Comapedrosa Skyrace 2016

Hogy milyen volt az idei Comapedrosa Skyrace? A helyes válasz az, hogy nem tudom, nem emlékszem. A jó Comapedrosa Skyrace legfőbb ismérve, hogy a lélek a rajt után pár száz méterrel elhagyja a testet. Onnantól kezdve nem marad más csak az oxigénhiánytól beszűkült látómező, az egekbe szökő pulzus miatt a fejedben visszhangozva lüktető szívverés, és a megfeszülő izmok ütemes munkája. A brutális emelkedők, A Fal, ahol a bokrokba kapaszkodva négykézláb mászol fölfelé, a kitett sziklaszirtek, a köves lejtők, ahol minden lépésed egy különös precizitással megtervezett mozdulat kell legyen. Ez a verseny maga a skyrunning műfaj megtestesítője: 22km, 2280m pozitív szintkülönbség, 2942m legnagyobb tengerszint feletti magasság. Az egész a puszta erőről és technikáról szól. Itt nincs taktikázás, nincs pihenés, minden pillanatban a tőled telhető maximumot kell nyújtanod, különben bedarálnak. Hogy miért szeretem ezt a versenyt? Azt hiszem, fekszik a stílusomnak. Keveset kell futni. 🙂

Idén már régi jó ismerősként üdvözöltem az andorrai Arinsalt. A tavalyinál sokkal jobb logisztikát sikerült összehoznom, közvetlenül a versenyközpontban lévő faluban volt a szállásom. A verseny előtti délután összefutottam az utcán a későbbi győztes brit Tom Owens-el, aki a épp a rajtcsomagot tartalmazó szatyorral baktatott a hotel felé tök egyedül. Úgy látszik a terepfutás sztárjai még a földön járnak.

Az idei versenyre – az eddigi tapasztalatok alapján – forradalmi újításokkal készültem. Elsőként például kicsit bemelegítettem verseny előtt. 🙂 A másik újítás az volt, hogy elhatároztam, hogy ezúttal nem futom el az első pár száz métert. Mivel a futás úgyse az erősségem, úgy döntöttem, hogy az aszfaltos bemelegítő szakaszon inkább csak utazok a mezőnnyel. Kíváncsi voltam mi sül ki ebből, tavaly ugyanis pár perc alatt szétcsaptam magam, és rövid időn belül kis híján versenyen kívülre kerültem.

Most se volt könnyű regenerálódni a rövid futásból, de sokkal jobban éreztem magam, mint egy évvel ezelőtt. Beálltam a mezőnybe az emelkedőn, és vártam. Ezúttal tudtam tartani a tempót, ha nem is könnyedén, de legalább nem kezdtem el zuhanni hátrafelé. Nyugodtan, a lehető leglazábban próbáltam haladni, és vártam. A verseny előtt nem sokkal majd’ egy hetet töltöttem a Pireneusokban, ez nem múlhat el nyomtalanul.

És igen, egyszer csak – mintha megnyomtak volna egy gombot – bekapcsolt a turbómotor. Éreztem ahogy a testem megtelik erővel, a lábaim súlytalanná váltak, és könnyedén indultam meg előre a mezőnyben. Megtörtént amire vártam! Imádom ezt az állapotot! Csak megfelelő edzettségi szint és pihentségi állapot mellett jön elő: ilyenkor hatalmas teljesítményre vagy képes könnyedén, szinte erőlködés nélkül. Úgy érzed, mintha repülnél. Hol volt már a tavalyi szenvedés emléke, a pokol tüzével izzó vádli? Sorra hagytam el az embereket, csak azért nem mentem még gyorsabban, mert próbáltam magam visszafogni.

Aztán valahol az első és a második frissítőpont között – nagyjából ott, ahol tavaly elkezdtem feléledni – elmúlt ez az érzés. Ahogy korábban bekapcsolt, most ugyanúgy minden átmenet és előzetes figyelmeztetés nélkül hirtelen kikapcsolt a turbómotor. Baj nem volt, de vége lett az előzgetéseknek, és arra kellett koncentrálni, hogy tartsam a pozícióm. A helyzetem azonban fokozatosan romlani kezdett, már benne voltunk a 2500 fölötti régióban, amikor egy kifejezetten trükkös, kitett szakaszon kissé szédülni kezdtem. Gyakorlatilag a legalkalmatlanabb hely volt ez a gyengélkedésre. Utólag már biztos vagyok benne, hogy itt enni kellett volna egy gélt, akkor azonban nem láttam ilyen tisztán a helyzetet, valamint a terep is alkalmatlan volt erre a manőverre. Feszes koncentrációra volt szükség, hogy biztonsággal átevickéljek ezen a részen.

A 2748 m-es Pic de les Fonts-tól a Pla de l’Estany-ig vezető lejtő volt az abszolút mélypont. Az addig minden nehézség ellenére foggal-körömmel védett, viszonylag előkelő pozícióm pillanatok alatt vált a sporttársak martalékává. Komplett vonatok húztak el mellettem, kegyetlenül bedaráltak a sodrós, apróköves, csúszdaszerű lejtőn.

