 4 fogásos ünnepi menü, a végén az Hojaldre de manzana-val, az utóbbi idők talán legmeghatározóbb kajálós élménye volt számomra… 🙂

20151030_070458

20151030_082037

20151030_163055

20151030_163123

20151030_181338

20151030_181408

20151031_075555

20151031_090554

20151031_095402

20151031_095412

20151031_101056

20151031_101516

20151031_104333

20151031_105850

20151031_110523

20151031_114905

20151031_120045

20151031_120953

20151031_121314

20151031_122639

20151031_130729

20151031_131937

20151031_131946

20151031_135958

20151031_140146

20151031_140436

20151031_142555

20151031_144516

20151031_153454

20151031_154917

20151031_160632

20151031_160911

20151031_170850

12189808_1666832356891783_4312643490411261209_n

20151030_140013

Andorra – Vuelta nézés

Aigüestortes után Andorra felé vettem az irányt, ahol szeptember első hetében komoly eseménytorlódás volt. Itt rendezték meg a mountain bike világbajnokságot, valamint a Vuelta legnehezebb hegyi szakasza is erre ment. És mindez egybeesett a vakációmmal. 🙂

Andorra Európa legnagyobb törpeállama, Spanyolország és Franciaország határán, a Keleti-Pireneusokban található. Államformája hercegség, hivatalos neve Principat d’Andorra, azaz Andorrai Hercegség. Fővárosa az ország közepén fekvő Andorra La Vella. (A vella egyébként öreget jelent.) Hivatalos nyelve a katalán. Magamban azzal szoktam hülyéskedni, hogy nem ismerek még egy olyan országot, ahol az egy négyzetkilométerre eső magashegységek száma ennyire magas lenne, tekintve, hogy az ország 100%-a Pireneusok 2-3000-es csúcsai között fekszik. Talán emiatt is van az, hogy Andorrában a természeti kincsei ellenére mindig van egy kis bezártság érzésem. Az összes lakott terület (beleértve a zsúfolt fővárost, Andorra la Vellát is) keskeny völgyek mélyén húzódik, meredek hegyoldalakkal körbevéve minden oldalról, amik a maguk 3000 méter körüli magasságával emelkednek az ember fölé, szinte összenyomva az apró településeket. Andorra nekem egyébként már az első látogatásom alkalmával is kicsit csalódás volt. Spanyolország felől érkezve jellegtelen ipari területeken keresztül vezet az út a fővárosba, ahol a hegyvidéki báj legfeljebb a hegyoldalakban látszódó hihetetlen helyekre épült házakban nyilvánul meg: Andorra la Vella egy modern, nem túl szép, nem túl stílusos, zsúfolt, forgalmas nagyváros. Állítólag itt olcsóbb vásárolni mint Spanyolországban, ezért a derék katalánok télen síelni, nyáron meg shoppingolni járnak Andorrába. Az országban járva egyébként olyan érzése van az embernek, mintha Spanyolország (vagy Katalónia) meghosszabbítása lenne. Azon kívül hogy – ellenőrzés nélkül – átjössz egy határátkelőn, szinte semmi nem változik. Bár a hivatalos nyelv itt a katalán, mindenki beszél spanyolul, pont mint Katalóniában.

Ottlétemkor a parányi ország zsúfoltsága a szokásos mértéknek a többszörösérő nőtt, köszönhetően a egymást érő sporteseményeknek. TV társaságok kamionjain, pihenőnapjukon átmozgató edzést végző bringás csapatokon keresztül vezetett az utam Arinsal-ig, a főváros közelében lévő kisebb faluig, ahol a szállásom volt.

Spanyolország akkor már két hete Vuelta lázban égett, nekem is nagy kedvem lett volna lemenni Andalúziába megnézni a híres spanyol körverseny pár szakaszát, de ez a távolságok miatt ezúttal nem volt kivitelezhető. Nem úgy mint a Barcelonához közeli Andorrában, ráadásul itt rendezték most a Vuelta legkeményebb hegyi szakaszát négy első és egy kiemelt kategóriás mászással.

Megérkezésem másnapján az Arinsal-hoz közeli Coll d’Ordino hágót néztem ki magamnak helyszínül, ez a versenyzőknek a második hegyük volt aznap. Nagyjából egy óra alatt fel is tekertem montival szép komótos tempóban. Vicces volt, mert a Cross Country szakágat művelő montisok közül is edzettek jópáran ezen a hegyen. Még a mászás elején tartottam amikor utolértem két “sétálgató” outist, minket meg dupla sebességgel büntetett hátulról egy profi XC-s, aki szemmel láthatóan csak egy nyugodt átmozgatós tempót tolt. Persze tudtam előre, hogy mi lesz a forgatókönyv: az egyik outis srác azon nyomban kilőtt, és elkezdett tapadni a profi montisra, a haverja meg egy “jajj ne” sóhajtással fejezte ki gondolatait… 😀 Én megfontolt öreg rókaként nem mentem bele a játékba, nem fogok olyasvalakivel az életem árán versenyezni, aki a szakág világbajnokságán indul… 😀 Bár az igaz, hogy addigra már begyűjtöttem az elképzelhető legnagyobb bókot, amikor a VB helyszínén – La Massanaban – egy nő megkérdezte tőlem, hogy én is VB-n indulok-e… 😀

A mászás bár hosszú volt, mégis jól szórakoztam, mert útközben helyenéknt lélegzetelállító panoráma nyílt a környező hegyekre, és az alattunk elterülő völgyekre, meg mégiscsak egy olyan hegyet másztam amin egy óra múlva a profi outisok fognak majd feljönni. A felső régió kanyarjaiban már gyűltek a nézők, akik minket, amatőröket is úgy bíztattak, mintha a peloton jött volna. Az egyetlen gond csak annyi volt, hogy egy óra mászás után felértem egy 2000 méteren lévő hágóba, ahol előreláthatóan még egy órát el kellett tölteni, mire megérkezik a mezőny, és mondjuk úgy, hogy nem volt az a klasszikus strandidő. A “srácok” ráadásul még késtek is az előrejelzéshez képest, bár szerencsére néha azért előbújt a nap a felhők mögül, hogy kicsit átmelegítse a megfagyni készülő testemet. Maga az esemény, azaz ahogy elmentek a bringások, nem tartott tovább két percnél. Először ketten jöttek valami elképesztően brutális tempóban sprintelve a hegyi befutóért, mögöttük egy kisebb grupettó szintén elég jó tempóban, majd a főmezőny és végül a leszakadozott “hullák”. Miután az utolsó versenyző is eltűnt a hágó túloldalán perceken belül kiürült a hely. Azon gondolkoztam, hogy elmenjek-e a befutóhoz, ami még pont elérhető távolságban volt, de annyira későre volt jósolva és olyan fura idő volt, hogy inkább nem kockáztattam, és a hátralévő időt a hegyen montizással töltöttem. Az viszont biztos, hogy ha legközelebb nagy körversenyt nézek helyszínről, akkor hegyi befutóhoz megyek, úgy talán jobban át lehet élni a hangulatát. Ettől függetlenül a Vuelta nézést – mint programpontot – ezzel kipipáltam.

