Garraf Extrem/Vilafranca MTB Ultramaraton

A helyi bringás újság – a Solobici – hátsó részében van egy oldal, ami az adott havi versenyekből tartalmaz egy kivonatot egyfajta műsorfüzetként. Két Barcelonához közeli eseményen akadt meg a szemem. Az egyik a Garraf Extrem volt, a másik a Vilafranca MTB Ultramaraton. Elsősorban nem is maga a versenyzés motivált, sokkal inkább az új tájak megismerése és a szocializálódási lehetőség.

Garraf Extrem

Hetven km, 1700 m szintemelkedés. Ez annak, aki kicsit is jártas a mountain bike világában semmiképp nem számít extrémnek, tehát jogosan merül fel a gyanú, hogy valami trükk van a dologban. És valóban. 🙂

Garraf Extrem

Maga a rendezvény elég családias léptékű, legalábbis a nagy hazai maratonokhoz, és pár külföldi megamaratonhoz (Garda, Salz) képest mindenképpen: kicsit kevesebb mint 300 induló volt. A központnak a Barcelonától nagyjából 1 órányi vonatozásra lévő Cubelles városa adott otthont. Ez egy tipikus “épített tengerparti turistaparadicsom”, ahol van egy szépen megcsinált tengerparti sétány, mögötte meg ott sorakoznak a nyaralóként funkcionáló tengerparti sorházak, amiket csak azért lehet megkülönböztetni egymástól, mert van rajtuk házszám, vagy valami név… Dögunalom az egész…

Bringával azért nem volt rossz a rajt után bemelegítésképp végigsuhanni a sétányon, majd hamarosan elkezdődött a vadulás. Ha nem kellett volna a kormányba kapaszkodni bizonyára a szememet dörzsöltem volna ámulatomban a pályát látván. A mountain bike maratonok világában meglehetősen atipikus nyomvonalon haladtunk: egynyomos, szűk, sziklás, igen-igen technikás, az ember tudását jócskán próbára tevő ösvényen másztunk fölfelé. Nagyjából mintha a Kevélyre kellene föltechnikázni. Csak mosolyogtam magamban, hogy az oké, hogy én direkt keresem a hasonló ösvényeket, de akkor ezek szerint más is szokott ilyen helyeken bringázni? 🙂 A probléma csak a tempóval volt, ebben ugyanis állandó nézeteltérésben voltam a körülöttem lévőkkel. Ők velem ellentétben a vízszintesebb, kevésbé nehéz részeken mentek gyorsabban, míg a meredekebb, trükkös részeken lassabban. Én viszont próbáltam pihenni kicsit ahol lehet, a technikás részeken meg jobban beletapostam, hogy legyen lendület ami segít a terepakadályok leküzdésében.

Az első lejtő is vicces volt, ekkor még megvolt az erő és az önbizalom, hiába láttam, hogy sorra szál le mindenki a bringáról, gondoltam én simán lemegyek. Hát, végül az egyik – akkor már a pálya szélén álló – katalán kolléga kapott el, mielőtt bezúztam volna a bozótosba… 😀 Extrém DH pálya volt.

A szervezőknek egyébként egész sok műfaj elemeit sikerült összevegyíteniük a versenyben. Fölfelé trial, lefelé DH, az átkötő szakaszokon outi, talán a klasszikus MTB maratonok jellegzetességeiből volt a legkevesebb. A kedvencem az a lejtő volt, ami még egy hegyi futóversenyen is kimondottan technikás szakasznak számított volna. Gyalog. Nem az volt a kérdés, hogy hogy megyek le bringával, hanem azon is komolyan el kellett gondolkozni, hogy egyáltalán hogy fogom ott letolni… Konkrétan egy szűk sziklarepedésben vezetett az “út”, ahol a bringa alig-alig fért el mellettem. Danny MacAskill talán lejött volna ott. De ezt egyébként többször eljátszottuk, hogy feltriáloztunk valahova, majd a túloldalon nemes egyszerűséggel letoltuk a bringát, mert a lejtő teljesen vállalhatatlan volt. Ami vállalható volt, az is felért egy kínzással. Volt ahol hatalmas kövek között kellett bukdácsolni, máshol iszonyú meredek helyen, guruló teniszlabda méretű kövek között, nulla kontrollal kellett valahogy túlélni… Mondtam is az egyik frissítőponton, hogy ha ilyenek a lejtők, akkor inkább mászok.