Magamat is megleptem vele, hogy milyen rossz bőrben érkeztem A Fal alatti frissítőponthoz. Ki is használtam az időt üzemanyag feltöltésre, majd tétován, ingatag lábakon A Fal felé vettem az irányt. Innentől a pálya 2 km alatt 1000 m szintet emelkedik egészen a Comapedrosa 2942 méteres csúcsáig. Közben egy olyan szakasszal, ahol nincs út, nincs ösvény, csak a brutális meredekségű hegyoldal, ahol fűcsomókba, bokrokba kapaszkodva négykézláb mászol fölfelé, miközben néha félreállsz a föntről meginduló, guruló kövek elől. Ez A Fal.

Tavaly itt még viccelődni is volt erőm, most azonban az volt a feladat, hogy itt álljak fel a korábbi ütésből. Szinte lehetetlen. Mert mégis mire számíthat az ember? Ha hullaként érkezel A Fal alá, miért pont itt jönnél helyre? Összeszorítottam a fogam, és nekifeszültem a hegyoldalnak. Kínkeserves, kínzással felérő mászás ez, ahol minden lépésért harcolni kell. Paradox módon minél magasabbra értem, annál jobban éreztem magam. Egyre biztosabb voltam benne, hogy korábbi gyengélkedésem csak egy versenymenedzselési problémának tudható be, és van visszaút. A gélek kezdtek dolgozni, én pedig kezdtem felérni újra azokra az emberekre, akik a lejtőn elrobogtak mellettem.

Megérkeztünk az egyik kedvenc szakaszomhoz, ahol szintén ösvény nélkül, egy hatalmas sziklákból álló labirintusban, kőről-kőre ugrálva, folyton a helyes irányt keresve lehet előre jutni. Szellemileg mindig felfrissít ez a szakasz. A verseny közben lezajló mentális folyamatok gyönyörű példája volt ez. Láttam, hogy erőre kapok, láttam, ahogy egyre közelebb kerülök az előttem lévőkhöz, és belehergeltem magam egy pozitív spirálba. Ez már nem a verseny elején működésbe lépő turbómotor volt, könnyedségről szó se volt. Vért izzadva, fogcsikorgatva jött csak a tempó. De jött! A következő rövid, lépcsőszerű emelésen átvágtam magam a komplett csoporton, a csúcs alatti hágóhoz pedig már jókora előnnyel érkeztem.

Andorra tetején egy pillanatra se álltam meg, aminek főleg pragmatikus okai voltak: idén lejjebb vitték a csúcs alá a frissítőpontot. Néhány frissen utolért kollégát előre tessékeltem a 8 km hosszú, 1500 m szintvesztéssel járó, combszaggató lejtő előtt. A korábban elhagyott nagyobb, népes csoportnak azonban itt már nem volt esélye a felzárkózásra. Volt egy pár rész, ahol kiengedtem a féket, és gyorsnak ítéltem magam – ami az idei lejtőzéseimhez mérve talán igaz is volt. Nagyhalál nem volt, érzésre sokkal fittebben és könnyedebben teljesítettem ezt a szakaszt, mint egy évvel ezelőtt, amikor már botladoztam, meg haldokoltam.

Nem is sokan előztek előztek le, és mivel összességében elég erősnek éreztem a produkciót, elég jó állapotban is voltam, azt gondoltam, hogy itt bődületes rekorddöntés lesz. A meglepetés a célban ért, amikor megláttam az órát. A 4:42 nem úgy hangzott, mint egy bődületes rekorddöntés. Később kiderült, hogy olyannyira nem, hogy egy perccel kikaptam a tavalyi időmtől. Az utólagos elemzés alapján kiderült, hogy fölfelé mindenhol gyorsabb voltam idén, viszont lefelé többet veszítettem, mint amennyit fölfelé nyertem. No, annyi baj legyen, így is remek móka volt, egészen meghozta a kedvem újra a versenyzéshez. Jövőre ugyanitt! 🙂

Reklámok

Andorra – Mountain bike Világbajnokság

Tulajdonképpen az egész andorrai látogatásom célja a mountain bike VB volt. Már a Barcelonába való kiköltözésem előtt elkezdtem nézegetni, hogy 2015-ben lesz-e világkupa futam Andorrában, mert tudtam, hogy itt gyakran rendeznek versenyt. Aztán szépen bele is törődtem, hogy 2014 után 2015-ben is kimarad Andorra a világkupa sorozatból. Teljesen véletlenül – az egyik világkupa futam közvetítéséből – tudtam meg, hogy 2015-ben Andorra nem világkupát, hanem világbajnokságot rendez. Hoppá, akkor ott a helyem!!!

Akik nincsenek benne a montis scénában, azoknak mondom, hogy a mountain bike legfelsőbb szintjén úgy zajlik a versenyzés, hogy van egy több kontinenst és megannyi országot átívelő világkupa sorozat, ahol – akárcsak a Forma-1-ben – pontokat lehet szerezni, és értelemszerűen az nyeri a világkupát, akinek a végén a legtöbb pontja van. A világbajnokság viszont egy darab – a világkupától független – verseny. Aki ott nyer, abban az évben az a világbajnok.

Ezen a ponton azt is meg kell említsem, hogy a sajtó – úgy általában, de még a szaksajtó is – mennyire méltatlanul elhanyagolja a mountain bike-ot, mint szakágat. Egy-egy nagyobb országúti körverseny előtt már hetekig különböző riportokat, elemzéseket, esélylatolgatásokat, történelmi visszatekintéseket lehet olvasni a szakportálokon. Ugyanakkor a legnagyobb mountain bike-os eseményekről is jó esetben utólag, felkerül egy 5-10 soros összefoglaló. Szerintem ennek köszönhető, hogy még a montis társadalomban is sokkal több szó esik az országúti versenyekről, ami elég abszurd. Mindig is mountain bike-osnak tartottam magam, ennek ellenére sokáig nem is tudtam, hogy léteznek ilyen események. Nem értettem, hogy montisként miért Lance Armsotrongra kellene hősként tekintenem, és valójában hiányoztak az igazi mountain bike-os példaképek. Szerencsére mostmár jópár éve kiváló, színvonalas online közvetítéseken lehet követni a versenyeket, amik értő szemmel nézve számomra jóval izgalmasabbak, érdekesebbek mint bármelyik országúti körverseny.