20150901_143413

20150902_104153

20150902_105010

20150902_105200

20150902_105642

20150902_124332

20150902_124411

20150902_131509

20150902_131956

20150902_133755

20150902_133813

20150902_145124

20150902_152737

20150902_153557

20150902_160510

20150902_162557

20150902_163346

20150902_163415

Katalán tájakon

Van abban valami megfoghatatlanul jó érzés amikor hajnalban még alszik város, lágyak a kontúrok, friss a levegő, de te már a bringád nyergében szeled az üres utcákat, hogy odaérj a reggeli találkozóra. Errefelé kissé mások a szokások, a hosszú körökre bőven reggel 8 előtt indulnak a csoportok.

Kicsit később már a kellemes dimbes-dombos vidéken surrognak az országúti kerekek, a Montseny felé tartunk. Granollers, közli tárgyilagosan a tábla, én meg csak mosolygok magamban: sokszor hallottam már sportközvetítések során ezt a nevet. Mindig olyan furcsán egzotikusan hangzott. A hosszú mászás során valószerűtlenül zöld környezetben haladunk, bent vagyunk a Montseny szívében. Az idő kissé felhős, borongós, de pont ez adja a sejtelmes hangulatát. Az eldugott hegyi étterem életébe színt visz a nagy bringás csapat; bő egy órás szendvicsezés, kávézás után jöhet az ereszkedés. Hazafelé már a part menti hegység extravagáns mediterrán szerpentinjein száguldunk.

Április környékén volt a fordulópont, amikor végre igazán belevetettem magam a környék megismerésébe. Itt szinte minden egyes bringázás egy utazás, ahol valami újat lehet felfedezni. Ez – ennek minden örömével és bosszúságával együtt – egészen más dimenzióba, motivációs szintre helyezte számomra tekerést. Ráadásul tavasszal az idő is tökéletes volt, se túl meleg, se túl hideg. Barcelona közvetlen környéke pedig tele van rejtett kincsekkel. A vidéket a pengeéles hegygerinceken sorakozó lapos tetős hétvégi házak, ciprusokból álló fasorok, díszes csempével kirakott kőkerítések, az eldugott völgyek oldalában merészen kiszögellő régi kastélyok gazdagítják. De találni kis tavacskát, méregzöld, buja vegetációjú, szűk szurdokvölgyeket, hegyvidéki hangulatot árasztó sziklás ösvényeket… A tavaszi táj pedig szolgáltatott egy-két olyan pillanatot, amikor éreztem, hogy kezd a szívemhez nőni ez a vidék.

Amikor reggel korán kelsz, hogy megnézd ahogy a város mögött a tengerből felkel a nap, és a szürke épületeket beragyogják a narancsos sugarai…aztán kicsit később már egy hegycsúcsról tekintesz körbe, korán van még, reggeli köd lepi el a zöld völgyeket, szinte kísértetiessé változtatva a tájat…vagy éppen amikor egy hosszú nap végén a Titkos Kilátóból pont elcsíped ahogy a nap utolsó sugarai eltűnnek a Montserrat extravagáns sziklatömbje mögött…mind emlékezetes pillanatok.

Sajnos ennek a negyedét se adják vissza a képek…

20150405_121000

20150405_145145

20150405_145617

20150423_201456

20150501_065828

20150501_074905

20150501_080611

20150501_081808

20150516_103100

20150526_200032

20150530_085505

20150530_091511

20150530_115329

20150531_091442

20150530_085053[1]

Garraf Extrem/Vilafranca MTB Ultramaraton

A helyi bringás újság – a Solobici – hátsó részében van egy oldal, ami az adott havi versenyekből tartalmaz egy kivonatot egyfajta műsorfüzetként. Két Barcelonához közeli eseményen akadt meg a szemem. Az egyik a Garraf Extrem volt, a másik a Vilafranca MTB Ultramaraton. Elsősorban nem is maga a versenyzés motivált, sokkal inkább az új tájak megismerése és a szocializálódási lehetőség.

Garraf Extrem

Hetven km, 1700 m szintemelkedés. Ez annak, aki kicsit is jártas a mountain bike világában semmiképp nem számít extrémnek, tehát jogosan merül fel a gyanú, hogy valami trükk van a dologban. És valóban. 🙂

Garraf Extrem

Maga a rendezvény elég családias léptékű, legalábbis a nagy hazai maratonokhoz, és pár külföldi megamaratonhoz (Garda, Salz) képest mindenképpen: kicsit kevesebb mint 300 induló volt. A központnak a Barcelonától nagyjából 1 órányi vonatozásra lévő Cubelles városa adott otthont. Ez egy tipikus “épített tengerparti turistaparadicsom”, ahol van egy szépen megcsinált tengerparti sétány, mögötte meg ott sorakoznak a nyaralóként funkcionáló tengerparti sorházak, amiket csak azért lehet megkülönböztetni egymástól, mert van rajtuk házszám, vagy valami név… Dögunalom az egész…

Bringával azért nem volt rossz a rajt után bemelegítésképp végigsuhanni a sétányon, majd hamarosan elkezdődött a vadulás. Ha nem kellett volna a kormányba kapaszkodni bizonyára a szememet dörzsöltem volna ámulatomban a pályát látván. A mountain bike maratonok világában meglehetősen atipikus nyomvonalon haladtunk: egynyomos, szűk, sziklás, igen-igen technikás, az ember tudását jócskán próbára tevő ösvényen másztunk fölfelé. Nagyjából mintha a Kevélyre kellene föltechnikázni. Csak mosolyogtam magamban, hogy az oké, hogy én direkt keresem a hasonló ösvényeket, de akkor ezek szerint más is szokott ilyen helyeken bringázni? 🙂 A probléma csak a tempóval volt, ebben ugyanis állandó nézeteltérésben voltam a körülöttem lévőkkel. Ők velem ellentétben a vízszintesebb, kevésbé nehéz részeken mentek gyorsabban, míg a meredekebb, trükkös részeken lassabban. Én viszont próbáltam pihenni kicsit ahol lehet, a technikás részeken meg jobban beletapostam, hogy legyen lendület ami segít a terepakadályok leküzdésében.

