Comapedrosa Skyrace 2016

Hogy milyen volt az idei Comapedrosa Skyrace? A helyes válasz az, hogy nem tudom, nem emlékszem. A jó Comapedrosa Skyrace legfőbb ismérve, hogy a lélek a rajt után pár száz méterrel elhagyja a testet. Onnantól kezdve nem marad más csak az oxigénhiánytól beszűkült látómező, az egekbe szökő pulzus miatt a fejedben visszhangozva lüktető szívverés, és a megfeszülő izmok ütemes munkája. A brutális emelkedők, A Fal, ahol a bokrokba kapaszkodva négykézláb mászol fölfelé, a kitett sziklaszirtek, a köves lejtők, ahol minden lépésed egy különös precizitással megtervezett mozdulat kell legyen. Ez a verseny maga a skyrunning műfaj megtestesítője: 22km, 2280m pozitív szintkülönbség, 2942m legnagyobb tengerszint feletti magasság. Az egész a puszta erőről és technikáról szól. Itt nincs taktikázás, nincs pihenés, minden pillanatban a tőled telhető maximumot kell nyújtanod, különben bedarálnak. Hogy miért szeretem ezt a versenyt? Azt hiszem, fekszik a stílusomnak. Keveset kell futni. 🙂

Idén már régi jó ismerősként üdvözöltem az andorrai Arinsalt. A tavalyinál sokkal jobb logisztikát sikerült összehoznom, közvetlenül a versenyközpontban lévő faluban volt a szállásom. A verseny előtti délután összefutottam az utcán a későbbi győztes brit Tom Owens-el, aki a épp a rajtcsomagot tartalmazó szatyorral baktatott a hotel felé tök egyedül. Úgy látszik a terepfutás sztárjai még a földön járnak.

Az idei versenyre – az eddigi tapasztalatok alapján – forradalmi újításokkal készültem. Elsőként például kicsit bemelegítettem verseny előtt. 🙂 A másik újítás az volt, hogy elhatároztam, hogy ezúttal nem futom el az első pár száz métert. Mivel a futás úgyse az erősségem, úgy döntöttem, hogy az aszfaltos bemelegítő szakaszon inkább csak utazok a mezőnnyel. Kíváncsi voltam mi sül ki ebből, tavaly ugyanis pár perc alatt szétcsaptam magam, és rövid időn belül kis híján versenyen kívülre kerültem.

Most se volt könnyű regenerálódni a rövid futásból, de sokkal jobban éreztem magam, mint egy évvel ezelőtt. Beálltam a mezőnybe az emelkedőn, és vártam. Ezúttal tudtam tartani a tempót, ha nem is könnyedén, de legalább nem kezdtem el zuhanni hátrafelé. Nyugodtan, a lehető leglazábban próbáltam haladni, és vártam. A verseny előtt nem sokkal majd’ egy hetet töltöttem a Pireneusokban, ez nem múlhat el nyomtalanul.

És igen, egyszer csak – mintha megnyomtak volna egy gombot – bekapcsolt a turbómotor. Éreztem ahogy a testem megtelik erővel, a lábaim súlytalanná váltak, és könnyedén indultam meg előre a mezőnyben. Megtörtént amire vártam! Imádom ezt az állapotot! Csak megfelelő edzettségi szint és pihentségi állapot mellett jön elő: ilyenkor hatalmas teljesítményre vagy képes könnyedén, szinte erőlködés nélkül. Úgy érzed, mintha repülnél. Hol volt már a tavalyi szenvedés emléke, a pokol tüzével izzó vádli? Sorra hagytam el az embereket, csak azért nem mentem még gyorsabban, mert próbáltam magam visszafogni.

Aztán valahol az első és a második frissítőpont között – nagyjából ott, ahol tavaly elkezdtem feléledni – elmúlt ez az érzés. Ahogy korábban bekapcsolt, most ugyanúgy minden átmenet és előzetes figyelmeztetés nélkül hirtelen kikapcsolt a turbómotor. Baj nem volt, de vége lett az előzgetéseknek, és arra kellett koncentrálni, hogy tartsam a pozícióm. A helyzetem azonban fokozatosan romlani kezdett, már benne voltunk a 2500 fölötti régióban, amikor egy kifejezetten trükkös, kitett szakaszon kissé szédülni kezdtem. Gyakorlatilag a legalkalmatlanabb hely volt ez a gyengélkedésre. Utólag már biztos vagyok benne, hogy itt enni kellett volna egy gélt, akkor azonban nem láttam ilyen tisztán a helyzetet, valamint a terep is alkalmatlan volt erre a manőverre. Feszes koncentrációra volt szükség, hogy biztonsággal átevickéljek ezen a részen.

