Comapedrosa Skyrace 2016

Hogy milyen volt az idei Comapedrosa Skyrace? A helyes válasz az, hogy nem tudom, nem emlékszem. A jó Comapedrosa Skyrace legfőbb ismérve, hogy a lélek a rajt után pár száz méterrel elhagyja a testet. Onnantól kezdve nem marad más csak az oxigénhiánytól beszűkült látómező, az egekbe szökő pulzus miatt a fejedben visszhangozva lüktető szívverés, és a megfeszülő izmok ütemes munkája. A brutális emelkedők, A Fal, ahol a bokrokba kapaszkodva négykézláb mászol fölfelé, a kitett sziklaszirtek, a köves lejtők, ahol minden lépésed egy különös precizitással megtervezett mozdulat kell legyen. Ez a verseny maga a skyrunning műfaj megtestesítője: 22km, 2280m pozitív szintkülönbség, 2942m legnagyobb tengerszint feletti magasság. Az egész a puszta erőről és technikáról szól. Itt nincs taktikázás, nincs pihenés, minden pillanatban a tőled telhető maximumot kell nyújtanod, különben bedarálnak. Hogy miért szeretem ezt a versenyt? Azt hiszem, fekszik a stílusomnak. Keveset kell futni. 🙂

Idén már régi jó ismerősként üdvözöltem az andorrai Arinsalt. A tavalyinál sokkal jobb logisztikát sikerült összehoznom, közvetlenül a versenyközpontban lévő faluban volt a szállásom. A verseny előtti délután összefutottam az utcán a későbbi győztes brit Tom Owens-el, aki a épp a rajtcsomagot tartalmazó szatyorral baktatott a hotel felé tök egyedül. Úgy látszik a terepfutás sztárjai még a földön járnak.

Az idei versenyre – az eddigi tapasztalatok alapján – forradalmi újításokkal készültem. Elsőként például kicsit bemelegítettem verseny előtt. 🙂 A másik újítás az volt, hogy elhatároztam, hogy ezúttal nem futom el az első pár száz métert. Mivel a futás úgyse az erősségem, úgy döntöttem, hogy az aszfaltos bemelegítő szakaszon inkább csak utazok a mezőnnyel. Kíváncsi voltam mi sül ki ebből, tavaly ugyanis pár perc alatt szétcsaptam magam, és rövid időn belül kis híján versenyen kívülre kerültem.

Most se volt könnyű regenerálódni a rövid futásból, de sokkal jobban éreztem magam, mint egy évvel ezelőtt. Beálltam a mezőnybe az emelkedőn, és vártam. Ezúttal tudtam tartani a tempót, ha nem is könnyedén, de legalább nem kezdtem el zuhanni hátrafelé. Nyugodtan, a lehető leglazábban próbáltam haladni, és vártam. A verseny előtt nem sokkal majd’ egy hetet töltöttem a Pireneusokban, ez nem múlhat el nyomtalanul.

És igen, egyszer csak – mintha megnyomtak volna egy gombot – bekapcsolt a turbómotor. Éreztem ahogy a testem megtelik erővel, a lábaim súlytalanná váltak, és könnyedén indultam meg előre a mezőnyben. Megtörtént amire vártam! Imádom ezt az állapotot! Csak megfelelő edzettségi szint és pihentségi állapot mellett jön elő: ilyenkor hatalmas teljesítményre vagy képes könnyedén, szinte erőlködés nélkül. Úgy érzed, mintha repülnél. Hol volt már a tavalyi szenvedés emléke, a pokol tüzével izzó vádli? Sorra hagytam el az embereket, csak azért nem mentem még gyorsabban, mert próbáltam magam visszafogni.

Aztán valahol az első és a második frissítőpont között – nagyjából ott, ahol tavaly elkezdtem feléledni – elmúlt ez az érzés. Ahogy korábban bekapcsolt, most ugyanúgy minden átmenet és előzetes figyelmeztetés nélkül hirtelen kikapcsolt a turbómotor. Baj nem volt, de vége lett az előzgetéseknek, és arra kellett koncentrálni, hogy tartsam a pozícióm. A helyzetem azonban fokozatosan romlani kezdett, már benne voltunk a 2500 fölötti régióban, amikor egy kifejezetten trükkös, kitett szakaszon kissé szédülni kezdtem. Gyakorlatilag a legalkalmatlanabb hely volt ez a gyengélkedésre. Utólag már biztos vagyok benne, hogy itt enni kellett volna egy gélt, akkor azonban nem láttam ilyen tisztán a helyzetet, valamint a terep is alkalmatlan volt erre a manőverre. Feszes koncentrációra volt szükség, hogy biztonsággal átevickéljek ezen a részen.

A 2748 m-es Pic de les Fonts-tól a Pla de l’Estany-ig vezető lejtő volt az abszolút mélypont. Az addig minden nehézség ellenére foggal-körömmel védett, viszonylag előkelő pozícióm pillanatok alatt vált a sporttársak martalékává. Komplett vonatok húztak el mellettem, kegyetlenül bedaráltak a sodrós, apróköves, csúszdaszerű lejtőn.

Magamat is megleptem vele, hogy milyen rossz bőrben érkeztem A Fal alatti frissítőponthoz. Ki is használtam az időt üzemanyag feltöltésre, majd tétován, ingatag lábakon A Fal felé vettem az irányt. Innentől a pálya 2 km alatt 1000 m szintet emelkedik egészen a Comapedrosa 2942 méteres csúcsáig. Közben egy olyan szakasszal, ahol nincs út, nincs ösvény, csak a brutális meredekségű hegyoldal, ahol fűcsomókba, bokrokba kapaszkodva négykézláb mászol fölfelé, miközben néha félreállsz a föntről meginduló, guruló kövek elől. Ez A Fal.

Tavaly itt még viccelődni is volt erőm, most azonban az volt a feladat, hogy itt álljak fel a korábbi ütésből. Szinte lehetetlen. Mert mégis mire számíthat az ember? Ha hullaként érkezel A Fal alá, miért pont itt jönnél helyre? Összeszorítottam a fogam, és nekifeszültem a hegyoldalnak. Kínkeserves, kínzással felérő mászás ez, ahol minden lépésért harcolni kell. Paradox módon minél magasabbra értem, annál jobban éreztem magam. Egyre biztosabb voltam benne, hogy korábbi gyengélkedésem csak egy versenymenedzselési problémának tudható be, és van visszaút. A gélek kezdtek dolgozni, én pedig kezdtem felérni újra azokra az emberekre, akik a lejtőn elrobogtak mellettem.

Megérkeztünk az egyik kedvenc szakaszomhoz, ahol szintén ösvény nélkül, egy hatalmas sziklákból álló labirintusban, kőről-kőre ugrálva, folyton a helyes irányt keresve lehet előre jutni. Szellemileg mindig felfrissít ez a szakasz. A verseny közben lezajló mentális folyamatok gyönyörű példája volt ez. Láttam, hogy erőre kapok, láttam, ahogy egyre közelebb kerülök az előttem lévőkhöz, és belehergeltem magam egy pozitív spirálba. Ez már nem a verseny elején működésbe lépő turbómotor volt, könnyedségről szó se volt. Vért izzadva, fogcsikorgatva jött csak a tempó. De jött! A következő rövid, lépcsőszerű emelésen átvágtam magam a komplett csoporton, a csúcs alatti hágóhoz pedig már jókora előnnyel érkeztem.

Andorra tetején egy pillanatra se álltam meg, aminek főleg pragmatikus okai voltak: idén lejjebb vitték a csúcs alá a frissítőpontot. Néhány frissen utolért kollégát előre tessékeltem a 8 km hosszú, 1500 m szintvesztéssel járó, combszaggató lejtő előtt. A korábban elhagyott nagyobb, népes csoportnak azonban itt már nem volt esélye a felzárkózásra. Volt egy pár rész, ahol kiengedtem a féket, és gyorsnak ítéltem magam – ami az idei lejtőzéseimhez mérve talán igaz is volt. Nagyhalál nem volt, érzésre sokkal fittebben és könnyedebben teljesítettem ezt a szakaszt, mint egy évvel ezelőtt, amikor már botladoztam, meg haldokoltam.

Nem is sokan előztek előztek le, és mivel összességében elég erősnek éreztem a produkciót, elég jó állapotban is voltam, azt gondoltam, hogy itt bődületes rekorddöntés lesz. A meglepetés a célban ért, amikor megláttam az órát. A 4:42 nem úgy hangzott, mint egy bődületes rekorddöntés. Később kiderült, hogy olyannyira nem, hogy egy perccel kikaptam a tavalyi időmtől. Az utólagos elemzés alapján kiderült, hogy fölfelé mindenhol gyorsabb voltam idén, viszont lefelé többet veszítettem, mint amennyit fölfelé nyertem. No, annyi baj legyen, így is remek móka volt, egészen meghozta a kedvem újra a versenyzéshez. Jövőre ugyanitt! 🙂

Reklámok

Entrevalls 2016

Egy évvel ezelőtt ez a verseny volt életem első komoly terepfutóversenye, egyben az első pireneusi versenyem. A kivételes szépségű Vall de Núria völgyből induló, majd a spanyol-francia határon futón, a 3000 méter körüli hegygerincekről szédítő panorámát nyújtó megmérettetés rögtön klasszikussá nemesült számomra, így nem volt kérdés hogy visszatérek.

A megérkezést és az előkészületeket minden eddiginél lazábbra vettem. Ennek részben az volt az oka, hogy rossz napra néztem a vonatmenetrendet, így Ripollban lekéstem a buszcsatlakozást Setcasesbe. Ha már így alakult, nyugodtan megebédeltem, és szétnéztem Ripoll egészen tűrhető óvárosában. Egy évvel ezelőtt úgysem volt rá időm.

Az esti busz érkezéséig mégsem akartam a városban maradni, inkább átbuszoztam a közvetlenül a Pireneusok lábánál fekvő Camprodónba, azzal a céllal, hogy a Setcasesbe tartó esti járatot ott csípem majd el. Közben megérkezett az összes idei utazásom elmaradhatatlan kelléke, az eső is, de szerencsére a buszozás alatt el is állt.

Camprodón a Ter és a Ritort folyók találkozásánál épült, a főattrakciója a XII. századi román stílusú kőhíd, a Pont Nou, amiről remek panoráma nyílik a két folyóra, a szűk kis utcákra, és a falut körülvevő zöldellő hegyoldalakra.
A vidéki Katalóniát járva gyakran van olyan érzésem, mintha a térbeli utazás mellett időutazáson is vennék részt. A középkori hangulatot idéző falvak kőházakkal szegélyezett utcáin sétálva óhatatlanul megérinti az utazót a régi idők történelme. Az ódon, de a maga nemében mégis bájos települések éles kontrasztot alkotnak a modern, nyüzsgő Barcelonával, egyedi hangulatot kölcsönözve a vidéknek. Számomra ez az igazi Katalónia, ahol messzire kerülünk a zsizsegő fővárostól, és ahol még élnek a klasszikus mediterrán jellemvonások – úgy mint vendégszeretet, jókedv, közvetlenség – és nem estek áldozatul a tömegturizmusnak. Itt még élmény kiülni egy régi épületekkel körülvett apró tér árnyas kávézójának a teraszára valamilyen péksüteménnyel és egy café con lechével, és élvezni a minket körülvevő miliőt.

Este nyolc után, az utolsó járattal érkeztem Setcasesbe, amivel a rajtszámfelvételt is lekéstem. A rendezőket még pont sikerült elcsípnem, megnyugtattak, hogy a rajtszámot másnap reggel a buszon is felvehetem majd. Merthogy az Entrevalls egy A-ból B-be tartó verseny, tehát nem körpályán zajlak. A szervezők pedig biztosítanak buszos fuvart reggel a célfaluként szolgáló Setcasesből Queralbs-ba, a rajtba.

A hűvös, borongós időjárás ellenére a vasárnapi előrejelzés viszonylag biztató volt, és a magyar fociválogatott is legyőzte Ausztriát, így minden adott volt, hogy másnap egy jó napom legyen.

Reggel a szállás ajtaján kilépve kellemes meglepetés fogadott, ugyanis egyáltalán nem volt olyan hideg, mint amire számítottam, és semmiképpen se volt hidegebb, mint amilyenre előző évből emlékeztem. Ekkor még nem sejtettem, hogy pár órával később mi vár majd rám.

A buszkaraván reggel 6:15 körül indult bő egy órás útjára a völgyeket ellepő reggeli sűrű ködben. A kissé még álmoskás futóközönséget az egyik szervezőcsaj látta el információval meg hiányzó rajtszámokkal. Én reggelente általában nem vagyok túl szórakoztató társaság, csak nézek ki bután a fejemből és bambulok. Na, ha ehhez hozzávesszük, hogy hajnali hat óra van, egy futókkal megtömött buszon utazok, hamarosan 3000 métert súroló hegyeken fogok szaladgálni, és körülöttem mindenki katalánul hablatyol…el lehet képzelni az arckifejezésem. A bambulást csak az úttesten átfutó őzike (Bambi) zavarta meg egy pillanatra, aztán újra összefolyt a fejemben az ablakban suhanó táj a katalán zűrzavarral…

Idén szerencsém volt, mert az én buszom érkezett meg legelőször, ami azt jelentette, hogy a rajtig hátralévő fél órában volt idő nyugodtan összekészülődni, nem kellett kapkodni semmivel. A felkelő nap eső sugarai is elérték Queralbs apró, futóktól zsúfolt főterét, kellemesen átmelegítve a reggeli hűvösben kihűlt végtagjaimat.

A két héttel ezelőtti Skyrace Vallibierna porig rombolta az önbizalmam, aminek megfelelően a leghátsó sorokból indultam neki a 30 km-es távnak. Aztán perceken belül mindent megértettem. Óriási volt ugyanis a különbség a két verseny mezőnye között. A Vallibiernán az első méterektől kezdve úgy rakták neki az emberek, mintha az életük múlna rajta, itt meg sorra csíptem el az óvatosságra intő beszélgetésfoszlányokat, mondván nem szabad sietni, messze van még a vége. Ez a különbség a Skyrunner Series és egy “szimpla” magashegyi futóverseny között.

Sajnos ez azt is jelentette, hogy sokkal előrébb kellett volna lennem a rajtban, aminek őrült előzgetés lett a következménye. Úgy haladtam keresztül a mezőnyön, mint kés a vajon. A lábaim ezúttal tökéletes állapotban voltak, a testem szinte kérte az adrenalint, a sebességet. Folyamatosan fokoztam a tempót, mondván még lehet följebb csavarni, még nem szenvedek, még nem szédülök, ennél sokkal többet is kibírok! Az itteni emelkedők a Vallibierna után szinte lejtőnek tűntek, csak úgy faltam a kilométereket, repültem. Egymás után jöttek az ismerős tereptárgyak.

