Entrevalls 2016

Egy évvel ezelőtt ez a verseny volt életem első komoly terepfutóversenye, egyben az első pireneusi versenyem. A kivételes szépségű Vall de Núria völgyből induló, majd a spanyol-francia határon futón, a 3000 méter körüli hegygerincekről szédítő panorámát nyújtó megmérettetés rögtön klasszikussá nemesült számomra, így nem volt kérdés hogy visszatérek.

A megérkezést és az előkészületeket minden eddiginél lazábbra vettem. Ennek részben az volt az oka, hogy rossz napra néztem a vonatmenetrendet, így Ripollban lekéstem a buszcsatlakozást Setcasesbe. Ha már így alakult, nyugodtan megebédeltem, és szétnéztem Ripoll egészen tűrhető óvárosában. Egy évvel ezelőtt úgysem volt rá időm.

Az esti busz érkezéséig mégsem akartam a városban maradni, inkább átbuszoztam a közvetlenül a Pireneusok lábánál fekvő Camprodónba, azzal a céllal, hogy a Setcasesbe tartó esti járatot ott csípem majd el. Közben megérkezett az összes idei utazásom elmaradhatatlan kelléke, az eső is, de szerencsére a buszozás alatt el is állt.

Camprodón a Ter és a Ritort folyók találkozásánál épült, a főattrakciója a XII. századi román stílusú kőhíd, a Pont Nou, amiről remek panoráma nyílik a két folyóra, a szűk kis utcákra, és a falut körülvevő zöldellő hegyoldalakra.
A vidéki Katalóniát járva gyakran van olyan érzésem, mintha a térbeli utazás mellett időutazáson is vennék részt. A középkori hangulatot idéző falvak kőházakkal szegélyezett utcáin sétálva óhatatlanul megérinti az utazót a régi idők történelme. Az ódon, de a maga nemében mégis bájos települések éles kontrasztot alkotnak a modern, nyüzsgő Barcelonával, egyedi hangulatot kölcsönözve a vidéknek. Számomra ez az igazi Katalónia, ahol messzire kerülünk a zsizsegő fővárostól, és ahol még élnek a klasszikus mediterrán jellemvonások – úgy mint vendégszeretet, jókedv, közvetlenség – és nem estek áldozatul a tömegturizmusnak. Itt még élmény kiülni egy régi épületekkel körülvett apró tér árnyas kávézójának a teraszára valamilyen péksüteménnyel és egy café con lechével, és élvezni a minket körülvevő miliőt.

Este nyolc után, az utolsó járattal érkeztem Setcasesbe, amivel a rajtszámfelvételt is lekéstem. A rendezőket még pont sikerült elcsípnem, megnyugtattak, hogy a rajtszámot másnap reggel a buszon is felvehetem majd. Merthogy az Entrevalls egy A-ból B-be tartó verseny, tehát nem körpályán zajlak. A szervezők pedig biztosítanak buszos fuvart reggel a célfaluként szolgáló Setcasesből Queralbs-ba, a rajtba.

A hűvös, borongós időjárás ellenére a vasárnapi előrejelzés viszonylag biztató volt, és a magyar fociválogatott is legyőzte Ausztriát, így minden adott volt, hogy másnap egy jó napom legyen.

Reggel a szállás ajtaján kilépve kellemes meglepetés fogadott, ugyanis egyáltalán nem volt olyan hideg, mint amire számítottam, és semmiképpen se volt hidegebb, mint amilyenre előző évből emlékeztem. Ekkor még nem sejtettem, hogy pár órával később mi vár majd rám.

