Mallorca

A Martin i Soler hullámról-hullámra ugrált a víz a felszínén, pedig nem volt egy kis hajó: gyomrában kamionok tucatjai lapultak. A hatalmas hullámok minden egyes becsapódás alkalmával hangos dübörgéssel rázták meg a komp oldalát. Sötét volt, fújt a szél, és esett az eső. A Földközi-tenger meglehetősen barátságtalan arcát mutatta ezen az éjszakán. Mindeközben a Salon Neptuno nyílt alvóterem utazóközönsége a hajó és az elemek küzdelmével mit sem törődve nyugodtan szundikált a kényelmes, vízszintesre dönthető, hatalmas bőrfotelekben. Mit szundikált, fülsértően horkolt!

Hajnali fél öt volt, amikor végre befordultunk az Alcúdiai-öbölbe. Az utaskísérő hölgyek felkapcsolták a villanyt, és bemondták, hogy hamarosan megérkezünk Mallorcára. Az eső is elállt már, az ég derült volt, a levegő friss, hűvös, én pedig a nyitott fedélzetről bámultam a parton lévő települések fényeit, ahogy közeledtünk Port D’Alcudiához.

Pár éve jártam már Mallorcán (még otthonról), akkor is bringázni jöttem. Ezúttal viszont nem Palma de Mallorca (a sziget fővárosa), hanem a vele átellenes, északkeleti oldalon lévő Alcúdia volt a cél. Az ok prózai: Semana Sanata (Húsvét) lévén az egyébként nevetségesen alacsony repjegyárak az egekben voltak, én viszont mindenáron szabadulni akartam Barcelonából. Így jött képbe a Baleária hajózási társaság, ami elsősorban a Földközi-tengeri közlekedésben érdekelt, de van Karib-tengeri kirendeltsége is. Barcelonából indulva a Baleár-szigetek négy fő tagjára, Mallorcára, Menorcára, Ibizára, illetve Formenterára lehet eljutni. Az út Mallorcára nagyjából 6 óra, viszont ahol megtérül a repőlőhöz képest hosszú utazás és az annyira egyébként nem olcsó jegy, az a bringaszállítás, ami ingyen van. Az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy a kinézett napon nem Palmába ment a hajó, csak Mallorca másik kikötőjébe, Alcúdiába. A város lecsekkolása után egy szemvillanás alatt döntöttem. Egyáltalán nem baj, ha nem a nagyvárosias Palmában leszek, hanem a sokkal kisebb nyaralóvárosban, Alcúdiában. Így a szigetnek azon részeit is be tudom járni, amiket anno a nagy távolságok miatt Palmából már nem értem el. Legfeljebb ki kell hagynom a világ egyik legjobb tengerparti autóútját, cserébe viszont meg tudom csinálni végre híres szerpentint, a Sa Calobrát.

A reggeli 6-os érkezés olyan szempontból sajnos nem volt ideális, hogy a gigantikus turistaparkban lévő szállásom 24 órában üzemelő portáján csak annyit vetettek oda sértődötten, hogy 8 előtt ne nagyon számítsak semmire, akkor nyit a check-in. Az addig hátralévő két órát a tengerparti sétányon töltöttem, aminek különlegesen nyugodt hangulata volt ebben a korai órában. Mikor már eléggé kihűltem a 10°C körüli reggeli hűvösben, és a napfelkelte fotózással is végeztem, visszamentem a portára, ahol már csak úgy 9-ig kellett várnom, mire az addigra megérkező személyzet nagyjából végzett a dosszié rendezgetéssel, reggeli kávézással és trécseléssel. A mai napig nem tudom, hogy hivatalosan hány órától lehet elfoglalni a szobákat, de ekkor már olyan arckifejezéssel mentem oda a pulthoz, hogy egyből kaptam egy kulcsot…

Az apartman épületéhez vezető úton elég furán éreztem magam. A reggeli hűs levegőn álldogálás miatt kissé átfagyva, kabátban, sapkában közlekedtem miközben az angol és német turisták rákvörösre égve napoztak a medencék mellett bikiniben meg fürdőnadrágban… A szigeten amúgy is átvették a hatalmat a guirik, az országúton a bringások között alig lehetett spanyol szót hallani, mindenhol az angol meg a német dominált.

A szobába érve kiderült az, amit addig is sejtettem: fűtés (és meleg ágynemű nincs), hideg az viszont van. Az északi tájolású apartmanból gyönyörű kilátás nyílt a sziget északi oldalán húzódó, mintegy 1000 méter magas Tramuntana hegyláncra. Az elsőrangú kilátást biztosító tájolás hátulütője, hogy napfény sosem éri a lakást, ami fűtés nélkül, a tradicionálisan gyenge spanyol szigetelés mellett, és a március végi 10°C körüli esti hőmérséklettel nem igazán ideális párosítás.

Rövid alvás után bevetettem magam a város központjába, ahol a fő sétálóutcán megtaláltam azt az éttermet, ami a következő napokban a törzshelyemmé vált. Összehaverkodtam a brazil pincérrel, akinek az volt az első napja, Teneriféről jött át, ahol már lehúzott vagy 10 évet. Ő is elpanaszolta, hogy milyen rohadt hideg van a szobájában, és hogy Tenerifén nem ehhez szokott hozzá. Pedig emlékeim szerint télen ott sincs kifejezetten meleg esténként a lakásban…

Az első nap délutánján már csak egy kis ebéd utáni átmozgató gurulásra maradt idő meg energia. Az, hogy Mallorca az országúti kerékpározás paradicsoma, nem csak egy jól hangzó szlogen, hanem maga a valóság. A húsvétra való tekintettel a szigetet valósággal ellepték a bringások. A sík szakaszokon 20-30 fős bolyok álltak össze könnyedén, soha nem kellett aggódni, hogy az embernek egyedül kell törnie a szelet. A kezdeti unalmas és forgalmasabb szakaszok után sikerült egy kellemes dombságban húzódó, alacsony forgalmú utakon vezető kört kanyarítani. Mindehhez a klasszikusan mediterrán, de a maga jellegzetességében mégis változatos díszletek adták a hátteret. Kőkerítésekkel szegélyezett keskeny utak, olajfa ültetvények, zöldellő földek és a távolban ezer méteres kopár hegyek. A rengeteg táblával jelzett túraútvonal és a kifogástalan minőségű aszfalt pedig már csak hab a tortán…

A második napra a Sa Calobra meghódítását terveztem, ami a egy különleges csemege, igazi bringás klasszikus. A Sa Calobra nem más mint egy cala, azaz meredek sziklafalakkal körbevett, védett öböl. Jellemző előfordulási helyei azok a partszakaszok, ahol a szárazföld egy függőleges töréssel zuhan a tengerbe. Ez a fajta öböl megtalálható mind Mallorcán, Ibizán, vagy akár a Barcelonához közeli Costa Braván. Ami a Sa Calobrát bringás szemmel nézve különlegessé teszi, az a Tramuntana hegység 700 méter magas hágójából a tengerszintre vezető, 12 km hosszú lélegzetelállító szerpentin. Az 1933-ban átadott útszakasz megtervezéskor a spanyol mérnökök nem szűkölködtek a képzelőerőben. A hegyoldalban valami egészen hihetetlen módon kacskaringózó út műszaki megoldási között olyan trükkök lelhetők fel, mint a nyomvonal saját magát való keresztezése egy aluljáró segítségével, vagy éppen egy masszív sziklafal átfúrása.

Anno 2012-ben messziről már megcsodáltam a szerpentint, íme egy kis visszaemlékezés az archívumból:

Volt egy ígéretes település 12 km-re lent a parton…csak előbb fel kellett mászni egy 700-as hágóra, hogy utána a túloldalon le lehessen zuhanni az öbölbe. Hát, a hágót még bevállaltam, mert csak 2.5 km volt, és talán 100-150 szint, de a túloldalát látva világossá vált, hogy én oda ma nem fogok lemenni. Már ránézésre is szenzációs, sziklafalba vájt szerpentin vitt le a partra végeláthatatlan hosszan, és elég meredeken. Nekem pedig a sziget legkeményebb, majd 900-as hágója után nem volt kedvem még egy ilyen challenge-be is belevágni, mellesleg az idő is szorított.

Az országúti bringások számára a Sa Calobra teljesítése egyfajta zarándokút. Elég, ha annyit mondok, hogy a Straván (népszerű online edzésnapló és közösségi oldal) 20.000 fölötti teljesítő van beregisztrálva a szerpentinre. Összehasonlításképp Barcelonában a legjártasabb útvonalakon 3000 körüli, míg otthon pár száz felhasználó van följegyezve. Miután tömött a bolyokban haladó, autók által feltartott bringások között leérünk a tengerszintre, az öbölbe, indulhat a piknik. A parton éttermek tucatjai sorakoznak, tele bringásokkal, a teraszokról pedig remek kilátás nyílik a tenger irányába. A környezet maga a mediterrán esszencia. A ciprusfélékkel tarkított köves hegyoldal által védett öböl türkizkék vize fürdésre csábítja az embert. A látványt és az érzést már csak azért is illik alaposan kiélvezni, mert a Sa Calobra esetében a munka és a szórakozás az illendőtől eltérő sorrendben kerül elvégzésre. Ha egyszer úgy döntöttünk, hogy leereszkedünk a szédületes szerpentinen, az egyetlen lehetséges visszaút ha a 12 km hosszú, 700 m szintemelkedésű utat visszafelé is teljesítjük, ezúttal mászva.

