Egy év

Napra pontosan egy éve ezen a napon, december 8-án szállt le a gépem a barcelonai El Prat nemzetközi repülőtéren. Meglepően hideg, szeles időjárás fogadott – legalábbis én valamivel kellemesebb hőmérsékletre számítottam. Egy üres városba érkeztem, és nem csak azért mert december nyolcadika munkaszüneti nap. Nem ismertem itt senkit, semmit nem jelentettek számomra az utcák, a terek, az én feladatom volt, hogy megtöltsem a várost élettel, hogy jelentést adjak neki.

Sokan mondják, hogy egyedül könnyebb “kivándorolni”. Technikailag minden bizonnyal, lelkileg viszont aligha. Jól emlékszem két jellemző pillanatra az utolsó otthon töltött időszakból: a falakat megremegtető diadalittas üvöltésre a jól sikerült Skype-os interjú után, amikor több hónapnyi sikertelen próbálkozás feszültsége szakadt ki belőlem: Ez az, megcsináltam!!! A másik az utolsó otthon töltött este az üres lakásban három hatalmas batyu társaságában, miközben riadtan ez járt a fejemben: Úr Isten, mit csináltam???

És itt most lehet legyinteni, meg mosolyogni, de a helyzet az, hogy és élet nem csupa pálmafa, strand, meg napsütés. Persze nehéz ezt elhinni, ha esetleg irigykedve nézzük egy-egy külföldön élő ismerősünk aktuálisan posztolt nyálcsorgató képeit, de ez már csak egy ilyen világ. Nyilván senki se azt szeretné megosztani, hogy most épp milyen rossz neki, és tulajdonképpen ez így is van rendjén. És ezzel még csak véletlenül se azt akarom mondani, hogy rossz nekem, sőt! Azonban azt is látni kell, hogy a kép árnyaltabb, nem csak fehér, és nem is csak fekete. Azzal, hogy ide költöztem sokat nyertem, de sokat is veszítettem.

Essünk is túl rögtön a nehezén, jöjjenek a negatívumok. Első helyen a család és a barátok. Ezt talán aligha kell magyarázni. Kimaradsz az otthoni életből, hiába az órákon át tartó Skype beszélgetések, már nem követed napi szinten az eseményeket, és ez óhatatlanul eltávolodást von maga után.

Második helyen jön a nyelv, aminek ilyen-olyan formában szinte minden más pontban szerepe van. A katalánról már írtam egyszer, sajnos a katalán nem tudása brutális módon szűkíti le a szocializálódási képességeimet, lehetőségeimet, tekintve, hogy az én érdeklődési körömben (sport) a katalán a jellemző nyelv. És hiába iszonyúan jó fej, vidám, barátságos népség a katalán, ha semmit (vagy csak nagyon keveset) értek abból, amit hablatyolnak, az egy idő után iszonyú frusztráló. Szóval minden Barcelonába költözni igyekvőnek: vigyázat, Barcelona bonyolult terep! Azt a szomorú tényt tehát, hogy a munkahelyen kívül ezidáig semmilyen baráti kört nem sikerült kialakítani, illetve, hogy az egyébként fantasztikus sportközösségek egyikében se sikerült megmaradni, nagyban a katalán számlájára írom.

Ezen kívül ha már nyelv: sokszor iszonyúan hiányzik a magyar. Napi szinten nincs senki, akivel beszélni tudnék (az egyetlen magyar kollégával alig látjuk egymást, nem is egy emeleten dolgozunk), így szép lassan kopik a magyarom. És ez alatt nem azt kell érteni, hogy kezd vicces akcentusom lenni, hanem hogy veszítek a kifejezőkészségemből, néha gondjaim vannak a fogalmazással. Az idegen nyelven élés egyébként még akkor is rengeteg kihívást jelent, ha éppenséggel beszéled azt a nyelvet. Sokszor úgy érzem, hogy a spanyol András csak egy olyan 60-70%-ra lebutított András, úgy érzem, hogy a nyelvi hiányosságok miatt sokat veszít a személyiségem is, illetve, az amit ki tudok belőle fejezni. Szeretem sokszor patikamérlegen kimérve, borzalmasan pontosan megfogalmazni, amit gondolok, esetleg játszani a szavakkal, azok különböző jelentéseivel. Ehhez képest spanyolul ha egyféleképpen el tudom mondani, amit akarok, akkor már királynak érzem magam. Arról nem is beszélve, hogy milyen iszonyú nehéz érzelmek hatása alatt beszélni idegen nyelven. Érvelni, vitatkozni, közbevágni…