Az andorrai VB központja a szállásom melletti kisvárosban, La Massana-ban, volt. A környéken – így Arinsalban is – egy teljesen egyedi hangulat alakult ki, ahol minden a bringázásról szólt. A falvakat ellepték a sportolók, a szállodák erkélyein mindenhol bringákat, bringás ruhákat lehetett látni. XCO versenyzők, DH-sok, triálosok krosszoztak az utcákon fel-alá. Nem lehetett bemenni úgy egy étterembe, hogy ne legyen tele valamelyik ország válogatottjának tagjaival. Az én szállásomon is minden este kint ültek a folyosó végén az ifista XCO versenyzők, hogy a mobiljukról netezzenek, mert csak ott volt wifi. 🙂

Szombaton – minden unirvezális bringás törvényt meghazudtolva (tudni illik, ha verseny, akkor eső) – verőfényes napsütésre ébredt Andorra: vége lett az egész hetes, a pénteki napomat teljesen romba döntő esőnek. Az XCO versenyközpont nem lent a völgyben, a városban, hanem fönt a hegyen, egy sícentrumban volt kialakítva. Gondolkoztam, hogy föltekerjek-e, de egyrészt sejtettem, hogy bringával nehézkes lenne a pálya szélén mászkálni és követni a versenyt, másrészt nem akartam úgy járni, mint amikor a Vueltát néztem, hogy föltekerek magasra, utána meg leizzadva szétfagyok az egyhelyben álldigálástól. Maradt tehát a felvonó. Ezt az opciót viszont annyian választották, hogy a várakozás miatt a csajok versenyét félig le is késtem.

A férfi mezőny rajtja előtt azért sikerült kicsit már bejárni a pálya egy részét, majd visszamentem a célegyenesbe megnézni a beszólítást meg a rajtot. Ekkorra már hatalmas tömeg volt, nem is gondoltam, hogy ennyien lesznek. A verseny nagy kérdése az volt, hogy a már 35 éves élő legenda, kétszeres olimpiai bajnok, ötszörös világbajnok, címvédő francia Julien Absalon, vagy a jelenkor legjobb bringása, a svájci Nino Schurter viszi-e haza a trófeát. Az egész idény kettejük kiélezett párharcáról szólt, ők külön kategóriát képeznek a mezőnyben.

Egy ilyen versenyben az a jó, hogy esetenként tényleg szó szerint karnyújtásnyira vagy a versenyzőktől, így egészen közelről lehet csodálni azt a magas szintű technikai tudást, amivel ezek a srácok rendelkeznek. Ránézel egy-egy emelkedőre, lejtőre és szinte érzed, hogy milyen lenne ott fölmenni, vagy lejönni. Aztán közelről megnézheted, hogy hogy csinálják a profik. A legmegdöbbentőbb az egészben az volt, hogy 5 kör alatt pontosan 5-ször láttam a Schurteréket, mert egyszerűen annyira gyorsan mentek, hogy lehetetlen volt átérni egy körön belül a pálya egy másik pontjára, hogy egy kör alatt kétszer megnézhessem őket. A csajok futamán ez még simán kivitelezhető volt.

Összességében azért itt is meg kellett állapítsam, hogy maga a verseny TV-ben sokkal jobban követhető. Bár volt kivetítő, ahol lehetett nézni a versenyt, de ez csak a központi helyekről volt látható. Persze az apró finomságok, és profik testközelből való látványa miatt nem hagynám ki legközelebb se. A verseny után pedig szabadon rá lehetett menni a pályára, jópár amatőr bringás el is kezdett körözgetni…én meg ezen a ponton kicsit elkezdtem megbánni, hogy nem hoztam bringát. Azért mégiscsak jól hangzott volna, ha elmondhatnám, hogy mentem egy kört a világbajnokság pályáján. Na, majd legközelebb!

Nino Schurter a versenyt és az egész éves bravúros teljesítményét is figyelembe véve teljesen megérdemelten lett világbajnok, így nyugodt lélekkel ereszkedtem vissza La Massanaba, ahol épp zajlott a triál döntő. Itt azért voltak szervezési hiányosságok, mert baromi kis helyre kellett rengeteg embernek bezsúfolódnia, és az egyes akadályok között szabályos sprinteket kellett kivágni, ha látni akartál valamit az amúgy igen látványos versenyzésből. A triálnak megvan az az előny, hogy folyamatosan látod az akciót, előben még látványosabb mint TV-ben, ezért helyszíni megtekintésre kiválóan alkalmas.