Minden nehézség ellenére jól haladtam, tartottam a viszonylag előkelő pozícióm a mezőnyben, ami az idei edzésmunkát és azt a tényt figyelembe véve, hogy másfél óránál nem nagyon szoktam idén többet tekerni, egészen jó. A végén sajnos elrontottam a frissítést, mert itt nem úgy vannak a frissítőállomások, mint otthon, hogy kb minden 5 km után van egy pont, hanem 70-re jutott összesen 3. Szóval a végére sikerült eléhezni, így az utolsó 10 km már nagyon szenvedős volt, a lejtőkön alig tudtam tartani magam a bringán, és fejben is szétestem, de végül 4:17 alatt egy egész vállalható helyezést szállítva sikerült beérni. Összességében nem volt egy rossz verseny, bár az utolsó 1-2 km-en a kiszáradt folyómederben a lófej nagyságú kövek között való bukdácsolást a birkaszarban azért ki tudtam volna hagyni…

Vilafranca MTB Ultramaraton

A Garraf Extrem ugyanakkor valójában csak játékos felvezető volt az egy héttel későbbi Vilafranca MTB Ultramaratonra, ami a nehézégi szintjét nézve a maga 120 km-ével és 3500 m-es szintemelkedésével már a Salzkammergut Trophy B távjának magasságában jár – csak hogy az örök klasszikus referenciapontot említsem.

Ezúttal kicsit komolyabban vettem a feladatot, és már péntek este kivonatoztam Vilafranca del Penedés-be, hogy másnap ne kelljen extrém korán kelni. Merthogy errefelé a montiversenyek reggel 8-kor rajtolnak. Amúgy tök jó, mert a bringaszállításért nem kell külön fizetni.

Szombat reggel 8-kor körülbelül 100 ember gyűlt össze a rajtban, és vágott neki a túlélőtúrának. Merthogy előre leírták, hogy a pálya NEM lesz kijelölve, így GPS használata nélkül LEHETETLEN teljesíteni a távot. Így csak erre az alkalomra én is kénytelen voltam kölcsönözni egy GPS-t. Az elején mondjuk nem is voltak tájékozódási gondok. Amíg a pusztából a porzó földutakon elverekedtük magunkat a Montmell nevű hegységig szépen kialakultak a csoportok.

Nagyon profi gárdába kerültem én is, nagyon okos tempót nyomtunk. Haladós volt, de nem meghalós, mindenkin látszódott, hogy tudja, ez egy komoly feladat, és ennek megfelelően is osztotta be az erejét. Az Isten háta mögötti, eldugott táj vad szépsége pedig egészen lenyűgözött. Kezdetben egy szűk völgyben haladtunk egy keskeny turistaúton, többször keresztezve az időszakos folyó medrét. Ilyenkor hatalmas köveken kellett átmenni. Később egy hegy oldalában kanyargó ösvényről nyílt egészen remek panoráma a párhuzamoson futó hegygerincre, mintha a levegőben tekernénk. A verseny hangulata sokkal jobban hasonlított egy magashegyi gyalogtúráéhoz, mint egy Mountain bike maratonéhoz. Teljesen beszippantott ez az érzés. Arra gondoltam, hogy Úr Isten, itt vagyok ezen a remek tájon, ezekkel a profi srácokkal, GPS-el követjük az utat az ismeretlenben, micsoda egy kaland!

Aztán ahogy a 35-dik kilométernél kiértünk az extravagáns szakaszról és megkezdtük az első komolyabb lejtőt hirtelen olyan furán vicces lett a bringa irányítása. Először nem is értettem, hogy mi van, aztán amikor már egyáltalán nem tudtam kanyarodni, hirtelen minden megvilágosodott: első kerék defekt! Volt nálam pótbelső, tíz perc szerelés után már újra bringán ültem. Persze baromi csalódott voltam, hogy kiestem a jó kis csapatomból és egy csomóan megelőztek. Jófejek voltak egyébként, mert nagyon sokan lassítottak le megkérdezni, hogy minden oké-e, és hogy tudnak-e valamit segíteni.

Arra gondoltam, hogy 10 perc még nem a világ, és mivel kicsit erősebbnek éreztem magam a csapat átlagánál, abban reménykedtem, hogy talán még utol is érhetem őket. Nem kezdtem el eszetlenül kapkodni, de egy árnyalatnyival nagyobb tempóra kapcsoltam. Szép sorban előzgettem vissza az embereket, amikor egy köves lejtőn száguldva éreztem, hogy kicsit odavertem a gép hátulját a szikláknak. Egy kanyar múlva már újra az út szélén szereltem. Felütöttem a hátsó kereket. Itt már lélekben kezdtem megtörni, de mindig van nálam defektjavító készlet, így szépen megfoltoztam a klasszikus kígyóharapást.