Az első vészjósló jel a tó alatti nyílt szakaszon befújó jeges szél volt. Hmm, lehet hogy mégsem lesz olyan szép idő mint tavaly volt? Pedig egész addig ebben bíztam. A tóhoz meglepően éhesen érkeztem, ezt főleg annak fényében nem tudtam hova tenni, hogy a Vallibiernán szinte csak “kólából” mentem, még gélt is alig ettem. Egyelőre azonban nem foglalkoztam sokat a témával, ezt leszámítva igencsak fittnek éreztem magam.

A Vall de Núriát elhagyva megkezdtük a mászás második, lassabb szakaszát föl 2800 méterre, a francia-spanyol határra. A jeges szél egyre erősödött, megdermedt kezeimet ökölbe szorítva dacoltam a hideggel. Bizonyos fokú hőmérséklet-ingadozást tudni kell tolerálni – jutott eszembe Apám mondása még az otthoni teljesítménytúrákról, amikor anno percenként álltam meg öltözködni.

Előttünk azonban szó szerint sötét jövő sejlett fel, ugyanis lassan elértük a hegy tetején megült ködöt. A talpam alatt ropogott a keményre fagyott, zúzmarás föld, a szél pedig sehogy nem akart csillapodni. A valóságtól teljesen elrugaszkodott ötletnek tűnt mászáshoz széldzsekit húzni, hiszen abban fél perc alatt csatakosra izzad az ember, de most mégis eljött ez a pillanat. A testemet átjáró gonosz szél hirtelen kívül rekedt, és sokkal komfortosabban éreztem magam. A hágóhoz közeledve teljesen elmerültünk a ködben, a táj téliesre változott. A látótávolság drasztikusan lecsökkent, a siltes sapkát a jó érzéssel bekészített rendes sapkára cseréltem, ami életmentőnek bizonyult ezen a szakaszon. A helyzet abszurditását megörökítve lőttem pár képet a telefonnal, de a megdermedt ujjaimmal alig tudtam azt visszarakni a táskába. Közben a mászás helyett a legnemesebb testrészeim hideg elleni védelmével voltam elfoglalva. Kiderült ugyanis, hogy a 0°C körüli hőmérséklet és az ultrakönnyű futónadrág kombináció ilyen szempontból nem a legideálisabb. Viccesnek tűnő, banális probléma, de valójában meglehetősen kellemetlen, amikor ott fázik…

A hágót elérve nem volt se kilátás, se eufória: túlélőüzemmódba kapcsoltam. Volt aki visszafordult, én pedig olyan gyorsan haladtam előre, amilyen gyorsan csak bírtam. Egy cél volt csak: a lehető leghamarabb elhagyni ezt a zónát. Közben megjelent a hó is, volt hogy 15-20 centi mély hófoltokon futottunk keresztül. A gerinccel párhuzamosan haladva a viharos oldalszélben úgy csapkodott a széldzseki, mint valami vitorla. Ijesztő volt belegondolni, hogy egy milliméternél vékonyabb anyag választ csak el a külvilágtól. Kezdtem úgy gondolni, hogy rossz döntés volt a kesztyűt a szálláson hagyni, és egy lábmelegítő se jönne rosszul. Az iszonyatos tempó ellenére a hideg szép lassan kezdett bekúszni a cipőmbe is, a combjaim pedig vörösen izzottak. Ha itt megállsz, akkor vége, Game Over. A folyamatos mozgás az egyetlen lehetséges megoldás ezekre körülményekre. Ilyenkor derül ki, hogy valójában a hegy nem játék. Jópofának tűnik 3000 méter körüli hegyeken futkorászni, de nyári felszerelésben téli körülmények között ugyanez a móka egyáltalán nem veszélytelen.

20160619_102735

20160619_102743

20160619_113729

13510994_1327444990618023_5565632477662800033_n

Bármennyire is erőltettem a tempót, a lábaim egyszerűen kihűltek a lejtőre, a mozgásom darabossá vált. A téli hegyoldalban magányosan gubbasztó fotós látványa legalább annyira szürreális volt, mint maga az egész szituáció. Akkor nyugodtam meg, amikor végre kiértünk a felhőből, és előttünk a tiszta, kék ég és a gyönyörű, napsütötte táj látványa terült el. A frissítőponton alaposan feltankoltam, és adtam magamnak egy szusszanásnyi időt, hogy kicsit leülepedjen mindaz, amit átéltem. Még hátravolt a 2714 m-es Gra de Fajol megmászása, ami 2400-ról indítva igazából csak egy agresszívabb vakondtúrásnak tűnik. Már ezt a szakaszt is kissé lazábbra vettem, a csúcson viszont végleg kiengedtem. Kész az összes komoly mászás, megcsináltam amiért jöttem, mehetünk haza!

Lefelé gyorsan be is darált pár sporttárs, de félelmetesen nem tudott érdekelni a dolog. Kényelmesen, a magam tempójában haladtam lefelé, és jól elnosztalgiáztam rajta, hogy egy évvel ezelőtt itt már a halálomon voltam. Közben persze a völgyekben már jelentősen fölmelegedett a hőmérséklet, így a kihívást nagyban nehezítette az időjárási körülmények szélsőséges változása. Fent 3000-en tél, 0°C körüli hőmérséklettel, lent a völgyekben tavasz, 20°C feletti meleggel, mindezt pár órán belül.

Sajnos a pálya legutolsó szakaszával nem tudnak mit kezdeni a szervezők, a tavalyi részben aszfaltos, nem túl izgalmas szakaszt idén valami egészen értelmezhetetlen túlélőtúrára cserélték. Egymást váltogatták a bozótosban bújkálós és a régi, rossz, hatalmas üregekkel lyuggatott úttalan utakon kommandózós szakaszok, ami még akár el is menne, de egyszerűen nem illik a verseny nemességéhez. És ha ez nem lenne elég idén újra egy jelentősebb aszfaltos rész volt a zárszó, ahol a falu előtt már teljesen leálltam. Az ilyenektől minden motivációm elveszítem. A faluban azért összeszedtem magam, és kivágtam egy huszáros beérkezést, de ezt a részt, én mindenképpen újragondolnám a szervezők helyében.

Mallorca

A Martin i Soler hullámról-hullámra ugrált a víz a felszínén, pedig nem volt egy kis hajó: gyomrában kamionok tucatjai lapultak. A hatalmas hullámok minden egyes becsapódás alkalmával hangos dübörgéssel rázták meg a komp oldalát. Sötét volt, fújt a szél, és esett az eső. A Földközi-tenger meglehetősen barátságtalan arcát mutatta ezen az éjszakán. Mindeközben a Salon Neptuno nyílt alvóterem utazóközönsége a hajó és az elemek küzdelmével mit sem törődve nyugodtan szundikált a kényelmes, vízszintesre dönthető, hatalmas bőrfotelekben. Mit szundikált, fülsértően horkolt!

Hajnali fél öt volt, amikor végre befordultunk az Alcúdiai-öbölbe. Az utaskísérő hölgyek felkapcsolták a villanyt, és bemondták, hogy hamarosan megérkezünk Mallorcára. Az eső is elállt már, az ég derült volt, a levegő friss, hűvös, én pedig a nyitott fedélzetről bámultam a parton lévő települések fényeit, ahogy közeledtünk Port D’Alcudiához.

Pár éve jártam már Mallorcán (még otthonról), akkor is bringázni jöttem. Ezúttal viszont nem Palma de Mallorca (a sziget fővárosa), hanem a vele átellenes, északkeleti oldalon lévő Alcúdia volt a cél. Az ok prózai: Semana Sanata (Húsvét) lévén az egyébként nevetségesen alacsony repjegyárak az egekben voltak, én viszont mindenáron szabadulni akartam Barcelonából. Így jött képbe a Baleária hajózási társaság, ami elsősorban a Földközi-tengeri közlekedésben érdekelt, de van Karib-tengeri kirendeltsége is. Barcelonából indulva a Baleár-szigetek négy fő tagjára, Mallorcára, Menorcára, Ibizára, illetve Formenterára lehet eljutni. Az út Mallorcára nagyjából 6 óra, viszont ahol megtérül a repőlőhöz képest hosszú utazás és az annyira egyébként nem olcsó jegy, az a bringaszállítás, ami ingyen van. Az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy a kinézett napon nem Palmába ment a hajó, csak Mallorca másik kikötőjébe, Alcúdiába. A város lecsekkolása után egy szemvillanás alatt döntöttem. Egyáltalán nem baj, ha nem a nagyvárosias Palmában leszek, hanem a sokkal kisebb nyaralóvárosban, Alcúdiában. Így a szigetnek azon részeit is be tudom járni, amiket anno a nagy távolságok miatt Palmából már nem értem el. Legfeljebb ki kell hagynom a világ egyik legjobb tengerparti autóútját, cserébe viszont meg tudom csinálni végre híres szerpentint, a Sa Calobrát.

A reggeli 6-os érkezés olyan szempontból sajnos nem volt ideális, hogy a gigantikus turistaparkban lévő szállásom 24 órában üzemelő portáján csak annyit vetettek oda sértődötten, hogy 8 előtt ne nagyon számítsak semmire, akkor nyit a check-in. Az addig hátralévő két órát a tengerparti sétányon töltöttem, aminek különlegesen nyugodt hangulata volt ebben a korai órában. Mikor már eléggé kihűltem a 10°C körüli reggeli hűvösben, és a napfelkelte fotózással is végeztem, visszamentem a portára, ahol már csak úgy 9-ig kellett várnom, mire az addigra megérkező személyzet nagyjából végzett a dosszié rendezgetéssel, reggeli kávézással és trécseléssel. A mai napig nem tudom, hogy hivatalosan hány órától lehet elfoglalni a szobákat, de ekkor már olyan arckifejezéssel mentem oda a pulthoz, hogy egyből kaptam egy kulcsot…

Az apartman épületéhez vezető úton elég furán éreztem magam. A reggeli hűs levegőn álldogálás miatt kissé átfagyva, kabátban, sapkában közlekedtem miközben az angol és német turisták rákvörösre égve napoztak a medencék mellett bikiniben meg fürdőnadrágban… A szigeten amúgy is átvették a hatalmat a guirik, az országúton a bringások között alig lehetett spanyol szót hallani, mindenhol az angol meg a német dominált.

A szobába érve kiderült az, amit addig is sejtettem: fűtés (és meleg ágynemű nincs), hideg az viszont van. Az északi tájolású apartmanból gyönyörű kilátás nyílt a sziget északi oldalán húzódó, mintegy 1000 méter magas Tramuntana hegyláncra. Az elsőrangú kilátást biztosító tájolás hátulütője, hogy napfény sosem éri a lakást, ami fűtés nélkül, a tradicionálisan gyenge spanyol szigetelés mellett, és a március végi 10°C körüli esti hőmérséklettel nem igazán ideális párosítás.

Rövid alvás után bevetettem magam a város központjába, ahol a fő sétálóutcán megtaláltam azt az éttermet, ami a következő napokban a törzshelyemmé vált. Összehaverkodtam a brazil pincérrel, akinek az volt az első napja, Teneriféről jött át, ahol már lehúzott vagy 10 évet. Ő is elpanaszolta, hogy milyen rohadt hideg van a szobájában, és hogy Tenerifén nem ehhez szokott hozzá. Pedig emlékeim szerint télen ott sincs kifejezetten meleg esténként a lakásban…

Az első nap délutánján már csak egy kis ebéd utáni átmozgató gurulásra maradt idő meg energia. Az, hogy Mallorca az országúti kerékpározás paradicsoma, nem csak egy jól hangzó szlogen, hanem maga a valóság. A húsvétra való tekintettel a szigetet valósággal ellepték a bringások. A sík szakaszokon 20-30 fős bolyok álltak össze könnyedén, soha nem kellett aggódni, hogy az embernek egyedül kell törnie a szelet. A kezdeti unalmas és forgalmasabb szakaszok után sikerült egy kellemes dombságban húzódó, alacsony forgalmú utakon vezető kört kanyarítani. Mindehhez a klasszikusan mediterrán, de a maga jellegzetességében mégis változatos díszletek adták a hátteret. Kőkerítésekkel szegélyezett keskeny utak, olajfa ültetvények, zöldellő földek és a távolban ezer méteres kopár hegyek. A rengeteg táblával jelzett túraútvonal és a kifogástalan minőségű aszfalt pedig már csak hab a tortán…

A második napra a Sa Calobra meghódítását terveztem, ami a egy különleges csemege, igazi bringás klasszikus. A Sa Calobra nem más mint egy cala, azaz meredek sziklafalakkal körbevett, védett öböl. Jellemző előfordulási helyei azok a partszakaszok, ahol a szárazföld egy függőleges töréssel zuhan a tengerbe. Ez a fajta öböl megtalálható mind Mallorcán, Ibizán, vagy akár a Barcelonához közeli Costa Braván. Ami a Sa Calobrát bringás szemmel nézve különlegessé teszi, az a Tramuntana hegység 700 méter magas hágójából a tengerszintre vezető, 12 km hosszú lélegzetelállító szerpentin. Az 1933-ban átadott útszakasz megtervezéskor a spanyol mérnökök nem szűkölködtek a képzelőerőben. A hegyoldalban valami egészen hihetetlen módon kacskaringózó út műszaki megoldási között olyan trükkök lelhetők fel, mint a nyomvonal saját magát való keresztezése egy aluljáró segítségével, vagy éppen egy masszív sziklafal átfúrása.

Anno 2012-ben messziről már megcsodáltam a szerpentint, íme egy kis visszaemlékezés az archívumból:

Volt egy ígéretes település 12 km-re lent a parton…csak előbb fel kellett mászni egy 700-as hágóra, hogy utána a túloldalon le lehessen zuhanni az öbölbe. Hát, a hágót még bevállaltam, mert csak 2.5 km volt, és talán 100-150 szint, de a túloldalát látva világossá vált, hogy én oda ma nem fogok lemenni. Már ránézésre is szenzációs, sziklafalba vájt szerpentin vitt le a partra végeláthatatlan hosszan, és elég meredeken. Nekem pedig a sziget legkeményebb, majd 900-as hágója után nem volt kedvem még egy ilyen challenge-be is belevágni, mellesleg az idő is szorított.

