Tortosa

A múlt hétvégén került megrendezésre a cég keretein belül a szokásos éves “Winter party”, aminek ezúttal az Ebro torkolatvidékén található dél-katalóniai Tortosa városa adott otthont. Ez kiváló alkalmat adott arra, hogy kicsit kiszakadjak a mindennapok nyűgjéből, és rövid időre eltávolodjak a túlzsúfolt betonrengetegtől. Ráadásul az utóbbi másfél hétben beköszöntött Barcelonába a tél, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy éjszakánként 4-5 °C-ra is lehűl a levegő. Ez csak addig tűnik megmosolyogtatónak, amíg az ember nem egy olyan szobában lakik, amiben fizikailag nincs fűtés. (A Mediterrán térségben a régi építésű házakban egyszerűen nem volt divat fűtést beszerelni.) Ha ehhez hozzávesszük a hatalmas, szigetelés nélküli ablakokat, akkor meg is van, hogy miért állt be a levegő hőmérséklete a szobámban stabil 16°C-ra…

A kétnapos “vidéki” program így pont kapóra jött, alig vártam már, hogy legyen egy kis változatosság. Szombat reggel indultunk az iroda elől két busszal a nettó 2- 2 és fél órás útra. A katalán identitástudatot jól jellemzi a következő apró jelenet: Félúton megálltunk egy pihenőnél, ahol vettem egy Marca-t. Ez Spanyolország talán legnagyobb sportnapilapja, viszont madridi. Jövök ki az épületből, mire az egyik srác elkezd röhögni, meg mutogatni, hogy “hú, hú, egy Marca!” Kérdezem, mi a probléma? Ez madridi – jön a válasz. Kislányoknak való. Ja, és miket összeírnak benne – csatlakozik egy másik kolléga. Ezzel nem szállhatsz fel a buszra – mondják röhögve. Remélem a holnapi kertipartira vetted tűzgyújtáshoz – érkezik az újabb replika. A végén pedig jön a jótanács: legközelebb vegyél Sport-ot, vagy El Mundo Deportivo-t, az barcelonai…

A buszút egyébként kimondottan jól telt, az autópálya a Costa Dorada tengerpartján vezet, a látványt a sziklás partokon megtörő hullámok, és a néptelen üdülővárosok szolgáltatták a szikrázó napsütésben. Dél körül érkeztünk, a szállás a Tortosa történelmi belvárosában lévő Parador-ban volt. A Parador szó szerint megállót jelent, amúgy pedig egy szállodalánc, aminek tagjai Spanyolország egész területén megtalálhatók. Jelen esetben konkrétan egy kastélyt alakítottak át hotellé… A délutánt egy pica-pica stílusú ebéddel nyitottuk, ez lényegében svédasztalt jelent. Az ebéd utáni sziesztát követően pedig buszos-hajós kirándulásra indultunk az Ebro torkolatvidékére.

A táj errefelé meglehetősen érdekes: a folyó deltájában értelemszerűen hatalmas, 320 km2-es síkság található, míg pár kilométerrel beljebb a szárazföld felé, a 1400 m-es hegyek húzódnak a folyó partján. Az Ebro egyébként az Észak-Spanyolországi Kantabriában ered, és hét autonóm tartományt átszelve (Kantabria, Kasztília és León, La Rioja, Baszkföld, Navarra, Aragónia, Katalónia) érkezik a Földközi-tengerbe. Hossza 950 km, Spanyolország második leghosszabb folyója a Tajo (1038 m) után, vízhozamát és a vízgyűjtő rendszerének kiterjedését tekintve pedig az első. Maga a delta 22 km-re hatol be a tengerbe, ezzel a Földközi-tenger harmadik legnagyobb deltája. A tengerszint emelkedésének, valamint az erőművek által felfogott hordaléknak köszönhetően a delta jelenleg folyamatos visszahúzódásban van. A síkság 20%-a természetvédelmi terület, 75%-án pedig mezőgazdasági tevékenység, egészen konkrétan rizstermelés folyik. A deltavidéknek négy alapszíne van, amik a rizstermelés különböző fázisaihoz köthetőek. A parcellák az év nagy részében – áprilistól decemberig – víz alatt vannak, ami a látszattal ellentétben nem állóvíz, hanem a folyónak köszönhetően állandóan cserélődik. Ennek a föld sótartalma miatt van jelentősége. A parcellák egy gondosan kialakított csatornarendszer részét képzik, ahol a folyó felől érkezik a tiszta édesvíz, a tenger felé pedig távozik a sós. Decemberben elzárják az édesvizet hozó csatornák zsilipeit, és hagyják, hogy a víz felszáradjon a parcellákról. Február végére nagyjából teljesen megszárad a föld, majd márciusban megkezdik az előkészületeket a vetéshez. Ilyenkor minden földszínű. Áprilisban árasztják el újra a földeket, ekkor jön a kék. Miután kikelt a rizs az uralkodó szín a zöld lesz, ami idővel átvált sárgába, míg végül szeptemberben jöhet az aratás.