A Tramuntana egyébként szerencsére nem csak a Sa Calobráról szól. A hegységet járva élvezetes, látványosabbnál látványosabb hegyi utakon tekereghetünk szenzációs panorámában gyönyörködve. Minden országúti kerékpározást kedvelőnek szigorúan ajánlott. 🙂

A harmadik napon a fő program a terepfutás volt, hogy a bringázás mellett egy másik kedvelt időtöltésemnek is hódoljak. Sokat nézegettem a képeket meg a térképet, míg végül az Alcúdiához viszonylag közeli, látványos kilátással és izgalmas mászással kecsegtető 1103 méter magas Puig Tomir-t néztem ki magamnak. A megközelítését a kalandfokozatot növelvén bringával oldottam meg. Ez egy 19 km hosszú könnyed tekerés volt nagyjából sík terepen a szállásomtól a hegyre vezető turistaút bejáratáig. A dolognak volt azonban pár hátulütője is. Amellett, hogy futócipőben hajtottam a patentpedált, se bringás nadrág, se bukó nem volt nálam, plusz a bringát is el kellett rejteni, valamint hozzáláncolni egy fához.

Miután gondosan leparkoltam a bringát kezdődhetett a móka. Nagyjából 1000 m szintet kellett mászni 8 km-en a csúcsig. Nem voltam már éppen friss az előző napok után, de élveztem a futást, és főleg a változatos útvonalat. A sűrű erdőből először egy szép mező szélén álló turistaházhoz értem, ami után jött a magashegyi környezet, a sziklavilág. Az előzetesen beharangozott láncos szakaszt szinte észre se vettem, bár ebben az is szerepet játszott, hogy odafent erős és hideg szél fújt ami miatt elég gyorsan haladtam. Mire felértem kezdett egészen elromlani az idő, északnyugati irányból fenyegető felhők közeledtek. A rendkívül tagolt, köves terepen mind a tájékozódás, mind pedig a haladás meglehetősen nehéz volt. Nagyjából egy időben értem a csúcsra egy családdal, ahol a fickó épp azt fejtegette, hogy már vagy egy tucatszor mászta meg ezt a hegyet, de alig pár alkalommal látta tiszta időben. Ideális körülmények között a csúcsról remek panoráma nyílik a Pollençai- valamint az Alcúdiai-öbölre. Még a szállásomnak helyet adó turistaparkot is be tudtam azonosítani, ami abból szempontból nem csoda, hogy a szállás erkélyéről is ki tudtam bogarászni a Puig Tomirt az előzetes tervezgetések során. Azért szép időben látványosabb lett volna a kilátás. A felhőkre való tekintettel nem variáltam a lefelé vezető utat, végig ugyanazon az útvonalon ereszkedtem le ahol feljöttem. Sajnos a viszonylagos edzetlenségem miatti fáradtságom a visszafelé úton megbosszulta magát. Egy kövekből kirakott mesterséges ösvényen megbotlottam és egy irgalmatlanul nagyot sikerült hasalni, a végén állon csúszással kombinálva. Az államnak nem lett semmi baja, de a tenyeremet csúnyán lezúztam, a térdemen pedig még egy hónappal az eset után is érzem ütés helyét. Szerencsére komoly baj nem lett belőle, de kellett vagy 15 perc elmélkedés az élet értelméről mire újra meg tudtam mozdulni. Végül kicsit szenvedve ugyan, de le tudtam futni a hegyről, és haza is tudtam tekerni.

Sok mindent már amúgy se terveztem volna az utolsó nap délelőttjére, mivel délután kettőkor indult vissza a komp Barcelonába, de az előző napi esés végképp gondoskodott róla, hogy a kisboltba való lebicegésen kívül ne nagyon vágyjak semmire. Hazafelé még a hajóról meg lehetett csodálni Mallorca északi partjának vadságát, valamint Barcelona ipari kikötőjét, ahogy tankerek, teherhajók, és óceánjárók mellett húzunk el, miközben a nap szépen lassan elbújik a Montjuïc mögött.

Az esést leszámítva Mallorca másodszor is jól vizsgázott, talán még jobban is mint elsőre. Alcúdia bár igen turistás, de Palmához képest még így is egy nyugodt kisváros. Bármikor visszamennék a szigetre, és nem kérdés, hogy vissza is fogok, főleg ha a Barcelonából induló nevetségesen olcsó repjegyekre gondolok.

Bevallom őszintén ebből a szempontból nagyon szerencsésnek érzem magam, mert eddig bármerre mentem Spanyolországban, mindenhol csak jólérezni tudtam magam. Igaz, hogy Barcelonával már a kezdetektől fogva nem voltam túl nagy barátságban (erről majd talán később írok bővebben is), de szerencsére van élet Barcelonán kívül is, Spanyolország pedig egy fantasztikus hely és imádom fölfedezni.

Reklámok

Asztúria – A Naranjo misszió

Asztúriával (és úgy általában az egész nyaralásommal kapcsolatban) elkövettem azt a hibát, hogy túl sok mindent akartam bezsúfolni túl kevés időbe. Menet közben, a helyszínen derült ki, hogy egyszerűen annyi látnivaló van, hogy muszáj valahol meghúzni a határt. Nade nem a Naranjónál! 🙂

A Picos de Europa Nemzeti Park a Kantábriai-hegységben található, területén Asztúria, Kantábria, és León tartományok osztoznak. A Naranjo de Bulnes – asztúriaiul Picu Urriellu – a Picos de Europa Nemzeti Park emblematikus csúcsa, híres sziklamászó terep. Az a szégyen pedig nem eshet meg velem, hogy ott vagyok Asztúriában, és nem látom a Naranjo de Bulnes-t.

A hazaindulásom előtt mindössze egy napom maradt a küldetés végrehajtására, ami nem tűnt a legegyszerűbbnek. Először egy röpke másfél órás buszozás várt rám Oviedo-tól Cangas de Onís-ig, ahol át kellett szállnom egy másik járatra, amivel végülis nagyjából egy óra múlva megérkeztem Arenas de Cabrales-be. Ez a kis falucska tulajdonképpen a Nemzeti Park egyik bejáratának tekinthető. A lehető legkorábbi csatlakozásokat elcsípve ekkor volt délután egy óra. Itt majdnem vége is lett a küldetésnek, amikor megláttam, hogy az egyik étterem a napi menüjében a híres asztúriai sajtokból álló sajttálat kínál első fogásként. Erős voltam és ellenálltam a kísértésnek, hogy a délután hátralévő részét a kimondottan szép falu egy jópofa éttermének a hangulatos teraszán töltsem el asztúriai sajtkülönlegességeket falatozva, miközben a háttérben elterülő Picos de Europa Nemzeti Park hegyeinek impozáns látványában gyönyörködöm. Ugye érzitek, hogy ez nem volt könnyű?

Legyen azonban bármennyire is csábító egy asztúr étterem terasza, az én célom más volt. Arenas de Cabrales után el kellett jutnom Poncebos-ba, ami egy pár házból álló hegyi falu a Cares folyó partján, a Nemzeti Park területén. Innen indul többek között a híres Ruta del Cares nevű túraútvonal, ami Poncebos és Caín falvait köti össze. Az útvonal érdekessége, hogy Cares folyó mentén vezet egy szűk kanyon oldalában, egy sziklafalba vágott, igen látványos ösvényen. Ugyan előzetesen ez is tervben volt, de Asztúriát nem lehet egy hét alatt “kivégezni”, így ezt tényleg ki kellett hagynom.

Poncebos-ba eljutni azért volt trükkös, mert Arenas de Cabrales és Poncebos között nem közlekedik menetrend szerinti autóbusz. A nyári szezonban a Nemzeti Park ugyan üzemeltet buszokat ezen az útvonalon, de én már a hivatalos szezonon kívül érkeztem, így erről a lehetőségről lecsúsztam. Van azonban egy fura fétisem, ami Spanyolországban időről-időre előtör, ez pedig az útszéli gyaloglás. 🙂 Térképen megnéztem, hogy az Arenas és Poncebos közötti távolság nagyjából 5 km, az pedig természetesen nem okozhat gondot. Egy órás séta kényelmes tempóban. Szóval ugyanazt csináltam mint amikor anno ottragadtam az andalúziai Alozaina-ban: nekiindultam gyalog.

Mindezt egyébként az igazi profikra jellemző legnagyobb hanyagsággal tettem. A helyi kisboltban vettem két banánt, egy csokit, meg egy liter vizet. Mivel hátizsák egyáltalán nem volt nálam (az minek??), így a kezemben egy nejlonszatyrot lóbálva (a szatyorban a fent említett egész napi ellátmánnyal) indultam neki a túrának. Profi, profi, profi!

Azt nem állítanám, hogy élveztem a sétát, bár a Cares folyó völgye már ezen a szakaszon sem csúnya, de az út túl szűk, az idő meg túl meleg volt, az 5 km pedig csak nagyon lassan akart eltelni. Poncebos-ba érve már éreztem, hogy nagyon szorít az idő: ha nem érem el a délután fél hatos buszt vissza Cangas de Onís-ba, akkor aznap már nem tudok visszamenni Oviedoba, és másnap nem tudok visszamenni Barcelonába… Megkezdődött a versenyfutás az idővel..