Az első lejtő is vicces volt, ekkor még megvolt az erő és az önbizalom, hiába láttam, hogy sorra szál le mindenki a bringáról, gondoltam én simán lemegyek. Hát, végül az egyik – akkor már a pálya szélén álló – katalán kolléga kapott el, mielőtt bezúztam volna a bozótosba… 😀 Extrém DH pálya volt.

A szervezőknek egyébként egész sok műfaj elemeit sikerült összevegyíteniük a versenyben. Fölfelé trial, lefelé DH, az átkötő szakaszokon outi, talán a klasszikus MTB maratonok jellegzetességeiből volt a legkevesebb. A kedvencem az a lejtő volt, ami még egy hegyi futóversenyen is kimondottan technikás szakasznak számított volna. Gyalog. Nem az volt a kérdés, hogy hogy megyek le bringával, hanem azon is komolyan el kellett gondolkozni, hogy egyáltalán hogy fogom ott letolni… Konkrétan egy szűk sziklarepedésben vezetett az “út”, ahol a bringa alig-alig fért el mellettem. Danny MacAskill talán lejött volna ott. De ezt egyébként többször eljátszottuk, hogy feltriáloztunk valahova, majd a túloldalon nemes egyszerűséggel letoltuk a bringát, mert a lejtő teljesen vállalhatatlan volt. Ami vállalható volt, az is felért egy kínzással. Volt ahol hatalmas kövek között kellett bukdácsolni, máshol iszonyú meredek helyen, guruló teniszlabda méretű kövek között, nulla kontrollal kellett valahogy túlélni… Mondtam is az egyik frissítőponton, hogy ha ilyenek a lejtők, akkor inkább mászok.

Minden nehézség ellenére jól haladtam, tartottam a viszonylag előkelő pozícióm a mezőnyben, ami az idei edzésmunkát és azt a tényt figyelembe véve, hogy másfél óránál nem nagyon szoktam idén többet tekerni, egészen jó. A végén sajnos elrontottam a frissítést, mert itt nem úgy vannak a frissítőállomások, mint otthon, hogy kb minden 5 km után van egy pont, hanem 70-re jutott összesen 3. Szóval a végére sikerült eléhezni, így az utolsó 10 km már nagyon szenvedős volt, a lejtőkön alig tudtam tartani magam a bringán, és fejben is szétestem, de végül 4:17 alatt egy egész vállalható helyezést szállítva sikerült beérni. Összességében nem volt egy rossz verseny, bár az utolsó 1-2 km-en a kiszáradt folyómederben a lófej nagyságú kövek között való bukdácsolást a birkaszarban azért ki tudtam volna hagyni…

Vilafranca MTB Ultramaraton

A Garraf Extrem ugyanakkor valójában csak játékos felvezető volt az egy héttel későbbi Vilafranca MTB Ultramaratonra, ami a nehézégi szintjét nézve a maga 120 km-ével és 3500 m-es szintemelkedésével már a Salzkammergut Trophy B távjának magasságában jár – csak hogy az örök klasszikus referenciapontot említsem.

Ezúttal kicsit komolyabban vettem a feladatot, és már péntek este kivonatoztam Vilafranca del Penedés-be, hogy másnap ne kelljen extrém korán kelni. Merthogy errefelé a montiversenyek reggel 8-kor rajtolnak. Amúgy tök jó, mert a bringaszállításért nem kell külön fizetni.

Szombat reggel 8-kor körülbelül 100 ember gyűlt össze a rajtban, és vágott neki a túlélőtúrának. Merthogy előre leírták, hogy a pálya NEM lesz kijelölve, így GPS használata nélkül LEHETETLEN teljesíteni a távot. Így csak erre az alkalomra én is kénytelen voltam kölcsönözni egy GPS-t. Az elején mondjuk nem is voltak tájékozódási gondok. Amíg a pusztából a porzó földutakon elverekedtük magunkat a Montmell nevű hegységig szépen kialakultak a csoportok.

Nagyon profi gárdába kerültem én is, nagyon okos tempót nyomtunk. Haladós volt, de nem meghalós, mindenkin látszódott, hogy tudja, ez egy komoly feladat, és ennek megfelelően is osztotta be az erejét. Az Isten háta mögötti, eldugott táj vad szépsége pedig egészen lenyűgözött. Kezdetben egy szűk völgyben haladtunk egy keskeny turistaúton, többször keresztezve az időszakos folyó medrét. Ilyenkor hatalmas köveken kellett átmenni. Később egy hegy oldalában kanyargó ösvényről nyílt egészen remek panoráma a párhuzamoson futó hegygerincre, mintha a levegőben tekernénk. A verseny hangulata sokkal jobban hasonlított egy magashegyi gyalogtúráéhoz, mint egy Mountain bike maratonéhoz. Teljesen beszippantott ez az érzés. Arra gondoltam, hogy Úr Isten, itt vagyok ezen a remek tájon, ezekkel a profi srácokkal, GPS-el követjük az utat az ismeretlenben, micsoda egy kaland!

Aztán ahogy a 35-dik kilométernél kiértünk az extravagáns szakaszról és megkezdtük az első komolyabb lejtőt hirtelen olyan furán vicces lett a bringa irányítása. Először nem is értettem, hogy mi van, aztán amikor már egyáltalán nem tudtam kanyarodni, hirtelen minden megvilágosodott: első kerék defekt! Volt nálam pótbelső, tíz perc szerelés után már újra bringán ültem. Persze baromi csalódott voltam, hogy kiestem a jó kis csapatomból és egy csomóan megelőztek. Jófejek voltak egyébként, mert nagyon sokan lassítottak le megkérdezni, hogy minden oké-e, és hogy tudnak-e valamit segíteni.

Arra gondoltam, hogy 10 perc még nem a világ, és mivel kicsit erősebbnek éreztem magam a csapat átlagánál, abban reménykedtem, hogy talán még utol is érhetem őket. Nem kezdtem el eszetlenül kapkodni, de egy árnyalatnyival nagyobb tempóra kapcsoltam. Szép sorban előzgettem vissza az embereket, amikor egy köves lejtőn száguldva éreztem, hogy kicsit odavertem a gép hátulját a szikláknak. Egy kanyar múlva már újra az út szélén szereltem. Felütöttem a hátsó kereket. Itt már lélekben kezdtem megtörni, de mindig van nálam defektjavító készlet, így szépen megfoltoztam a klasszikus kígyóharapást.