Az országúti bringások számára a Sa Calobra teljesítése egyfajta zarándokút. Elég, ha annyit mondok, hogy a Straván (népszerű online edzésnapló és közösségi oldal) 20.000 fölötti teljesítő van beregisztrálva a szerpentinre. Összehasonlításképp Barcelonában a legjártasabb útvonalakon 3000 körüli, míg otthon pár száz felhasználó van följegyezve. Miután tömött a bolyokban haladó, autók által feltartott bringások között leérünk a tengerszintre, az öbölbe, indulhat a piknik. A parton éttermek tucatjai sorakoznak, tele bringásokkal, a teraszokról pedig remek kilátás nyílik a tenger irányába. A környezet maga a mediterrán esszencia. A ciprusfélékkel tarkított köves hegyoldal által védett öböl türkizkék vize fürdésre csábítja az embert. A látványt és az érzést már csak azért is illik alaposan kiélvezni, mert a Sa Calobra esetében a munka és a szórakozás az illendőtől eltérő sorrendben kerül elvégzésre. Ha egyszer úgy döntöttünk, hogy leereszkedünk a szédületes szerpentinen, az egyetlen lehetséges visszaút ha a 12 km hosszú, 700 m szintemelkedésű utat visszafelé is teljesítjük, ezúttal mászva.

A Tramuntana egyébként szerencsére nem csak a Sa Calobráról szól. A hegységet járva élvezetes, látványosabbnál látványosabb hegyi utakon tekereghetünk szenzációs panorámában gyönyörködve. Minden országúti kerékpározást kedvelőnek szigorúan ajánlott. 🙂

A harmadik napon a fő program a terepfutás volt, hogy a bringázás mellett egy másik kedvelt időtöltésemnek is hódoljak. Sokat nézegettem a képeket meg a térképet, míg végül az Alcúdiához viszonylag közeli, látványos kilátással és izgalmas mászással kecsegtető 1103 méter magas Puig Tomir-t néztem ki magamnak. A megközelítését a kalandfokozatot növelvén bringával oldottam meg. Ez egy 19 km hosszú könnyed tekerés volt nagyjából sík terepen a szállásomtól a hegyre vezető turistaút bejáratáig. A dolognak volt azonban pár hátulütője is. Amellett, hogy futócipőben hajtottam a patentpedált, se bringás nadrág, se bukó nem volt nálam, plusz a bringát is el kellett rejteni, valamint hozzáláncolni egy fához.

Miután gondosan leparkoltam a bringát kezdődhetett a móka. Nagyjából 1000 m szintet kellett mászni 8 km-en a csúcsig. Nem voltam már éppen friss az előző napok után, de élveztem a futást, és főleg a változatos útvonalat. A sűrű erdőből először egy szép mező szélén álló turistaházhoz értem, ami után jött a magashegyi környezet, a sziklavilág. Az előzetesen beharangozott láncos szakaszt szinte észre se vettem, bár ebben az is szerepet játszott, hogy odafent erős és hideg szél fújt ami miatt elég gyorsan haladtam. Mire felértem kezdett egészen elromlani az idő, északnyugati irányból fenyegető felhők közeledtek. A rendkívül tagolt, köves terepen mind a tájékozódás, mind pedig a haladás meglehetősen nehéz volt. Nagyjából egy időben értem a csúcsra egy családdal, ahol a fickó épp azt fejtegette, hogy már vagy egy tucatszor mászta meg ezt a hegyet, de alig pár alkalommal látta tiszta időben. Ideális körülmények között a csúcsról remek panoráma nyílik a Pollençai- valamint az Alcúdiai-öbölre. Még a szállásomnak helyet adó turistaparkot is be tudtam azonosítani, ami abból szempontból nem csoda, hogy a szállás erkélyéről is ki tudtam bogarászni a Puig Tomirt az előzetes tervezgetések során. Azért szép időben látványosabb lett volna a kilátás. A felhőkre való tekintettel nem variáltam a lefelé vezető utat, végig ugyanazon az útvonalon ereszkedtem le ahol feljöttem. Sajnos a viszonylagos edzetlenségem miatti fáradtságom a visszafelé úton megbosszulta magát. Egy kövekből kirakott mesterséges ösvényen megbotlottam és egy irgalmatlanul nagyot sikerült hasalni, a végén állon csúszással kombinálva. Az államnak nem lett semmi baja, de a tenyeremet csúnyán lezúztam, a térdemen pedig még egy hónappal az eset után is érzem ütés helyét. Szerencsére komoly baj nem lett belőle, de kellett vagy 15 perc elmélkedés az élet értelméről mire újra meg tudtam mozdulni. Végül kicsit szenvedve ugyan, de le tudtam futni a hegyről, és haza is tudtam tekerni.

Sok mindent már amúgy se terveztem volna az utolsó nap délelőttjére, mivel délután kettőkor indult vissza a komp Barcelonába, de az előző napi esés végképp gondoskodott róla, hogy a kisboltba való lebicegésen kívül ne nagyon vágyjak semmire. Hazafelé még a hajóról meg lehetett csodálni Mallorca északi partjának vadságát, valamint Barcelona ipari kikötőjét, ahogy tankerek, teherhajók, és óceánjárók mellett húzunk el, miközben a nap szépen lassan elbújik a Montjuïc mögött.

Az esést leszámítva Mallorca másodszor is jól vizsgázott, talán még jobban is mint elsőre. Alcúdia bár igen turistás, de Palmához képest még így is egy nyugodt kisváros. Bármikor visszamennék a szigetre, és nem kérdés, hogy vissza is fogok, főleg ha a Barcelonából induló nevetségesen olcsó repjegyekre gondolok.

Bevallom őszintén ebből a szempontból nagyon szerencsésnek érzem magam, mert eddig bármerre mentem Spanyolországban, mindenhol csak jólérezni tudtam magam. Igaz, hogy Barcelonával már a kezdetektől fogva nem voltam túl nagy barátságban (erről majd talán később írok bővebben is), de szerencsére van élet Barcelonán kívül is, Spanyolország pedig egy fantasztikus hely és imádom fölfedezni.

Asztúria – Ermita de Alba

A térképet nézegetve abban már az Asztúriába érkezésem előtt is biztos voltam, hogy unatkozni nem fogok, azt viszont nem sejtettem, hogy az Oviedo fölött húzódó hegységben valóságos országútis paradicsomra lelek. A témának kicsit jobban utánajárva kiderült, hogy Spanyolország legnagyobb bringás körversenye, a Vuelta a España, visszatérő vendég ezen a vidéken, és az Anglirun kívül számtalan legendás, és igen nehéz hágó húzódik meg a gyönyörű hegyek között. Úgymint a 2015-ös Vuelta sztárja, az Ermita de Alba, ami a gyilkos meredekségű (30% körüli) befutójával szolgáltatott témát a kerékpározás rajongóinak. Az is kiderült (természetesen utólag), hogy ugyan a vakációm alatt Andorrában már egyszer megnéztem a mezőnyt, de Asztúriában is elcsíphettem volna őket, tekintve, hogy az Ermita de Alba befutójáról egészen pontosan 3 nappal csúsztam le. Sebaj, gondoltam, bár jó lett volna megnézni egy hegyi befutót, de mivel a helyi újságok még mindig az újonnan avatott hágóval voltak tele, nem tudtam ellenállni a csábításnak. Az Angliru után egy még hosszabb és nehezebb körbe fogtam, az Ermita de Albán kívül még két ismert hágó megmászásával.

Utólag a bringaboltban – amikor visszavittem a kölcsönbringát és meséltem, hogy merre tekertem – kérdezgették, hogy melyik volt a nehezebb, az Angliru vagy az Ermita de Alba. Szerintem egyértelműen az Angliru, ami már csak a hossza miatt is felér egy kínzással. Igaz, hogy Ermita emelkedőjén van kettő extrém meredek betét, de ezek szerencsére rövidebbek. Az Ermita egyébként nekem – mint bringás élmény – jobban tetszett, igazán hangulatos környezetben, keskeny utakon kanyarog fölfelé, nehéz elképzelni, hogy egy komoly mezőny megy fölfelé ilyen szűk helyen. Ezen kívül érdekesség, hogy klasszikus értelemben véve se az Angliru, se az Ermita nem igazi hágó, tekintve, hogy egyik emelkedő se vezet úgymond sehova, a mászás végére érve nem folytatódik tovább az út, lehet szépen visszafordulni…

Ez a kör ha lehet, még több lehetőséget adott a zseniális tájban való elmerülésre, amit most nem is nagyon részleteznék, majd a poszt végén a képek adnak némi betekintést. Ami eszembe jutott tekerés közben, hogy csoportokat kellene vinni ezeken a fantasztikus utakon. Egyébként amit talán a képek adta kereteken kívül érdemes megjegyezni, az a jellegzetes helyi, régi építészeti stílus. Szinte minden faluban megfigyelhetőek a cölöpökre épült, fából készült, cseréptetős, fészer-szerű épületek, amik elsősorban a takarmány tárolására szolgáltak.

Amúgy az Ermita mászását némi humorral is sikerült megfűszerezni. Az emelkedő vége felé a szokásos, bringásokat buzdító feliratok mellett volt egy felfestés az aszfalton, ahol konkrétan meg kellett állnom röhögni. A rajz egy vulkanikus kúpot ábrázolt, alatta a “Teide” felirattal. Ezzel utalva Spanyolország legmagasabb hegyére, a Kanári-szigeteki Tenerifén található 3700 méter magas Teidére, illetve arra, hogy az utat követve hamarosan megérkezel a vulkán tetejére. 🙂

Az Ermita meghódítását követően még hátra volt hazafelé egy meglepetés hágó is, ami az előzetes térképészés során valahogy elkerülte a figyelmem, és már elég komoly szenvedésnek bizonyult a leküzdése. A Kantábriai-hegység nem pudingoknak való vidék! A hágó túloldalán megcsodáltam a cirka két méter magas útjelző oszlopokat a szerpentin szélén – gondolom télen néha szokott kicsit havazni. 🙂 Ezután már csak egy óvatos 30 km-es időfutam volt hátra Oviedóig, hogy egyrészt még világosban visszaérjek a városba, másrészt, hogy még a bringabolt zárása előtt odaérjek, és vissza tudjam adni a gépet. A küldetés sikerült, de azért némileg feszegettem a határokat.

Az esti program – a szokásos Oviedo éttermeinek felfedezése című, meglehetősen kellemes játék mellett – az Asztúria Rally gépátadásának megtekintése volt, ami pont a szállásom melletti téren zajlott, nem kis hangzavarral megspékelve. Volt egy-két pofás gép, de azok után, hogy a kedves versenyzők rajtszámmal ellátott civil autókkal pályabejárás címén helyenként versenytempóhoz közelit autózva párszor majdnem elütöttek még előző nap az Angliru mászásakor, annyira azért nem voltam oda a rendezvényért. Volt hogy úgy jött ki szemből a kanyarból a delikvens, hogy reagálni se tudtam, és gondolom ez kölcsönös volt – ami azért nem túl megnyugtató. Mindezt a pár héttel azelőtti, a Galícia Rallyn 6 halálos áldozatot szedő, baleset után…

Egy év

Napra pontosan egy éve ezen a napon, december 8-án szállt le a gépem a barcelonai El Prat nemzetközi repülőtéren. Meglepően hideg, szeles időjárás fogadott – legalábbis én valamivel kellemesebb hőmérsékletre számítottam. Egy üres városba érkeztem, és nem csak azért mert december nyolcadika munkaszüneti nap. Nem ismertem itt senkit, semmit nem jelentettek számomra az utcák, a terek, az én feladatom volt, hogy megtöltsem a várost élettel, hogy jelentést adjak neki.

Sokan mondják, hogy egyedül könnyebb “kivándorolni”. Technikailag minden bizonnyal, lelkileg viszont aligha. Jól emlékszem két jellemző pillanatra az utolsó otthon töltött időszakból: a falakat megremegtető diadalittas üvöltésre a jól sikerült Skype-os interjú után, amikor több hónapnyi sikertelen próbálkozás feszültsége szakadt ki belőlem: Ez az, megcsináltam!!! A másik az utolsó otthon töltött este az üres lakásban három hatalmas batyu társaságában, miközben riadtan ez járt a fejemben: Úr Isten, mit csináltam???

És itt most lehet legyinteni, meg mosolyogni, de a helyzet az, hogy és élet nem csupa pálmafa, strand, meg napsütés. Persze nehéz ezt elhinni, ha esetleg irigykedve nézzük egy-egy külföldön élő ismerősünk aktuálisan posztolt nyálcsorgató képeit, de ez már csak egy ilyen világ. Nyilván senki se azt szeretné megosztani, hogy most épp milyen rossz neki, és tulajdonképpen ez így is van rendjén. És ezzel még csak véletlenül se azt akarom mondani, hogy rossz nekem, sőt! Azonban azt is látni kell, hogy a kép árnyaltabb, nem csak fehér, és nem is csak fekete. Azzal, hogy ide költöztem sokat nyertem, de sokat is veszítettem.

Essünk is túl rögtön a nehezén, jöjjenek a negatívumok. Első helyen a család és a barátok. Ezt talán aligha kell magyarázni. Kimaradsz az otthoni életből, hiába az órákon át tartó Skype beszélgetések, már nem követed napi szinten az eseményeket, és ez óhatatlanul eltávolodást von maga után.

Második helyen jön a nyelv, aminek ilyen-olyan formában szinte minden más pontban szerepe van. A katalánról már írtam egyszer, sajnos a katalán nem tudása brutális módon szűkíti le a szocializálódási képességeimet, lehetőségeimet, tekintve, hogy az én érdeklődési körömben (sport) a katalán a jellemző nyelv. És hiába iszonyúan jó fej, vidám, barátságos népség a katalán, ha semmit (vagy csak nagyon keveset) értek abból, amit hablatyolnak, az egy idő után iszonyú frusztráló. Szóval minden Barcelonába költözni igyekvőnek: vigyázat, Barcelona bonyolult terep! Azt a szomorú tényt tehát, hogy a munkahelyen kívül ezidáig semmilyen baráti kört nem sikerült kialakítani, illetve, hogy az egyébként fantasztikus sportközösségek egyikében se sikerült megmaradni, nagyban a katalán számlájára írom.