A kilátópontra – ahonnan látni a Naranjót – a hegy gyomrába fúrt alagútban közlekedő siklóval is fel lehet jutni, így most kivételesen a könnyebbik utat választottam. A jegyvásárlással el is lőttem nagyjából az összes készpénzem, aminek azért volt nagy jelentősége, mert a profi módon összevásárolt ellátmányon nagyobbik része eddigre elfogyott, a világvégi hegyi falvak pedig nem arról híresek, hogy bankkártyával is lehet fizetni…

A siklóból kilépve kicsit meglepődtem, mert arra számítottam, hogy egy hegytetőn fogom találni magam valami sícentrum féleségben, pazar kilátással, amint a lábaim előtt elterül a Naranjo csodás látványa. Tévedtem. A sikló végállomása a Bulnes nevű, pár kőházból álló, mindentől elzárt hegyi falu, ami egy medence aljában fekszik, minden oldalról hegyekkel körülvéve. A falu külvilágtól való elszigeteltségét jól mutatja, hogy a 2001-ben átadott felvonó megépüléséig kizárólag hegyi gyalogösvényen lehetett megközelíteni. A korábban állattenyésztésből és sajtkészítésből élő falu most egy kisebb turistacentrumként üzemel, megőrizve múltszázadi báját.

Bulnes egyben a hegyekbe vezető turistautak kiindulópontja, hamar találtam is egy táblát, ami a Naranjo kilátót hirdette nagyjából 10-15 perces távolságban. Szó szerint rohantam fölfelé, hogy elérjem a visszafelé induló siklót. A kilátóba érve végre megpillantottam Asztúria koronaékszerét, a Naranjo de Bulnes-t. Hát, nem teljesen erre a látványra számítottam. Két hegyoldal között nyílt egy keskeny rés, amin keresztül pont látni lehetett a Naranjo csúcsát. Erre volt ez az egész felhajtás?

Lefelé hiába futottam, az első siklót lekéstem, várnom kellett még egy kört, de legalább közben volt egy kis időm körülnézni a faluban is, még ha nem is túl alaposan. Poncebosba visszaérve már igen éhes voltam, tekintve, hogy reggel óta semmi mást nem ettem az említett két banánon és csokin kívül, de kajálásról sajnos szó sem lehetett. Bőven benne voltunk már a délutánban, nekem pedig szűk egy órám maradt az Arenas-ig vezető 5 km újbóli leküzdésére, hogy elérjem az Oviedóba tartó buszt. Egy életmentő kólára azért még pont futotta az időmből, nameg maradék aprómból. Tudtam, hogy a benne lévő cukor megoldja majd ezt az 5 km-t.

Arenas-ba félig futva érkeztem, és már csak azt kellett kideríteni, hogy a reggelivel ellentétes irányba tartó buszok hol szoktak megállni. A néni, akit megkérdeztem, olyan minden részletre kiterjedő körmondatokban vázolta fel a tényállást, hogy a kezdő nyelvtanuló azt se tudta volna a végén, hogy keletre forduljon, vagy nyugatra. Széles vigyorral az arcomon hallgattam végig a útbaigazítást, minden szavát értettem. 🙂

Hazafelé a buszon azon tűnődtem, hogy ismét a határokat feszegettem, könnyedén ottragadhadtam volna Arenas-ban. Volt-e értelme egyáltalán így végigrohanni az egész napot?

Az mindenesetre biztos, hogy Asztúriába még visszamegyek, egy hét után úgy éreztem, hogy szinte semmit nem láttam belőle. Rádöbbentem, hogy az ottani látni-és tennivalók száma bőven meghaladja az egy hetes időkeretet. Ráadásul menthetetlenül szerelembe estem Spanyolország ezen gyönyörű régiójával. Azóta is erősen piszkálja a fantáziámat, hogy a számomra egyre kevésbé tolerálható Barcelonából át kellene rakni a székhelyem az Asztúriai Hercegségbe. 🙂 A zöld táj, a hegyek, a kaják, és főleg az ottani nyugodtság igazi felüdülés volt a folyton tömegnyomoros katalán főváros után.

Asztúria – Ermita de Alba

A térképet nézegetve abban már az Asztúriába érkezésem előtt is biztos voltam, hogy unatkozni nem fogok, azt viszont nem sejtettem, hogy az Oviedo fölött húzódó hegységben valóságos országútis paradicsomra lelek. A témának kicsit jobban utánajárva kiderült, hogy Spanyolország legnagyobb bringás körversenye, a Vuelta a España, visszatérő vendég ezen a vidéken, és az Anglirun kívül számtalan legendás, és igen nehéz hágó húzódik meg a gyönyörű hegyek között. Úgymint a 2015-ös Vuelta sztárja, az Ermita de Alba, ami a gyilkos meredekségű (30% körüli) befutójával szolgáltatott témát a kerékpározás rajongóinak. Az is kiderült (természetesen utólag), hogy ugyan a vakációm alatt Andorrában már egyszer megnéztem a mezőnyt, de Asztúriában is elcsíphettem volna őket, tekintve, hogy az Ermita de Alba befutójáról egészen pontosan 3 nappal csúsztam le. Sebaj, gondoltam, bár jó lett volna megnézni egy hegyi befutót, de mivel a helyi újságok még mindig az újonnan avatott hágóval voltak tele, nem tudtam ellenállni a csábításnak. Az Angliru után egy még hosszabb és nehezebb körbe fogtam, az Ermita de Albán kívül még két ismert hágó megmászásával.

Utólag a bringaboltban – amikor visszavittem a kölcsönbringát és meséltem, hogy merre tekertem – kérdezgették, hogy melyik volt a nehezebb, az Angliru vagy az Ermita de Alba. Szerintem egyértelműen az Angliru, ami már csak a hossza miatt is felér egy kínzással. Igaz, hogy Ermita emelkedőjén van kettő extrém meredek betét, de ezek szerencsére rövidebbek. Az Ermita egyébként nekem – mint bringás élmény – jobban tetszett, igazán hangulatos környezetben, keskeny utakon kanyarog fölfelé, nehéz elképzelni, hogy egy komoly mezőny megy fölfelé ilyen szűk helyen. Ezen kívül érdekesség, hogy klasszikus értelemben véve se az Angliru, se az Ermita nem igazi hágó, tekintve, hogy egyik emelkedő se vezet úgymond sehova, a mászás végére érve nem folytatódik tovább az út, lehet szépen visszafordulni…

Ez a kör ha lehet, még több lehetőséget adott a zseniális tájban való elmerülésre, amit most nem is nagyon részleteznék, majd a poszt végén a képek adnak némi betekintést. Ami eszembe jutott tekerés közben, hogy csoportokat kellene vinni ezeken a fantasztikus utakon. Egyébként amit talán a képek adta kereteken kívül érdemes megjegyezni, az a jellegzetes helyi, régi építészeti stílus. Szinte minden faluban megfigyelhetőek a cölöpökre épült, fából készült, cseréptetős, fészer-szerű épületek, amik elsősorban a takarmány tárolására szolgáltak.

Amúgy az Ermita mászását némi humorral is sikerült megfűszerezni. Az emelkedő vége felé a szokásos, bringásokat buzdító feliratok mellett volt egy felfestés az aszfalton, ahol konkrétan meg kellett állnom röhögni. A rajz egy vulkanikus kúpot ábrázolt, alatta a “Teide” felirattal. Ezzel utalva Spanyolország legmagasabb hegyére, a Kanári-szigeteki Tenerifén található 3700 méter magas Teidére, illetve arra, hogy az utat követve hamarosan megérkezel a vulkán tetejére. 🙂

Az Ermita meghódítását követően még hátra volt hazafelé egy meglepetés hágó is, ami az előzetes térképészés során valahogy elkerülte a figyelmem, és már elég komoly szenvedésnek bizonyult a leküzdése. A Kantábriai-hegység nem pudingoknak való vidék! A hágó túloldalán megcsodáltam a cirka két méter magas útjelző oszlopokat a szerpentin szélén – gondolom télen néha szokott kicsit havazni. 🙂 Ezután már csak egy óvatos 30 km-es időfutam volt hátra Oviedóig, hogy egyrészt még világosban visszaérjek a városba, másrészt, hogy még a bringabolt zárása előtt odaérjek, és vissza tudjam adni a gépet. A küldetés sikerült, de azért némileg feszegettem a határokat.

Az esti program – a szokásos Oviedo éttermeinek felfedezése című, meglehetősen kellemes játék mellett – az Asztúria Rally gépátadásának megtekintése volt, ami pont a szállásom melletti téren zajlott, nem kis hangzavarral megspékelve. Volt egy-két pofás gép, de azok után, hogy a kedves versenyzők rajtszámmal ellátott civil autókkal pályabejárás címén helyenként versenytempóhoz közelit autózva párszor majdnem elütöttek még előző nap az Angliru mászásakor, annyira azért nem voltam oda a rendezvényért. Volt hogy úgy jött ki szemből a kanyarból a delikvens, hogy reagálni se tudtam, és gondolom ez kölcsönös volt – ami azért nem túl megnyugtató. Mindezt a pár héttel azelőtti, a Galícia Rallyn 6 halálos áldozatot szedő, baleset után…

Asztúria – Angliru

(Hosszú szünet után visszatérünk Asztúria mesés vidékére, megmásszuk bringával a legendás Anglirut, valamint kipróbáljuk a sidrát és a fabadát.)

Gijón alapos bejárása után a második napon ismét a bringaboltban kezdtem, ezúttal nem hiába. Kibéreltem a legjobb a karbon országúti bringát, és egyből le is lepleztem zöldfülűségemet, már ami a terepismeretemet illeti. Próbáltam a bringához térképet is szerezni, mire megkérdezte az eladó srác, hogy merre szeretnék menni… Hát, úgy arra, mutattam mosolyogva a város mögött húzódó hegysor irányába. Aha, hümmögött a srác, majd sokatmondóan közölte, hogy arra van az Angliru, az elég híres. Hú, mondom, az szuper, és lelkesen bediktáltattam a csúcs nevét a telefonomba.