A 120 km-en elosztott 4 frissítőpontból a másodikra már fizikailag is kissé zilált állapotban érkeztem. Míg a srácok a láncomat locsolták meg úgy másfél liter olajjal, addig én a frissítőként szolgáló sajtos szendvicset zabáltam kólával. Itt két dolgot jegyeznék meg. Az egyik a por, ami még Barcelona környékén is a bringás legnagyobb ellensége, nemhogy a szárazabb vidékeken. A száraz olajjal úgy 10-15 km-t lehet a bringázni, a sűrűvel akár 30-at is… A másik dolog a frissítpontok kínálata, ami narancsból, sajtos szendvicsből, kólából és vízből állt. Banánt csak az első ponton láttam egy keveset.

Egészen elképesztő látvány volt, ahogy a fennsík szerű pusztában elénk tárult a Sistema Prelitoral Central összefüggő, masszív hegylánca. Egyből tudtam, hogy az aznapi leghosszabb mászás keretében oda fogunk fölmenni. Eleinte szántóföldek és szőlőkertek váltogatták egymást, majd szép lassan elkezdtünk meredeken fölfelé kígyózni egy köves, napnak kitett szekérúton. Mindezt déli tizenkettő környékén, úgy hogy árnyéknak még a nyoma sem volt. Az egyetlen érdekességet a semmiből kiszögellő hegyormok, és a rajtuk lévő várromok alkották. Közben fizikailag is kezdtem elcsoffadni, ennek ellenére szép lassan haladtam előre a mezőnyben, de már nem a korábbi lendülettel.

Az igazi gyötrelem a 3-dik frissítőpont után kezdődött, amikor egy kisebb eltévedés után vissza kellett másznom a helyes útra, de fáradtságomban megcsúszott a bringa hátulja alattam és a korrigálás okozta hirtelen mozdulattól úgy begörcsölt a bal combom, hogy majdnem elsírtam magam. Miután meggyőződtem róla, hogy végülis egyik izmom se szakadt szét a bal lábamban, folytatódhatott a szenvedés.

Tök egyedül voltam a hülye GPS-emmel, aminek alig lehetett látni a kijelzőjét, és nem csak azért, mert folyton ellepte a por… Általában mire észrevettem, hogy merre kellett volna menni, már rég rossz helyen voltam. Közben teleportáltam is, mert hirtelen azon kaptam magam, hogy a veszprémi lőtéren bolyongok, csak épp Veszprémet nem találtam sehol, különben tuti felugrottam volna egy ebédre a Nagyihoz. Ehelyett a teljesen semmitmondó, fennsíkszerű pusztában kóvályogtam össze-vissza. Körülbelül ezerszer tévedtem el, de lehet, hogy egy kicsit többször is. Kiváló pszichiáter barátomnak, Lakatos Zolinak van az ilyen jellegű tájakra a nagyon találó seggtelep kifejezése, aminél szemléletesebben aligha lehetne leírni a vidék jellemzőit…

Hányattatásaim itt azonban még szinte el se kezdődtek. A következő jelentősebb emelkedőn a változatosság kedvéért újra defektet kaptam, ismét a hátsó kerékbe. Teljesen megtörve álltam neki az újabb foltozásnak. Egyetlen dolog motivált csak: hogy elpusztíthatatlan vagyok. Legyen előttem bármilyen akadály, bármilyen röhejes balszerencse, akkor is, csak azért is végigcsinálom mostmár ezt a tetves versenyt!

Eltévedéseimnek és az újabb defektnek köszönhetően ismét jelentőset ugrottam hátrafelé a mezőnyben, már alig-alig lehettek mögöttem. Utolértem két fickót, akik bár nem voltak túl acélosak, de mivel én folyton rossz felé mentem, így sose tudtam eltávolodni tőlük, szóval egy idő után inkább úgy döntöttem, hogy visszalassulok hozzájuk, és velük megyek. Azon röhögtem magamban, hogy van még két foltom, azaz még két szúrásos defektet kaphatok, vagy egyszer felüthetem.

A 90-dik kilométer környékén egy köves lejtőn érkeztünk meg egy tanyához, amikor éreztem, hogy a hátsó megint koppant. A minden montis fülének oly fájdalmas sziszegő hangot hallva leszálltam a bringáról, és hisztérikus röhögésben törtem ki. Összetettem a két kezem, az ég felé nézve hangosan nevettem és tapsoltam, mint aki teljesen megtébolyult. A vizet kannában hordó parasztbácsi rezzenéstelen arccal köszönt oda, hogy Bon dia

A fehérre meszelt ház falának támasztottam a bringát, és az árnyékban nekiálltam a szerelésnek. Aznap immár negyedszer. Felragasztottam az utolsó két foltomat, miközben azon a kétségkívül nagyszerű teljesítményen járt az eszem, hogy egy nap alatt elhasználtam egy teljes foltkészletet. Új világrekord született… Már bent volt a frissen ragasztott belső a kerékben, és próbáltam belepumpálni a megfelelő nyomást a gumiba, amikor egyszercsak azt mondta, hogy sssssssssssssssssssszzzzzz, és teljesen leeresztett. Kétségbeesett arccal, megrökönyödve néztem a hátsó kereket, hogy vajon mi történhetett. A kereket újra szétszedve kiderült, hogy szétrepedt a belső a gyári hajtás mentén, nem bírta a nyomást. Köszönöm Specialized!