IMG_3026

IMG_3029

IMG_3030

IMG_3033

IMG_3035

IMG_3036

IMG_3040

IMG_3041

IMG_3042

IMG_3048

IMG_3050

IMG_3053

IMG_3055

IMG_3058

IMG_3062

IMG_3064

IMG_3065

Andorra – Comapedrosa

A nyári Comapedrosa Skyrace-ről készült beszámolóm után a blog olvasóinak ismerősen kell csengjen a Comapedrosa név. Ez Andorra legmagasabb hegycsúcsa 2942 méteres tengerszint feletti magassággal. Az andorrai nyaralásom alatt a szállásom Arinsal-ba volt, ami a Comapedrosa Természeti Parkhoz legközelebb eső település, egyben a Comapedrosa Skyrace rajt-cél területe. És mivel a verseny alatt nem sikerült teljes mértékben kiélvezni a csúcs által nyújtott extravagáns panorámát, úgy terveztem, hogy ismétlek. Újra megmászom kedvenc andorrai hegyemet, és egy nyugodt, egész napos bóklászás keretében megnézek pár olyan részt is, amit a verseny nem érintett.

Ez a terv sajnos csúnyán meghiúsult: ahogy telt az idő, úgy lett egyre pocsékabb az idő a Pireneusok szívében fekvő hercegségben. Az egész délelőtt tartó masszív esőzés miatt csak kora délután tudtam indulni, így maradt egy kevésbé érdekes csúcs oda-vissza kör lehetősége. Ezt se lehetett azonban biztosra venni, folyamatosan lógott az eső lába, jöttek-mentek a felhők. Ennek köszönhetően a hangulatom se volt felhőtlen, magashegyi környezetben az ilyen idő nem annyira vicces. Szinte folyamatosan az eget kémleltem, hogy föl merjek-e menni egyáltalán majd’ 3000 méterre ilyen időjárási körülmények között.

A park egy sokkal zordabb, kihaltabb arcát mutatta, mint amit a versenyen volt alkalmam megtapasztalni. Akkor verőfényes napsütésben, hőségben voltunk itt, a völgyek tele voltak turistákkal, akik szurkoltak a versenyzőknek. Most mindenhol csönd és lassan hömpölygő tejfehér köd uralta a tájat. Egy lélek se volt a hegyen rajtam kívül. Illetve mégis: egy vízesés mellett üldögélt a tisztáson egy kisebb csoport, akik valami felolvasó estet (vagy mit?) tartottak…mindenesetre elég furán néztek ki. Rajtuk kívül kicsit följebb találkoztam még három emberrel, ők valószínűsíthetően a csúcsról jöttek lefelé, és kölcsönösen úgy néztünk egymásra, mintha ufót látnánk…

A csúcs alatti tengerszemekhez érve majdnem vissza is fordultam. Földbegyökerezett lábakkal néztem, ahogy a sűrű köd szinte másodpercek alatt beúszik a völgy mélyéről a tavakhoz, és láthatatlanságba borítja a tájat. Aztán szinte abban a pillanatban el is kezdett tisztulni a kilátás, teljesen kiszámíthatatlan volt a helyzet. Mivel közel voltam már a csúcshoz, és nem volt teljesen egyértelmű, hogy hülyeség fölmenni, némi gondolkodás után továbbindultam. Az útvonalat ismertem, és abban bíztam, hogy extrém köd esetén is letalálok a hegyről.

Mire végül felértem, minden addiginál cudarabbra fordult az idő, masszív köddel, szemerkélős esővel. A csúcson nagyjából 30 másodpercet töltöttem, és nem amiatt aggódtam a leginkább, hogy a kilátás a nullával volt egyenlő… Szuperszonikus sebességgel kezdtem meg az ereszkedést, hogy a kitett sziklagerincről minél hamarabb elérjem a barátságosabb alsóbb régiókat. Szerencsém volt, mert ahogy ereszkedtem úgy lett ismét egyre jobb idő, így megúsztam némi izgalommal a ködös csúcstámadást.

20150903_134857

20150903_140135

20150903_141722

20150903_142138

20150903_143458

20150903_145635

20150903_145830

20150903_150328

20150903_150332

20150903_151453

20150903_151456

20150903_153736

20150903_161328

20150903_163114

20150903_163121

Andorra – Vuelta nézés

Aigüestortes után Andorra felé vettem az irányt, ahol szeptember első hetében komoly eseménytorlódás volt. Itt rendezték meg a mountain bike világbajnokságot, valamint a Vuelta legnehezebb hegyi szakasza is erre ment. És mindez egybeesett a vakációmmal. 🙂

Andorra Európa legnagyobb törpeállama, Spanyolország és Franciaország határán, a Keleti-Pireneusokban található. Államformája hercegség, hivatalos neve Principat d’Andorra, azaz Andorrai Hercegség. Fővárosa az ország közepén fekvő Andorra La Vella. (A vella egyébként öreget jelent.) Hivatalos nyelve a katalán. Magamban azzal szoktam hülyéskedni, hogy nem ismerek még egy olyan országot, ahol az egy négyzetkilométerre eső magashegységek száma ennyire magas lenne, tekintve, hogy az ország 100%-a Pireneusok 2-3000-es csúcsai között fekszik. Talán emiatt is van az, hogy Andorrában a természeti kincsei ellenére mindig van egy kis bezártság érzésem. Az összes lakott terület (beleértve a zsúfolt fővárost, Andorra la Vellát is) keskeny völgyek mélyén húzódik, meredek hegyoldalakkal körbevéve minden oldalról, amik a maguk 3000 méter körüli magasságával emelkednek az ember fölé, szinte összenyomva az apró településeket. Andorra nekem egyébként már az első látogatásom alkalmával is kicsit csalódás volt. Spanyolország felől érkezve jellegtelen ipari területeken keresztül vezet az út a fővárosba, ahol a hegyvidéki báj legfeljebb a hegyoldalakban látszódó hihetetlen helyekre épült házakban nyilvánul meg: Andorra la Vella egy modern, nem túl szép, nem túl stílusos, zsúfolt, forgalmas nagyváros. Állítólag itt olcsóbb vásárolni mint Spanyolországban, ezért a derék katalánok télen síelni, nyáron meg shoppingolni járnak Andorrába. Az országban járva egyébként olyan érzése van az embernek, mintha Spanyolország (vagy Katalónia) meghosszabbítása lenne. Azon kívül hogy – ellenőrzés nélkül – átjössz egy határátkelőn, szinte semmi nem változik. Bár a hivatalos nyelv itt a katalán, mindenki beszél spanyolul, pont mint Katalóniában.