Utólag persze már én is fogom a fejem a helyzet komikumán, ahogy bejön a csávó a boltba, kibérli a legjobb outi gépet, és nem csak egyszerűen nem tudja, hogy hova fog vele menni, de konkrétan lövése sincs, hogy mi az az Angliru.

Az Angliru-ról annyit kell tudni, hogy ez Spanyolország leghíresebb bringás csúcsa, és hogy mennyire ismeri mindenki, azt jól szemlélteti az a tény, hogy még a kollégáim – akik egyébként egyáltalán nincsenek képben ilyen dolgokkal – is tudták, hogy miről van szó, amikor róla meséltem.

Nekivágtam tehát a Kantábriai-hegység méregzöld emelkedőinek, hogy egy hosszú és fáradtságos utazás során meghódítsam a Vuelta a España-ák egyik leghíresebb hágóját. Az apró, elhagyatott, világvégi hegyi falvakat keresztezve olyan érzésem volt, mintha évszázadokat repültem volna vissza az időben. A táj pedig egyszerűen lenyűgözött: meredek hegyoldalak, zöld legelők, lovak, tehenek, alacsonyan úszó felhők…

Maga az Angliru egy szelet sporttörténelem: végig ki van táblázva az emelkedő korabeli újságcikk kivonatokkal, meg az eddigi győztesek neveivel. Ily módon a hágó megmászása a borzalmasan kemény kihívás mellett egy bringás zarándokút is egyben. Az emelkedő 12 km hosszú, 1266 m szintemelkedésű, a legmagasabb pontja 1573 m, az átlagos meredeksége 10,13%, a legmeredekebb részen pedig 23.5%-os. Nem voltam éppen rossz formában, de egy igazi kínszenvedés volt megmászni. A tetején ráadásul olyan mintha a Holdra érkeznél, a táj ellaposodik, és teljesen eljellegtelenedik.

A hosszú tekerés után este jutalomból meghívtam magam egy kis sidrára meg fabadára. A sidra Asztúria védőitala, az almabor, és konkrétan mindenki azt vedelte mialatt ott voltam, így nekem is ki kellett próbálnom. Érdekessége a felszolgálás módjában rejlik, ami úgy történik, hogy a pincér időnként odajön a vendéghez és megkérdezi tőle, hogy szeretne-e egy fenéknyi sidrát fogyasztani? 🙂 Amennyiben igen, úgy fogja a poharunkat, és teátrális mozdulatok kíséretében, vagy jó fél méter magasról locsolja bele a sidrát a palackból a pohárba. Ki is lettem oktatva, hogy közvetlenül ezután kell meginni, mert különben már nem olyan az íze. Elvileg a locsolás során keletkezett buborékok kiemelik a sidra aromáját, ezért kell így fogyasztani. 🙂

A fabada pedig nem más Asztúria egyik leghíresebb egytálétele. Az alapja a faba, azaz főtt bab, erre jön rá a sült kolbász, hurka és szalonna. Nagyon vicces volt, amikor a pincérnő okoskodóan kifejtette, hogy szerinte a fabadával súlyosbított háromfogásos menü vacsorára már sok lesz, én pedig nem kevésbé okoskodóan replikáztam, hogy szerintem az egész napos bringázás és az Angliru megmászása után nem lesz sok. 🙂

20150909_131245

20150909_132312

20150909_133518

20150909_134821

20150909_135552

20150909_135604

20150909_141347

20150909_142221

20150909_143028

20150909_144058

20150909_145815

20150909_145819

20150909_153027

Az Angliru megmászása annyira megviselt, hogy utána már nem sikerült a két szememmel ugyanabba az irányba nézni… 😀

20150909_161515

20150909_162051

20150909_162421

20150909_162640

20150909_162826

20150909_162830

20150909_163615

20150909_165741

20150909_170021

20150909_170307

20150909_170341

20150909_180200

20150909_184824

Egy év

Napra pontosan egy éve ezen a napon, december 8-án szállt le a gépem a barcelonai El Prat nemzetközi repülőtéren. Meglepően hideg, szeles időjárás fogadott – legalábbis én valamivel kellemesebb hőmérsékletre számítottam. Egy üres városba érkeztem, és nem csak azért mert december nyolcadika munkaszüneti nap. Nem ismertem itt senkit, semmit nem jelentettek számomra az utcák, a terek, az én feladatom volt, hogy megtöltsem a várost élettel, hogy jelentést adjak neki.

Sokan mondják, hogy egyedül könnyebb “kivándorolni”. Technikailag minden bizonnyal, lelkileg viszont aligha. Jól emlékszem két jellemző pillanatra az utolsó otthon töltött időszakból: a falakat megremegtető diadalittas üvöltésre a jól sikerült Skype-os interjú után, amikor több hónapnyi sikertelen próbálkozás feszültsége szakadt ki belőlem: Ez az, megcsináltam!!! A másik az utolsó otthon töltött este az üres lakásban három hatalmas batyu társaságában, miközben riadtan ez járt a fejemben: Úr Isten, mit csináltam???

És itt most lehet legyinteni, meg mosolyogni, de a helyzet az, hogy és élet nem csupa pálmafa, strand, meg napsütés. Persze nehéz ezt elhinni, ha esetleg irigykedve nézzük egy-egy külföldön élő ismerősünk aktuálisan posztolt nyálcsorgató képeit, de ez már csak egy ilyen világ. Nyilván senki se azt szeretné megosztani, hogy most épp milyen rossz neki, és tulajdonképpen ez így is van rendjén. És ezzel még csak véletlenül se azt akarom mondani, hogy rossz nekem, sőt! Azonban azt is látni kell, hogy a kép árnyaltabb, nem csak fehér, és nem is csak fekete. Azzal, hogy ide költöztem sokat nyertem, de sokat is veszítettem.

Essünk is túl rögtön a nehezén, jöjjenek a negatívumok. Első helyen a család és a barátok. Ezt talán aligha kell magyarázni. Kimaradsz az otthoni életből, hiába az órákon át tartó Skype beszélgetések, már nem követed napi szinten az eseményeket, és ez óhatatlanul eltávolodást von maga után.

Második helyen jön a nyelv, aminek ilyen-olyan formában szinte minden más pontban szerepe van. A katalánról már írtam egyszer, sajnos a katalán nem tudása brutális módon szűkíti le a szocializálódási képességeimet, lehetőségeimet, tekintve, hogy az én érdeklődési körömben (sport) a katalán a jellemző nyelv. És hiába iszonyúan jó fej, vidám, barátságos népség a katalán, ha semmit (vagy csak nagyon keveset) értek abból, amit hablatyolnak, az egy idő után iszonyú frusztráló. Szóval minden Barcelonába költözni igyekvőnek: vigyázat, Barcelona bonyolult terep! Azt a szomorú tényt tehát, hogy a munkahelyen kívül ezidáig semmilyen baráti kört nem sikerült kialakítani, illetve, hogy az egyébként fantasztikus sportközösségek egyikében se sikerült megmaradni, nagyban a katalán számlájára írom.

Ezen kívül ha már nyelv: sokszor iszonyúan hiányzik a magyar. Napi szinten nincs senki, akivel beszélni tudnék (az egyetlen magyar kollégával alig látjuk egymást, nem is egy emeleten dolgozunk), így szép lassan kopik a magyarom. És ez alatt nem azt kell érteni, hogy kezd vicces akcentusom lenni, hanem hogy veszítek a kifejezőkészségemből, néha gondjaim vannak a fogalmazással. Az idegen nyelven élés egyébként még akkor is rengeteg kihívást jelent, ha éppenséggel beszéled azt a nyelvet. Sokszor úgy érzem, hogy a spanyol András csak egy olyan 60-70%-ra lebutított András, úgy érzem, hogy a nyelvi hiányosságok miatt sokat veszít a személyiségem is, illetve, az amit ki tudok belőle fejezni. Szeretem sokszor patikamérlegen kimérve, borzalmasan pontosan megfogalmazni, amit gondolok, esetleg játszani a szavakkal, azok különböző jelentéseivel. Ehhez képest spanyolul ha egyféleképpen el tudom mondani, amit akarok, akkor már királynak érzem magam. Arról nem is beszélve, hogy milyen iszonyú nehéz érzelmek hatása alatt beszélni idegen nyelven. Érvelni, vitatkozni, közbevágni…

Végül, de nem utolsósorban az általános honvágy. Szinte minden hiányzik, ami magyar, főleg a magyar táj. Hiányzik a Mátra, a Bükk, a Bakony, a Pilis, a Börzsöny, még az a nyavalyás Hármashatárhegy is, a kedvenc kis eldugott sarkaimmal. Mert az az én hegyem volt.

Akkor most nézzük az élet habos oldalát. Ha visszatekintek erre az egy évre, akkor egy fantasztikus, kalandokkal tarkítottal, iszonyú gyorsan elrepült évet látok. Katalónia egy fantasztikus vidék, remek emberekkel, ha katalánnak születtem volna valószínűleg soha nem akarnék elköltözni innen. A táj világszínvonalú, van minden: erdők, hatalmas hegyek, tenger, síkságok, lenyűgöző formák. A hőmérséklet kellemes. Nyilván itt is van tél, és már kezdek hozzápuhulni, de az itteni tél magyarországi szemmel nézve egy vicc. Kültéri sportolásra egész évben alkalmas. Talán ennek is köszönhető, hogy sport terén is rengeteget fejlődtem. A Pireneusok közelsége, és az új hobbi, a magashegyi futás minden eddiginél sokoldalúbban tett edzetté. Fizikailag talán életem legjobb formájában vagyok.