A 2748 m-es Pic de les Fonts-tól a Pla de l’Estany-ig vezető lejtő volt az abszolút mélypont. Az addig minden nehézség ellenére foggal-körömmel védett, viszonylag előkelő pozícióm pillanatok alatt vált a sporttársak martalékává. Komplett vonatok húztak el mellettem, kegyetlenül bedaráltak a sodrós, apróköves, csúszdaszerű lejtőn.

Magamat is megleptem vele, hogy milyen rossz bőrben érkeztem A Fal alatti frissítőponthoz. Ki is használtam az időt üzemanyag feltöltésre, majd tétován, ingatag lábakon A Fal felé vettem az irányt. Innentől a pálya 2 km alatt 1000 m szintet emelkedik egészen a Comapedrosa 2942 méteres csúcsáig. Közben egy olyan szakasszal, ahol nincs út, nincs ösvény, csak a brutális meredekségű hegyoldal, ahol fűcsomókba, bokrokba kapaszkodva négykézláb mászol fölfelé, miközben néha félreállsz a föntről meginduló, guruló kövek elől. Ez A Fal.

Tavaly itt még viccelődni is volt erőm, most azonban az volt a feladat, hogy itt álljak fel a korábbi ütésből. Szinte lehetetlen. Mert mégis mire számíthat az ember? Ha hullaként érkezel A Fal alá, miért pont itt jönnél helyre? Összeszorítottam a fogam, és nekifeszültem a hegyoldalnak. Kínkeserves, kínzással felérő mászás ez, ahol minden lépésért harcolni kell. Paradox módon minél magasabbra értem, annál jobban éreztem magam. Egyre biztosabb voltam benne, hogy korábbi gyengélkedésem csak egy versenymenedzselési problémának tudható be, és van visszaút. A gélek kezdtek dolgozni, én pedig kezdtem felérni újra azokra az emberekre, akik a lejtőn elrobogtak mellettem.

Megérkeztünk az egyik kedvenc szakaszomhoz, ahol szintén ösvény nélkül, egy hatalmas sziklákból álló labirintusban, kőről-kőre ugrálva, folyton a helyes irányt keresve lehet előre jutni. Szellemileg mindig felfrissít ez a szakasz. A verseny közben lezajló mentális folyamatok gyönyörű példája volt ez. Láttam, hogy erőre kapok, láttam, ahogy egyre közelebb kerülök az előttem lévőkhöz, és belehergeltem magam egy pozitív spirálba. Ez már nem a verseny elején működésbe lépő turbómotor volt, könnyedségről szó se volt. Vért izzadva, fogcsikorgatva jött csak a tempó. De jött! A következő rövid, lépcsőszerű emelésen átvágtam magam a komplett csoporton, a csúcs alatti hágóhoz pedig már jókora előnnyel érkeztem.

Andorra tetején egy pillanatra se álltam meg, aminek főleg pragmatikus okai voltak: idén lejjebb vitték a csúcs alá a frissítőpontot. Néhány frissen utolért kollégát előre tessékeltem a 8 km hosszú, 1500 m szintvesztéssel járó, combszaggató lejtő előtt. A korábban elhagyott nagyobb, népes csoportnak azonban itt már nem volt esélye a felzárkózásra. Volt egy pár rész, ahol kiengedtem a féket, és gyorsnak ítéltem magam – ami az idei lejtőzéseimhez mérve talán igaz is volt. Nagyhalál nem volt, érzésre sokkal fittebben és könnyedebben teljesítettem ezt a szakaszt, mint egy évvel ezelőtt, amikor már botladoztam, meg haldokoltam.