A 120 km-en elosztott 4 frissítőpontból a másodikra már fizikailag is kissé zilált állapotban érkeztem. Míg a srácok a láncomat locsolták meg úgy másfél liter olajjal, addig én a frissítőként szolgáló sajtos szendvicset zabáltam kólával. Itt két dolgot jegyeznék meg. Az egyik a por, ami még Barcelona környékén is a bringás legnagyobb ellensége, nemhogy a szárazabb vidékeken. A száraz olajjal úgy 10-15 km-t lehet a bringázni, a sűrűvel akár 30-at is… A másik dolog a frissítpontok kínálata, ami narancsból, sajtos szendvicsből, kólából és vízből állt. Banánt csak az első ponton láttam egy keveset.

Egészen elképesztő látvány volt, ahogy a fennsík szerű pusztában elénk tárult a Sistema Prelitoral Central összefüggő, masszív hegylánca. Egyből tudtam, hogy az aznapi leghosszabb mászás keretében oda fogunk fölmenni. Eleinte szántóföldek és szőlőkertek váltogatták egymást, majd szép lassan elkezdtünk meredeken fölfelé kígyózni egy köves, napnak kitett szekérúton. Mindezt déli tizenkettő környékén, úgy hogy árnyéknak még a nyoma sem volt. Az egyetlen érdekességet a semmiből kiszögellő hegyormok, és a rajtuk lévő várromok alkották. Közben fizikailag is kezdtem elcsoffadni, ennek ellenére szép lassan haladtam előre a mezőnyben, de már nem a korábbi lendülettel.

Az igazi gyötrelem a 3-dik frissítőpont után kezdődött, amikor egy kisebb eltévedés után vissza kellett másznom a helyes útra, de fáradtságomban megcsúszott a bringa hátulja alattam és a korrigálás okozta hirtelen mozdulattól úgy begörcsölt a bal combom, hogy majdnem elsírtam magam. Miután meggyőződtem róla, hogy végülis egyik izmom se szakadt szét a bal lábamban, folytatódhatott a szenvedés.

Tök egyedül voltam a hülye GPS-emmel, aminek alig lehetett látni a kijelzőjét, és nem csak azért, mert folyton ellepte a por… Általában mire észrevettem, hogy merre kellett volna menni, már rég rossz helyen voltam. Közben teleportáltam is, mert hirtelen azon kaptam magam, hogy a veszprémi lőtéren bolyongok, csak épp Veszprémet nem találtam sehol, különben tuti felugrottam volna egy ebédre a Nagyihoz. Ehelyett a teljesen semmitmondó, fennsíkszerű pusztában kóvályogtam össze-vissza. Körülbelül ezerszer tévedtem el, de lehet, hogy egy kicsit többször is. Kiváló pszichiáter barátomnak, Lakatos Zolinak van az ilyen jellegű tájakra a nagyon találó seggtelep kifejezése, aminél szemléletesebben aligha lehetne leírni a vidék jellemzőit…

Hányattatásaim itt azonban még szinte el se kezdődtek. A következő jelentősebb emelkedőn a változatosság kedvéért újra defektet kaptam, ismét a hátsó kerékbe. Teljesen megtörve álltam neki az újabb foltozásnak. Egyetlen dolog motivált csak: hogy elpusztíthatatlan vagyok. Legyen előttem bármilyen akadály, bármilyen röhejes balszerencse, akkor is, csak azért is végigcsinálom mostmár ezt a tetves versenyt!

Eltévedéseimnek és az újabb defektnek köszönhetően ismét jelentőset ugrottam hátrafelé a mezőnyben, már alig-alig lehettek mögöttem. Utolértem két fickót, akik bár nem voltak túl acélosak, de mivel én folyton rossz felé mentem, így sose tudtam eltávolodni tőlük, szóval egy idő után inkább úgy döntöttem, hogy visszalassulok hozzájuk, és velük megyek. Azon röhögtem magamban, hogy van még két foltom, azaz még két szúrásos defektet kaphatok, vagy egyszer felüthetem.

A 90-dik kilométer környékén egy köves lejtőn érkeztünk meg egy tanyához, amikor éreztem, hogy a hátsó megint koppant. A minden montis fülének oly fájdalmas sziszegő hangot hallva leszálltam a bringáról, és hisztérikus röhögésben törtem ki. Összetettem a két kezem, az ég felé nézve hangosan nevettem és tapsoltam, mint aki teljesen megtébolyult. A vizet kannában hordó parasztbácsi rezzenéstelen arccal köszönt oda, hogy Bon dia

A fehérre meszelt ház falának támasztottam a bringát, és az árnyékban nekiálltam a szerelésnek. Aznap immár negyedszer. Felragasztottam az utolsó két foltomat, miközben azon a kétségkívül nagyszerű teljesítményen járt az eszem, hogy egy nap alatt elhasználtam egy teljes foltkészletet. Új világrekord született… Már bent volt a frissen ragasztott belső a kerékben, és próbáltam belepumpálni a megfelelő nyomást a gumiba, amikor egyszercsak azt mondta, hogy sssssssssssssssssssszzzzzz, és teljesen leeresztett. Kétségbeesett arccal, megrökönyödve néztem a hátsó kereket, hogy vajon mi történhetett. A kereket újra szétszedve kiderült, hogy szétrepedt a belső a gyári hajtás mentén, nem bírta a nyomást. Köszönöm Specialized!

Ott álltam tehát egy teljesen használhatatlanná vált, szétrepedt belsővel, rajta a két utolsó foltommal, plusz egy másik lyukas belsővel. De MacGyver nem adja fel, nem olyan fából faragták. Leszedtem az egyik foltot a szétrepedt belsőről, és azzal ragasztottam meg a másikat. Illetve próbáltam. A használt folt ugyanis kényes téma, nem igazán működik jól. Hiába smirgliztem, mire pumpálás közben elérte a megfelelő nyomást mindig megadta magát. Két-háromszor szedtem így szét a kereket, mind sikertelenül. Már a ragasztónak is kezdtem a végére járni, és úgy tűnt, mintha már órák óta szerelnék ott a ház fala mellett a porban. Úgy döntöttem, hogy ez lesz az utolsó kísérlet, vagy sikerül vagy nem. Nem sikerült, a kerék újra leeresztett. Még egy öltetem volt, hogy a szétrepedt belsőből vágok ki egy kis darab gumit és azt használom foltnak, de rendes vágóeszköz híján nem volt kedvem nekikezdeni a megvalósításnak.