A másik dolog az életstílus. Ismét lehet legyinteni egyet, és azt mondani, hogy a mediterrán népek lusták, de valójában szerintem nagyon sokat lehet és kellene is tanulni tőlük. És bár nem szeretek általánosítani – hiszen minden ember más – azért mégis vannak jól látható viselkedésformák, amik általában jellemzőek egy-egy társadalomra. Nekem borzasztóan tetszik a spanyolok nyíltsága, egyenessége. Általánosságban itt az emberekből pozitív életfelfogás sugárzik. Lehet-e nem szeretni azt a helyet, ahol a 70 éves néninek is úgy köszönnek a pékségben, hogy adeu guapa (kb viszlát szépségem)? Vagy gondolkozzunk csak el azon az életfelfogáson, hogy azért dolgozom hogy élhessek, nem pedig azért élek hogy dolgozhassak. Élni pedig nagyon is tudnak a spanyolok. Kényelmesen, stílusosan, megadva a módját és idejét a dolgoknak. A mai világban, ahol az emberek végigrohanják a napjaikat, az életüket, egy jó társaságban elfogyasztott jó kávé a koradélutáni napsütésben a sarki kávézó teraszán igenis többet ér, mint még 15 perc bambulás a monitor előtt az irodában. Függetlenül attól, hogy a főnök is így gondolja-e. 🙂

És ha már munka. Mindent összevetve életem talán legjobb munkahelye az itteni. A cég remekül ötvözi a kis cégek emberközeliségét a nagy cégek profizmusával, stabilitásával és szervezettségével. A munka se túl kevés, se túl sok, pont jó, és a jellegéből adódó (consulting) behatároltság mellett is bőven tartogat kihívásokat. Ezen kívül elfogadtak, megbecsülnek, a társaság pedig első osztályú. Folyamatosan mennek a viccek, a zrikálások, általában igen jó a hangulat, és munkaidőn kívül is gyakran tölti együtt az időt a csapat.

Nyelv. Rengeteget fejlődtem spanyolból, egész más eredeti kontextusban hallani a kifejezéseket/szavakat, mint könyvből olvasva. Plusz az anyanyelvűek nem kegyelmeznek: nincs lassítás, egyszerűsítés: itt a kőkemény valóságot kapod, úszol vagy elsüllyedsz. Teljes értékű munkát tudok végezni spanyolul, erre azért büszke vagyok. Meg kellett harcolni érte. Sokszor borzalmasan nehéz ötleteket, megoldásokat magyarázni, ez még magyarul is gondot okozott. Szerencsére itt ennek van kultúrája, gyakorlottan és jól beszélnek absztrakt dolgokról, technikai megoldásokról az emberek. A spanyol mellett pedig amolyan mostohagyermekként az angolt is kell használnom – lévén nem minden kolléga tud spanyolul – így a (nem létező) képességeim egész jól ki vannak használva a munkahelyen, és több fronton tudok párhuzamosan fejlődni. Még akkor is ha az angolról, én már lemondtam… 😀

Kaja. Habár a legelején a leves hiánya sokkolóan hatott, azóta egészen jól adaptálódtam, és a helyzet az, hogy ha ezen az apróságon túllendülünk, akkor kiderül, hogy Spanyolországban nagyon jókat lehet kajálni. A különféle tapasok és a paella csak a jéghegy csúcsa, minden régiónak megvannak a jellemző ételei, és ha van olyan amit egy év után nagyon bánok, az az, hogy a profizmus színlelése miatt nem fényképeztem le minden jobb kaját, amivel találkoztam. Igazán nyálcsorgató gasztro-posztot lehetne mostanra összedobni ebből az anyagból.

Most, hogy ilyen szépen kielemeztünk minden jót és rosszat, marad a kérdés: hogyan tovább? Pfff, na, azt nem tudom. A minimum küldetés teljesítve, az első naptól fogva mondtam, hogy bármi is történik, itt kapkodni nem szabad, ilyesmit (kiköltözés) egy évnél rövidebb ideig nem érdemes csinálni. Mostmár bármi is történik bekerült a szépen színesedő önéletrajzomba, hogy éltem egy évet Barcelonában. Azért ez nem hangzik rosszul 🙂

Az egy év tehát letelt, én pedig sehol nem látom a lakásban az összecsomagolt bőröndjeimet, tehát még maradok. Hogy meddig? Na, ezen rengeteget szoktam gondolkozni. Felváltva jönnek egymás után olyan napok, amikor azt érzem, hogy elegem van ebből az egészből és még aznap este felülök egy gépre és hagyom ezt a hülyeséget a francba, meg amikor úgy gondolom, hogy akár örökre itt tudnék maradni. Nálam amúgy is fordítva működik minden, nem volt semmilyen kezdeti eufória, az elején volt a legszarabb, és azóta fokozatosan egyre jobban érzem magam itt. Az alapvető cél és motiváció az ország és kultúra lehető legmélyebb megismerése, valamint a nyelv lehető legmagasabb szintű elsajátítása. Ebben a viszonylatban az egy év azonban semmi. Kérdés, hogy milyen ára van annak, hogy minél közelebb kerüljek a célhoz, és a végén teljesen átjárhatóvá tegyem a két országot, kultúrát, közel ugyanolyan otthonosan mozogjak az egyikben, mint a másikban.

A leginkább sarkalatos pont itt, hogy amíg a munkahelyen közel 100%-ban sikerült integrálódni, addig a munkahelyen kívül ez olyan 15-20%-nál nem áll jobban – ha már mindenképpen számokban szeretném kifejezni.

Személy szerint a hosszútávú külföldi tartózkodásra két működőképes modellt látok. Az első amikor az ember párral, családdal érkezik. Ekkor nem olyan fontos a helyi szociális háló kiépítése, nagyjából sziget üzemmódban is el lehet boldogulni, úgyis ott van a család. A második egy külföldiből és egy helyiből álló pár kombinációja, ami igen jó hatásfokkal katalizálja a társadalomba való beilleszkedést, a kultúra megismerését, és a nyelv tanulását.

Mindezzel együtt is azt érzem – és jópár Angliából hazatért katalán kolléga példája is ezt erősíti – hogy igazán teljes csak a hazájában lehet az ember. De minimum évtizedekben mérhető az az idő, aminek el kell telnie, hogy ez az érzés meglegyen.

Mai egyperces: Csocsózás

A nincs otthon a macska, cincognak az egerek klasszikus esete: egész héten nincs az irodában a főnök, így jelentősen megnövekedett az egy napra eső csocsómeccsek száma. Az egyik kör alatt a következő párbeszéd zajlott le:

– Basszus, már fáj a kezem a sok csocsózástól.
– A főnök biztos örülne neki, ha ezt hallaná.
– Ja, többet gyakorlunk, mint a Barca.
– Hát, azt nem tudom, de a Madridnál biztos többet… – Jött a replika utalva a hétvégi Real Madrid – Barcelona meccsre, ahol a Barca 0-4-re durván bealázta a Madridot.
– Tényleg, ki ellen játszik ma a Barca?
– A Broma* ellen.

Én ezen a ponton már szakadtam a röhögéstől. 🙂

(*A Broma ebben az esetben egy szójáték, a Rómára utal, kihasználva a Roma és a Broma szavak majdnem teljesen megegyező hangzását, valamint azt, hogy a broma spanyolul viccet jelent, így adva némi nem alaptalan felsőbbrendű élt a válasznak…)

A jobb pillanatokban így telnek hát a dolgos hétköznapok. 🙂

Ibiza

Hogy mi szél hozott Ibizára? Még a szeptemberi Pireneusok Maraton rajtszámátvételekor akadt meg a szemem egy szórólapon, ami egy november első hétvégéjén megrendezésre kerülő futóversenyt hirdetett. “Ibiza Trail” – állt a címben. A képen egy futónő haladt meredeken fölfelé, a háttérben türkizkék vízbe zuhanó meredek sziklafalak által szegélyezett idilli öböllel.

Ibiza. Ez a név egyet jelent a pezsgő éjszakai élettel, féktelen partizással, drogokkal, strandolással és a tűző napon henyéléssel. A sztereotípia olyannyira igaz, hogy maguk a spanyolok sem tekintenek rá másként, mint egy partiszigetre. A kollégák egyből el is kezdtek cikizni amikor kiderült, hogy Ibizára megyek. Sorban jöttek az olyan megjegyzések, hogy “Ibiza a sport bölcsője: a horizontális sportoké”, meg hogy azért ne essek majd túlzásba a drogokkal. Ezeket követték a koktélozási jótanácsok, majd a visszafogottabbak kifejtették, hogy soha nem jártak még Ibizán, mert egyszerűen nem vonzza őket ez a világ. A legjobb viszont az a kérdés volt, hogy minek megyek Ibizára, ha már úgyis elment onnan az összes guiri. Na, mondom, pontosan ezért! 🙂

Ezek után már tényleg kíváncsi voltam, hogy mit tud számomra nyújtani ez a sziget. Már akkor pozitív előérzetem volt, amikor a repülőgép ablakából néztem ahogy a felkelő nap első sugarai beragyogják a tengert miközben épp elhúzunk Mallorca mellett. Ibiza a Földközi-tenger nyugati – Spanyolországhoz közel eső – részén található Baleár-szigetek harmadik legnagyobb tagja Mallorca és Menorca után. A Baleár-szigetek Spanyolország egyik autonóm tartománya, fővárosa a mallorcai Palma de Mallorca. A szigetcsoportot a következő szigetek alkotják: Mallorca, Menorca, Ibiza, Formentera, Cabrera. A szigeteken a katalán különböző dialektusait beszélik a spanyol mellett.