Nem is sokan előztek előztek le, és mivel összességében elég erősnek éreztem a produkciót, elég jó állapotban is voltam, azt gondoltam, hogy itt bődületes rekorddöntés lesz. A meglepetés a célban ért, amikor megláttam az órát. A 4:42 nem úgy hangzott, mint egy bődületes rekorddöntés. Később kiderült, hogy olyannyira nem, hogy egy perccel kikaptam a tavalyi időmtől. Az utólagos elemzés alapján kiderült, hogy fölfelé mindenhol gyorsabb voltam idén, viszont lefelé többet veszítettem, mint amennyit fölfelé nyertem. No, annyi baj legyen, így is remek móka volt, egészen meghozta a kedvem újra a versenyzéshez. Jövőre ugyanitt! 🙂

Reklámok

Skyrace Vallibierna

A tavalyi szárnybontogatás után idénre beneveztem a Skyrunner National Series versenyeinek jelentős részére, csak hogy ne finomkodjak. Ezek gyakorlatilag Spanyolország legnehezebb és legnívósabb hegyi futóversenyei. Az egyetlen apró bökkenő csupán az, hogy elfelejtettem rendesen felkészülni rájuk. Illetve nem is elfelejtettem, hanem az állandó sípcsontproblémák miatt erősen korlátozva van az edzésem, így lényegében a lehető legkevesebb futással készülök.

A Skyrace Vallibierna számomra a pireneusi futóversenyek szezonjának nyitófordulója volt. A verseny központja a Pireneusok legmagasabb csúcsához, a Pico de Aneto-hoz közeli, Aragónia és Katalónia határában lévő Vilaller faluja. Egészen meglepő módon létezik Barcelona – Vilaller közvetlen buszjárat; mintegy 4 óra hosszú az út. A versenyzés egyik pozitív hozománya, hogy lehet egy kicsit turistáskodni, új helyeket megismerni. A buszút onnantól kezdve, hogy elhagyjuk a teljesen semmitmondó, “híres” Léridai síkságot és ráfordulunk a Pireneusokra, egészen remek élmény. Ahogy a völgyek mentén egyre mélyebbre hatolunk a hegységben a kacskaringós utakon, úgy lesz a táj egyre lenyűgözőbb. Különösen Vilallerhez közeledve kezd el vadulni a látvány. Egy brutális gát mögött lévő felduzzasztott tórendszer bontakozik ki szép lassan fölfelé haladva. A tavon sziklás szigetegyüttesek, rajtuk régi várromok, a tó szélén pedig a hegyoldalból szinte pengeként kinyúló keskeny sziklataréjok sorakoznak. A háttérben lévő hatalmas csúcsok fekete felhőkbe burkolóznak. Isten hozott a Pireneusokban! Itt egy kicsit más világ uralkodik, mint a mediterrán Barcelonában. Nemsokkal érkezés előtt az eső is elered, meg sem lepődöm ezen. Idén még nem volt olyan versenyem amelyiken nem esett volna valamennyi eső.

Szerencsére a zivatar hamar elvonul, mire megérkezünk újra süt a nap. A szállást gyorsan megtalálom, a recepciót azonban nem. Rövid téblábolás után a szomszédos pékségben segítenek ki. Kiderül, hogy egy 90 éves öreg viszi a kócerájt, aki olyan süket mint az ágyú, ezért nem hallotta ahogy csöngettem miközben békésen szundítva töltötte a délutáni csendespihenőjét. A kommunikáció így kissé nehézkes, konkrétan üvöltenem kell. Már amennyire tudok. Szerencsére van ott egy nő is, ő segít a spanyolról spanyolra fordításban. Azaz üvölt helyettem, amikor az öreg harmadszorra se érti, hogy mit akarok. Kérdezi hová valósi vagyok, mondom Magyarországról jöttem. Húha, Magyarország, mondja, ő legmesszebb Barcelonában járt, illetve szolgált három évig Afrikában a seregben. Azt akarták, hogy ottmaradjon, de ő haza szeretett volna jönni. A három év Afrikával amúgy az öreg még mindig simán előz engem világlátásban. Kérdi, mikor megyek vissza másnap. Mondom délután. Délelőtt? – kérdez vissza. Akkor jó, mert délig el kell hagyni a szobát, hogy jöhessenek az új vendégek. Akkor ebben maradunk, teszi hozzá. Nem vitatkozom vele, úgy érzem nem lenne sok értelme. Szerencsére a nő a jobban képben van, hogy pl verseny után még le is kell zuhanyozni.