Ezen kívül ha már nyelv: sokszor iszonyúan hiányzik a magyar. Napi szinten nincs senki, akivel beszélni tudnék (az egyetlen magyar kollégával alig látjuk egymást, nem is egy emeleten dolgozunk), így szép lassan kopik a magyarom. És ez alatt nem azt kell érteni, hogy kezd vicces akcentusom lenni, hanem hogy veszítek a kifejezőkészségemből, néha gondjaim vannak a fogalmazással. Az idegen nyelven élés egyébként még akkor is rengeteg kihívást jelent, ha éppenséggel beszéled azt a nyelvet. Sokszor úgy érzem, hogy a spanyol András csak egy olyan 60-70%-ra lebutított András, úgy érzem, hogy a nyelvi hiányosságok miatt sokat veszít a személyiségem is, illetve, az amit ki tudok belőle fejezni. Szeretem sokszor patikamérlegen kimérve, borzalmasan pontosan megfogalmazni, amit gondolok, esetleg játszani a szavakkal, azok különböző jelentéseivel. Ehhez képest spanyolul ha egyféleképpen el tudom mondani, amit akarok, akkor már királynak érzem magam. Arról nem is beszélve, hogy milyen iszonyú nehéz érzelmek hatása alatt beszélni idegen nyelven. Érvelni, vitatkozni, közbevágni…

Végül, de nem utolsósorban az általános honvágy. Szinte minden hiányzik, ami magyar, főleg a magyar táj. Hiányzik a Mátra, a Bükk, a Bakony, a Pilis, a Börzsöny, még az a nyavalyás Hármashatárhegy is, a kedvenc kis eldugott sarkaimmal. Mert az az én hegyem volt.

Akkor most nézzük az élet habos oldalát. Ha visszatekintek erre az egy évre, akkor egy fantasztikus, kalandokkal tarkítottal, iszonyú gyorsan elrepült évet látok. Katalónia egy fantasztikus vidék, remek emberekkel, ha katalánnak születtem volna valószínűleg soha nem akarnék elköltözni innen. A táj világszínvonalú, van minden: erdők, hatalmas hegyek, tenger, síkságok, lenyűgöző formák. A hőmérséklet kellemes. Nyilván itt is van tél, és már kezdek hozzápuhulni, de az itteni tél magyarországi szemmel nézve egy vicc. Kültéri sportolásra egész évben alkalmas. Talán ennek is köszönhető, hogy sport terén is rengeteget fejlődtem. A Pireneusok közelsége, és az új hobbi, a magashegyi futás minden eddiginél sokoldalúbban tett edzetté. Fizikailag talán életem legjobb formájában vagyok.

A másik dolog az életstílus. Ismét lehet legyinteni egyet, és azt mondani, hogy a mediterrán népek lusták, de valójában szerintem nagyon sokat lehet és kellene is tanulni tőlük. És bár nem szeretek általánosítani – hiszen minden ember más – azért mégis vannak jól látható viselkedésformák, amik általában jellemzőek egy-egy társadalomra. Nekem borzasztóan tetszik a spanyolok nyíltsága, egyenessége. Általánosságban itt az emberekből pozitív életfelfogás sugárzik. Lehet-e nem szeretni azt a helyet, ahol a 70 éves néninek is úgy köszönnek a pékségben, hogy adeu guapa (kb viszlát szépségem)? Vagy gondolkozzunk csak el azon az életfelfogáson, hogy azért dolgozom hogy élhessek, nem pedig azért élek hogy dolgozhassak. Élni pedig nagyon is tudnak a spanyolok. Kényelmesen, stílusosan, megadva a módját és idejét a dolgoknak. A mai világban, ahol az emberek végigrohanják a napjaikat, az életüket, egy jó társaságban elfogyasztott jó kávé a koradélutáni napsütésben a sarki kávézó teraszán igenis többet ér, mint még 15 perc bambulás a monitor előtt az irodában. Függetlenül attól, hogy a főnök is így gondolja-e. 🙂

És ha már munka. Mindent összevetve életem talán legjobb munkahelye az itteni. A cég remekül ötvözi a kis cégek emberközeliségét a nagy cégek profizmusával, stabilitásával és szervezettségével. A munka se túl kevés, se túl sok, pont jó, és a jellegéből adódó (consulting) behatároltság mellett is bőven tartogat kihívásokat. Ezen kívül elfogadtak, megbecsülnek, a társaság pedig első osztályú. Folyamatosan mennek a viccek, a zrikálások, általában igen jó a hangulat, és munkaidőn kívül is gyakran tölti együtt az időt a csapat.

Nyelv. Rengeteget fejlődtem spanyolból, egész más eredeti kontextusban hallani a kifejezéseket/szavakat, mint könyvből olvasva. Plusz az anyanyelvűek nem kegyelmeznek: nincs lassítás, egyszerűsítés: itt a kőkemény valóságot kapod, úszol vagy elsüllyedsz. Teljes értékű munkát tudok végezni spanyolul, erre azért büszke vagyok. Meg kellett harcolni érte. Sokszor borzalmasan nehéz ötleteket, megoldásokat magyarázni, ez még magyarul is gondot okozott. Szerencsére itt ennek van kultúrája, gyakorlottan és jól beszélnek absztrakt dolgokról, technikai megoldásokról az emberek. A spanyol mellett pedig amolyan mostohagyermekként az angolt is kell használnom – lévén nem minden kolléga tud spanyolul – így a (nem létező) képességeim egész jól ki vannak használva a munkahelyen, és több fronton tudok párhuzamosan fejlődni. Még akkor is ha az angolról, én már lemondtam… 😀

Kaja. Habár a legelején a leves hiánya sokkolóan hatott, azóta egészen jól adaptálódtam, és a helyzet az, hogy ha ezen az apróságon túllendülünk, akkor kiderül, hogy Spanyolországban nagyon jókat lehet kajálni. A különféle tapasok és a paella csak a jéghegy csúcsa, minden régiónak megvannak a jellemző ételei, és ha van olyan amit egy év után nagyon bánok, az az, hogy a profizmus színlelése miatt nem fényképeztem le minden jobb kaját, amivel találkoztam. Igazán nyálcsorgató gasztro-posztot lehetne mostanra összedobni ebből az anyagból.

Most, hogy ilyen szépen kielemeztünk minden jót és rosszat, marad a kérdés: hogyan tovább? Pfff, na, azt nem tudom. A minimum küldetés teljesítve, az első naptól fogva mondtam, hogy bármi is történik, itt kapkodni nem szabad, ilyesmit (kiköltözés) egy évnél rövidebb ideig nem érdemes csinálni. Mostmár bármi is történik bekerült a szépen színesedő önéletrajzomba, hogy éltem egy évet Barcelonában. Azért ez nem hangzik rosszul 🙂

Az egy év tehát letelt, én pedig sehol nem látom a lakásban az összecsomagolt bőröndjeimet, tehát még maradok. Hogy meddig? Na, ezen rengeteget szoktam gondolkozni. Felváltva jönnek egymás után olyan napok, amikor azt érzem, hogy elegem van ebből az egészből és még aznap este felülök egy gépre és hagyom ezt a hülyeséget a francba, meg amikor úgy gondolom, hogy akár örökre itt tudnék maradni. Nálam amúgy is fordítva működik minden, nem volt semmilyen kezdeti eufória, az elején volt a legszarabb, és azóta fokozatosan egyre jobban érzem magam itt. Az alapvető cél és motiváció az ország és kultúra lehető legmélyebb megismerése, valamint a nyelv lehető legmagasabb szintű elsajátítása. Ebben a viszonylatban az egy év azonban semmi. Kérdés, hogy milyen ára van annak, hogy minél közelebb kerüljek a célhoz, és a végén teljesen átjárhatóvá tegyem a két országot, kultúrát, közel ugyanolyan otthonosan mozogjak az egyikben, mint a másikban.

A leginkább sarkalatos pont itt, hogy amíg a munkahelyen közel 100%-ban sikerült integrálódni, addig a munkahelyen kívül ez olyan 15-20%-nál nem áll jobban – ha már mindenképpen számokban szeretném kifejezni.

Személy szerint a hosszútávú külföldi tartózkodásra két működőképes modellt látok. Az első amikor az ember párral, családdal érkezik. Ekkor nem olyan fontos a helyi szociális háló kiépítése, nagyjából sziget üzemmódban is el lehet boldogulni, úgyis ott van a család. A második egy külföldiből és egy helyiből álló pár kombinációja, ami igen jó hatásfokkal katalizálja a társadalomba való beilleszkedést, a kultúra megismerését, és a nyelv tanulását.

Mindezzel együtt is azt érzem – és jópár Angliából hazatért katalán kolléga példája is ezt erősíti – hogy igazán teljes csak a hazájában lehet az ember. De minimum évtizedekben mérhető az az idő, aminek el kell telnie, hogy ez az érzés meglegyen.

Ibiza

Hogy mi szél hozott Ibizára? Még a szeptemberi Pireneusok Maraton rajtszámátvételekor akadt meg a szemem egy szórólapon, ami egy november első hétvégéjén megrendezésre kerülő futóversenyt hirdetett. “Ibiza Trail” – állt a címben. A képen egy futónő haladt meredeken fölfelé, a háttérben türkizkék vízbe zuhanó meredek sziklafalak által szegélyezett idilli öböllel.

Ibiza. Ez a név egyet jelent a pezsgő éjszakai élettel, féktelen partizással, drogokkal, strandolással és a tűző napon henyéléssel. A sztereotípia olyannyira igaz, hogy maguk a spanyolok sem tekintenek rá másként, mint egy partiszigetre. A kollégák egyből el is kezdtek cikizni amikor kiderült, hogy Ibizára megyek. Sorban jöttek az olyan megjegyzések, hogy “Ibiza a sport bölcsője: a horizontális sportoké”, meg hogy azért ne essek majd túlzásba a drogokkal. Ezeket követték a koktélozási jótanácsok, majd a visszafogottabbak kifejtették, hogy soha nem jártak még Ibizán, mert egyszerűen nem vonzza őket ez a világ. A legjobb viszont az a kérdés volt, hogy minek megyek Ibizára, ha már úgyis elment onnan az összes guiri. Na, mondom, pontosan ezért! 🙂

Ezek után már tényleg kíváncsi voltam, hogy mit tud számomra nyújtani ez a sziget. Már akkor pozitív előérzetem volt, amikor a repülőgép ablakából néztem ahogy a felkelő nap első sugarai beragyogják a tengert miközben épp elhúzunk Mallorca mellett. Ibiza a Földközi-tenger nyugati – Spanyolországhoz közel eső – részén található Baleár-szigetek harmadik legnagyobb tagja Mallorca és Menorca után. A Baleár-szigetek Spanyolország egyik autonóm tartománya, fővárosa a mallorcai Palma de Mallorca. A szigetcsoportot a következő szigetek alkotják: Mallorca, Menorca, Ibiza, Formentera, Cabrera. A szigeteken a katalán különböző dialektusait beszélik a spanyol mellett.

Reggel 7:30 körül érkezett meg a gépem Ibiza repterére egy alig 40 perces út után. Itt azért megjegyezném, hogy ami Magyarországról egy luxusnyaralás, az Barcelonából indulva egy 43 eurós út oda-vissza, és még csak nem is a legolcsóbb jegyeket vettem, szóval finoman szólva sem az elérhetetlen vágyálom kategória. (A hajnali reptérre taxizásra majdnem többet költöttem, mint a repjegyre…)

A sziget fővárosába – amit szintén Ibizának, illetve katalánul Eivissa-nák hívnak – bebuszozva már kora reggel is kellemes hőmérséklet, gyönyörű napsütés és a kikötő öblével szemközti zöld dombok előterében úszó párafelhők impozáns látványa fogadott. Hiába Barcelona kellemes klímája, Ibizára érkezve érezhető a változás, és október végén- november elején azért jól tud esni az embernek a meleg és a napsütés.

A szállásom nem a fővárosban, hanem a sziget északi részén található Sant Antoni de Portmany-ban volt. Innen indult ugyanis az említett futóverseny, ezen kívül pedig a szervezők egy bringakölcsönzőt is üzemeltetnek itt, így minden adott volt a jó szórakozáshoz. Az odajutás nem túlságosan komplikált, meglepően jó a sziget tömegközlekedése.

A versenyig lévő két napban egy csúcsszuper országúti bringával bejártam szinte az egész szigetet, ami egyébként országúti kerékpározásra ideális: sok a jó minőségű, alacsony forgalmú mellékút, a terep pedig haladós. A sziget legmagasabb pontja 475 méterrel emelkedik a tenger szintje fölé, így hegyekről nem beszélhetünk, a kellemes dombvidéken nem kell órákon keresztül küzdeni egy-egy emelkedővel, adott a gondtalan suhanás. És bármilyen meglepő, lehet találni olyan eldugott, távoli sarkokat, ahol szinte megállt az idő. A fehérre meszelt falú, lapostetős, vidéki házikóból népviseletben kicsoszogó parasztnéni látványa ugyanúgy Ibizához tartozik, mint a nagyobb városok kikötőiben sorakozó méregdrága luxusjachtok. A sziget pedig gyönyörű, egy természeti kincs, egy igazi mediterrán klasszikus, nálam előzi Mallorcát is. Nincsenek holdbéli, kietlen, kopár tájak, a horizontot barátságos, zöld dombok uralják, erdőkkel, gondozott földekkel, a partot pedig látványos sziklafalak és apró öblök szegélyezik.

A verseny előtti napon a sziget partvonalát követve letekert hosszú kör minden idők egyik legszebb útvonala volt, amit teljesítettem. Az egyik kedvenc műfajom ez a fajta felfedezés, amikor önerőből egy nap alatt hatalmas távolságot teszel meg, testközelből érzed a tájat, de mégse sietsz, van időd elmerülni az eléd terülő látvány szépségében. Egyfajta intenzív utazás ez, ami során annyi élmény sűrűsödik egy napba, hogy a végén teljesen valószerűtlennek tűnik, hogy mindez ilyen rövid idő leforgása alatt történt.

A sziget érdekes egyvelege a nyugodt, eldugott, természetes valamint a végletekig turistás helyeknek. A három nagyváros – Eivissa, Sant Antoni de Portmany és Sant Eulalia mellett számtalan olyan “település” van, ami szinte csak egy tengerparti szállodasorból áll. Ezek a helyek holtszezon lévén egytől-egyig szellemváros képét festették, gyakorlatilag teljesen üresek voltak, és minden zárva volt. Ha valaki távol akarja tartani magát a tömegturizmussal járó zsivajtól és zsúfoltságtól, valamint a tengerparti szállodák mesterkélt környezetéről, arra is van lehetőség. A szigeten számtalan eldugott, apró – jellemzően sziklafalakkal határolt – öböl (úgynevezett cala) található, ahol idilli körülmények között lehet strandolni. Ezt a november eleji melegben és verőfényes napsütésben sokan ki is használták. Az is kiderült, hogy szállást se csak a hatalmas tengerparti hotelekben lehet találni. A mellékutak mentén haladva belebotlottam jópár csendes, nyugodt, mesébe illően szép zöld környezetben felépített apartmanba, azok részére akik kicsit exkluzívabb élményre vágynak.