Reggel 7:30 körül érkezett meg a gépem Ibiza repterére egy alig 40 perces út után. Itt azért megjegyezném, hogy ami Magyarországról egy luxusnyaralás, az Barcelonából indulva egy 43 eurós út oda-vissza, és még csak nem is a legolcsóbb jegyeket vettem, szóval finoman szólva sem az elérhetetlen vágyálom kategória. (A hajnali reptérre taxizásra majdnem többet költöttem, mint a repjegyre…)

A sziget fővárosába – amit szintén Ibizának, illetve katalánul Eivissa-nák hívnak – bebuszozva már kora reggel is kellemes hőmérséklet, gyönyörű napsütés és a kikötő öblével szemközti zöld dombok előterében úszó párafelhők impozáns látványa fogadott. Hiába Barcelona kellemes klímája, Ibizára érkezve érezhető a változás, és október végén- november elején azért jól tud esni az embernek a meleg és a napsütés.

A szállásom nem a fővárosban, hanem a sziget északi részén található Sant Antoni de Portmany-ban volt. Innen indult ugyanis az említett futóverseny, ezen kívül pedig a szervezők egy bringakölcsönzőt is üzemeltetnek itt, így minden adott volt a jó szórakozáshoz. Az odajutás nem túlságosan komplikált, meglepően jó a sziget tömegközlekedése.

A versenyig lévő két napban egy csúcsszuper országúti bringával bejártam szinte az egész szigetet, ami egyébként országúti kerékpározásra ideális: sok a jó minőségű, alacsony forgalmú mellékút, a terep pedig haladós. A sziget legmagasabb pontja 475 méterrel emelkedik a tenger szintje fölé, így hegyekről nem beszélhetünk, a kellemes dombvidéken nem kell órákon keresztül küzdeni egy-egy emelkedővel, adott a gondtalan suhanás. És bármilyen meglepő, lehet találni olyan eldugott, távoli sarkokat, ahol szinte megállt az idő. A fehérre meszelt falú, lapostetős, vidéki házikóból népviseletben kicsoszogó parasztnéni látványa ugyanúgy Ibizához tartozik, mint a nagyobb városok kikötőiben sorakozó méregdrága luxusjachtok. A sziget pedig gyönyörű, egy természeti kincs, egy igazi mediterrán klasszikus, nálam előzi Mallorcát is. Nincsenek holdbéli, kietlen, kopár tájak, a horizontot barátságos, zöld dombok uralják, erdőkkel, gondozott földekkel, a partot pedig látványos sziklafalak és apró öblök szegélyezik.

A verseny előtti napon a sziget partvonalát követve letekert hosszú kör minden idők egyik legszebb útvonala volt, amit teljesítettem. Az egyik kedvenc műfajom ez a fajta felfedezés, amikor önerőből egy nap alatt hatalmas távolságot teszel meg, testközelből érzed a tájat, de mégse sietsz, van időd elmerülni az eléd terülő látvány szépségében. Egyfajta intenzív utazás ez, ami során annyi élmény sűrűsödik egy napba, hogy a végén teljesen valószerűtlennek tűnik, hogy mindez ilyen rövid idő leforgása alatt történt.

A sziget érdekes egyvelege a nyugodt, eldugott, természetes valamint a végletekig turistás helyeknek. A három nagyváros – Eivissa, Sant Antoni de Portmany és Sant Eulalia mellett számtalan olyan “település” van, ami szinte csak egy tengerparti szállodasorból áll. Ezek a helyek holtszezon lévén egytől-egyig szellemváros képét festették, gyakorlatilag teljesen üresek voltak, és minden zárva volt. Ha valaki távol akarja tartani magát a tömegturizmussal járó zsivajtól és zsúfoltságtól, valamint a tengerparti szállodák mesterkélt környezetéről, arra is van lehetőség. A szigeten számtalan eldugott, apró – jellemzően sziklafalakkal határolt – öböl (úgynevezett cala) található, ahol idilli körülmények között lehet strandolni. Ezt a november eleji melegben és verőfényes napsütésben sokan ki is használták. Az is kiderült, hogy szállást se csak a hatalmas tengerparti hotelekben lehet találni. A mellékutak mentén haladva belebotlottam jópár csendes, nyugodt, mesébe illően szép zöld környezetben felépített apartmanba, azok részére akik kicsit exkluzívabb élményre vágynak.

Hogy kicsit rátérjünk az éjszakai életre is, arról sajnos nem tudok mit mondani, mert egyrészt nem érdekel, másrészt pedig minden klub, amit láttam, zárva volt. Csakúgy mint az éttermek fele. Viszont már a zárva lévő klubok, valamint a kikötőben árván ringatózó “Fishing Tour” feliratú hajók száma is erősen sejteti, hogy mi mehet itt főszezonban. De jobb ez így nyugodtan, inkább nem is akarom tudni, hogy milyen lehet, amikor minden tele van részeg angol meg német turistákkal…

Számomra Eivissa – a főváros – is egy nagyon kellemes meglepetés volt. Őszintén szólva arra számítottam, hogy csak valami mesterkélt, kizárólag tengerparti hotelekből, éttermekből és klubokból álló művárost fogok itt találni, de ennek pont az ellenkezője történt. Ibizának a legjobb értelemben vett ízes, remek hangulatú, hamisítatlan mediterrán jegyeket hordozó óvárosa van, tilos kihagyni ha valaki erre jár.

A két nap bringázás után következett a 21 km hosszú terepfutóverseny. A szeptemberi Pireneusok Maraton után talán ha ötször futottam összesen, szóval maradjunk annyiban, hogy nem ez volt életem legacélosabb teljesítménye, de ez most nem is erről szólt. Hogy mennyire vettem komolyan a témát, azt jól mutatja, hogy igazából azt se tudtam, hogy hánykor van a rajt… 😀 Kicsit meg is nyúlt az arcom, amikor fél kilenckor lesétáltam a szállásomról a tengerparti sétányra, és már messziről hallottam ahogy ahogy üvölt a speaker, meg szól a Vangelis… 😀 Szerencsére kiderült, hogy ez csak a maratonisták rajtja, mi csak 10-kor indulunk, szóval mehettem vissza aludni. 🙂

Maga a verseny nagyon kellemes volt, az útvonal pontosan azt hozta, amire számítottam, a szervezők maximálisan kihasználták hely adottságait: terepfutás volt ez a javából! Rövid, de meredek emelkedők, szűk szurdokvölgyek aljában vezető, technikás ösvények, bokatörő, köves lejtők, látványos, tengerparti sziklákon vezető útvonal, szép kilátások, eldugott strandok, tengerillat, hangos szurkolócsoportok. Azon mosolyogtam magamban, hogy elég nagy volt a váltás ahhoz képest, hogy versenykörülmények között nyár eleje óta kizárólag a Pireneusokban futottam, de ez így volt jó. 🙂

Ibiza tehát jelesre vizsgázott, bőven van itt látnivaló a sport és a természet szerelmesei számára is, holtszezonban erősen ajánlott! Búcsúzóul pedig mindenképpen meg kell említenem azt az asztúr éttermet, amit a tengerparti sávban lévő extrém turistás éttermek vonalát elhagyva, két utcával feljebb találtam. A maga egyszerűségében nagyszerű 4 fogásos ünnepi menü, a végén az Hojaldre de manzana-val, az utóbbi idők talán legmeghatározóbb kajálós élménye volt számomra… 🙂

20151030_070458

20151030_082037

20151030_163055

20151030_163123

20151030_181338

20151030_181408

20151031_075555

20151031_090554

20151031_095402

20151031_095412

20151031_101056

20151031_101516

20151031_104333

20151031_105850

20151031_110523

20151031_114905

20151031_120045

20151031_120953

20151031_121314

20151031_122639

20151031_130729

20151031_131937

20151031_131946

20151031_135958

20151031_140146

20151031_140436

20151031_142555

20151031_144516

20151031_153454

20151031_154917

20151031_160632

20151031_160911

20151031_170850

12189808_1666832356891783_4312643490411261209_n

20151030_140013

Asztúria – Oviedo, Gijón

Egy spanyol ismerősömmel való beszélgetés során merült fel régebben, hogy olyan hatalmas különbségek vannak országon belül az egyes régiók között, hogy szinte másik országban érzed magad, ha mondjuk Andalúziából elutazol Galíciába. Már akkor is jópár helyen megfordultam Spanyolországban, és ezt a kijelentést csupán megmosolyogtató túlzásnak gondoltam. Még hogy drasztikus különbségek országon belül?! Pfff, hát persze… A kiköltözéssel aztán megváltozott a nézőpontom, így az apróbb különbségekre fogékonyabb szemmel már valóban olyan volt Katalóniából Asztúriába utazni, mintha országot is váltottam volna. (Abba most ne menjünk bele, hogy a dolgok jelen állása mellett van rá esély, hogy viszonylag rövid időn belül ez az utazás tényleges országhatár átlépéssel is járjon…)

Asztúria Spanyolország 17 autonóm közösségének az egyike, az ország északi részén található a Pireneusoktól nyugatra. Északról az Atlanti-óceánhoz tartazó Kantábriai-tenger, nyugatról Galícia, délről Kasztília és León, keletről pedig Kantábria határolják. Fővárosa Oviedo, ami a Woody Allen fanoknak ismerős lehet: a Javier Bardem alakította férfi főhős ebbe a városba vitte a csajokat a kisrepülőgépén a viharban a Vicky Cristina Barcelona című filmben.