Végül, de nem utolsósorban az általános honvágy. Szinte minden hiányzik, ami magyar, főleg a magyar táj. Hiányzik a Mátra, a Bükk, a Bakony, a Pilis, a Börzsöny, még az a nyavalyás Hármashatárhegy is, a kedvenc kis eldugott sarkaimmal. Mert az az én hegyem volt.

Akkor most nézzük az élet habos oldalát. Ha visszatekintek erre az egy évre, akkor egy fantasztikus, kalandokkal tarkítottal, iszonyú gyorsan elrepült évet látok. Katalónia egy fantasztikus vidék, remek emberekkel, ha katalánnak születtem volna valószínűleg soha nem akarnék elköltözni innen. A táj világszínvonalú, van minden: erdők, hatalmas hegyek, tenger, síkságok, lenyűgöző formák. A hőmérséklet kellemes. Nyilván itt is van tél, és már kezdek hozzápuhulni, de az itteni tél magyarországi szemmel nézve egy vicc. Kültéri sportolásra egész évben alkalmas. Talán ennek is köszönhető, hogy sport terén is rengeteget fejlődtem. A Pireneusok közelsége, és az új hobbi, a magashegyi futás minden eddiginél sokoldalúbban tett edzetté. Fizikailag talán életem legjobb formájában vagyok.

A másik dolog az életstílus. Ismét lehet legyinteni egyet, és azt mondani, hogy a mediterrán népek lusták, de valójában szerintem nagyon sokat lehet és kellene is tanulni tőlük. És bár nem szeretek általánosítani – hiszen minden ember más – azért mégis vannak jól látható viselkedésformák, amik általában jellemzőek egy-egy társadalomra. Nekem borzasztóan tetszik a spanyolok nyíltsága, egyenessége. Általánosságban itt az emberekből pozitív életfelfogás sugárzik. Lehet-e nem szeretni azt a helyet, ahol a 70 éves néninek is úgy köszönnek a pékségben, hogy adeu guapa (kb viszlát szépségem)? Vagy gondolkozzunk csak el azon az életfelfogáson, hogy azért dolgozom hogy élhessek, nem pedig azért élek hogy dolgozhassak. Élni pedig nagyon is tudnak a spanyolok. Kényelmesen, stílusosan, megadva a módját és idejét a dolgoknak. A mai világban, ahol az emberek végigrohanják a napjaikat, az életüket, egy jó társaságban elfogyasztott jó kávé a koradélutáni napsütésben a sarki kávézó teraszán igenis többet ér, mint még 15 perc bambulás a monitor előtt az irodában. Függetlenül attól, hogy a főnök is így gondolja-e. 🙂

És ha már munka. Mindent összevetve életem talán legjobb munkahelye az itteni. A cég remekül ötvözi a kis cégek emberközeliségét a nagy cégek profizmusával, stabilitásával és szervezettségével. A munka se túl kevés, se túl sok, pont jó, és a jellegéből adódó (consulting) behatároltság mellett is bőven tartogat kihívásokat. Ezen kívül elfogadtak, megbecsülnek, a társaság pedig első osztályú. Folyamatosan mennek a viccek, a zrikálások, általában igen jó a hangulat, és munkaidőn kívül is gyakran tölti együtt az időt a csapat.