Nagyon régóta nem jött már egy versenyző sem, meg voltam róla győződve, hogy mindenki lehagyott már. Az aszfaltutat elhagyva gyalog vetettem be magam a sűrűbe, követve a GPS iránymutatását. Azt mondták, hogy közel van az utolsó frissítőpont, legfeljebb onnan levitetem magam. Délután 4 körül járt az idő, azon gondolkoztam, hogy vajon hány km-t tudok így megtenni óránként gyalog, és lesz-e még valaki egyáltalán az utolsó frissítőponton. Nagyjából 3 km-t gyalogoltam, amikor 8 óra üzemidő után a GPS akkumlátora megadta magát. Ott álltam a teljesen ismeretlen, vadidegen erdő közepén GPS és használható bringa nélkül… A porban lévő keréknyomok alapján próbáltam eldönteni, hogy merre mehetett a mezőny, és hirtelen nem az lett a fő kérdés, hogy hogyan fogom befejezni a versenyt, hanem hogy egyáltalán hogy jutok haza???

Miközben teljesen reményvesztetten kóboroltam az erdőben, egyszercsak emberi hangokat hallottam. Lehet, hogy mégsem válok a vérmókusok martalékává? Három bringás közeledett: a két utolsó versenyző, és a pályát záró “söprű”. 26″-os kerékhez ugyan nem volt belsőjük, hiszen olyannal már senki nem jár, de azért egy öntapadós foltot adtak. Hánynom kellett már a bringa szereléstől, meg GPS nélkül úgyse tudtam volna bejezni a versenyt, így nem álltam meg szerelni, továbbra is úgy gondoltam, hogy inkább eltalicskázok az utolsó frissítőpontig, aztán majd lesz valami.

Nagyon szánalmas képet festhettem, mert a srácoknak megesett rajtam a szívük, mondták, hogy na jó, akkor megcsinálják a bringát. Kerék ki, belső ki, öntapadós folt fel, kézipumpa helyett patron, tiszta űrtechnika, úgy éreztem magam mint Nino Schurter. Azt az apróságot leszámítva, hogy tökutolsó voltam… Kérdezték is, hogy sose szereltem még defektet? …hát, mondom csak ma 100-szor…

Újra fényt láttam az alagút végén, már ami a teljesítési reményeket illeti, és kivételesen nem a vonat jött szembe. Az egyetlen probléma csupán az volt, hogy működő GPS nélkül alkalmazkodnom kellett a srácok enyhén szólva nem túl acélos tempójához, így végképp túlélőtúra jelleget öltött a verseny, nem mintha már bármi is számított volna. Csak fejben nagyon nehezen bírtam már ezt a tötymörgést. Totál kikészültem, az utolsó 25-30 km lassabban telt, mint az első 90. Elegem volt már az egészből, mentem volna haza amilyen gyorsan csak lehet, ehelyett nagypapi tempóban kellett végigtúrázni a verseny hátralévő részét, úgy hogy az utolsó frissítőponton is vagy 20 percet hesszeltünk, meg a változatosság kedvéért defektet szereltünk. Ezúttal nem az én bringámon.

A célban a szervezők a célkaput leszámítva már szinte mindent összepakoltak. Tíz óra negyvnekét perc tekerés után vastapssal köszöntöttek a beérkezéskor. Nem volt őszinte a mosolyom.

Transmaresme

A Maresme a Barcelonától északra húzódó keskeny tengerparti sáv, a tartományt délről Barcelona, északról a Costa Brava, illetve a Tordera folyó határolja. A legdélebbi – és Barcelonához egyben a legközelebbi település – Montgat, míg a legészakabbi Malgrat del Mar. A nyugati határát a Cordillera Litoral formálja, szélessége 5-15 km között változik. A tartomány fővárosa a középen elhelyezkedő – Barcelonától nagyjából 30 km távolságra lévő – Mataró.  A Transmaresme a Cordillera Litoral gerincén vezető, a Maresmét Dél- Észak irányban átszelő mountain bike maraton Santa Coloma de Gramenet és Santa Susanna között. Hossza 85 km, összesített szintemelkedése 2800m. Időpontja: 2015 március 1.

Két hete kezdtem el bringázni idén, ez teljesen egyértelműen elégtelen egy ilyen kaliberű verseny teljesítéséhez. Ráadásul a futóedzésekkel súlyosbított hétköznapjaim miatt az elmúlt két hétben nem igazán volt olyan pillanat, amikor azt tudtam volna mondani, hogy pihent vagyok. És ha ez még mindig nem lenne elég, kiderült, hogy már nem is lehet nevezni a versenyre… 😀

De valakinek ez se elég. Úgy voltam vele, hogy mindenképpen kimegyek a rajtba, megnézem a mezőnyt, aztán pedig a pályajelölést kihasználva végigmegyek egy szakaszon, így térkép, helyismeret és eltévedések nélkül tudok egy jót bringázni, esetleg még haverkodni is lehet közben…

Kelés 6:30-kor, Ricardo – a paraguay-i macska – persze felébred a csajok szobájában a mászkálásimra (mint mindig), elkezd dörömbölni az ajtón, meg felborít a szobában dolgokat (mint mindig), szóval biztos népszerű vagyok a hétvégi koránkeléseimmel, amikor hétközben 8-nál előbb sose szoktam felkelni.

Indulás 7:30-kor, szerencsére Santa Coloma közel van, igazából ez még Barcelona csak már máshogy hívják, és pont itt van az én kerületem, Sant Andreu mellett. A rajtot a nyüzsgő bringásoknak hála könnyű megtalálni. Rövid bámészkodás után úgy döntök, hogy kicsit előre megyek, és onnan nézem majd a mezőnyt. Közben eléggé felhős az ég, és enyhén szemerkél, így azon morfondírozok, hogy lehet rövidre zárom a napot, mert összesarazni a bringát tuti nem fogom. (Ki fogja nekem lepucolni…? :))

Rajt 8-kor, jól jönnek fölfelé, már az első száz méteren próbálnak ketten elszakadni…szépen megvárom míg elmegy a mezőny fele-kétharmada, aztán beállok én is a tömegbe. Na, lássuk mit tud egy katalán maraton!

