Asztúria – A Naranjo misszió

Asztúriával (és úgy általában az egész nyaralásommal kapcsolatban) elkövettem azt a hibát, hogy túl sok mindent akartam bezsúfolni túl kevés időbe. Menet közben, a helyszínen derült ki, hogy egyszerűen annyi látnivaló van, hogy muszáj valahol meghúzni a határt. Nade nem a Naranjónál! 🙂

A Picos de Europa Nemzeti Park a Kantábriai-hegységben található, területén Asztúria, Kantábria, és León tartományok osztoznak. A Naranjo de Bulnes – asztúriaiul Picu Urriellu – a Picos de Europa Nemzeti Park emblematikus csúcsa, híres sziklamászó terep. Az a szégyen pedig nem eshet meg velem, hogy ott vagyok Asztúriában, és nem látom a Naranjo de Bulnes-t.

A hazaindulásom előtt mindössze egy napom maradt a küldetés végrehajtására, ami nem tűnt a legegyszerűbbnek. Először egy röpke másfél órás buszozás várt rám Oviedo-tól Cangas de Onís-ig, ahol át kellett szállnom egy másik járatra, amivel végülis nagyjából egy óra múlva megérkeztem Arenas de Cabrales-be. Ez a kis falucska tulajdonképpen a Nemzeti Park egyik bejáratának tekinthető. A lehető legkorábbi csatlakozásokat elcsípve ekkor volt délután egy óra. Itt majdnem vége is lett a küldetésnek, amikor megláttam, hogy az egyik étterem a napi menüjében a híres asztúriai sajtokból álló sajttálat kínál első fogásként. Erős voltam és ellenálltam a kísértésnek, hogy a délután hátralévő részét a kimondottan szép falu egy jópofa éttermének a hangulatos teraszán töltsem el asztúriai sajtkülönlegességeket falatozva, miközben a háttérben elterülő Picos de Europa Nemzeti Park hegyeinek impozáns látványában gyönyörködöm. Ugye érzitek, hogy ez nem volt könnyű?

Legyen azonban bármennyire is csábító egy asztúr étterem terasza, az én célom más volt. Arenas de Cabrales után el kellett jutnom Poncebos-ba, ami egy pár házból álló hegyi falu a Cares folyó partján, a Nemzeti Park területén. Innen indul többek között a híres Ruta del Cares nevű túraútvonal, ami Poncebos és Caín falvait köti össze. Az útvonal érdekessége, hogy Cares folyó mentén vezet egy szűk kanyon oldalában, egy sziklafalba vágott, igen látványos ösvényen. Ugyan előzetesen ez is tervben volt, de Asztúriát nem lehet egy hét alatt “kivégezni”, így ezt tényleg ki kellett hagynom.

Poncebos-ba eljutni azért volt trükkös, mert Arenas de Cabrales és Poncebos között nem közlekedik menetrend szerinti autóbusz. A nyári szezonban a Nemzeti Park ugyan üzemeltet buszokat ezen az útvonalon, de én már a hivatalos szezonon kívül érkeztem, így erről a lehetőségről lecsúsztam. Van azonban egy fura fétisem, ami Spanyolországban időről-időre előtör, ez pedig az útszéli gyaloglás. 🙂 Térképen megnéztem, hogy az Arenas és Poncebos közötti távolság nagyjából 5 km, az pedig természetesen nem okozhat gondot. Egy órás séta kényelmes tempóban. Szóval ugyanazt csináltam mint amikor anno ottragadtam az andalúziai Alozaina-ban: nekiindultam gyalog.

Mindezt egyébként az igazi profikra jellemző legnagyobb hanyagsággal tettem. A helyi kisboltban vettem két banánt, egy csokit, meg egy liter vizet. Mivel hátizsák egyáltalán nem volt nálam (az minek??), így a kezemben egy nejlonszatyrot lóbálva (a szatyorban a fent említett egész napi ellátmánnyal) indultam neki a túrának. Profi, profi, profi!

Azt nem állítanám, hogy élveztem a sétát, bár a Cares folyó völgye már ezen a szakaszon sem csúnya, de az út túl szűk, az idő meg túl meleg volt, az 5 km pedig csak nagyon lassan akart eltelni. Poncebos-ba érve már éreztem, hogy nagyon szorít az idő: ha nem érem el a délután fél hatos buszt vissza Cangas de Onís-ba, akkor aznap már nem tudok visszamenni Oviedoba, és másnap nem tudok visszamenni Barcelonába… Megkezdődött a versenyfutás az idővel..