Az én célpontom is Oviedo volt, a megközelítés eszköze pedig a vonat. Ha reggel 9:30-kor elindulsz Barcelonából, akkor este 8-ra már ott is vagy a légvonalban mintegy 700 km-el arrébb lévő Oviedoban. Az útvonal nagyjából így néz ki: Barcelona – Tarragona – Lérida – Zaragoza – Pamplona – Burgos – Palencia – León – Oviedo. Mondhatni epikus utazás, én teljesen úgy éreztem magam mint egy transzatlanti repülőúton, annak ellenére, hogy volt olyan rész, ahol 250-260 km/órás sebességgel hasítottunk. Röhögtem is magamban, hogy soha nem ültem még ilyen gyors vonaton. 🙂 Sajnos Lérida után eléggé belassultunk, innentől 150-160-nál gyorsabban nemigen mentünk, de volt olyan is, hogy 5-10 perceket álltunk a teljesen semmitmondó, kietlen spanyol pusztában. Ilyen szempontból lenyűgöző volt az utazás, tekintve, hogy szinte már félelmetes volt az az abszolút jellegtelen, többnyire sík, kihalt, kopár, fennsík szerű táj, ami a Leónig vezető út 80%-át tette ki. Leónnál volt egy átszállásom, ezt a derék spanyol kollégák úgy szinkronizáltak össze, hogy a másik – szintén fél országot átszelő – Sevilla-Madrid-Gijón járat még többet késett mint a miénk, így aztán nem volt gond a csatlakozással. 😀 Miután Leónt elhagyva északra fordultunk, hamarosan az ámulattól tágra nyílt szemekkel bámultam kifelé az ablakon, amint átszeltük az általam csak mesehegységként emlegetett Kantábriai-hegység valóban mesés vidékét. Felhők fölött, hegygerinceken, alagutakon, hágókon keresztül vezetett az utunk, miközben meredek hegyoldalak és méregzöld legelőkön heverésző tehenek képe suhant el az ablakon. Itt már egyáltalán nem bántam, hogy helyenként csak 50-60-al cammogunk.

A legszembetűnőbb változás Spanyolország nagyobbik részéhez képest a vidék alapszínének megváltozása jelentette. A szokásos okkersárga helyett ugyanis itt mindent a zöld ural. Asztúria éghajlata óceáni, ennek köszönhetően itt hűvösebb, csapadékosabb az időjárás, mint amit a mediterrán Barcelonában megszoktam. Az esősebb időjárásnak megfelelően pedig a táj is sokkal zöldebb, mint Spanyolország többi részén. Emiatt is szokás Spanyolország északi – Galíciától Baszkföldig terjedő – részét Zöld Spanyolországként emlegetni. De nem csak az éghajlat és táj különbözik, mások a kaják, sőt még nyelv is. Tényleg mintha egy másik országba érkeztem volna.

Az első napra bringabérlés és egy bemelegítő kör volt tervben, ezt azonban keresztülhúzták a helyi sajátosságok. Oviedo olyan kihalt volt kedd reggel, mintha egy szellemvárosban sétáltam volna. Se emberek, se autók nem voltak az utcán. Hiába gyalogoltam bő fél órát, a város széli bringabolt is zárva volt. Eléggé fel is húztam magam, mondván ha nincs ott senki nyitáskor, akkor mi a francnak van nyitvatartási idő?? Vagy itt északon így mennek a dolgok? A bolt ajtaján lévő számot is hiába próbáltam felhívni, így némi várakozás után elindultam vissza a belvárosba. Itt már kezdett nagyon gyanús lenni, hogy a boltok sincsenek nyitva, meg úgy egyáltalán semmi élet nincs a városban. Ez így már biztos, hogy nem normális még a nyugodt Oviedoban se. Gyorsan rá is kerestem az asztúriai tartományi ünnepekre, és kiderült, hogy aznap van Asztúrai Napja, ami munkaszüneti nap, és minden zárva van.

A bringabérlés így csúszott egy napot, helyette buszra szálltam és ellátogattam a közeli Gijónba. Gijón az oceánparton fekvő, hasonló méretű nagyváros, mint Oviedo. Gijónnak 270.000, Oviedonak pedig 223.000 lakosa van. A két várost kürölbelül 30km, azaz fél óra utazás választja el egymástól. Érdekes, hogy két ilyen nagyváros van ilyen közel egymás mellett. Ami még meglepő volt, hogy mennyit változik a táj és a hangulat ezen a 30 km-en. Oviedo kis túlzással szinte Magyarországon is lehetne, Gijónnak viszont hamsítatlan mediterrán tengerparti atmoszférája van. Megjelennek a pálmafák, a csempézett, színes házfalak, szűk sikátorok. Amilyen kihalt volt Oviedo, olyan élet volt Gijónban. Mindenki lement a szabadnapon a tengerpartra strandolni, napozni. Tisztára mintha Veszprémből leugranál a Balatonpartra. 🙂 A strandoláson és a napozáson kívül a legnépszerűbb elfoglaltság a sidra vedelése volt. Ez egy almabor, ami itt északon igen népszerű, olyannyira, hogy itt klasszikus cerveceríát – azaz sörözőt – alig-alig látni, viszont minden sarkon van egy sidrería, vagyis sidrázó. 🙂

Asztúriába érkezve a spanyol nyelvbe vetett hitem is megrendült, amikor találkoztam a helyi feliratokkal. Azt korábban is tudtam, hogy ugye Katalóniában ott van a katalán (ami félig spanyol, félig francia), Baszkföldön a baszk (ami teljesen izolált, semmi köze nincs semmilyen latin nyelvhez), Galíciában a galíciai (ami már majdnem portugál), de ami Asztúriában fogadott, az teljesen váratlanul ért. Minden utcatáblán a spanyol mellett volt egy másik, fura felirat is, ami azért eléggé hasonlított a spanyolra. Mondom ez meg mi a franc, valami óspanyol, vagy mi? Annyira nagyon nem lőttem mellé, ugyanis az asztúriai nyelv a középkorban kialakult nagy spanyol nyelvjárások egyike volt. Később Kasztília felemelkedésével a kasztíliai – amit ma spanyol nyelvként emlegetünk – háttérbe szorította, így napjainkban csupán 150.000 anyanyelvi beszélője van, többnyire Asztúriában, ahol a kasztíliai mellett hivatalos nyelv az asztúriai is. A kaszítliaival 80%-os a kölcsönös érthetősége, és gyanítom, hogy hallottam is embereket asztúriaiul beszélni…legalábbis néha nagyon furán beszéltek spanyolul, az biztos. 🙂 Egy konkrét példát viszont biztosan sikerült elcsípnem. Az Oviedo – Gijón járaton egy bácsi asztúriai kiejtéssel mondta, hogy Gijónba szeretne egy jegyet. Gijónnak spanyolul is furcsa kiejtése van, “Hihón”-nak kell mondani, ahol az első h keményebb, a második pedig lágyabb. Ez asztúriaiul leírva Xixón, kiejtve pedig kb “Sisón”. Na ezen a ponton kezdett el olyan érzésem lenni, hogy Spanyolországban csak azért beszélnek spanyolul az emberek, hogy a különböző régiók tudjanak egymással kommunikálni, amúgy minden országrésznek megvan a saját nyelve. Ez persze nagyon erős túlzás, az asztúriai megközelítően se olyan hangsúlyos, mint Katalóniában a katalán.

20150908_181519

20150908_181625

20150908_181905

20150908_182237

20150908_182516

20150908_182550

20150908_182641

20150908_182932

20150908_182335

20150908_183319

20150908_183457

20150908_183523

20150908_183545

20150908_183607

20150908_183833

20150908_185716

20150908_190438

20150908_191724

20150908_194849

20150909_192548

20150909_192841

20150909_193023

20150909_193428

Andorra – Mountain bike Világbajnokság

Tulajdonképpen az egész andorrai látogatásom célja a mountain bike VB volt. Már a Barcelonába való kiköltözésem előtt elkezdtem nézegetni, hogy 2015-ben lesz-e világkupa futam Andorrában, mert tudtam, hogy itt gyakran rendeznek versenyt. Aztán szépen bele is törődtem, hogy 2014 után 2015-ben is kimarad Andorra a világkupa sorozatból. Teljesen véletlenül – az egyik világkupa futam közvetítéséből – tudtam meg, hogy 2015-ben Andorra nem világkupát, hanem világbajnokságot rendez. Hoppá, akkor ott a helyem!!!

Akik nincsenek benne a montis scénában, azoknak mondom, hogy a mountain bike legfelsőbb szintjén úgy zajlik a versenyzés, hogy van egy több kontinenst és megannyi országot átívelő világkupa sorozat, ahol – akárcsak a Forma-1-ben – pontokat lehet szerezni, és értelemszerűen az nyeri a világkupát, akinek a végén a legtöbb pontja van. A világbajnokság viszont egy darab – a világkupától független – verseny. Aki ott nyer, abban az évben az a világbajnok.