Meglehetősen visszafogott tempót tolok, fáradt is vagyok, túl is öltöztem, plusz hátamon a házam stílusban viszem az egész napos ellátást, nem akarom úgy használni a frissítőpontok szolgáltatásait, hogy nem is fizettem érte. Jó hosszan tekergünk fölfelé egy széles, kitett dózeren egy félig kopár hegyen. Szerencsére továbbra is be van borulva, így a hőguta nem fenyeget, de határozottan sokkal melegebb van mint előző nap. Az mászás annyira unalmas a dózeren, hogy az egyik kanyart egy trükkös ösvényen vágom le, hogy szórakoztassam magam. Biztos nem néznek hülyének a többiek. 🙂 Közben olyanokon gondolkozom, hogy ha ez megy majd 80km-en keresztül, akkor nem kár érte, hogy nem megyek végig, meg hogy végülis a Salzkammergut Trophy 90%-a is dózer…de ott legalább alpesi környezet van…

Az első lejtők se ízlenek túlságosan. Apróköves dózer, jó sodrós, plusz tetszőleges irányban és mélységben lehetnek rajta kis árkok, szóval tipikusan az az alattomos fajta, ami nem néz ki durvának, de bármikor jöhet valami meglepetés, ami kiveszi a kezedből a kormányt, vagy simán csak pofára esel, mert elcsúszik az első kerék. Nem is eresztem ész nélkül, nem úgy mint a spanyol kollégák. Úgy szúrják be ívre az ember mellé a bringát, hogy előtte meg se nyikkannak, csak azt kellene valahogy felfogni, hogy az embernek általában a feje elején vannak a szemei, nem a hátulján, ennélfogva hátrafelé nem lát. Szóval csak óvatosan keresgéltem az íveket, mert minden pillanatban és irányból várható volt valami kamikaze megjelenése. Az egyik kanyarban pl hirtelen elémugrott egy bazinagy vízmosás, amit hasonló hirtelenséggel reagáltam le én is, mire a mögöttem lévő koma olyat fékezett, hogy biztos voltam benne, hogy ledarál. Ezután nagy duzzogva bemondta, hogy akkor balról jövök…hát gyere öcsém, csak mondjad!

Már jó egy órája mentünk, amikor odajön mellém egy fickó, és hörög valamit katalánul. Nem értem, mondom mivan? Átvált spanyolra, haver, ég a lámpád! Hú, mond valamit fazon, még reggel bekapcsoltam, mivel szürkületben indultam otthonról, azóta megy…

Közben vége az első hegynek, átváltunk DH üzemmódba, azonban ezúttal elsőrangú single trail-en zuzatunk. Jó kis erdei környezet, erdei talaj, van tapadás, kis leléptetések, döntött kanyarok, visszafordítók, nem túl meredek, de azért adja, lehet tenni-venni a bringát, kedvencem! Itt én is átkapcsolok vadállat üzzemmódba, koncentráció 100%, kedv 100%, egy másodperc alatt hagyom ott mögöttem lévőket és élvezem a csapatást. Csak akkor megy el egy kicsit a kedvem, amikor rájövök, hogy milyen gyorsan utolértem az előttem lévőket, és nyilván feltartanak. Az egyik félreál, de a másik nem hagyja magát, mire nagy nehezen sikerül legyűrni a szűk ösvényen hogy újra önfeledten száguldjak, a nagy száguldásban gyorsan el is tévedek. Pfff, vissza a pályára, a lejtőnek vége, egy törmelékes szakaszon jön még néhány talajgyakorlat, de annyian bénáznak előttem, hogy így már én is alig tudok átmenni rajta.

És meg is van az első 28 kilcsi, itt vagyunk az első frissítőpontnál. Eddig terveztem a mai kört. Leülök, és azzal kezdem, hogy húzóra megiszok fél kulacs vizet. Ja igen. Mert ugye kulacstartót nem kell fölrakni, hiszen úgyis csak egy rövidet megyek, jó lesz egy kulacs a táskába (hadd húzza az is a hátam) és kész. Okos! Épp egy Magyarországról importált Giant barral vívtam óriási küzdelmet, miközben jön oda hozzám egy arc, hogy nincs-e nálam ###?!, mert ####?!! és #####?!!! és akkor itt mondott körülbelül 15 ismeretlen szót egymás után, hogy felvázolja a szituációt, és hogy mit szeretne. Aha, mondom – közben meg próbáltam kitalálni, hogy vajon mi fájhat, és mivel a “lánc” szót véltem fölfedezni a heves gyorsasággal előadott sztoriban, meg emberünk bőszen mutogatott is lánc felé, így elsőre azt gondoltam, hogy biztos olajat szeretne. Benne a volt a kiírásban, hogy mivel baromi porosak az utak, így nagyon fontos a lánc megfelelő kenése a verseny alatt. Aztán közelebbről is szemügyre vettem a helyzetet, és láttam, hogy gyönyörűen megcsavarta az egyik láncszemet. Ezzel így nem tudok végigmenni – közli a kolléga a tényállást. Hát, mondom, tényleg nem, de semmi gond. Mákja volt, mert az előző szezonban annyi láncszakadásom volt, hogy életemben először beszereztem egy láncbontós kéziszerszámot. Mondom, tessék itt van ez. Nem volt valami meggyőző a tekintete, kérdezem segítsek? Aha, az jó lenne. Szuper, akkor lássuk! Mondom, én se vagyok ám valami profi. Ú – aszongya – nagyon jól csinálod, nekem fogalmam sincs az egészről. Te is rajtszám nélkül nyomod? – kérdezi. Mondom, jaja. Meddig mész, Santa Susannáig? Á, addig tuti nem, igazából itt ki akartam szállni – mondom. Közben végzek is, 5 perc alatt megvan a cucc, mozog is szépen, profi munka. 🙂 Mondom, mehetsz is, így ezzel már túl is fogod élni! Szuper, köszi, király vagy, gumicukor kell? Simán, bármit megeszek! (Pedig utálom a gumicukrot!) Köszi, jó utat! 🙂

Nézem a ronda aszfalt utat, ami levisz Mataró-ba, meg az előttem lévő hegyet. Nézem az órát: korán van még. Nézem a szintet, nyolcszáz valamennyi. Na jó, 1000 alatt nem megyek haza, usgyi előre! Ez amúgy a nap legeslegjobb döntése volt, ugyanis ami ezután következett az a legjobb bringás élményeim között van. Olyan mászás, amit el se hittem, hogy ilyen van egy maratonon. Végig szuper, technikás single trail, el is felejtem, hogy amúgy milyen dög fáradt vagyok, annyira élvezem a kis felugratásokat, ahogy rakni kell a bringát, ahogy kanyarog az ösvény az erdőben. És innentől ez ment hosszú kilométereken keresztül! Hol fölfelé, hol lefelé..kegyetlen jó volt, szavak nincsenek rá. És rendes erdőben voltunk, rendes fákkal, nedves volt a talaj, sőt – kapaszkodj!!! – még pocsolya is volt! Olyan back-country helyeken voltunk, igazi Isten háta mögötti eldugott helyek, ahol még a madár se jár…közben itt-ott-amott felvillantak apró falvak a völgyek aljában. A tenger se látszott már, eltávolodtunk a parttól, és az egyel beljebb lévő gerincen kacskaringóztunk. Ha nem lettem volna hulla fáradt, le nem lehetett volna vakarni a vigyort az arcomról. Erre vártam, ezt kerestem, és tessék létezik!