Nyelv. Rengeteget fejlődtem spanyolból, egész más eredeti kontextusban hallani a kifejezéseket/szavakat, mint könyvből olvasva. Plusz az anyanyelvűek nem kegyelmeznek: nincs lassítás, egyszerűsítés: itt a kőkemény valóságot kapod, úszol vagy elsüllyedsz. Teljes értékű munkát tudok végezni spanyolul, erre azért büszke vagyok. Meg kellett harcolni érte. Sokszor borzalmasan nehéz ötleteket, megoldásokat magyarázni, ez még magyarul is gondot okozott. Szerencsére itt ennek van kultúrája, gyakorlottan és jól beszélnek absztrakt dolgokról, technikai megoldásokról az emberek. A spanyol mellett pedig amolyan mostohagyermekként az angolt is kell használnom – lévén nem minden kolléga tud spanyolul – így a (nem létező) képességeim egész jól ki vannak használva a munkahelyen, és több fronton tudok párhuzamosan fejlődni. Még akkor is ha az angolról, én már lemondtam… 😀

Kaja. Habár a legelején a leves hiánya sokkolóan hatott, azóta egészen jól adaptálódtam, és a helyzet az, hogy ha ezen az apróságon túllendülünk, akkor kiderül, hogy Spanyolországban nagyon jókat lehet kajálni. A különféle tapasok és a paella csak a jéghegy csúcsa, minden régiónak megvannak a jellemző ételei, és ha van olyan amit egy év után nagyon bánok, az az, hogy a profizmus színlelése miatt nem fényképeztem le minden jobb kaját, amivel találkoztam. Igazán nyálcsorgató gasztro-posztot lehetne mostanra összedobni ebből az anyagból.

Most, hogy ilyen szépen kielemeztünk minden jót és rosszat, marad a kérdés: hogyan tovább? Pfff, na, azt nem tudom. A minimum küldetés teljesítve, az első naptól fogva mondtam, hogy bármi is történik, itt kapkodni nem szabad, ilyesmit (kiköltözés) egy évnél rövidebb ideig nem érdemes csinálni. Mostmár bármi is történik bekerült a szépen színesedő önéletrajzomba, hogy éltem egy évet Barcelonában. Azért ez nem hangzik rosszul 🙂

Az egy év tehát letelt, én pedig sehol nem látom a lakásban az összecsomagolt bőröndjeimet, tehát még maradok. Hogy meddig? Na, ezen rengeteget szoktam gondolkozni. Felváltva jönnek egymás után olyan napok, amikor azt érzem, hogy elegem van ebből az egészből és még aznap este felülök egy gépre és hagyom ezt a hülyeséget a francba, meg amikor úgy gondolom, hogy akár örökre itt tudnék maradni. Nálam amúgy is fordítva működik minden, nem volt semmilyen kezdeti eufória, az elején volt a legszarabb, és azóta fokozatosan egyre jobban érzem magam itt. Az alapvető cél és motiváció az ország és kultúra lehető legmélyebb megismerése, valamint a nyelv lehető legmagasabb szintű elsajátítása. Ebben a viszonylatban az egy év azonban semmi. Kérdés, hogy milyen ára van annak, hogy minél közelebb kerüljek a célhoz, és a végén teljesen átjárhatóvá tegyem a két országot, kultúrát, közel ugyanolyan otthonosan mozogjak az egyikben, mint a másikban.

A leginkább sarkalatos pont itt, hogy amíg a munkahelyen közel 100%-ban sikerült integrálódni, addig a munkahelyen kívül ez olyan 15-20%-nál nem áll jobban – ha már mindenképpen számokban szeretném kifejezni.

Személy szerint a hosszútávú külföldi tartózkodásra két működőképes modellt látok. Az első amikor az ember párral, családdal érkezik. Ekkor nem olyan fontos a helyi szociális háló kiépítése, nagyjából sziget üzemmódban is el lehet boldogulni, úgyis ott van a család. A második egy külföldiből és egy helyiből álló pár kombinációja, ami igen jó hatásfokkal katalizálja a társadalomba való beilleszkedést, a kultúra megismerését, és a nyelv tanulását.

Mindezzel együtt is azt érzem – és jópár Angliából hazatért katalán kolléga példája is ezt erősíti – hogy igazán teljes csak a hazájában lehet az ember. De minimum évtizedekben mérhető az az idő, aminek el kell telnie, hogy ez az érzés meglegyen.

Reklámok