A hajótúra sajnos meglehetősen unalmas volt, én legalábbis kicsit másra számítottam. Végigmentünk a delta egyetlen hajózható főágán a tengerig, meg vissza, a táj pedig finoman szólva sem volt látványos. Amilyen összetett ökoszisztémáról beszélünk, ebből szinte semmi nem jön át. Még a delta teljes terültét behálózó elképesztő csatornarendszert se lehetett érzékelni,  csak a buszozás során kaptunk belőle egy kis ízelítőt.

Az esti-hajnali erezd el a hajam után másnap vezetett túra lett volna a hivatalos program Tortosa óvárosában. Nekünk azonban szerencsénk volt, és nem kellett újra végighallgatni a kissé irritáló idegenvezető néni túlbuzgó tudálékoskodását. A csapatunkban az egyik srác véletlenül pont tortosai, így meghívott minket a szülei házához egy kertipartira, egészen pontosan egy tradicionális katalán calçotada-ra. A calçotada egy tipikus katalán gasztronómiai fieszta, aminek a szezonja a téli hónapokban van. A srác úgy harangozta be, hogy “Amíg nem voltál calçotada-n, nem voltál Katalóniában.” Az esemény lényege az úgynevezett calçot-ok – azaz speciális, direkt erre a célra termesztett hagymafélék – nyílt lángon megsütésében, majd elfogyasztásában rejlik. A nyílt lángot úgy kell érteni, hogy a hagymákat konkrétan az erősen égő tűz fölé lógattuk, amíg szép feketék nem lettek. Én ezen a ponton már le is mondtam az egészről, arra gondolván, hogy milyen kár ezért a sok szép hagymáért, hogy így szénné égettük őket, aztán majd mehetnek a kukába… A szakértők szerint azonban minden a lehető legnagyobb rendben zajlott, így a szénné égett hagymákat a szokásoknak megfelelően becsomagoltuk újságpapírba, majd a csomagokat ráraktuk egy-egy cserépre, hogy melegen tartsa őket.

Eközben már egészen jól kibontakozott a kertiparti: sült a hús, előkerültek a székek, asztalok, italok, előételnek pedig tortilla. Mindehhez szikrázó napsütés, kellemesen meleg idő és tipikus mediterrán táj nyújtott kifogástalan környezetet, ahol a kertben a fákon érett a citrom és a mandarin…

Maga a calçot-ok elfogyasztása elsőre egy meglehetősen fura dolog. Először is le kell húzni a külső, szenes réteget, majd a belső, lágyra sült részt bele kell mártogatni egy speciálisan erre a célra használt szószba, majd fölemeled az egészet, és hamm. Ja igen, mindezt kézzel, szóval calçotada-ra nem érdemes ünneplőben jönni, a végére garantáltan úgy fogsz kinézni, mint egy disznó, még a füled is szenes meg szószos lesz… 😀

Összességében egy remek hétvége volt, amiből számomra külön kiemelkedett a calçotada, amit ilyen formában turistaként biztosan nem kaphatsz meg. Talán az ittlétem során ez volt az első olyan élmény, amire azt mondhatom, hogy igen, ez volt az ideköltözésem egyik célja. Végig remekül töltöttük az időt, elsőrangú vendéglátásban volt részünk, szóval nagyon örülök, hogy én is a részese lehettem ennek.