Ottlétemkor a parányi ország zsúfoltsága a szokásos mértéknek a többszörösérő nőtt, köszönhetően a egymást érő sporteseményeknek. TV társaságok kamionjain, pihenőnapjukon átmozgató edzést végző bringás csapatokon keresztül vezetett az utam Arinsal-ig, a főváros közelében lévő kisebb faluig, ahol a szállásom volt.

Spanyolország akkor már két hete Vuelta lázban égett, nekem is nagy kedvem lett volna lemenni Andalúziába megnézni a híres spanyol körverseny pár szakaszát, de ez a távolságok miatt ezúttal nem volt kivitelezhető. Nem úgy mint a Barcelonához közeli Andorrában, ráadásul itt rendezték most a Vuelta legkeményebb hegyi szakaszát négy első és egy kiemelt kategóriás mászással.

Megérkezésem másnapján az Arinsal-hoz közeli Coll d’Ordino hágót néztem ki magamnak helyszínül, ez a versenyzőknek a második hegyük volt aznap. Nagyjából egy óra alatt fel is tekertem montival szép komótos tempóban. Vicces volt, mert a Cross Country szakágat művelő montisok közül is edzettek jópáran ezen a hegyen. Még a mászás elején tartottam amikor utolértem két “sétálgató” outist, minket meg dupla sebességgel büntetett hátulról egy profi XC-s, aki szemmel láthatóan csak egy nyugodt átmozgatós tempót tolt. Persze tudtam előre, hogy mi lesz a forgatókönyv: az egyik outis srác azon nyomban kilőtt, és elkezdett tapadni a profi montisra, a haverja meg egy “jajj ne” sóhajtással fejezte ki gondolatait… 😀 Én megfontolt öreg rókaként nem mentem bele a játékba, nem fogok olyasvalakivel az életem árán versenyezni, aki a szakág világbajnokságán indul… 😀 Bár az igaz, hogy addigra már begyűjtöttem az elképzelhető legnagyobb bókot, amikor a VB helyszínén – La Massanaban – egy nő megkérdezte tőlem, hogy én is VB-n indulok-e… 😀

A mászás bár hosszú volt, mégis jól szórakoztam, mert útközben helyenéknt lélegzetelállító panoráma nyílt a környező hegyekre, és az alattunk elterülő völgyekre, meg mégiscsak egy olyan hegyet másztam amin egy óra múlva a profi outisok fognak majd feljönni. A felső régió kanyarjaiban már gyűltek a nézők, akik minket, amatőröket is úgy bíztattak, mintha a peloton jött volna. Az egyetlen gond csak annyi volt, hogy egy óra mászás után felértem egy 2000 méteren lévő hágóba, ahol előreláthatóan még egy órát el kellett tölteni, mire megérkezik a mezőny, és mondjuk úgy, hogy nem volt az a klasszikus strandidő. A “srácok” ráadásul még késtek is az előrejelzéshez képest, bár szerencsére néha azért előbújt a nap a felhők mögül, hogy kicsit átmelegítse a megfagyni készülő testemet. Maga az esemény, azaz ahogy elmentek a bringások, nem tartott tovább két percnél. Először ketten jöttek valami elképesztően brutális tempóban sprintelve a hegyi befutóért, mögöttük egy kisebb grupettó szintén elég jó tempóban, majd a főmezőny és végül a leszakadozott “hullák”. Miután az utolsó versenyző is eltűnt a hágó túloldalán perceken belül kiürült a hely. Azon gondolkoztam, hogy elmenjek-e a befutóhoz, ami még pont elérhető távolságban volt, de annyira későre volt jósolva és olyan fura idő volt, hogy inkább nem kockáztattam, és a hátralévő időt a hegyen montizással töltöttem. Az viszont biztos, hogy ha legközelebb nagy körversenyt nézek helyszínről, akkor hegyi befutóhoz megyek, úgy talán jobban át lehet élni a hangulatát. Ettől függetlenül a Vuelta nézést – mint programpontot – ezzel kipipáltam.