Közben fejben futtattam a különböző stratégiákat. Meleg volt, túl voltam öltözve, izzadtam, vizem alig volt már (nem töltöttem a ponton), az is a hátamon. Néha ösztönösen lenyúltam a kulacs irányába, aztán mindig kénytelen voltam kiröhögni magam, hogy milyen gyogyós vagyok… Már 1400+-ot mutatott az óra, és bár sokat gondoltam rá, hogy meg kellene próbálni végigmenni, nem volt kedvem kifacsarni magamból az utolsó szuszt is. Ilyen felkészületlenül nem lett volna sok értelme, bár talán meg lehetett volna csinálni. Voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy meg tudnám csinálni. Aztán azt éreztem, hogy már a lejtőkön se tudok 100%-ot adni, mert annyira fogytán volt az erő…

A Transmaresme-nék aztán két felirat vetett véget. Felértünk egy gerincre, ahol újra megcsillant szemben a tenger, valamint egy tábla: balra étterem, jobbra Mataró. Oké, mondom, akkor ebben a sorrendben! 🙂 A negyedórás üldögélős-banánevős-napozgatós újraélesztés után kértem az étteremben vizet a kulacsomba, majd lefelé indultam Mataró irányába. A Transmaresme teljes útvonalát viszont rövid időn belül végig akarom járni, mert a második része egyszerűen szenzációs volt. Na nem az olasz/osztrák Alpok grandiózus látványvilágára kell itt gondolni, hanem egy olyan vadromantikus tájra, ami nekem a legjobbat jelenti abból amit a mediterránum adhat. Mataró fölött is egy olyan faluba botlottam, ahol megint csak annyit tudtam mondani, hogy igen, ez pontosan az miért jöttem!

A hátralévő program cirka 35-40 km hazavánszorgás volt a parton, többnyire gusztustalan, forgalmas utakon. Ezen kívül bejártam Mataró történelmi belvárosát, ami igazi felüdülés volt a dzsuvás, büdös, forgalmas, túlzsúfolt Barcelona után. (Szeretem Barcelonát… :D) Ja, és a legfontosabb: hazafelé végigettem a Maresme összes éttermét… 😀

2015-03-01 11.31.58

2015-03-01 11.36.02

2015-03-01 11.41.43

2015-03-01 11.43.59

2015-03-01 12.23.56

2015-03-01 12.38.42

2015-03-01 13.26.02

Paraguay, Collserola, chupitos

Lakásügyi hányattatásaimra tettem pontot ideiglenesen amikor kedden kiköltöztem a Sarriá – Sant Gervasi nyugodt, kulturált negyedében lévő Hotel Bonanovából, és egy hónap erejéig átettem a székhelyem egy tipikus piso compartido-ba, a város másik felében található hangulatos Sant Andreu negyedben. (Figyeljünk fel a véletlenek érdekes összjátékára: Sant Andreu, azaz Szent András… 🙂 )

A piso compartido szó szerint megosztott lakást jelent, és arra utal, amikor több emberrel osztozol a lakáson, amiben csak egy szobát bérelsz. Az én esetemben ez konkrétan azt jelenti, hogy 3 paraguay-i nővel lakok együtt, akikből kettő teljesen indián kinézetű, egymás között nem is spanyolul, hanem guaraní-ul beszélnek. Több éve élnek már Barcelonában, reggel korán kelnek, mire 8 körül kimászok az ágyból, addigra üres a lakás, és este 8 előtt nem is igen jönnek vissza. Fél 11-kor pedig már szigorúan alvás van.

Pénteken azonban jön a hétvége, ideje kicsit lazítani: meghívtak még két szintén paraguay-i nőt, és este 9 körül megkezdődött a házibuli. Kicsit idevarázsolták Dél-Amerikát, első lépésben különféle latin zenék aláfestésére megsütöttek két hatalmas tálnyi empanada-t (tészta, mindenféle cuccokkal töltve), majd éjfélkor jöhetett a szépen megterített asztalnál a vacsora. Nagyon jófejek voltak, meghívtak engem is, így a vacsorára nem volt gondom. 🙂 De azért el lehet képzelni: összesen öt nő, köztük egy Pocahontas szintű feltűnő szépségű csaj (aki egyébként Budapesten is dolgozott bébiszitterként 3 hónapot), az ő pasija, meg én…szóval kaptam az ívet rendesen, vicces volt. 🙂 Hajnali fél egy – kettőig ment a partizás, én azonban egykor visszavonultam, hiszen másnapra terveim voltak.

Pontban 6:00-kor szólalt meg az ébresztő, és a hétköznapoktól eltérően könnyedén pattantam ki az ágyból – még a meglehetősen szűkre szabott alvási idő ellenére is. Péntek este ugyanis kibéreltem egy bringát, amivel egy szombatra meghirdetett túrán terveztem részt venni. Reggel 7:30 körül indultam a lakásból, fejemben a street view képeivel, hogy oda is találjak a indulási pontra. Már ebben a korai időpontban is kimondottan finom idő volt, egyáltalán nem fáztam, pedig még a nap se jött fel, erős félhomály uralta a várost. Félúton járhattam az eredeti célomhoz, amikor az egyik téren gyülekező montisok csoportjaira lettem figyelmes…

Rövid gondolkozás után úgy döntöttem, hogy nekem végülis teljesen mindegy, hogy melyik tök ismeretlen társasággal tekerek, meg attól is féltem, hogy esetleg egy eltévedés miatt kicsúszok az időből, nem érek oda a startpontra, és társaság nélkül maradok. Így a régi, jól bevált módszert alkalmazva egyszerűen odagurultam az egyik bandához, hogy “Sziasztok, mennyit mentek, jönnék veletek, ha nem gond…” 🙂