 

IMG_2672

IMG_2674

IMG_2675

IMG_2685

IMG_2708

IMG_2714

IMG_2719

IMG_2724

IMG_2726

IMG_2733

IMG_2743

IMG_2746

IMG_2748

IMG_2750

IMG_2751

IMG_2753

IMG_2755

IMG_2760

Reklámok

Cursa de Sant Antoni

Még otthonról, a kijövetelem előtt elkezdtem feltérképezni az itteni sportéletet, ami szerencsére meglehetősen gazdag és sokszínű, így megnyugodtam, hogy nem fogok unatkozni. 🙂 Elsők között bukkantam rá az utcai futóversenyek tételes felsorolására, és rögtön meg is akadt a szemem a 10K-s versenyeken. Rögtön december 31-én már indulhattam is volna, én azonban a munka hőseként a csili-vili acélüveg épületben üldögéltem az Avenida Diagonal-on, miközben a város sportembereinek szerencsésebb hányada pont az irodánk előtt húzódó nyomvonalú versenyen futott… Egyáltalán nem volt frusztráló, egy kicsit se…

A következő lehetőség január 18-án volt, és itt már úgy voltam vele, hogy akármi is lesz, akkor is elindulok a Sant Antoni negyedben lévő Cursa de Sant Antoni 10K-n. A nevezés egy katalán nyelvű honlapon ment, amit nem is lehetett spanyolra váltani, de szerencsére az ilyen egyszerűbb dolgokat egész jól el tudom olvasni katalánul is… 😀 Megjegyzem 17 EUR volt a díj, és ezért egy nagyon jó minőségű, teljesen vállalható dizájnú technikai pólót is adtak…plusz ha valakinek, vagy valaki ismerősének kell egy “Las Noches Mágicas del Camp Nou” című bontatlan könyv, akkor az itt jelezheti, merthogy ilyet is kaptam… 😀

A versenyre nem készültem túl komolyan, tételes, komoly felkészülésről pedig egyáltalán nem beszélhetünk, futottam amikor épp kedvem és időm volt rá. Kicsit sajnos hosszabbakat is, mint amennyit ilyen edzetlenül és nulla futómúlttal kellett volna, szóval a verseny előtti napokra sikerült elérni, hogy kifejezetten pocsékul érezzem a lábaimat…

Rajt 9:30-kor, kelés 7:30-kor, minimál reggeli, majd irány a metró… Brrr, amikor rövidnadrágban, széldzsekiben kiléptem a reggeli hidegbe, amiben a vádlim majdnem egyből be is görcsölt amíg a lakástól lekocogtam a metrómegállóig, már nem tartottam annyira kifejezetten mókás ötletnek a dolgot… Maga a versenyre való hangolódás, felvezetés elég érdekesen zajlott… A rajtszámot és a chip-et még előző nap fölvettem, ezzel nem volt gond. Annyi dolgom volt mindössze, hogy bemelegítsek, és beálljak a rajtba. Ami nekem nagyon fura volt, hogy semmi hangosbemondó, semmi zene, még egy óra se volt kirakva, hogy hány perc van még hátra a rajtig. Mivel nálam a lakáskulcson és a TMB (Transportes Metropolitanos de Barcelona) bérleten kívül semmi nem volt, így azt se tudtam, hogy egyáltalán hány óra van. Amikor láttam, hogy mindenki beállt a blokkokba, levettem a széldzsekit, benyomtam a rajt-gélt, és reménykedtem, hogy rövidesen tényleg indulunk.. 🙂

A rajt után már nyoma sem volt a lábaimban a fáradtságnak, könnyedén indultam. Futásból bár teljesen amatőr vagyok, versenytapasztalatom viszont van, így az első gondoltam az volt, hogy nehogy elfussam az elejét. Próbáltam egy viszonylag kényelmes, de azért haladós tempót keresni, ezzel viszont – ahogy előre sejtettem – nem lehetett a tömeggel együtt futni. Így én is követtem azok példáját, akik felvették a nyúlcipőt, és a mezőny agresszív előzésébe kezdtek – végig a járdán… Az adrenalinlöket tehát megvolt, cikázás az út szélén parkoló autók között, járdára föl, járdáról le… Szerencsére pár kanyar után kezdett tisztulni a helyzet, de így is folyamatosan haladtam előre a sűrűben. Kimondottan élveztem a futást, néha egy-egy rövid időre beálltam kisebb csoportok mögé pihenni, aztán mentem tovább…közben azon kaptam magam, hogy csak úgy futok, és nézelődök közben… Amikor ráfordultunk a Passeig de Grácia dupla fasoros, elegáns épületekkel szegélyezett útjára, ahová szemből besütöttek a kora délelőtti nap kellemesen melegítő sugarai…azért az adta az érzést. 🙂