A buszkaraván reggel 6:15 körül indult bő egy órás útjára a völgyeket ellepő reggeli sűrű ködben. A kissé még álmoskás futóközönséget az egyik szervezőcsaj látta el információval meg hiányzó rajtszámokkal. Én reggelente általában nem vagyok túl szórakoztató társaság, csak nézek ki bután a fejemből és bambulok. Na, ha ehhez hozzávesszük, hogy hajnali hat óra van, egy futókkal megtömött buszon utazok, hamarosan 3000 métert súroló hegyeken fogok szaladgálni, és körülöttem mindenki katalánul hablatyol…el lehet képzelni az arckifejezésem. A bambulást csak az úttesten átfutó őzike (Bambi) zavarta meg egy pillanatra, aztán újra összefolyt a fejemben az ablakban suhanó táj a katalán zűrzavarral…

Idén szerencsém volt, mert az én buszom érkezett meg legelőször, ami azt jelentette, hogy a rajtig hátralévő fél órában volt idő nyugodtan összekészülődni, nem kellett kapkodni semmivel. A felkelő nap eső sugarai is elérték Queralbs apró, futóktól zsúfolt főterét, kellemesen átmelegítve a reggeli hűvösben kihűlt végtagjaimat.

A két héttel ezelőtti Skyrace Vallibierna porig rombolta az önbizalmam, aminek megfelelően a leghátsó sorokból indultam neki a 30 km-es távnak. Aztán perceken belül mindent megértettem. Óriási volt ugyanis a különbség a két verseny mezőnye között. A Vallibiernán az első méterektől kezdve úgy rakták neki az emberek, mintha az életük múlna rajta, itt meg sorra csíptem el az óvatosságra intő beszélgetésfoszlányokat, mondván nem szabad sietni, messze van még a vége. Ez a különbség a Skyrunner Series és egy “szimpla” magashegyi futóverseny között.

Sajnos ez azt is jelentette, hogy sokkal előrébb kellett volna lennem a rajtban, aminek őrült előzgetés lett a következménye. Úgy haladtam keresztül a mezőnyön, mint kés a vajon. A lábaim ezúttal tökéletes állapotban voltak, a testem szinte kérte az adrenalint, a sebességet. Folyamatosan fokoztam a tempót, mondván még lehet följebb csavarni, még nem szenvedek, még nem szédülök, ennél sokkal többet is kibírok! Az itteni emelkedők a Vallibierna után szinte lejtőnek tűntek, csak úgy faltam a kilométereket, repültem. Egymás után jöttek az ismerős tereptárgyak.

Az első vészjósló jel a tó alatti nyílt szakaszon befújó jeges szél volt. Hmm, lehet hogy mégsem lesz olyan szép idő mint tavaly volt? Pedig egész addig ebben bíztam. A tóhoz meglepően éhesen érkeztem, ezt főleg annak fényében nem tudtam hova tenni, hogy a Vallibiernán szinte csak “kólából” mentem, még gélt is alig ettem. Egyelőre azonban nem foglalkoztam sokat a témával, ezt leszámítva igencsak fittnek éreztem magam.

A Vall de Núriát elhagyva megkezdtük a mászás második, lassabb szakaszát föl 2800 méterre, a francia-spanyol határra. A jeges szél egyre erősödött, megdermedt kezeimet ökölbe szorítva dacoltam a hideggel. Bizonyos fokú hőmérséklet-ingadozást tudni kell tolerálni – jutott eszembe Apám mondása még az otthoni teljesítménytúrákról, amikor anno percenként álltam meg öltözködni.

Előttünk azonban szó szerint sötét jövő sejlett fel, ugyanis lassan elértük a hegy tetején megült ködöt. A talpam alatt ropogott a keményre fagyott, zúzmarás föld, a szél pedig sehogy nem akart csillapodni. A valóságtól teljesen elrugaszkodott ötletnek tűnt mászáshoz széldzsekit húzni, hiszen abban fél perc alatt csatakosra izzad az ember, de most mégis eljött ez a pillanat. A testemet átjáró gonosz szél hirtelen kívül rekedt, és sokkal komfortosabban éreztem magam. A hágóhoz közeledve teljesen elmerültünk a ködben, a táj téliesre változott. A látótávolság drasztikusan lecsökkent, a siltes sapkát a jó érzéssel bekészített rendes sapkára cseréltem, ami életmentőnek bizonyult ezen a szakaszon. A helyzet abszurditását megörökítve lőttem pár képet a telefonnal, de a megdermedt ujjaimmal alig tudtam azt visszarakni a táskába. Közben a mászás helyett a legnemesebb testrészeim hideg elleni védelmével voltam elfoglalva. Kiderült ugyanis, hogy a 0°C körüli hőmérséklet és az ultrakönnyű futónadrág kombináció ilyen szempontból nem a legideálisabb. Viccesnek tűnő, banális probléma, de valójában meglehetősen kellemetlen, amikor ott fázik…