20150901_143413

20150902_104153

20150902_105010

20150902_105200

20150902_105642

20150902_124332

20150902_124411

20150902_131509

20150902_131956

20150902_133755

20150902_133813

20150902_145124

20150902_152737

20150902_153557

20150902_160510

20150902_162557

20150902_163346

20150902_163415

Pokoljárás és feltámadás a Comapedrosa Skyrace-en

Idő: vasárnap reggel 9 óra. Helyszín: Arinsal, Andorra, a Comapedrosa Skyrace magashegyi futóverseny rajtja. Még egy pár utolsó lazító mozdulat, kis ugrálás az izgatottan várakozó tömegben, majd három, kettő, egy, és bumm! A mezőny eleje kifordul a karámból, őrült száguldás veszi kezdetét az enyhén lejtő aszfalton. Uff, ezek nagyon megindultak! A kemény aszfalton minden lépés olyan mintha valaki alulról megpróbálná belekalapálni a lábaimat a törzsembe. Hideg izomzattal borzalmasan rosszul esik lefelé ez a tempó. Hogy lehet egyáltalán egy versenyt lejtővel kezdeni? Meg különben is, hova a francba siet itt mindenki ennyire? Szinte még el se indultam, de a mezőny eleje egy gyorsvonat sebességével távolodik. Na jó, ne hagyjuk már magunkat ilyen gyorsan lerázni! Próbálok felérni az élbolyra, de mikor kezdődik már végre az emelkedő? Látom ahogy eleje befordul az emelkedőre, de basszus, ezek futnak tovább! Ajjaj, rossz hír: hogy lehet egy futóversenyt ennyi futással kezdeni?! Próbálom tartani a tempót a spiccel, illetve a mögöttük lévő hullámmal, de másodpercek alatt kezd drámaivá fajulni a helyzet. Lilul a fejem, horpad a homlokom, nincs levegő, rosszul vagyok. Mikor kezdődik már a terep, ahol végre lehet kicsit gyalogolni? Kicsit pihenni. Meg amúgy is, a terep az jó, az a barátom, az fekszik nekem, nem úgy mint a gonosz aszfalt. Minden műszer a pirosban, a rendszer az összeomlás szélén áll. Uff, nem bírom tovább, kedvem lenne megállni pihenni. Banyek, háromszáz méter után nem állhatsz meg pihenni egy 20 km-es versenyen jóember!!! Te jó ég, mindjárt meghalok, alig-alig tudom tartani a pozícióm, de már látszik az ösvény kezdete, már csak addig kell kibírni! Hú, jó szűk a bejárat, összetorlódnak az emberek, egy pár másodpercre meg lehet állni szusszanni. Annyi biztos elég lesz, aztán végre jön az én világom!

A verseny előtti napon még vidáman a csapat

A verseny előtti napon még vidáman a csapat

Belépek az ösvényre, végre gyalogolunk, kezdődik az igazi emelkedő! Ajjaj, de itt valami nem stimmel: semmivel nem lett jobb a helyzet, sőt! Pár lépés után világossá válik, hogy nemhogy előzni nem tudok, de a pozíciómat is képtelen vagyok tartani a köves emelkedőn. Hátulról folyamatosan jönnek az emberek, szép sorban engedem el őket, teljesen tehetetlen vagyok. Úgy látszik az aszfalton a nagy sietségben a lábaimat is elhagytam, a helyükre meg kaptam két jókora kődarabot, amiket kézzel pakolgatok szépen egymás után, hogy haladjak valamennyit előre. Ahogy előznek az emberek hátulról többet vagyok az ösvény mellett, mint az ösvényen. Óriási blama, óriási blama!!! Ötszáz méter után a versenyen kívül találom magam, mozgó pályaakadállyá degradálódtam. De Úr Isten, valaki hívja már ki a tűzoltókat, a vádlim mindjárt kigyullad, lépni alig tudok. A minimál reggelim se elégedett a helyzetével, mindenképpen szeretne kitörni a bezártságból. Közben leelőz Aaron és Joselito is, kérdezik hogy vagyok, föl se nézve csak annyit szúrok oda, hogy rosszul, majd el is tűnnek a szűk, köves, meredek ösvényen. Kész vége, innen már nincs visszaút, biztos, hogy soha többet nem látom őket a versenyen. Semmi erő nincs a testemben, folyamatosan lassulok. Nevetséges az egész, kár magamat ezzel a teljesítménnyel tovább alázni. A mezőny meg csak megy el mellettem, én pedig tehetetlenül nézem a történéseket, semmi kontrollom nincs az események fölött. Nézelődök hátrafelé, hogy vannak-e még egyáltalán mögöttem? Még vannak. Fura. De ez már biztos, hogy a legvége. Vasárnap délutáni kirándulós tempóra lassulok, és az a szörnyű, hogy ez a maximum, amit a testem enged. Már nem is szuszogok, sétálgatok csupán. A lábam annyira gyenge, hogy van egy pillanat, amikor annyira lelassulok, hogy a csatakosra izzadt pólóban hirtelen fázni kezdek a korareggeli hűs, árnyékos fenyőerdőben. Vége, ennek annyi. Eszembe a jut a legutolsó Garda tavi versenyem, ahol pár kilométer után kiszálltam. Milyen jó lenne most is csak úgy leülni, és szép kényelmesen nézni ahogy mennek fölfelé a többiek. Várjunk csak, van még egyáltalán valaki mögöttem? Még van. Meglepő. De mi ez az egész? Most ütött vissza túl kevés alvás. A rendszertelen életmód. Vagy a túl sok alvás. A túl sok verseny. Dehát júliusban ez az első versenyem. Akkor a túl kevés verseny! A túl sok sport, a túlfeszített program! Ideje lenne pihenni egy kicsit! Egy pár hét semmittevés, az jó lenne! Vagy a túl kevés edzés, az a baj! Dehát nemrég volt az Entrevalls, a két napos futóhétvége Cadí-ban, a Montserrat futásom. Ez mind hiábavaló volt? Akkor viszont a Mars és a Hold együttállása meg ahogy a Vénusz belép az Oroszlán jegyébe, az lehet az oka mindennek, más értelmes magyarázat nincs! Na jó, akkor sétálgassunk. De miért ilyen rohadt meredek? Csak egy méteren lehetne kicsit lankásabb, csak ennyit kérek. Csak egy pár másodperc enyhülést a lábaimnak. Kilian Jornat könyvének a brutálisan erős nyitása jár a fejemben, a Manifiesto del Skyrunner:


[…]Porque perder es morir. Y uno no puede morirse sin haberlo dado todo, sin romper a llorar por el dolor y las heridas, uno no puede abandonar. Hay que luchar hasta la muerte. […] No vale no luchar, no vale no sufrir, no vale no morir.[…]

[…]Mert a bukás a halál. És nem halhatsz meg, amíg nem adtál bele mindent, amíg nem kezdtél sírni a fájdalomtól és a sebektől. Nem adhatod fel! Az utolsó pillanatig harcolnod kell! […] Nem lehet nem harcolni, nem szenvedni, nem belehalni.[…]

(Kilian Jornat napjaink legjobb ultrafutója, nem mellesleg katalán, és a Pireneusokban nevelkedett.)

Jó, akkor fogakat összeszorít, és harcoljunk! Menjünk! Erő az továbbra sincs, a fal nem enyhül, de legalább a mezőnyben való hátrafelé zuhanásom úgy tűnik, hogy megállt. Végre látszik már az első mászás teteje, felérünk egy szép füves gerincre, ott az első frissítőpont. Nem állok meg, nem köszi, nem kell semmi, van nálam minden, nem vagyok éhes, jól vagyok. Vagy egy tucat embert hagyok magam mögött így. Rövid, sík szakasz következeik. Hát, én az ilyeneken normál esetben futni szoktam, gondolom magamban. Végigtámolygok rajta erőtlen lábakkal valami futásféleséget imitálva, közben úgy mozognak a lábaim, mintha valami rongybábúra cserélték volna a testem. Na, de ez a fickó meg miért megy ilyen lassan, nem igaz már, hogy itt feltart engem! Mivan, megelőztem valakit??? Szép lassan utolérek egy csajt, iszonyú nyögdécselések, meg sóhajtozások között halad fölfelé. Egész erotikus ez a mászás – merengek magamban. Majd a verseny után – ha mindketten magunkhoz tértünk – elkérem a telefonszámát. “Erotikus mászás” – te is jó hülye vagy, fiam! Közben egyre ritkul a fenyőerdő, és a vékony, füves gerincen végleg elhagyjuk az árnyékot adó zónát. Tűz a nap, ideje elővenni a sapkát. Igen, a sapka! Ez lesz az! Tuti, hogy a sapka hiányzott, a sapkában van az erő!!!

Fokozatosan kezd magához térni a szervezetem, megindulok előre a mezőnyben. A testem megtelik erővel, sorban oelőzöm vissza az embereket. Hú, micsoda egy sztori, innen aztán nem lesz semmi visszajönni!!! Sziklás, bozótos, napnak kitett gerincen emelkedünk, amikor hirtelen enyhülni kezd a fal. Rövid vízszintes után lekocogunk egy nyeregbe. A második frissítőponton egy újabb tucat ember társaságában megjelenik Aaron és Joselito, de nem látják, ahogy elfutok a pont mellett. Továbbra sincs szükségem semmire, illetve az előttünk meredő fal tiszteletére benyomok egy koffeines gélt. Bumm, tekerek egyet a fordulatszámon, érzem, hogy megy. Nem érdekel, hogy mennyi van még vissza, ha megy, akkor menni kell, kockáztatni kell, most lehet pozíciókat nyerni, lejtőn alapból gyengébb vagyok. Sorra előzöm az embereket az emelkedőn. A köves, kitett gerincre érve enyhül a meredekség, lankássá válik a terep, újra lehet futni. Szépen haladok előre, és végre, a nap során először mosolyra nyílik a szám: élvezem a futást, visz a flow. A legmagasabb pontra érve még kicsit ünnepelni is van erőm, majd jöhet a lejtő.

Embertelenül kemény, technikás, sok helyen lefelé se lehet futni, annyira nehéz és meredek a terep. Egy szakaszon az ösvény is eltűnik, apróköves, omlós hegyoldalban szánkázunk lefelé, mintha porhóban csúsznánk. A cipőm telemegy apró kavicsokkal, hogy franc esne az egészbe. Gyönyörű zöld völgyben ereszkednünk, néha-néha átkelünk egy patakon, vigyázni kell a csúszós, kövekkel. Az ösvény mellett tehenek legelnek a zöld fűben a hatalmas kődarabok között. A menedékházhoz érve a nap során először megállok én is. Húzóra lenyomok két pohár izót, majd sorbanállok a forrásánál a jéghideg vízért. Közben nyakig sárosan megérkezik Boris, a villámlábú barátunk, aki a rövidebb távon indulva 15 perces hátrányból ért utol, és egészen az abszolút 7-dik helyig röpítette magát. Mindeközben volt ideje egy pacsira, és rövid helyzetjelentésre is a srácokról, akik még abban a tudatban voltak, hogy mögöttük vagyok.