Hogy kicsit rátérjünk az éjszakai életre is, arról sajnos nem tudok mit mondani, mert egyrészt nem érdekel, másrészt pedig minden klub, amit láttam, zárva volt. Csakúgy mint az éttermek fele. Viszont már a zárva lévő klubok, valamint a kikötőben árván ringatózó “Fishing Tour” feliratú hajók száma is erősen sejteti, hogy mi mehet itt főszezonban. De jobb ez így nyugodtan, inkább nem is akarom tudni, hogy milyen lehet, amikor minden tele van részeg angol meg német turistákkal…

Számomra Eivissa – a főváros – is egy nagyon kellemes meglepetés volt. Őszintén szólva arra számítottam, hogy csak valami mesterkélt, kizárólag tengerparti hotelekből, éttermekből és klubokból álló művárost fogok itt találni, de ennek pont az ellenkezője történt. Ibizának a legjobb értelemben vett ízes, remek hangulatú, hamisítatlan mediterrán jegyeket hordozó óvárosa van, tilos kihagyni ha valaki erre jár.

A két nap bringázás után következett a 21 km hosszú terepfutóverseny. A szeptemberi Pireneusok Maraton után talán ha ötször futottam összesen, szóval maradjunk annyiban, hogy nem ez volt életem legacélosabb teljesítménye, de ez most nem is erről szólt. Hogy mennyire vettem komolyan a témát, azt jól mutatja, hogy igazából azt se tudtam, hogy hánykor van a rajt… 😀 Kicsit meg is nyúlt az arcom, amikor fél kilenckor lesétáltam a szállásomról a tengerparti sétányra, és már messziről hallottam ahogy ahogy üvölt a speaker, meg szól a Vangelis… 😀 Szerencsére kiderült, hogy ez csak a maratonisták rajtja, mi csak 10-kor indulunk, szóval mehettem vissza aludni. 🙂

Maga a verseny nagyon kellemes volt, az útvonal pontosan azt hozta, amire számítottam, a szervezők maximálisan kihasználták hely adottságait: terepfutás volt ez a javából! Rövid, de meredek emelkedők, szűk szurdokvölgyek aljában vezető, technikás ösvények, bokatörő, köves lejtők, látványos, tengerparti sziklákon vezető útvonal, szép kilátások, eldugott strandok, tengerillat, hangos szurkolócsoportok. Azon mosolyogtam magamban, hogy elég nagy volt a váltás ahhoz képest, hogy versenykörülmények között nyár eleje óta kizárólag a Pireneusokban futottam, de ez így volt jó. 🙂

Ibiza tehát jelesre vizsgázott, bőven van itt látnivaló a sport és a természet szerelmesei számára is, holtszezonban erősen ajánlott! Búcsúzóul pedig mindenképpen meg kell említenem azt az asztúr éttermet, amit a tengerparti sávban lévő extrém turistás éttermek vonalát elhagyva, két utcával feljebb találtam. A maga egyszerűségében nagyszerű 4 fogásos ünnepi menü, a végén az Hojaldre de manzana-val, az utóbbi idők talán legmeghatározóbb kajálós élménye volt számomra… 🙂

20151030_070458

20151030_082037

20151030_163055

20151030_163123

20151030_181338

20151030_181408

20151031_075555

20151031_090554

20151031_095402

20151031_095412

20151031_101056

20151031_101516

20151031_104333

20151031_105850

20151031_110523

20151031_114905

20151031_120045

20151031_120953

20151031_121314

20151031_122639

20151031_130729

20151031_131937

20151031_131946

20151031_135958

20151031_140146

20151031_140436

20151031_142555

20151031_144516

20151031_153454

20151031_154917

20151031_160632

20151031_160911

20151031_170850

12189808_1666832356891783_4312643490411261209_n

20151030_140013

Andorra – Mountain bike Világbajnokság

Tulajdonképpen az egész andorrai látogatásom célja a mountain bike VB volt. Már a Barcelonába való kiköltözésem előtt elkezdtem nézegetni, hogy 2015-ben lesz-e világkupa futam Andorrában, mert tudtam, hogy itt gyakran rendeznek versenyt. Aztán szépen bele is törődtem, hogy 2014 után 2015-ben is kimarad Andorra a világkupa sorozatból. Teljesen véletlenül – az egyik világkupa futam közvetítéséből – tudtam meg, hogy 2015-ben Andorra nem világkupát, hanem világbajnokságot rendez. Hoppá, akkor ott a helyem!!!

Akik nincsenek benne a montis scénában, azoknak mondom, hogy a mountain bike legfelsőbb szintjén úgy zajlik a versenyzés, hogy van egy több kontinenst és megannyi országot átívelő világkupa sorozat, ahol – akárcsak a Forma-1-ben – pontokat lehet szerezni, és értelemszerűen az nyeri a világkupát, akinek a végén a legtöbb pontja van. A világbajnokság viszont egy darab – a világkupától független – verseny. Aki ott nyer, abban az évben az a világbajnok.

Ezen a ponton azt is meg kell említsem, hogy a sajtó – úgy általában, de még a szaksajtó is – mennyire méltatlanul elhanyagolja a mountain bike-ot, mint szakágat. Egy-egy nagyobb országúti körverseny előtt már hetekig különböző riportokat, elemzéseket, esélylatolgatásokat, történelmi visszatekintéseket lehet olvasni a szakportálokon. Ugyanakkor a legnagyobb mountain bike-os eseményekről is jó esetben utólag, felkerül egy 5-10 soros összefoglaló. Szerintem ennek köszönhető, hogy még a montis társadalomban is sokkal több szó esik az országúti versenyekről, ami elég abszurd. Mindig is mountain bike-osnak tartottam magam, ennek ellenére sokáig nem is tudtam, hogy léteznek ilyen események. Nem értettem, hogy montisként miért Lance Armsotrongra kellene hősként tekintenem, és valójában hiányoztak az igazi mountain bike-os példaképek. Szerencsére mostmár jópár éve kiváló, színvonalas online közvetítéseken lehet követni a versenyeket, amik értő szemmel nézve számomra jóval izgalmasabbak, érdekesebbek mint bármelyik országúti körverseny.

Az andorrai VB központja a szállásom melletti kisvárosban, La Massana-ban, volt. A környéken – így Arinsalban is – egy teljesen egyedi hangulat alakult ki, ahol minden a bringázásról szólt. A falvakat ellepték a sportolók, a szállodák erkélyein mindenhol bringákat, bringás ruhákat lehetett látni. XCO versenyzők, DH-sok, triálosok krosszoztak az utcákon fel-alá. Nem lehetett bemenni úgy egy étterembe, hogy ne legyen tele valamelyik ország válogatottjának tagjaival. Az én szállásomon is minden este kint ültek a folyosó végén az ifista XCO versenyzők, hogy a mobiljukról netezzenek, mert csak ott volt wifi. 🙂

Szombaton – minden unirvezális bringás törvényt meghazudtolva (tudni illik, ha verseny, akkor eső) – verőfényes napsütésre ébredt Andorra: vége lett az egész hetes, a pénteki napomat teljesen romba döntő esőnek. Az XCO versenyközpont nem lent a völgyben, a városban, hanem fönt a hegyen, egy sícentrumban volt kialakítva. Gondolkoztam, hogy föltekerjek-e, de egyrészt sejtettem, hogy bringával nehézkes lenne a pálya szélén mászkálni és követni a versenyt, másrészt nem akartam úgy járni, mint amikor a Vueltát néztem, hogy föltekerek magasra, utána meg leizzadva szétfagyok az egyhelyben álldigálástól. Maradt tehát a felvonó. Ezt az opciót viszont annyian választották, hogy a várakozás miatt a csajok versenyét félig le is késtem.

A férfi mezőny rajtja előtt azért sikerült kicsit már bejárni a pálya egy részét, majd visszamentem a célegyenesbe megnézni a beszólítást meg a rajtot. Ekkorra már hatalmas tömeg volt, nem is gondoltam, hogy ennyien lesznek. A verseny nagy kérdése az volt, hogy a már 35 éves élő legenda, kétszeres olimpiai bajnok, ötszörös világbajnok, címvédő francia Julien Absalon, vagy a jelenkor legjobb bringása, a svájci Nino Schurter viszi-e haza a trófeát. Az egész idény kettejük kiélezett párharcáról szólt, ők külön kategóriát képeznek a mezőnyben.

Egy ilyen versenyben az a jó, hogy esetenként tényleg szó szerint karnyújtásnyira vagy a versenyzőktől, így egészen közelről lehet csodálni azt a magas szintű technikai tudást, amivel ezek a srácok rendelkeznek. Ránézel egy-egy emelkedőre, lejtőre és szinte érzed, hogy milyen lenne ott fölmenni, vagy lejönni. Aztán közelről megnézheted, hogy hogy csinálják a profik. A legmegdöbbentőbb az egészben az volt, hogy 5 kör alatt pontosan 5-ször láttam a Schurteréket, mert egyszerűen annyira gyorsan mentek, hogy lehetetlen volt átérni egy körön belül a pálya egy másik pontjára, hogy egy kör alatt kétszer megnézhessem őket. A csajok futamán ez még simán kivitelezhető volt.

Összességében azért itt is meg kellett állapítsam, hogy maga a verseny TV-ben sokkal jobban követhető. Bár volt kivetítő, ahol lehetett nézni a versenyt, de ez csak a központi helyekről volt látható. Persze az apró finomságok, és profik testközelből való látványa miatt nem hagynám ki legközelebb se. A verseny után pedig szabadon rá lehetett menni a pályára, jópár amatőr bringás el is kezdett körözgetni…én meg ezen a ponton kicsit elkezdtem megbánni, hogy nem hoztam bringát. Azért mégiscsak jól hangzott volna, ha elmondhatnám, hogy mentem egy kört a világbajnokság pályáján. Na, majd legközelebb!

Nino Schurter a versenyt és az egész éves bravúros teljesítményét is figyelembe véve teljesen megérdemelten lett világbajnok, így nyugodt lélekkel ereszkedtem vissza La Massanaba, ahol épp zajlott a triál döntő. Itt azért voltak szervezési hiányosságok, mert baromi kis helyre kellett rengeteg embernek bezsúfolódnia, és az egyes akadályok között szabályos sprinteket kellett kivágni, ha látni akartál valamit az amúgy igen látványos versenyzésből. A triálnak megvan az az előny, hogy folyamatosan látod az akciót, előben még látványosabb mint TV-ben, ezért helyszíni megtekintésre kiválóan alkalmas.

IMG_3026

IMG_3029

IMG_3030

IMG_3033

IMG_3035

IMG_3036

IMG_3040

IMG_3041

IMG_3042

IMG_3048

IMG_3050

IMG_3053

IMG_3055

IMG_3058

IMG_3062

IMG_3064

IMG_3065

Pokoljárás és feltámadás a Comapedrosa Skyrace-en

Idő: vasárnap reggel 9 óra. Helyszín: Arinsal, Andorra, a Comapedrosa Skyrace magashegyi futóverseny rajtja. Még egy pár utolsó lazító mozdulat, kis ugrálás az izgatottan várakozó tömegben, majd három, kettő, egy, és bumm! A mezőny eleje kifordul a karámból, őrült száguldás veszi kezdetét az enyhén lejtő aszfalton. Uff, ezek nagyon megindultak! A kemény aszfalton minden lépés olyan mintha valaki alulról megpróbálná belekalapálni a lábaimat a törzsembe. Hideg izomzattal borzalmasan rosszul esik lefelé ez a tempó. Hogy lehet egyáltalán egy versenyt lejtővel kezdeni? Meg különben is, hova a francba siet itt mindenki ennyire? Szinte még el se indultam, de a mezőny eleje egy gyorsvonat sebességével távolodik. Na jó, ne hagyjuk már magunkat ilyen gyorsan lerázni! Próbálok felérni az élbolyra, de mikor kezdődik már végre az emelkedő? Látom ahogy eleje befordul az emelkedőre, de basszus, ezek futnak tovább! Ajjaj, rossz hír: hogy lehet egy futóversenyt ennyi futással kezdeni?! Próbálom tartani a tempót a spiccel, illetve a mögöttük lévő hullámmal, de másodpercek alatt kezd drámaivá fajulni a helyzet. Lilul a fejem, horpad a homlokom, nincs levegő, rosszul vagyok. Mikor kezdődik már a terep, ahol végre lehet kicsit gyalogolni? Kicsit pihenni. Meg amúgy is, a terep az jó, az a barátom, az fekszik nekem, nem úgy mint a gonosz aszfalt. Minden műszer a pirosban, a rendszer az összeomlás szélén áll. Uff, nem bírom tovább, kedvem lenne megállni pihenni. Banyek, háromszáz méter után nem állhatsz meg pihenni egy 20 km-es versenyen jóember!!! Te jó ég, mindjárt meghalok, alig-alig tudom tartani a pozícióm, de már látszik az ösvény kezdete, már csak addig kell kibírni! Hú, jó szűk a bejárat, összetorlódnak az emberek, egy pár másodpercre meg lehet állni szusszanni. Annyi biztos elég lesz, aztán végre jön az én világom!