A szoba elfoglalása után el is megyek ebédelni, az étterem az Andalúz válogatott futóival van tele, köztük a Buff profi csapatában versenyző Zaid Ait Malekkel. Zaid illegális marokkói bevándorlóként kezdte spanyolországi pályafutását, ma már viszont spanyol állampolgár, hivatásos futó, profi szerződéssel, és spanyolul is kiválóan megtanult. Ő a spanyol terepversenyek egyik állandó esélyese, a tavalyi Ultrapirineun második lett a külön kategóriát képviselő, nem erről a bolygóról származó Kilian Jornat mögött. Azt hiszem ezt hívják sikertörténetnek.

Az ebéd után rajtszámátvétel, majd eligazítás. Szerencsére spanyolul és nem katalánul, úgyhogy még értem is, hogy miről van szó. Kiderül, hogy a 2000 m fölötti részen a pálya egy szakaszon egy jelentősebb hófolton fut, de nem veszélyes, és különben is az elmúlt napok esőzéseinek hála sokat csökkent a mérete. Anyád, mi az, hogy nem veszélyes? Az erősen kopásnak indult talpú cipőm úgy csúszik mindenen ami vizes, hogy még a sarki boltba is életveszélyes lemenni benne eső után. (Ez amúgy nem vicc, a télen valószínűleg kicsit eltörtem a könyököm, amikor elcsúsztam benne a saját utcámban ahol lakom.)

Másnap reggel 7-kor kelés, 8:30-kor rajt. Szerencsére a szállás közel van, 1 perc séta, szóval nem kell kapkodni. Megint belefutok Zaidba, nagyon laza, mosolyog beszélget, az esélyeseket nyomasztó stressz semmi nyomát nem lehet felfedezni rajta. A vele készített interjúkból is mindig az jön le, hogy egy tök szerény és jófej srác. Vicces amúgy így testközelből látni elit futókat. Van vagy 165 centi meg hozzá 50 kiló. Lehet úgy én is gyorsabnan futnék…

A rajt után hirtelen a 100 méteres síkfutás olimpiai döntőjében találom magam, és sehogy se bírom tartani a tempót Usain Bolttal. Aztarohadt, hogy megy itt mindenki!!! Nincs sok ember, de aki van, azok brutál erősek. Ja, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy a verseny a spanyol kupa egyik fordulója is egyben…

Próbálok menni a mezőny végével, de ez valami rettenet. A reggeli napsütésben gőzölögnek a völgyben a rétek, de nincs sok időm gyönyörködni a látványban. Ha ez így megy tovább ezek 2 km alatt bedarálnak. A sík bevezető szakasz után ráállunk a hegymenetre és kész, kapitulálok. Elmegy a mezőny vége is, alig pár ember marad mögöttem, velük kerülgetjük egymást. Ha egy 80 éves nagymama elfutna mellettem fölfelé babakocsit tolva, azon se lepődnék már meg. Olyan emberek hagynak ott simán, akikből nem sok mindent néznék ki, és szemmel láthatóan még súlybeli hátrányuk is van. Nem értem, egyszerűen nem értem miből vannak ezek! Bármit csinálok nem sikerül életet lehelnem a rendszerbe, borzalmasan szenvedek. Mindent bevetek, koffeines gél, ellenőrző pont átugrása, de semmi se használ. Nincs feltámadás, nincs visszavágás, csak a szenvedés. Ezek ugyanúgy nem állnak meg a pontokon, csak másodpercekre, a tempó viszont embertelen amit diktálnak. Az emelkedő egyre vadabb lesz ahogy kiérünk az erdőből, lassan már négykézláb mászunk. Van egy olyan versenyfajta, amikor szó szerint csak pár kilométert kell megtenni, viszont az alatt a 2-3 km alatt van 1000 méter, vagy ennél is több szintemelkedés brutális meredekségű emelkedőkkel. Ezt hívják Vertical Race-nek. Na, itt olyan érzésem van, mintha a pálya néhány Vertical Race egymás után pakolásával keletkezett volna. Borzalmas szenvedések árán annyit sikerül elérnem, hogy kicsit visszaküzdöm magam, már-már megcsípem újra a mezőnyt, de nem. Az előttünk lévő fal újra emel egyet, a lábaimból pedig hiányzik az átütő erő. 1200 métert emelkedünk 4 km alatt. Folyamatosan a határon megyek, de semmit nem érek el vele. Hánynom kell, szédülök, rosszul vagyok.