Ok, frissítés megvolt, következik az “est sztárvendége”, a nemes egyszerűséggel csak “A fal”-ként emlegetett leírhatatlanul meredek, jelzett út nélküli szakasz. Egy kecskecsapás mentén cikk-cakkozunk fölfelé, hol van egy kitaposott méternyi ösvény előttünk, hol nincs. Az apróköves, csúszós hegyoldalban minden egyes centiért küzdeni kell, minden lépést meg kell gondolni, hogy ne csússzon vissza az ember. Olykor a szúrós bozótba kapaszkodunk, és négykézláb mászunk tovább. Összetorlódik a mezőny, megy a duma, hogy innen már ilyen lesz végig a csúcsig. Persze, onnan meg már csak egyszerűen át kell ugrani a holdra, gondolom magamban. Viccesen megjegyzem, hogy ennél valami sokkal meredekebb emelkedőre lenne szükségem, mert ez igazából semmi. Nem megy át az irónia, aztán lassan el is hal a vidámkodás, kisebb pozícióharc veszi kezdetét.

Szerencsére a fal hamarosan megenyhül, egy gerincen találjuk magunkat, ami elvezet a csúcs alatt lévő medencébe. Az ösvény végképp eltűnik, végeláthatatlan kőlabirintusban ugrálunk szikláról-sziklára. Csupán a kis, narancssárga útjelző-zászlók mutatják a helyes irányt a gigantikus kövek végeláthatatlan rengetegében. Folyamatosan figyelem a helyzetem, de jól állok: nagyon lassan ugyan, de előre haladok a mezőnyben. A szembe jövő kirándulók bíztatnak minket a rajtszám alapján a nevünkön szólítva minket, Venga, ánimo! Közben a jobb cipőmben lévő kavicsot próbálom olyan helyre terelni, ami nem zavar különösebben, azonban nem járok sikerrel. Lassan ráfordulunk egy hágóra, annál már nemigen van följebb – gondolom magamban. Jól tartom magam, haladok is előre, de már iszonyúan fáj a mászás. Eltorzult arccal, összeszorított fogakkal küzdök, a fal ismét szinte függőlegessé válik. Hatalmas sóhaj kíséretében érek föl a hágóba, ahol kiderül, hogy ez még nem a mászás vége: vissza van még a csúcs. Gyorsan leülök és egy szemvillanás alatt kiszórom a kellemetlenkedő követ a cipőből. Nem lenne értelme emiatt végigszenvedni a lejtőt. A csúcs szerencsére közel van, hamar felsétálok rá a pengeéles, kitett gerincen. A menedékháztól 2 km alatt 1000 méter szintet jöttünk fölfelé. Andorra legmagasabb pontján, a Comapedrosa csúcsán állok, 2942 méteren. A fáradtság és a kevés oxigén miatt kicsit furán érzem magam, nem 100%-osan tiszta a fejem.

2015-07-26SkyraceComapadrosa0148

A frissítőponton újratankolom a vizespalackokat, iszom és eszem egy keveset. Kezdődhet a végjáték, a kilenc kilométer hosszú ereszkedés, ahol 1500 méter szintet veszítünk. Örök igazság: a hegyre nem elég fölmenni, le is kell jönni onnan. Száz százalékos koncentrációt igényel a brutálisan technikás ereszkedés. Futni alig-alig lehet, mindenhol fenyegető, élesre töredezett sziklák meredeznek. Itt egy esés végzetes lenne. Elengedek egy-két embert, aki akar rohanjon csak, én egyben szeretnék visszaérni a célba. A kitett gerinceket, méteres leléptetéseket, meredek falakat lankásabb terep váltja, újra lehet futni. A táj gyönyörű, gyerekkori emlékeim miatt a Tátra jut eszembe. Egy kisebb medencében fekvő tengerszem mellé érkezünk, kirándulók tucatjai ülnek a parton. Megállok, gyorsan megmosakszom picit a frissítő hideg vízben. Hú, de jól esik ez most! A tavat elhagyva egészen ellaposodik a terep, jól lehet futni, de kezd iszonyúan szúrni az oldalam. Szerencsére újabb frissítőhöz érkezünk.

Mennyi van még vissza? Még 5 km! Fúú, az sok. Nagyon sok. Egyre komolyabb nehézségeim vannak a futással, többször megbotlok egy-egy kőben, gyökérben. Hiába érünk vissza a fenyőerdős zónába, hiába vezet elképesztően szép helyeken az ösvény, már csak a célkapu lebeg a szemem előtt, és hogy végre leülhessek. A levegő már a völgyekben is felforrósodott, a folyadékveszteség drámai, de már rosszul vagyok az izótól. A kacskaringós, köves ösvényen kerülgetem a turistákat bele-bele sétálva, ahol nem lejt az út. Az utolsó frissítőnél a kezembe nyomott pohárral egyből a tarkómat célzom meg. Kibírhatatlan már a hőség. Még 3 km!

Széles, unalmas dózerút, aszfalt, át az alagúton, be a faluba. Nagyon jövök fel az előttem lévőre, de megkegyelmezek neki, és magamnak is. Majdnem 5 órán keresztül előttem volt, megérdemli, hogy előttem is érjen be, nem fogom lesprintelni az utolsó 200 méteren. Így legalább nekem is van kifogásom, hogy miért sétálok bele újra. Még egy utolsó kanyar, egy utolsó gyökeres lejtő, és ráfordulok a célkapura. Huszonegy kilométer, 2280 m pozitív szintemelkedés és 4 óra 42 perc menetidő után végre megérkezem.

IMG-20150726-WA0012