A Sierra de Collserola az a hegylánc, ami kifliszerűen körbeöleli a várost, gyakorlatilag azt a szerepet tölti be, mint Budapest esetén a Budai hegység, ez a város outdoor sportokat űző embereinek a játszótere, mi is ide indultunk. Miközben fölfelé tekertünk egy dózeres szerpentinen a felkelő nap sugarai festettek emlékezetes képet a még szürke város mögött narancsosan csillogó tengerrel. Mire felértünk, több kisebb pihenőt tartottunk, hogy bevárjuk a lassabb sporttársakat, majd a gerinc túloldalán szűk ösvényeken folytattuk utunkat immáron lefelé. Másfél hónapja nem ültem már bringán, konstans vigyor ült ki az arcomra ahogy az élvezetes, kacskaringós trail-eken suhantunk. Közben persze – ahogy szokott – ment a duma, mentek a cinkelgetések. Nagyon beharangoztak egy jó kis letöréses, sziklás lejtőt, ami a szutyok bérbringámmal már kissé izgulós volt, majd ezután jött a bandera. El nem tudtam képzelni, hogy mi lehet az a bandera, és miért olyan durva… Én mindig úgy tudtam, hogy a bandera, az zászlót jelent, de mivel ezt sehogy nem tudtam összekapcsolni a bringázással, arra gondoltam, hogy biztos valamilyen bringás szleng. Na de mi a francot jelenthet, és mitől olyan durva, hogy ennyire emlegetik??? Eközben már egy völgyben tekertünk a Collserola mögött, amit még nem értek el a felkelő nap első sugarai, emiatt igencsak hűvös volt a levegő. Ekkor már nem tűnt annyira nevetségesnek a helyi kollégák full téli öltözete az én őszi-tavaszi szettemhez képest. Szerencsére hamarosan ráfordultunk egy irtózatosan meredek emelkedőre, ahol pár kanyar után fent előbukkant egy torony. “Oda megyünk föl?” – kérdeztem, mert ekkor már kissé kezdtem fáradni. “Igen, oda, fel a bandera-hoz.” – jött a válasz. Újra felemeltem a tekintetem, és valóban, a torony alatt kicsivel ott lengedezett egy katalán zászló. Egyből összeállt a kép. Azért emlegették annyira, mert végig brutálisan meredek út vezetett föl a zászlóig. Fent persze ment a duma, hogy ki hányadiknak ért fel, ki mért nem úgy ment, ahogy kellett volna…a szokásos… közben már én is szinte bandataggá avanzsáltam, az ilyen sportkörökben könnyen ki lehet vívni az elismerést. 😀

A túra alatt lépten nyomon más montis csoportokba botlottunk, az aszfaltos szakaszokon pedig outisok suhantak el mellettünk, szóval megtapasztaltam, hogy igencsak pezsgő bringás élet van Barcelona környékén. Délelőtt 11 körül jártunk, amikor már erősen kezdtem elcsoffadni (hiába, az edzetlenség), így épp időben jött, amikor mondták, hogy “ide most bemegyünk kajálni, kb 10 euró, ha akarsz jöhetsz”. Mentem, és amikor beléptünk a felirat nélküli vasajtó által rejtett belső világba, valami egészen szürreális helyen találtam magam hirtelen…

Amikor lekerült a sisak, bringás szemüveg, meg a fél arcot eltakaró, orrig felhúzott csősál a fejekről, kiderült hogy kissé idősebb fazonokkal tekertem (40-es korosztály), bőven én voltam a legfiatalabb a bandában. A hely meglehetősen puritán volt: egész nagy belső térrel, minimál berendezéssel, ablak nélkül, gyenge világítással. Jött egy néni egy fehér papírlappal a kezében, amire felírta, hogy “ciclistas”, azaz bringások, majd kérdezte, hogy akkor ki mit kér? Hát mondom, kezdjük azzal, hogy mit lehet? A melletem lévő fickó, erre mondta, hogy jó, neki akkor lesz egy bacalao, azaz főtt tőkehal. (Általában rácsapnak még valami moszatot, meg hínárt, ami valójában talán spenót???) Ok, mondom, akkor jöhet nekem is a bacalao, az jó lesz! A vicces rész ott kezdődött, amikor megkérdezte a néni, hogy akkor mit iszok? Hát, mondom teát! Na, ilyet még valószínűleg nem hallott, a többiek ugyanis mind sört kértek, és ők is jót röhögtek rajta, hogy a chaval (srác), bacalao-t eszik teával… Ezt még simán lehetett fokozni, amikor kiderült, hogy tea az nincs. Ekkorra egyébként már brutális hangzavar kerekedett, a kommunikáció a pult és az asztal között konkrét ordibálással zajlott. Végül jött a csapos, morgolódva, hogy akkor most mi legyen? Egy ilyen jó 120-130 kilós figurát kell elképzelni, akinek a feje egybe van a nyakával, és akkora hasa van mint egy hordó. Egyedül esélyem se lett volna semmire, de jófejek voltak a többiek, segítettek. Mondták, hogy a chaval valami meleget inna, mert kint a völgyben hideg van. Manzanilla jó lesz-e, érkezett az életmentő, de ugyanakkor kissé érthetetlen kérdés. A manzanilla ugyanis nem más, mint kamillatea, és fél perccel azelőtt tárgyaltuk meg, hogy tea az nincs. De ezek szerint a manzanilla nem számít teának, mostmár ezt is tudom… Végül a csapos nagy durrogva odarakta az asztalomra a manzanillát, hogy tessék megúsztathatod benne a bacalao-dat… 😀 A bacalao megúsztatása után a többiek úgy éreztek, hogy ideje valami komolyabbat is ráküldeni az ebédre, így előkerültek a chupitók is. A chupito lényegében a feles itteni megfelelője, de általában keverik valamivel, sokszor pl kávéval, ez nekem teljesen új volt… A két-három kör chupito után egy melegítőszerkós, spakás, SZTK szemüveges, remegő kezű, dadogó öreg lassított felvételben összeszedte az asztalon felgyülemlett szemetet, így koronázva meg ezt a maga nemében gyönyörű, teljes mértékben szürreális, Rejtő regényekbe illő jelenetsort…

Mivel a túra a chupitókkal véget is ért, nekem pedig még volt időm a bringa visszaadásáig, így felvonszoltam magam még egyszer a hegyre, majd legurulván a délután hátralévő részét a tengerparti sétányon mászkálással és kajálással töltöttem. Pár hete voltam egyébként utoljára a parton, de ilyen pezsgő életet eddig még nem láttam itt, nagyon sokan jöttek ki ezen a hétvégén sétálni, napozni, futni, görkorizni, bringázni, röplabdázni…

A végére pedig jöjjön pár hangulatkép:

2015-01-10 12.22.05 2015-01-10 14.16.19 2015-01-10 15.06.06 2015-01-10 15.14.38