Ezen a ponton azt is meg kell említsem, hogy a sajtó – úgy általában, de még a szaksajtó is – mennyire méltatlanul elhanyagolja a mountain bike-ot, mint szakágat. Egy-egy nagyobb országúti körverseny előtt már hetekig különböző riportokat, elemzéseket, esélylatolgatásokat, történelmi visszatekintéseket lehet olvasni a szakportálokon. Ugyanakkor a legnagyobb mountain bike-os eseményekről is jó esetben utólag, felkerül egy 5-10 soros összefoglaló. Szerintem ennek köszönhető, hogy még a montis társadalomban is sokkal több szó esik az országúti versenyekről, ami elég abszurd. Mindig is mountain bike-osnak tartottam magam, ennek ellenére sokáig nem is tudtam, hogy léteznek ilyen események. Nem értettem, hogy montisként miért Lance Armsotrongra kellene hősként tekintenem, és valójában hiányoztak az igazi mountain bike-os példaképek. Szerencsére mostmár jópár éve kiváló, színvonalas online közvetítéseken lehet követni a versenyeket, amik értő szemmel nézve számomra jóval izgalmasabbak, érdekesebbek mint bármelyik országúti körverseny.

Az andorrai VB központja a szállásom melletti kisvárosban, La Massana-ban, volt. A környéken – így Arinsalban is – egy teljesen egyedi hangulat alakult ki, ahol minden a bringázásról szólt. A falvakat ellepték a sportolók, a szállodák erkélyein mindenhol bringákat, bringás ruhákat lehetett látni. XCO versenyzők, DH-sok, triálosok krosszoztak az utcákon fel-alá. Nem lehetett bemenni úgy egy étterembe, hogy ne legyen tele valamelyik ország válogatottjának tagjaival. Az én szállásomon is minden este kint ültek a folyosó végén az ifista XCO versenyzők, hogy a mobiljukról netezzenek, mert csak ott volt wifi. 🙂

Szombaton – minden unirvezális bringás törvényt meghazudtolva (tudni illik, ha verseny, akkor eső) – verőfényes napsütésre ébredt Andorra: vége lett az egész hetes, a pénteki napomat teljesen romba döntő esőnek. Az XCO versenyközpont nem lent a völgyben, a városban, hanem fönt a hegyen, egy sícentrumban volt kialakítva. Gondolkoztam, hogy föltekerjek-e, de egyrészt sejtettem, hogy bringával nehézkes lenne a pálya szélén mászkálni és követni a versenyt, másrészt nem akartam úgy járni, mint amikor a Vueltát néztem, hogy föltekerek magasra, utána meg leizzadva szétfagyok az egyhelyben álldigálástól. Maradt tehát a felvonó. Ezt az opciót viszont annyian választották, hogy a várakozás miatt a csajok versenyét félig le is késtem.

A férfi mezőny rajtja előtt azért sikerült kicsit már bejárni a pálya egy részét, majd visszamentem a célegyenesbe megnézni a beszólítást meg a rajtot. Ekkorra már hatalmas tömeg volt, nem is gondoltam, hogy ennyien lesznek. A verseny nagy kérdése az volt, hogy a már 35 éves élő legenda, kétszeres olimpiai bajnok, ötszörös világbajnok, címvédő francia Julien Absalon, vagy a jelenkor legjobb bringása, a svájci Nino Schurter viszi-e haza a trófeát. Az egész idény kettejük kiélezett párharcáról szólt, ők külön kategóriát képeznek a mezőnyben.

Egy ilyen versenyben az a jó, hogy esetenként tényleg szó szerint karnyújtásnyira vagy a versenyzőktől, így egészen közelről lehet csodálni azt a magas szintű technikai tudást, amivel ezek a srácok rendelkeznek. Ránézel egy-egy emelkedőre, lejtőre és szinte érzed, hogy milyen lenne ott fölmenni, vagy lejönni. Aztán közelről megnézheted, hogy hogy csinálják a profik. A legmegdöbbentőbb az egészben az volt, hogy 5 kör alatt pontosan 5-ször láttam a Schurteréket, mert egyszerűen annyira gyorsan mentek, hogy lehetetlen volt átérni egy körön belül a pálya egy másik pontjára, hogy egy kör alatt kétszer megnézhessem őket. A csajok futamán ez még simán kivitelezhető volt.

Összességében azért itt is meg kellett állapítsam, hogy maga a verseny TV-ben sokkal jobban követhető. Bár volt kivetítő, ahol lehetett nézni a versenyt, de ez csak a központi helyekről volt látható. Persze az apró finomságok, és profik testközelből való látványa miatt nem hagynám ki legközelebb se. A verseny után pedig szabadon rá lehetett menni a pályára, jópár amatőr bringás el is kezdett körözgetni…én meg ezen a ponton kicsit elkezdtem megbánni, hogy nem hoztam bringát. Azért mégiscsak jól hangzott volna, ha elmondhatnám, hogy mentem egy kört a világbajnokság pályáján. Na, majd legközelebb!

Nino Schurter a versenyt és az egész éves bravúros teljesítményét is figyelembe véve teljesen megérdemelten lett világbajnok, így nyugodt lélekkel ereszkedtem vissza La Massanaba, ahol épp zajlott a triál döntő. Itt azért voltak szervezési hiányosságok, mert baromi kis helyre kellett rengeteg embernek bezsúfolódnia, és az egyes akadályok között szabályos sprinteket kellett kivágni, ha látni akartál valamit az amúgy igen látványos versenyzésből. A triálnak megvan az az előny, hogy folyamatosan látod az akciót, előben még látványosabb mint TV-ben, ezért helyszíni megtekintésre kiválóan alkalmas.

IMG_3026

IMG_3029

IMG_3030

IMG_3033

IMG_3035

IMG_3036

IMG_3040

IMG_3041

IMG_3042

IMG_3048

IMG_3050

IMG_3053

IMG_3055

IMG_3058

IMG_3062

IMG_3064

IMG_3065

Andorra – Comapedrosa

A nyári Comapedrosa Skyrace-ről készült beszámolóm után a blog olvasóinak ismerősen kell csengjen a Comapedrosa név. Ez Andorra legmagasabb hegycsúcsa 2942 méteres tengerszint feletti magassággal. Az andorrai nyaralásom alatt a szállásom Arinsal-ba volt, ami a Comapedrosa Természeti Parkhoz legközelebb eső település, egyben a Comapedrosa Skyrace rajt-cél területe. És mivel a verseny alatt nem sikerült teljes mértékben kiélvezni a csúcs által nyújtott extravagáns panorámát, úgy terveztem, hogy ismétlek. Újra megmászom kedvenc andorrai hegyemet, és egy nyugodt, egész napos bóklászás keretében megnézek pár olyan részt is, amit a verseny nem érintett.

Ez a terv sajnos csúnyán meghiúsult: ahogy telt az idő, úgy lett egyre pocsékabb az idő a Pireneusok szívében fekvő hercegségben. Az egész délelőtt tartó masszív esőzés miatt csak kora délután tudtam indulni, így maradt egy kevésbé érdekes csúcs oda-vissza kör lehetősége. Ezt se lehetett azonban biztosra venni, folyamatosan lógott az eső lába, jöttek-mentek a felhők. Ennek köszönhetően a hangulatom se volt felhőtlen, magashegyi környezetben az ilyen idő nem annyira vicces. Szinte folyamatosan az eget kémleltem, hogy föl merjek-e menni egyáltalán majd’ 3000 méterre ilyen időjárási körülmények között.

A park egy sokkal zordabb, kihaltabb arcát mutatta, mint amit a versenyen volt alkalmam megtapasztalni. Akkor verőfényes napsütésben, hőségben voltunk itt, a völgyek tele voltak turistákkal, akik szurkoltak a versenyzőknek. Most mindenhol csönd és lassan hömpölygő tejfehér köd uralta a tájat. Egy lélek se volt a hegyen rajtam kívül. Illetve mégis: egy vízesés mellett üldögélt a tisztáson egy kisebb csoport, akik valami felolvasó estet (vagy mit?) tartottak…mindenesetre elég furán néztek ki. Rajtuk kívül kicsit följebb találkoztam még három emberrel, ők valószínűsíthetően a csúcsról jöttek lefelé, és kölcsönösen úgy néztünk egymásra, mintha ufót látnánk…

A csúcs alatti tengerszemekhez érve majdnem vissza is fordultam. Földbegyökerezett lábakkal néztem, ahogy a sűrű köd szinte másodpercek alatt beúszik a völgy mélyéről a tavakhoz, és láthatatlanságba borítja a tájat. Aztán szinte abban a pillanatban el is kezdett tisztulni a kilátás, teljesen kiszámíthatatlan volt a helyzet. Mivel közel voltam már a csúcshoz, és nem volt teljesen egyértelmű, hogy hülyeség fölmenni, némi gondolkodás után továbbindultam. Az útvonalat ismertem, és abban bíztam, hogy extrém köd esetén is letalálok a hegyről.

Mire végül felértem, minden addiginál cudarabbra fordult az idő, masszív köddel, szemerkélős esővel. A csúcson nagyjából 30 másodpercet töltöttem, és nem amiatt aggódtam a leginkább, hogy a kilátás a nullával volt egyenlő… Szuperszonikus sebességgel kezdtem meg az ereszkedést, hogy a kitett sziklagerincről minél hamarabb elérjem a barátságosabb alsóbb régiókat. Szerencsém volt, mert ahogy ereszkedtem úgy lett ismét egyre jobb idő, így megúsztam némi izgalommal a ködös csúcstámadást.

20150903_134857

20150903_140135

20150903_141722

20150903_142138

20150903_143458

20150903_145635

20150903_145830

20150903_150328

20150903_150332

20150903_151453

20150903_151456

20150903_153736

20150903_161328

20150903_163114

20150903_163121