A lejtővel se járok jobban, a mélyhátizmaim készen vannak, lefelé is csak botorkálok, a mezőny végleg eltűnik, innentől kezdve alig pár emberrel vívjuk elkeseredett harcunkat magunkkal és a tereppel. Jön a második leghosszabb mászás az említett hófolttal, és a végén egy 2600-as csúccsal. A hófolt szerencsére nem vészes, egész jól ki van taposva a nyom, nem csúszik túlságosan, így különösebb veszély nélkül átkelek rajta. Valahogy ezen az emelkedőn is felküzdöm magam, bár fogalmam sincs, hogy hogyan. Úgy látszik ha tempó nincs is, állóképesség azért még van.

A csúcson bemondják, hogy 40 perc és zár a következő pont, de addig végig lejt. Az vállalható. Aztán hamar kiderül, hogy a lejtő nem végig lejtő, van benne pár kellemetlen kaptató, de a pont így is megvan időre. Kérdem az őrt, hogy állunk? Van még fél óra zárásig, mondja. Érdekes, pedig biztos nem tíz perc volt az út. Na mindegy, akkor menjünk tovább.

Ez innen már megvan, még egy mászás, aztán a gyilkos emelkedő visszafelé, amin reggel feljöttünk. A mászás közben forgatom a fejem, az előző csúcs, ahonnan jöttünk már felhőben áll. Hmm, csak jó lenne megúszni mostmár az esőt! Na, gyerünk!

Amint megkezdem a lejtőt egy hatalmas ragadozómadár (talán sas vagy keselyű) rugaszkodik el egy szikláról a közelemben. Lenyűgöző látvány. Legyen bármilyen verseny, ezt akkor is megnézem. Megállok és addig követem a tekintetemmel, amíg végleg el nem tűnik a hegycsúcs mögött.

A lejtő leírhatatlanul meredek, szinte futhatatlan, de a combizmaim meglepően jól bírják. Az alsóbb régiókba érve a levegő is felmelegszik, fülledt párás lesz. Az ereszkedés szinte végtelen. Nem megy rosszul, de egyre fogy az erőm. Még két km nagyjából síkon a célig és vége. A befutó előtt pacsiznak velem a már beérkezett erőemberek és vége a darálónak.

Isten bizony nem értem, hogy miből vannak ezek a terepfutók. Nádszálvékony kiscsajok röhörésznek a célban a fáradtság legkisebb jele nélkül, én meg úgy nézek ki mint Rambo miután megküzdött a vietkonggal. Utólag láttam egy videóriportban azt a madridi fickót, aki megnyerte a versenyt, és úgy nézett ki, mint egy jószívű matektanár. Pedig ahhoz, hogy megnyerj egy ilyen versenyt egy igazi vaddisznónak kell lenni. Zaid sokáig a második helyen haladt, végül harmadikként futott be.

Tény, hogy kissé alábecsültem a kihívást. A verseny előtti héten több olyan pontot tudnék mondani, amin javítani lehetne, és pontosan tudtam, hogy nem 100%-os állapotban álltam oda a rajthoz. De könyörgöm, a lóerők 80-85 százaléka így is rendelkezésre állt, ami pont arra volt elég, hogy 8 embert megelőzzek. Nyolc embert, úgy hogy majd’ megdöglöttem. Az a tanulság, hogy a Skyrunner Series-hez sokkal komolyabb felkészülés kellene, ez ugyanis már nem a vasárnap délutáni bohóckodás kategória. És nem elfogadható az a luxus sem, hogy nem 100%-osan kipihenten állunk rajthoz, mert itt minden nuansznyi plusszra szükség van. Feltéve, ha nem a szintidő ellen akarsz harcolni, hanem menni a mezőnnyel. Legalább a végével.