A verseny előtti napon még vidáman a csapat

A verseny előtti napon még vidáman a csapat

Belépek az ösvényre, végre gyalogolunk, kezdődik az igazi emelkedő! Ajjaj, de itt valami nem stimmel: semmivel nem lett jobb a helyzet, sőt! Pár lépés után világossá válik, hogy nemhogy előzni nem tudok, de a pozíciómat is képtelen vagyok tartani a köves emelkedőn. Hátulról folyamatosan jönnek az emberek, szép sorban engedem el őket, teljesen tehetetlen vagyok. Úgy látszik az aszfalton a nagy sietségben a lábaimat is elhagytam, a helyükre meg kaptam két jókora kődarabot, amiket kézzel pakolgatok szépen egymás után, hogy haladjak valamennyit előre. Ahogy előznek az emberek hátulról többet vagyok az ösvény mellett, mint az ösvényen. Óriási blama, óriási blama!!! Ötszáz méter után a versenyen kívül találom magam, mozgó pályaakadállyá degradálódtam. De Úr Isten, valaki hívja már ki a tűzoltókat, a vádlim mindjárt kigyullad, lépni alig tudok. A minimál reggelim se elégedett a helyzetével, mindenképpen szeretne kitörni a bezártságból. Közben leelőz Aaron és Joselito is, kérdezik hogy vagyok, föl se nézve csak annyit szúrok oda, hogy rosszul, majd el is tűnnek a szűk, köves, meredek ösvényen. Kész vége, innen már nincs visszaút, biztos, hogy soha többet nem látom őket a versenyen. Semmi erő nincs a testemben, folyamatosan lassulok. Nevetséges az egész, kár magamat ezzel a teljesítménnyel tovább alázni. A mezőny meg csak megy el mellettem, én pedig tehetetlenül nézem a történéseket, semmi kontrollom nincs az események fölött. Nézelődök hátrafelé, hogy vannak-e még egyáltalán mögöttem? Még vannak. Fura. De ez már biztos, hogy a legvége. Vasárnap délutáni kirándulós tempóra lassulok, és az a szörnyű, hogy ez a maximum, amit a testem enged. Már nem is szuszogok, sétálgatok csupán. A lábam annyira gyenge, hogy van egy pillanat, amikor annyira lelassulok, hogy a csatakosra izzadt pólóban hirtelen fázni kezdek a korareggeli hűs, árnyékos fenyőerdőben. Vége, ennek annyi. Eszembe a jut a legutolsó Garda tavi versenyem, ahol pár kilométer után kiszálltam. Milyen jó lenne most is csak úgy leülni, és szép kényelmesen nézni ahogy mennek fölfelé a többiek. Várjunk csak, van még egyáltalán valaki mögöttem? Még van. Meglepő. De mi ez az egész? Most ütött vissza túl kevés alvás. A rendszertelen életmód. Vagy a túl sok alvás. A túl sok verseny. Dehát júliusban ez az első versenyem. Akkor a túl kevés verseny! A túl sok sport, a túlfeszített program! Ideje lenne pihenni egy kicsit! Egy pár hét semmittevés, az jó lenne! Vagy a túl kevés edzés, az a baj! Dehát nemrég volt az Entrevalls, a két napos futóhétvége Cadí-ban, a Montserrat futásom. Ez mind hiábavaló volt? Akkor viszont a Mars és a Hold együttállása meg ahogy a Vénusz belép az Oroszlán jegyébe, az lehet az oka mindennek, más értelmes magyarázat nincs! Na jó, akkor sétálgassunk. De miért ilyen rohadt meredek? Csak egy méteren lehetne kicsit lankásabb, csak ennyit kérek. Csak egy pár másodperc enyhülést a lábaimnak. Kilian Jornat könyvének a brutálisan erős nyitása jár a fejemben, a Manifiesto del Skyrunner:


[…]Porque perder es morir. Y uno no puede morirse sin haberlo dado todo, sin romper a llorar por el dolor y las heridas, uno no puede abandonar. Hay que luchar hasta la muerte. […] No vale no luchar, no vale no sufrir, no vale no morir.[…]

[…]Mert a bukás a halál. És nem halhatsz meg, amíg nem adtál bele mindent, amíg nem kezdtél sírni a fájdalomtól és a sebektől. Nem adhatod fel! Az utolsó pillanatig harcolnod kell! […] Nem lehet nem harcolni, nem szenvedni, nem belehalni.[…]

(Kilian Jornat napjaink legjobb ultrafutója, nem mellesleg katalán, és a Pireneusokban nevelkedett.)

Jó, akkor fogakat összeszorít, és harcoljunk! Menjünk! Erő az továbbra sincs, a fal nem enyhül, de legalább a mezőnyben való hátrafelé zuhanásom úgy tűnik, hogy megállt. Végre látszik már az első mászás teteje, felérünk egy szép füves gerincre, ott az első frissítőpont. Nem állok meg, nem köszi, nem kell semmi, van nálam minden, nem vagyok éhes, jól vagyok. Vagy egy tucat embert hagyok magam mögött így. Rövid, sík szakasz következeik. Hát, én az ilyeneken normál esetben futni szoktam, gondolom magamban. Végigtámolygok rajta erőtlen lábakkal valami futásféleséget imitálva, közben úgy mozognak a lábaim, mintha valami rongybábúra cserélték volna a testem. Na, de ez a fickó meg miért megy ilyen lassan, nem igaz már, hogy itt feltart engem! Mivan, megelőztem valakit??? Szép lassan utolérek egy csajt, iszonyú nyögdécselések, meg sóhajtozások között halad fölfelé. Egész erotikus ez a mászás – merengek magamban. Majd a verseny után – ha mindketten magunkhoz tértünk – elkérem a telefonszámát. “Erotikus mászás” – te is jó hülye vagy, fiam! Közben egyre ritkul a fenyőerdő, és a vékony, füves gerincen végleg elhagyjuk az árnyékot adó zónát. Tűz a nap, ideje elővenni a sapkát. Igen, a sapka! Ez lesz az! Tuti, hogy a sapka hiányzott, a sapkában van az erő!!!

Fokozatosan kezd magához térni a szervezetem, megindulok előre a mezőnyben. A testem megtelik erővel, sorban oelőzöm vissza az embereket. Hú, micsoda egy sztori, innen aztán nem lesz semmi visszajönni!!! Sziklás, bozótos, napnak kitett gerincen emelkedünk, amikor hirtelen enyhülni kezd a fal. Rövid vízszintes után lekocogunk egy nyeregbe. A második frissítőponton egy újabb tucat ember társaságában megjelenik Aaron és Joselito, de nem látják, ahogy elfutok a pont mellett. Továbbra sincs szükségem semmire, illetve az előttünk meredő fal tiszteletére benyomok egy koffeines gélt. Bumm, tekerek egyet a fordulatszámon, érzem, hogy megy. Nem érdekel, hogy mennyi van még vissza, ha megy, akkor menni kell, kockáztatni kell, most lehet pozíciókat nyerni, lejtőn alapból gyengébb vagyok. Sorra előzöm az embereket az emelkedőn. A köves, kitett gerincre érve enyhül a meredekség, lankássá válik a terep, újra lehet futni. Szépen haladok előre, és végre, a nap során először mosolyra nyílik a szám: élvezem a futást, visz a flow. A legmagasabb pontra érve még kicsit ünnepelni is van erőm, majd jöhet a lejtő.

Embertelenül kemény, technikás, sok helyen lefelé se lehet futni, annyira nehéz és meredek a terep. Egy szakaszon az ösvény is eltűnik, apróköves, omlós hegyoldalban szánkázunk lefelé, mintha porhóban csúsznánk. A cipőm telemegy apró kavicsokkal, hogy franc esne az egészbe. Gyönyörű zöld völgyben ereszkednünk, néha-néha átkelünk egy patakon, vigyázni kell a csúszós, kövekkel. Az ösvény mellett tehenek legelnek a zöld fűben a hatalmas kődarabok között. A menedékházhoz érve a nap során először megállok én is. Húzóra lenyomok két pohár izót, majd sorbanállok a forrásánál a jéghideg vízért. Közben nyakig sárosan megérkezik Boris, a villámlábú barátunk, aki a rövidebb távon indulva 15 perces hátrányból ért utol, és egészen az abszolút 7-dik helyig röpítette magát. Mindeközben volt ideje egy pacsira, és rövid helyzetjelentésre is a srácokról, akik még abban a tudatban voltak, hogy mögöttük vagyok.

Ok, frissítés megvolt, következik az “est sztárvendége”, a nemes egyszerűséggel csak “A fal”-ként emlegetett leírhatatlanul meredek, jelzett út nélküli szakasz. Egy kecskecsapás mentén cikk-cakkozunk fölfelé, hol van egy kitaposott méternyi ösvény előttünk, hol nincs. Az apróköves, csúszós hegyoldalban minden egyes centiért küzdeni kell, minden lépést meg kell gondolni, hogy ne csússzon vissza az ember. Olykor a szúrós bozótba kapaszkodunk, és négykézláb mászunk tovább. Összetorlódik a mezőny, megy a duma, hogy innen már ilyen lesz végig a csúcsig. Persze, onnan meg már csak egyszerűen át kell ugrani a holdra, gondolom magamban. Viccesen megjegyzem, hogy ennél valami sokkal meredekebb emelkedőre lenne szükségem, mert ez igazából semmi. Nem megy át az irónia, aztán lassan el is hal a vidámkodás, kisebb pozícióharc veszi kezdetét.

Szerencsére a fal hamarosan megenyhül, egy gerincen találjuk magunkat, ami elvezet a csúcs alatt lévő medencébe. Az ösvény végképp eltűnik, végeláthatatlan kőlabirintusban ugrálunk szikláról-sziklára. Csupán a kis, narancssárga útjelző-zászlók mutatják a helyes irányt a gigantikus kövek végeláthatatlan rengetegében. Folyamatosan figyelem a helyzetem, de jól állok: nagyon lassan ugyan, de előre haladok a mezőnyben. A szembe jövő kirándulók bíztatnak minket a rajtszám alapján a nevünkön szólítva minket, Venga, ánimo! Közben a jobb cipőmben lévő kavicsot próbálom olyan helyre terelni, ami nem zavar különösebben, azonban nem járok sikerrel. Lassan ráfordulunk egy hágóra, annál már nemigen van följebb – gondolom magamban. Jól tartom magam, haladok is előre, de már iszonyúan fáj a mászás. Eltorzult arccal, összeszorított fogakkal küzdök, a fal ismét szinte függőlegessé válik. Hatalmas sóhaj kíséretében érek föl a hágóba, ahol kiderül, hogy ez még nem a mászás vége: vissza van még a csúcs. Gyorsan leülök és egy szemvillanás alatt kiszórom a kellemetlenkedő követ a cipőből. Nem lenne értelme emiatt végigszenvedni a lejtőt. A csúcs szerencsére közel van, hamar felsétálok rá a pengeéles, kitett gerincen. A menedékháztól 2 km alatt 1000 méter szintet jöttünk fölfelé. Andorra legmagasabb pontján, a Comapedrosa csúcsán állok, 2942 méteren. A fáradtság és a kevés oxigén miatt kicsit furán érzem magam, nem 100%-osan tiszta a fejem.

2015-07-26SkyraceComapadrosa0148

A frissítőponton újratankolom a vizespalackokat, iszom és eszem egy keveset. Kezdődhet a végjáték, a kilenc kilométer hosszú ereszkedés, ahol 1500 méter szintet veszítünk. Örök igazság: a hegyre nem elég fölmenni, le is kell jönni onnan. Száz százalékos koncentrációt igényel a brutálisan technikás ereszkedés. Futni alig-alig lehet, mindenhol fenyegető, élesre töredezett sziklák meredeznek. Itt egy esés végzetes lenne. Elengedek egy-két embert, aki akar rohanjon csak, én egyben szeretnék visszaérni a célba. A kitett gerinceket, méteres leléptetéseket, meredek falakat lankásabb terep váltja, újra lehet futni. A táj gyönyörű, gyerekkori emlékeim miatt a Tátra jut eszembe. Egy kisebb medencében fekvő tengerszem mellé érkezünk, kirándulók tucatjai ülnek a parton. Megállok, gyorsan megmosakszom picit a frissítő hideg vízben. Hú, de jól esik ez most! A tavat elhagyva egészen ellaposodik a terep, jól lehet futni, de kezd iszonyúan szúrni az oldalam. Szerencsére újabb frissítőhöz érkezünk.

Mennyi van még vissza? Még 5 km! Fúú, az sok. Nagyon sok. Egyre komolyabb nehézségeim vannak a futással, többször megbotlok egy-egy kőben, gyökérben. Hiába érünk vissza a fenyőerdős zónába, hiába vezet elképesztően szép helyeken az ösvény, már csak a célkapu lebeg a szemem előtt, és hogy végre leülhessek. A levegő már a völgyekben is felforrósodott, a folyadékveszteség drámai, de már rosszul vagyok az izótól. A kacskaringós, köves ösvényen kerülgetem a turistákat bele-bele sétálva, ahol nem lejt az út. Az utolsó frissítőnél a kezembe nyomott pohárral egyből a tarkómat célzom meg. Kibírhatatlan már a hőség. Még 3 km!

Széles, unalmas dózerút, aszfalt, át az alagúton, be a faluba. Nagyon jövök fel az előttem lévőre, de megkegyelmezek neki, és magamnak is. Majdnem 5 órán keresztül előttem volt, megérdemli, hogy előttem is érjen be, nem fogom lesprintelni az utolsó 200 méteren. Így legalább nekem is van kifogásom, hogy miért sétálok bele újra. Még egy utolsó kanyar, egy utolsó gyökeres lejtő, és ráfordulok a célkapura. Huszonegy kilométer, 2280 m pozitív szintemelkedés és 4 óra 42 perc menetidő után végre megérkezem.

IMG-20150726-WA0012

Entrevalls

Azon gondolkoztam, hogy kellene készítenem egy amolyan spanyol bakancslistát. Annyi minden van itt Spanyolországban, amit meg szeretnék nézni, ki szeretnék próbálni, hogy egy részét mindig elfelejtem és akkor jut eszembe, amikor már késő. Az egyelőre még csak gondolatban létező listáról egy tételt viszont már le is húzhatok.

Azóta tervezem, hogy részt veszek egy igazi pireneusi magashegyi futóversenyen, amióta idejöttem. Még májusban láttam az Entrevalls (“Völgyek között”) nevű verseny kiírását, és azonnal be is neveztem.

Soha nem könnyűek az olyan küldetések, amik úgy kezdődnek, hogy “juss el a Pireneusokba egy Isten háta mögötti faluba a tömegközlekedést használva”. Barcelonából 2.5 óra alatt lehet autóval megközelíteni a Pireneusokat, tömegközlekedéssel ugyanez egy fél nap. Ráadásul az efféle missziókat gondosan kell tervezni, ugyanis a világvégi hegyi falvakba nem jár sűrűn busz. Az én célpontom Setcases volt, ide napi három járat közlekedik a Pireneusok lábánál fekvő Ripoll-ból. Egy reggel, egy délben, és egy este. A reggelit esélytelen elérni, az estivel lecsúsznék a rajtszámátvételről, így egyetlen lehetőség marad. A verseny vasárnap volt, szombaton utaztam, a versenyre pedig az volt a fő motiváció, hogy ha nem érek vissza a körről legkésőbb délután 3-ig, akkor ottragadok a faluban. A venezuelai főnököm biztos örült volna neki, ha vasárnap délután felhívom azzal, hogy van egy kis gond, és hétfő reggel ne nagyon várjon az irodában… 😀

20150620_113935

20150620_124820

Élet a Pireneusok lábánál

Több órás vonatozás, majd buszozás után szombat kora délután érkeztem Setcases-be, ami egy tipikus, hangulatos kis pireneusi falu, szép kőházakkal, és rendezett utcákkal. Miközben a szállást kerestem, a szervezők már a célterület kiépítésén dolgoztak, így nem volt nehéz megtalálni a versenyközpontot. A kiadós ebéd után jöhetett a megérdemelt szieszta, majd este 7 körül kisétáltam fölvenni a rajtszámot, ahol megkaptam minden idők legmenőbb és legötletesebb szintrajzát. A karomra. Lemosható tetoválás formájában. 🙂

20150620_141053

Setcases a klasszikus pireneusi üdülőfalvak jegyeit hordozza

20150620_141222

20150620_141540

Caption

20150620_150311

20150620_150428

20150620_185022

Minden idők legmenőbb szintrajza

Este nyolckor beültem én is a technikai eligazitásra, ahol egy vetítés közben nagyon részletesen elmondtak minden tudnivalót a versenyről. Katalánul. Na nem mintha ez meglepetésként ért volna, és szerencsére azért az írott katalánból valamennyit értek, így nem volt teljesen haszontalan a szeánsz. Szépen végigmutogatták térképen, hogy merre megy a pálya, hol lesznek ellenőrzőpontok, mi a kötelező felszerelés… Várjunk csak! Kötelező felszerelés??? Jandala András műkedvelő “terepfutónak” itt kezdett egy kicsit megnyúlni az arca, meg amikor kiderült, hogy a hőszigetelő technikai fólia a kötelező felszerelés részét képezi… Amiben az volt a vicces, hogy a rendkívül felkészült módon a verseny előtt két nappal vásárolt szuper futótáskámhoz gyárilag járt egy ilyen fólia, csak éppen nem emlékeztem rá, hogy elhoztam-e, vagy a többi fölöslegesnek ítélt kacattal együtt otthon hagytam. Mert ugye spórolni kell az 50 literes hátizsák űrtartalmával, főleg amikor egy két napos túráról meg egy 20 grammos fóliáról beszélünk… Okos!