A kilátópontra – ahonnan látni a Naranjót – a hegy gyomrába fúrt alagútban közlekedő siklóval is fel lehet jutni, így most kivételesen a könnyebbik utat választottam. A jegyvásárlással el is lőttem nagyjából az összes készpénzem, aminek azért volt nagy jelentősége, mert a profi módon összevásárolt ellátmányon nagyobbik része eddigre elfogyott, a világvégi hegyi falvak pedig nem arról híresek, hogy bankkártyával is lehet fizetni…

A siklóból kilépve kicsit meglepődtem, mert arra számítottam, hogy egy hegytetőn fogom találni magam valami sícentrum féleségben, pazar kilátással, amint a lábaim előtt elterül a Naranjo csodás látványa. Tévedtem. A sikló végállomása a Bulnes nevű, pár kőházból álló, mindentől elzárt hegyi falu, ami egy medence aljában fekszik, minden oldalról hegyekkel körülvéve. A falu külvilágtól való elszigeteltségét jól mutatja, hogy a 2001-ben átadott felvonó megépüléséig kizárólag hegyi gyalogösvényen lehetett megközelíteni. A korábban állattenyésztésből és sajtkészítésből élő falu most egy kisebb turistacentrumként üzemel, megőrizve múltszázadi báját.

Bulnes egyben a hegyekbe vezető turistautak kiindulópontja, hamar találtam is egy táblát, ami a Naranjo kilátót hirdette nagyjából 10-15 perces távolságban. Szó szerint rohantam fölfelé, hogy elérjem a visszafelé induló siklót. A kilátóba érve végre megpillantottam Asztúria koronaékszerét, a Naranjo de Bulnes-t. Hát, nem teljesen erre a látványra számítottam. Két hegyoldal között nyílt egy keskeny rés, amin keresztül pont látni lehetett a Naranjo csúcsát. Erre volt ez az egész felhajtás?

Lefelé hiába futottam, az első siklót lekéstem, várnom kellett még egy kört, de legalább közben volt egy kis időm körülnézni a faluban is, még ha nem is túl alaposan. Poncebosba visszaérve már igen éhes voltam, tekintve, hogy reggel óta semmi mást nem ettem az említett két banánon és csokin kívül, de kajálásról sajnos szó sem lehetett. Bőven benne voltunk már a délutánban, nekem pedig szűk egy órám maradt az Arenas-ig vezető 5 km újbóli leküzdésére, hogy elérjem az Oviedóba tartó buszt. Egy életmentő kólára azért még pont futotta az időmből, nameg maradék aprómból. Tudtam, hogy a benne lévő cukor megoldja majd ezt az 5 km-t.

Arenas-ba félig futva érkeztem, és már csak azt kellett kideríteni, hogy a reggelivel ellentétes irányba tartó buszok hol szoktak megállni. A néni, akit megkérdeztem, olyan minden részletre kiterjedő körmondatokban vázolta fel a tényállást, hogy a kezdő nyelvtanuló azt se tudta volna a végén, hogy keletre forduljon, vagy nyugatra. Széles vigyorral az arcomon hallgattam végig a útbaigazítást, minden szavát értettem. 🙂

Hazafelé a buszon azon tűnődtem, hogy ismét a határokat feszegettem, könnyedén ottragadhadtam volna Arenas-ban. Volt-e értelme egyáltalán így végigrohanni az egész napot?

Az mindenesetre biztos, hogy Asztúriába még visszamegyek, egy hét után úgy éreztem, hogy szinte semmit nem láttam belőle. Rádöbbentem, hogy az ottani látni-és tennivalók száma bőven meghaladja az egy hetes időkeretet. Ráadásul menthetetlenül szerelembe estem Spanyolország ezen gyönyörű régiójával. Azóta is erősen piszkálja a fantáziámat, hogy a számomra egyre kevésbé tolerálható Barcelonából át kellene rakni a székhelyem az Asztúriai Hercegségbe. 🙂 A zöld táj, a hegyek, a kaják, és főleg az ottani nyugodtság igazi felüdülés volt a folyton tömegnyomoros katalán főváros után.

Reklámok