Ott álltam tehát egy teljesen használhatatlanná vált, szétrepedt belsővel, rajta a két utolsó foltommal, plusz egy másik lyukas belsővel. De MacGyver nem adja fel, nem olyan fából faragták. Leszedtem az egyik foltot a szétrepedt belsőről, és azzal ragasztottam meg a másikat. Illetve próbáltam. A használt folt ugyanis kényes téma, nem igazán működik jól. Hiába smirgliztem, mire pumpálás közben elérte a megfelelő nyomást mindig megadta magát. Két-háromszor szedtem így szét a kereket, mind sikertelenül. Már a ragasztónak is kezdtem a végére járni, és úgy tűnt, mintha már órák óta szerelnék ott a ház fala mellett a porban. Úgy döntöttem, hogy ez lesz az utolsó kísérlet, vagy sikerül vagy nem. Nem sikerült, a kerék újra leeresztett. Még egy öltetem volt, hogy a szétrepedt belsőből vágok ki egy kis darab gumit és azt használom foltnak, de rendes vágóeszköz híján nem volt kedvem nekikezdeni a megvalósításnak.

Nagyon régóta nem jött már egy versenyző sem, meg voltam róla győződve, hogy mindenki lehagyott már. Az aszfaltutat elhagyva gyalog vetettem be magam a sűrűbe, követve a GPS iránymutatását. Azt mondták, hogy közel van az utolsó frissítőpont, legfeljebb onnan levitetem magam. Délután 4 körül járt az idő, azon gondolkoztam, hogy vajon hány km-t tudok így megtenni óránként gyalog, és lesz-e még valaki egyáltalán az utolsó frissítőponton. Nagyjából 3 km-t gyalogoltam, amikor 8 óra üzemidő után a GPS akkumlátora megadta magát. Ott álltam a teljesen ismeretlen, vadidegen erdő közepén GPS és használható bringa nélkül… A porban lévő keréknyomok alapján próbáltam eldönteni, hogy merre mehetett a mezőny, és hirtelen nem az lett a fő kérdés, hogy hogyan fogom befejezni a versenyt, hanem hogy egyáltalán hogy jutok haza???

Miközben teljesen reményvesztetten kóboroltam az erdőben, egyszercsak emberi hangokat hallottam. Lehet, hogy mégsem válok a vérmókusok martalékává? Három bringás közeledett: a két utolsó versenyző, és a pályát záró “söprű”. 26″-os kerékhez ugyan nem volt belsőjük, hiszen olyannal már senki nem jár, de azért egy öntapadós foltot adtak. Hánynom kellett már a bringa szereléstől, meg GPS nélkül úgyse tudtam volna bejezni a versenyt, így nem álltam meg szerelni, továbbra is úgy gondoltam, hogy inkább eltalicskázok az utolsó frissítőpontig, aztán majd lesz valami.

Nagyon szánalmas képet festhettem, mert a srácoknak megesett rajtam a szívük, mondták, hogy na jó, akkor megcsinálják a bringát. Kerék ki, belső ki, öntapadós folt fel, kézipumpa helyett patron, tiszta űrtechnika, úgy éreztem magam mint Nino Schurter. Azt az apróságot leszámítva, hogy tökutolsó voltam… Kérdezték is, hogy sose szereltem még defektet? …hát, mondom csak ma 100-szor…

Újra fényt láttam az alagút végén, már ami a teljesítési reményeket illeti, és kivételesen nem a vonat jött szembe. Az egyetlen probléma csupán az volt, hogy működő GPS nélkül alkalmazkodnom kellett a srácok enyhén szólva nem túl acélos tempójához, így végképp túlélőtúra jelleget öltött a verseny, nem mintha már bármi is számított volna. Csak fejben nagyon nehezen bírtam már ezt a tötymörgést. Totál kikészültem, az utolsó 25-30 km lassabban telt, mint az első 90. Elegem volt már az egészből, mentem volna haza amilyen gyorsan csak lehet, ehelyett nagypapi tempóban kellett végigtúrázni a verseny hátralévő részét, úgy hogy az utolsó frissítőponton is vagy 20 percet hesszeltünk, meg a változatosság kedvéért defektet szereltünk. Ezúttal nem az én bringámon.

A célban a szervezők a célkaput leszámítva már szinte mindent összepakoltak. Tíz óra negyvnekét perc tekerés után vastapssal köszöntöttek a beérkezéskor. Nem volt őszinte a mosolyom.

Reklámok