Este az eligazitás után még felsétáltam kicsit a hegyre, hogy megnézzem a pálya végét, majd jöhetett a gyors vacsi, nyújtás, lazítókrém a lábakra, összepakolás, és alvás.

A "pa amb tomaquet" egy műveltebb változata :)

A “pa amb tomaquet” egy műveltebb változata 🙂

Másnap reggel 5-kor keltem és egyből világrekordot döntöttem. Arra számítottam, hogy mire csipás szemekkel, bamba arckifejezéssel letámolygok az ebédlőbe, addigra már terepfutók színes kavalkádja fog ott sürögni, forogni, készülődni, reggelizni. Ehhez képest a házinéni még a villanyt se kapcsolata fel a helyiségben, és én voltam az első aki reggelizni óhajtott volna. Végül két pirítós és egy croissant mellé teát és narancslevet küldtem társaságnak, majd indultam is vissza a szobába összekészülni.

Az Entrevalls egy A-ból B-be vezető verseny, nem körpályán zajlik, és én (sok más futóval együtt) a célfaluban aludtam. A rajt egy másik faluban, Queralbs-ban volt, a szervezők pedig úgy oldották meg a logisztikát, hogy 3 busz szállította a résztvevőket Setcases-ből a rajtba, Queralbs-ba. A kiírás szerint “nagyon pontosan 6-kor” induló buszok azért nem olyan nagyon pontosan 6-kor indultak, így bő egy óra buszozás után reggel 7:30-kor értünk a Setcases-nél is kisebb, eldugottabb Queralbs-ba.

Ahol a legnagyobb meglepetésemre a kötelező felszerelés módszeres ellenőrzésével kezdtek a szervezők. A fólia végülis meglett, így nem volt gond, de meglepett, hogy tényleg ennyire komolyan veszik a dolgot. A következő 25 perc a rajt előtt az idegek csatája volt, amikor úgy döntöttem, hogy mindenképpen MUSZÁJ kiállnom az egyetlen WC-hez vezető kilométeres sort… Az eredmény: életem legkeményebb futóversenyének rajtja előtt 2 perccel még sorban álltam, 1 perccel előtte még a WC-n voltam… Sorban dőltek meg a világrekordok. 🙂 Kirontottam a WC-ből, felrohantam a lépcsőn, beálltam a tömeg végére, és már jött is a visszaszámlálás, 3, 2, 1, go!

Rengeteg kétely volt a fejemben a verseny előtt. Soha nem futottam még 30km-t, de még 20-at se. Az eddigi legkomolyabb futásom a Montserrat Skyrace rövidtávja volt, a maga 17 kilométerével. A montizás és a terepfutás ráadásul eléggé összeférhetetlennek tűnik, vagy csak én vagyok csíra hozzá, hogy egyszerre űzzem a kettőt. Az mindenesetre biztos, hogy amikor megy a futás, akkor nem megy a bringa, és fordítva. Ezért váltakozva, kampány szerűen edzek mindkettőre. Ha épp egy bringaversenyre vagyok benevezve, akkor többet bringázok, és kevesebbet futok. És vica-versa.

Ezt tetőztem azzal, hogy 3 héttel a verseny előtt sikerült beszednem egy kisebb sérülést, ami miatt még a szimpla gyaloglás se esett túl jól. Bringázni gond nélkül tudtam, de a futásnál odáig fajult a helyzet, hogy az alap körömet 3 km után fel kellett adnom az egyik esti edzésen… Két teljesen futásmentes hét következett ezután.

A dolog másik oldala a felszerelés volt. Nem volt rendes terepfutó-cipőm se, és a Pireneusokba azért már én se akartam elmenni egy utcai futócipőben. A sérülés és a kihagyás egyenes következménye volt, hogy a verseny előtt konkrétan egyszer volt a lábamon a vadiúj futócipő. Az említett 3 km után feladott körön. A futótáskát soha nem próbáltam korábban, a verseny maga volt a teszt…

Minden futóverseny előtt hülyén érzem magam, nem igazán találom a helyem, de az Entrevalls előtt különösen úgy éreztem magam, mint aki ugrik egy seggest a semmibe nagy merészen. Bringán ismerem magam, tudom, hogy mikor mire számíthatok magamtól, milyen formában vagyok, hogyan kell levezényelni egy 100 km-es versenyt… Itt meg teljesen edzetlenül, felkészületlenül álltam egy 30km-es magashegyi futóverseny rajtjában, magamra aggatva a soha nem használt, vadiúj cuccokat. Úgy éreztem magam mint valami hülyegyerek, aki elment terepfutósat játszani… Az egyetlen reményem az volt, hogy a 15km hosszú emelkedő nagyobbik részén úgy se lehet futni, a maradékot meg csak lefutom valahogy. Valószínűleg én voltam az egyetlen ember egy futóverseny rajtjában, aki arra építi a taktikáját, hogy úgyse kell majd olyan sokat futni…

És ott volt még a sérülés is. Vajon rendbejött-e teljesen, nem fog-e kiújulni menet közben az extrém terhelés hatására? Mindenezen negatív gondolatok mellett titokban mégis abban bíztam, ami mostanában ilyenkor szokott történni. Hogy minden rendben lesz, a szervezetem megoldja, és a hiányos edzettség, felkészületlenség ellenére remekül sikerül a verseny.

A rajt után tényleg a szokásos forgatókönyv zajlott. Folyamatos előzgetéssel törtem előre a szűk a ösvényeken, hol futva, hol gyalogolva, az éppen aktuális meredekségtől függően. Reggel még hűvös volt a levegő az árnyékos völgyben, de jól tettem, hogy a rajt előtt levettem a széldzsekit, és a vékony csősálat. Fokozatosan haladtam előre az egyre szellősebb mezőnyben, de végig figyeltem arra, hogy ne erőltessek semmit. Egy erős, de nyugodt és megfontolt saját tempót nyomattam. Több mint 2000m pozitív szintemelkedés várt ránk, ezt nem árt megtisztelni.

Egy egy kanyarban gyönyörű kilátás nyílt meg, ahogy a gyökeres, köves ösvény kapaszkodott fölfelé a völgy oldalában. Szép lassan elhagytuk a fenyőerdőt, és megérkeztünk a Vall de Nuria lélegzetelállítóan szép központjába. Forgattam a fejem jobbra-balra ámulatomban, nem számítottam rá hogy ez ennyire szép lesz. Azt sajnáltam, hogy nem állhatok meg fényképezni egy kicsit. Az első frissítőponton megdícsértek, hogy nagyon jól nyomom, én pedig egy minimális frissítés után folytattam az emelkedést. A völgy aljában egy méretes hófolt lökte magából a jéghideg levegőt, a másik oldalon pedig lovak legelésztek a zöld fűben. Már nem haladtam olyan tempóval előre a mezőnyben, sőt voltak páran, akik visszaelőztek, de sztoikus nyugalommal hagytam magam, nem mentem bele semmilyen izmozásba, végig a saját tempóban haladtam.

Itt már kezdtem szenvedni

Itt már kezdtem szenvedni

Az első 2600-as hágó után egy rövid, lankásabb szakasz következett a Francia-Spanyol határon, immár a kietlen, csupasz sziklavilágban. A tűző nap és a száraz levegő hatására éreztem, hogy drámai mennyiségű folyadékot veszítek. Ráadásul a futás az egy kegyetlen sportág: nem lehet eszetlenül inni sem, mert azzal csak annyit érsz el, hogy ott fog lötyögni a sok folyadék a hasadban…

A rövid lejtmenet után következett a nap legmeredekebb mászása és egy 2700-as csúcs, aminek a végén pacsival vártak a szervezők. 🙂 Egy pohár valaminek jobban örültem volna, de az a csúcs másik oldalán volt. 19 kilométernél jártunk ekkor, és megkezdődött a brutális, 8 km hosszú lejtő, amin 2700-ról kb 1400-ra ereszkedtünk vissza. Dél körül járt az idő, már a völgyekben is felforrósodott a levegő, én pedig a puskaporom jórészét ellőttem, innentől kezdve arról szólt a verseny, hogy valahogy próbáljunk meg eljutni a célig…

A korábban fölfelé leelőzött női összetett 3-dik helyezett csajjal együtt kerestük a kiszámíthatatlanul kacskaringózó ösvény jelzéseit. Elcsigázott mozdulataimat látva bíztatott, hogy “Vamos Amigo, mindjárt itt a vége, ez innen már semmi”. Az utolsó frissítőpont után egy hosszú, nyílegyenes, halálosan unalmas aszfaltos szakasszal adták meg a szervezők a kegyelemdöfést. Illetve mégsem. Ezután át kellett kelni egy patakon, ami elsőre egész mókásnak tűnt. A friss, hűsítő víz szétáramlott a cipőmben, és kellemesen lehűtötte a felforrósodott lábamat. Pár lépés után azonban már egyáltalán nem volt kellemes az érzés, a jéghideg vízben fájt a lábfejem, és el kellett telnie pár méternek, miután kiértem és újra tudtam mozgatni a lábujjaimat…

Az utolsó lankás emelkedőt normál esetben röhögve futottam volna meg, most azonban eszembe se jutott futni rajta. A faluba vezető végső lejtőn a lábaim már kocsonyaként remegtek, néhány helyezést el is veszítettem, de nem igazán tudott foglalkoztatni… Kicsit több mint 5 óra menetidő után elgyötörten, de elégedetten futottam keresztül Setcases központján, hogy a célkapu után végre lerogyhassak a focipálya fűjére. Nem kellett aggódni, bőven volt időm még a délutáni busz indulásáig enni, zuhanyozni, és aludni egy rövidet.

Garraf Extrem/Vilafranca MTB Ultramaraton

A helyi bringás újság – a Solobici – hátsó részében van egy oldal, ami az adott havi versenyekből tartalmaz egy kivonatot egyfajta műsorfüzetként. Két Barcelonához közeli eseményen akadt meg a szemem. Az egyik a Garraf Extrem volt, a másik a Vilafranca MTB Ultramaraton. Elsősorban nem is maga a versenyzés motivált, sokkal inkább az új tájak megismerése és a szocializálódási lehetőség.

Garraf Extrem

Hetven km, 1700 m szintemelkedés. Ez annak, aki kicsit is jártas a mountain bike világában semmiképp nem számít extrémnek, tehát jogosan merül fel a gyanú, hogy valami trükk van a dologban. És valóban. 🙂

Garraf Extrem

Maga a rendezvény elég családias léptékű, legalábbis a nagy hazai maratonokhoz, és pár külföldi megamaratonhoz (Garda, Salz) képest mindenképpen: kicsit kevesebb mint 300 induló volt. A központnak a Barcelonától nagyjából 1 órányi vonatozásra lévő Cubelles városa adott otthont. Ez egy tipikus “épített tengerparti turistaparadicsom”, ahol van egy szépen megcsinált tengerparti sétány, mögötte meg ott sorakoznak a nyaralóként funkcionáló tengerparti sorházak, amiket csak azért lehet megkülönböztetni egymástól, mert van rajtuk házszám, vagy valami név… Dögunalom az egész…

Bringával azért nem volt rossz a rajt után bemelegítésképp végigsuhanni a sétányon, majd hamarosan elkezdődött a vadulás. Ha nem kellett volna a kormányba kapaszkodni bizonyára a szememet dörzsöltem volna ámulatomban a pályát látván. A mountain bike maratonok világában meglehetősen atipikus nyomvonalon haladtunk: egynyomos, szűk, sziklás, igen-igen technikás, az ember tudását jócskán próbára tevő ösvényen másztunk fölfelé. Nagyjából mintha a Kevélyre kellene föltechnikázni. Csak mosolyogtam magamban, hogy az oké, hogy én direkt keresem a hasonló ösvényeket, de akkor ezek szerint más is szokott ilyen helyeken bringázni? 🙂 A probléma csak a tempóval volt, ebben ugyanis állandó nézeteltérésben voltam a körülöttem lévőkkel. Ők velem ellentétben a vízszintesebb, kevésbé nehéz részeken mentek gyorsabban, míg a meredekebb, trükkös részeken lassabban. Én viszont próbáltam pihenni kicsit ahol lehet, a technikás részeken meg jobban beletapostam, hogy legyen lendület ami segít a terepakadályok leküzdésében.

Az első lejtő is vicces volt, ekkor még megvolt az erő és az önbizalom, hiába láttam, hogy sorra szál le mindenki a bringáról, gondoltam én simán lemegyek. Hát, végül az egyik – akkor már a pálya szélén álló – katalán kolléga kapott el, mielőtt bezúztam volna a bozótosba… 😀 Extrém DH pálya volt.

A szervezőknek egyébként egész sok műfaj elemeit sikerült összevegyíteniük a versenyben. Fölfelé trial, lefelé DH, az átkötő szakaszokon outi, talán a klasszikus MTB maratonok jellegzetességeiből volt a legkevesebb. A kedvencem az a lejtő volt, ami még egy hegyi futóversenyen is kimondottan technikás szakasznak számított volna. Gyalog. Nem az volt a kérdés, hogy hogy megyek le bringával, hanem azon is komolyan el kellett gondolkozni, hogy egyáltalán hogy fogom ott letolni… Konkrétan egy szűk sziklarepedésben vezetett az “út”, ahol a bringa alig-alig fért el mellettem. Danny MacAskill talán lejött volna ott. De ezt egyébként többször eljátszottuk, hogy feltriáloztunk valahova, majd a túloldalon nemes egyszerűséggel letoltuk a bringát, mert a lejtő teljesen vállalhatatlan volt. Ami vállalható volt, az is felért egy kínzással. Volt ahol hatalmas kövek között kellett bukdácsolni, máshol iszonyú meredek helyen, guruló teniszlabda méretű kövek között, nulla kontrollal kellett valahogy túlélni… Mondtam is az egyik frissítőponton, hogy ha ilyenek a lejtők, akkor inkább mászok.