A hágót elérve nem volt se kilátás, se eufória: túlélőüzemmódba kapcsoltam. Volt aki visszafordult, én pedig olyan gyorsan haladtam előre, amilyen gyorsan csak bírtam. Egy cél volt csak: a lehető leghamarabb elhagyni ezt a zónát. Közben megjelent a hó is, volt hogy 15-20 centi mély hófoltokon futottunk keresztül. A gerinccel párhuzamosan haladva a viharos oldalszélben úgy csapkodott a széldzseki, mint valami vitorla. Ijesztő volt belegondolni, hogy egy milliméternél vékonyabb anyag választ csak el a külvilágtól. Kezdtem úgy gondolni, hogy rossz döntés volt a kesztyűt a szálláson hagyni, és egy lábmelegítő se jönne rosszul. Az iszonyatos tempó ellenére a hideg szép lassan kezdett bekúszni a cipőmbe is, a combjaim pedig vörösen izzottak. Ha itt megállsz, akkor vége, Game Over. A folyamatos mozgás az egyetlen lehetséges megoldás ezekre körülményekre. Ilyenkor derül ki, hogy valójában a hegy nem játék. Jópofának tűnik 3000 méter körüli hegyeken futkorászni, de nyári felszerelésben téli körülmények között ugyanez a móka egyáltalán nem veszélytelen.

20160619_102735

20160619_102743

20160619_113729

13510994_1327444990618023_5565632477662800033_n

Bármennyire is erőltettem a tempót, a lábaim egyszerűen kihűltek a lejtőre, a mozgásom darabossá vált. A téli hegyoldalban magányosan gubbasztó fotós látványa legalább annyira szürreális volt, mint maga az egész szituáció. Akkor nyugodtam meg, amikor végre kiértünk a felhőből, és előttünk a tiszta, kék ég és a gyönyörű, napsütötte táj látványa terült el. A frissítőponton alaposan feltankoltam, és adtam magamnak egy szusszanásnyi időt, hogy kicsit leülepedjen mindaz, amit átéltem. Még hátravolt a 2714 m-es Gra de Fajol megmászása, ami 2400-ról indítva igazából csak egy agresszívabb vakondtúrásnak tűnik. Már ezt a szakaszt is kissé lazábbra vettem, a csúcson viszont végleg kiengedtem. Kész az összes komoly mászás, megcsináltam amiért jöttem, mehetünk haza!

Lefelé gyorsan be is darált pár sporttárs, de félelmetesen nem tudott érdekelni a dolog. Kényelmesen, a magam tempójában haladtam lefelé, és jól elnosztalgiáztam rajta, hogy egy évvel ezelőtt itt már a halálomon voltam. Közben persze a völgyekben már jelentősen fölmelegedett a hőmérséklet, így a kihívást nagyban nehezítette az időjárási körülmények szélsőséges változása. Fent 3000-en tél, 0°C körüli hőmérséklettel, lent a völgyekben tavasz, 20°C feletti meleggel, mindezt pár órán belül.

Sajnos a pálya legutolsó szakaszával nem tudnak mit kezdeni a szervezők, a tavalyi részben aszfaltos, nem túl izgalmas szakaszt idén valami egészen értelmezhetetlen túlélőtúrára cserélték. Egymást váltogatták a bozótosban bújkálós és a régi, rossz, hatalmas üregekkel lyuggatott úttalan utakon kommandózós szakaszok, ami még akár el is menne, de egyszerűen nem illik a verseny nemességéhez. És ha ez nem lenne elég idén újra egy jelentősebb aszfaltos rész volt a zárszó, ahol a falu előtt már teljesen leálltam. Az ilyenektől minden motivációm elveszítem. A faluban azért összeszedtem magam, és kivágtam egy huszáros beérkezést, de ezt a részt, én mindenképpen újragondolnám a szervezők helyében.

Reklámok