Minden nehézség ellenére jól haladtam, tartottam a viszonylag előkelő pozícióm a mezőnyben, ami az idei edzésmunkát és azt a tényt figyelembe véve, hogy másfél óránál nem nagyon szoktam idén többet tekerni, egészen jó. A végén sajnos elrontottam a frissítést, mert itt nem úgy vannak a frissítőállomások, mint otthon, hogy kb minden 5 km után van egy pont, hanem 70-re jutott összesen 3. Szóval a végére sikerült eléhezni, így az utolsó 10 km már nagyon szenvedős volt, a lejtőkön alig tudtam tartani magam a bringán, és fejben is szétestem, de végül 4:17 alatt egy egész vállalható helyezést szállítva sikerült beérni. Összességében nem volt egy rossz verseny, bár az utolsó 1-2 km-en a kiszáradt folyómederben a lófej nagyságú kövek között való bukdácsolást a birkaszarban azért ki tudtam volna hagyni…

Vilafranca MTB Ultramaraton

A Garraf Extrem ugyanakkor valójában csak játékos felvezető volt az egy héttel későbbi Vilafranca MTB Ultramaratonra, ami a nehézégi szintjét nézve a maga 120 km-ével és 3500 m-es szintemelkedésével már a Salzkammergut Trophy B távjának magasságában jár – csak hogy az örök klasszikus referenciapontot említsem.

Ezúttal kicsit komolyabban vettem a feladatot, és már péntek este kivonatoztam Vilafranca del Penedés-be, hogy másnap ne kelljen extrém korán kelni. Merthogy errefelé a montiversenyek reggel 8-kor rajtolnak. Amúgy tök jó, mert a bringaszállításért nem kell külön fizetni.

Szombat reggel 8-kor körülbelül 100 ember gyűlt össze a rajtban, és vágott neki a túlélőtúrának. Merthogy előre leírták, hogy a pálya NEM lesz kijelölve, így GPS használata nélkül LEHETETLEN teljesíteni a távot. Így csak erre az alkalomra én is kénytelen voltam kölcsönözni egy GPS-t. Az elején mondjuk nem is voltak tájékozódási gondok. Amíg a pusztából a porzó földutakon elverekedtük magunkat a Montmell nevű hegységig szépen kialakultak a csoportok.

Nagyon profi gárdába kerültem én is, nagyon okos tempót nyomtunk. Haladós volt, de nem meghalós, mindenkin látszódott, hogy tudja, ez egy komoly feladat, és ennek megfelelően is osztotta be az erejét. Az Isten háta mögötti, eldugott táj vad szépsége pedig egészen lenyűgözött. Kezdetben egy szűk völgyben haladtunk egy keskeny turistaúton, többször keresztezve az időszakos folyó medrét. Ilyenkor hatalmas köveken kellett átmenni. Később egy hegy oldalában kanyargó ösvényről nyílt egészen remek panoráma a párhuzamoson futó hegygerincre, mintha a levegőben tekernénk. A verseny hangulata sokkal jobban hasonlított egy magashegyi gyalogtúráéhoz, mint egy Mountain bike maratonéhoz. Teljesen beszippantott ez az érzés. Arra gondoltam, hogy Úr Isten, itt vagyok ezen a remek tájon, ezekkel a profi srácokkal, GPS-el követjük az utat az ismeretlenben, micsoda egy kaland!

Aztán ahogy a 35-dik kilométernél kiértünk az extravagáns szakaszról és megkezdtük az első komolyabb lejtőt hirtelen olyan furán vicces lett a bringa irányítása. Először nem is értettem, hogy mi van, aztán amikor már egyáltalán nem tudtam kanyarodni, hirtelen minden megvilágosodott: első kerék defekt! Volt nálam pótbelső, tíz perc szerelés után már újra bringán ültem. Persze baromi csalódott voltam, hogy kiestem a jó kis csapatomból és egy csomóan megelőztek. Jófejek voltak egyébként, mert nagyon sokan lassítottak le megkérdezni, hogy minden oké-e, és hogy tudnak-e valamit segíteni.

Arra gondoltam, hogy 10 perc még nem a világ, és mivel kicsit erősebbnek éreztem magam a csapat átlagánál, abban reménykedtem, hogy talán még utol is érhetem őket. Nem kezdtem el eszetlenül kapkodni, de egy árnyalatnyival nagyobb tempóra kapcsoltam. Szép sorban előzgettem vissza az embereket, amikor egy köves lejtőn száguldva éreztem, hogy kicsit odavertem a gép hátulját a szikláknak. Egy kanyar múlva már újra az út szélén szereltem. Felütöttem a hátsó kereket. Itt már lélekben kezdtem megtörni, de mindig van nálam defektjavító készlet, így szépen megfoltoztam a klasszikus kígyóharapást.

A 120 km-en elosztott 4 frissítőpontból a másodikra már fizikailag is kissé zilált állapotban érkeztem. Míg a srácok a láncomat locsolták meg úgy másfél liter olajjal, addig én a frissítőként szolgáló sajtos szendvicset zabáltam kólával. Itt két dolgot jegyeznék meg. Az egyik a por, ami még Barcelona környékén is a bringás legnagyobb ellensége, nemhogy a szárazabb vidékeken. A száraz olajjal úgy 10-15 km-t lehet a bringázni, a sűrűvel akár 30-at is… A másik dolog a frissítpontok kínálata, ami narancsból, sajtos szendvicsből, kólából és vízből állt. Banánt csak az első ponton láttam egy keveset.

Egészen elképesztő látvány volt, ahogy a fennsík szerű pusztában elénk tárult a Sistema Prelitoral Central összefüggő, masszív hegylánca. Egyből tudtam, hogy az aznapi leghosszabb mászás keretében oda fogunk fölmenni. Eleinte szántóföldek és szőlőkertek váltogatták egymást, majd szép lassan elkezdtünk meredeken fölfelé kígyózni egy köves, napnak kitett szekérúton. Mindezt déli tizenkettő környékén, úgy hogy árnyéknak még a nyoma sem volt. Az egyetlen érdekességet a semmiből kiszögellő hegyormok, és a rajtuk lévő várromok alkották. Közben fizikailag is kezdtem elcsoffadni, ennek ellenére szép lassan haladtam előre a mezőnyben, de már nem a korábbi lendülettel.

Az igazi gyötrelem a 3-dik frissítőpont után kezdődött, amikor egy kisebb eltévedés után vissza kellett másznom a helyes útra, de fáradtságomban megcsúszott a bringa hátulja alattam és a korrigálás okozta hirtelen mozdulattól úgy begörcsölt a bal combom, hogy majdnem elsírtam magam. Miután meggyőződtem róla, hogy végülis egyik izmom se szakadt szét a bal lábamban, folytatódhatott a szenvedés.

Tök egyedül voltam a hülye GPS-emmel, aminek alig lehetett látni a kijelzőjét, és nem csak azért, mert folyton ellepte a por… Általában mire észrevettem, hogy merre kellett volna menni, már rég rossz helyen voltam. Közben teleportáltam is, mert hirtelen azon kaptam magam, hogy a veszprémi lőtéren bolyongok, csak épp Veszprémet nem találtam sehol, különben tuti felugrottam volna egy ebédre a Nagyihoz. Ehelyett a teljesen semmitmondó, fennsíkszerű pusztában kóvályogtam össze-vissza. Körülbelül ezerszer tévedtem el, de lehet, hogy egy kicsit többször is. Kiváló pszichiáter barátomnak, Lakatos Zolinak van az ilyen jellegű tájakra a nagyon találó seggtelep kifejezése, aminél szemléletesebben aligha lehetne leírni a vidék jellemzőit…

Hányattatásaim itt azonban még szinte el se kezdődtek. A következő jelentősebb emelkedőn a változatosság kedvéért újra defektet kaptam, ismét a hátsó kerékbe. Teljesen megtörve álltam neki az újabb foltozásnak. Egyetlen dolog motivált csak: hogy elpusztíthatatlan vagyok. Legyen előttem bármilyen akadály, bármilyen röhejes balszerencse, akkor is, csak azért is végigcsinálom mostmár ezt a tetves versenyt!

Eltévedéseimnek és az újabb defektnek köszönhetően ismét jelentőset ugrottam hátrafelé a mezőnyben, már alig-alig lehettek mögöttem. Utolértem két fickót, akik bár nem voltak túl acélosak, de mivel én folyton rossz felé mentem, így sose tudtam eltávolodni tőlük, szóval egy idő után inkább úgy döntöttem, hogy visszalassulok hozzájuk, és velük megyek. Azon röhögtem magamban, hogy van még két foltom, azaz még két szúrásos defektet kaphatok, vagy egyszer felüthetem.

A 90-dik kilométer környékén egy köves lejtőn érkeztünk meg egy tanyához, amikor éreztem, hogy a hátsó megint koppant. A minden montis fülének oly fájdalmas sziszegő hangot hallva leszálltam a bringáról, és hisztérikus röhögésben törtem ki. Összetettem a két kezem, az ég felé nézve hangosan nevettem és tapsoltam, mint aki teljesen megtébolyult. A vizet kannában hordó parasztbácsi rezzenéstelen arccal köszönt oda, hogy Bon dia

A fehérre meszelt ház falának támasztottam a bringát, és az árnyékban nekiálltam a szerelésnek. Aznap immár negyedszer. Felragasztottam az utolsó két foltomat, miközben azon a kétségkívül nagyszerű teljesítményen járt az eszem, hogy egy nap alatt elhasználtam egy teljes foltkészletet. Új világrekord született… Már bent volt a frissen ragasztott belső a kerékben, és próbáltam belepumpálni a megfelelő nyomást a gumiba, amikor egyszercsak azt mondta, hogy sssssssssssssssssssszzzzzz, és teljesen leeresztett. Kétségbeesett arccal, megrökönyödve néztem a hátsó kereket, hogy vajon mi történhetett. A kereket újra szétszedve kiderült, hogy szétrepedt a belső a gyári hajtás mentén, nem bírta a nyomást. Köszönöm Specialized!

Ott álltam tehát egy teljesen használhatatlanná vált, szétrepedt belsővel, rajta a két utolsó foltommal, plusz egy másik lyukas belsővel. De MacGyver nem adja fel, nem olyan fából faragták. Leszedtem az egyik foltot a szétrepedt belsőről, és azzal ragasztottam meg a másikat. Illetve próbáltam. A használt folt ugyanis kényes téma, nem igazán működik jól. Hiába smirgliztem, mire pumpálás közben elérte a megfelelő nyomást mindig megadta magát. Két-háromszor szedtem így szét a kereket, mind sikertelenül. Már a ragasztónak is kezdtem a végére járni, és úgy tűnt, mintha már órák óta szerelnék ott a ház fala mellett a porban. Úgy döntöttem, hogy ez lesz az utolsó kísérlet, vagy sikerül vagy nem. Nem sikerült, a kerék újra leeresztett. Még egy öltetem volt, hogy a szétrepedt belsőből vágok ki egy kis darab gumit és azt használom foltnak, de rendes vágóeszköz híján nem volt kedvem nekikezdeni a megvalósításnak.

Nagyon régóta nem jött már egy versenyző sem, meg voltam róla győződve, hogy mindenki lehagyott már. Az aszfaltutat elhagyva gyalog vetettem be magam a sűrűbe, követve a GPS iránymutatását. Azt mondták, hogy közel van az utolsó frissítőpont, legfeljebb onnan levitetem magam. Délután 4 körül járt az idő, azon gondolkoztam, hogy vajon hány km-t tudok így megtenni óránként gyalog, és lesz-e még valaki egyáltalán az utolsó frissítőponton. Nagyjából 3 km-t gyalogoltam, amikor 8 óra üzemidő után a GPS akkumlátora megadta magát. Ott álltam a teljesen ismeretlen, vadidegen erdő közepén GPS és használható bringa nélkül… A porban lévő keréknyomok alapján próbáltam eldönteni, hogy merre mehetett a mezőny, és hirtelen nem az lett a fő kérdés, hogy hogyan fogom befejezni a versenyt, hanem hogy egyáltalán hogy jutok haza???

Miközben teljesen reményvesztetten kóboroltam az erdőben, egyszercsak emberi hangokat hallottam. Lehet, hogy mégsem válok a vérmókusok martalékává? Három bringás közeledett: a két utolsó versenyző, és a pályát záró “söprű”. 26″-os kerékhez ugyan nem volt belsőjük, hiszen olyannal már senki nem jár, de azért egy öntapadós foltot adtak. Hánynom kellett már a bringa szereléstől, meg GPS nélkül úgyse tudtam volna bejezni a versenyt, így nem álltam meg szerelni, továbbra is úgy gondoltam, hogy inkább eltalicskázok az utolsó frissítőpontig, aztán majd lesz valami.

Nagyon szánalmas képet festhettem, mert a srácoknak megesett rajtam a szívük, mondták, hogy na jó, akkor megcsinálják a bringát. Kerék ki, belső ki, öntapadós folt fel, kézipumpa helyett patron, tiszta űrtechnika, úgy éreztem magam mint Nino Schurter. Azt az apróságot leszámítva, hogy tökutolsó voltam… Kérdezték is, hogy sose szereltem még defektet? …hát, mondom csak ma 100-szor…

Újra fényt láttam az alagút végén, már ami a teljesítési reményeket illeti, és kivételesen nem a vonat jött szembe. Az egyetlen probléma csupán az volt, hogy működő GPS nélkül alkalmazkodnom kellett a srácok enyhén szólva nem túl acélos tempójához, így végképp túlélőtúra jelleget öltött a verseny, nem mintha már bármi is számított volna. Csak fejben nagyon nehezen bírtam már ezt a tötymörgést. Totál kikészültem, az utolsó 25-30 km lassabban telt, mint az első 90. Elegem volt már az egészből, mentem volna haza amilyen gyorsan csak lehet, ehelyett nagypapi tempóban kellett végigtúrázni a verseny hátralévő részét, úgy hogy az utolsó frissítőponton is vagy 20 percet hesszeltünk, meg a változatosság kedvéért defektet szereltünk. Ezúttal nem az én bringámon.

A célban a szervezők a célkaput leszámítva már szinte mindent összepakoltak. Tíz óra negyvnekét perc tekerés után vastapssal köszöntöttek a beérkezéskor. Nem volt őszinte a mosolyom.