Nem sokkal ezután meg is érkeztünk az első kör végére, 23 perc valamennyit mutatott az óra, plusz jött egy frissítőpont is, de pontosan tudtam, hogy erre a távra nekem semmire nincs szükségem, így meg se fordult a fejemben, hogy igyak. Ellenben hamarosan elkezdtem szenvedni, már nem esett annyira jól a futás, meg is fordult a fejemben, hogy jó volt ez az 5 kilcsi, kár ezt elrontani még 5-el, akár vége is lehetne a versenynek… 🙂 Ennek ellenére nem éreztem, hogy lassabb lennék, továbbra is folyamatosan haladtam előre a mezőnyben. Kis részfeladatokat tűztem ki magam elé, olyanokat hogy “Azt a csajt még megelőzöm” meg “Az a fickó milyen gyíkul néz már ki, nem érhet be előbb mint én”… 😀

Az első körben még határozottan jobban mentek az emelkedők, mint a körülöttem lévőknek, de a másodikban már horpadt a homlokom rendesen, ahogy szívtam a levegőt és az összes testnyílásomon plusz a bőrömön keresztül is próbáltam oxigénhez jutni. A Passeig de Grácia lejtője se jóleső, hangulatos suhanás volt, hanem csak egy beszűkült látómezővel, szúró oldallal végigtrappolt kényelmetlen útszakasz. Próbáltam arra koncentrálni, hogy ne essen szét a mozgásom, de éreztem a mozdulatokon, hogy ez már nem az laza könnyedség, mint korábban… Végül – amikor már minden kanyarban csak azt vártam, hogy mikor jelenik meg a célkapu – próbáltam fokozni a tempót a finisre, de az igazi “SPM fokozat” már nem jött, nem tudtam sprintelni, örültem, hogy egyáltalán eljutok a célvonalig azzal a tempóval, nem volt már több tartalék a rendszerben. A 45-ről pont lecsúsztam, 46 perc volt az órára írva, amikor beértem.

Ezzel a cirka 3500 indulóból majdnem befértem az első 1000-be, ami egész jó, ahhoz képest, hogy igazából semmi közöm nincs a futáshoz… 😀 Amire viszont tényleg büszke vagyok, hogy a valós időm 44:24-lett (ugye a rajtban mire én átmegyek a rajtkapun addigra az élmezőny már másfél perce elindult…), és futottam egy 22:23-as első 5000 métert, plusz egy 22:01-es második 5000-et, tehát az időeredményen egyáltalán nem látszik a második körös szenvedésem, lényegében ugyanazt a tempót toltam az elejétől a végéig, sőt még egy lehelletnyivel gyorsabb is voltam. Mindezt mindenféle óra, kütyü, stb nélkül, csak úgy érzésre, belső ritmus alapján. Mi ez ha nem tehetség??? 😀 😀

 

AX6Y7637

diploma-page-001

Paraguay, Collserola, chupitos

Lakásügyi hányattatásaimra tettem pontot ideiglenesen amikor kedden kiköltöztem a Sarriá – Sant Gervasi nyugodt, kulturált negyedében lévő Hotel Bonanovából, és egy hónap erejéig átettem a székhelyem egy tipikus piso compartido-ba, a város másik felében található hangulatos Sant Andreu negyedben. (Figyeljünk fel a véletlenek érdekes összjátékára: Sant Andreu, azaz Szent András… 🙂 )

A piso compartido szó szerint megosztott lakást jelent, és arra utal, amikor több emberrel osztozol a lakáson, amiben csak egy szobát bérelsz. Az én esetemben ez konkrétan azt jelenti, hogy 3 paraguay-i nővel lakok együtt, akikből kettő teljesen indián kinézetű, egymás között nem is spanyolul, hanem guaraní-ul beszélnek. Több éve élnek már Barcelonában, reggel korán kelnek, mire 8 körül kimászok az ágyból, addigra üres a lakás, és este 8 előtt nem is igen jönnek vissza. Fél 11-kor pedig már szigorúan alvás van.

Pénteken azonban jön a hétvége, ideje kicsit lazítani: meghívtak még két szintén paraguay-i nőt, és este 9 körül megkezdődött a házibuli. Kicsit idevarázsolták Dél-Amerikát, első lépésben különféle latin zenék aláfestésére megsütöttek két hatalmas tálnyi empanada-t (tészta, mindenféle cuccokkal töltve), majd éjfélkor jöhetett a szépen megterített asztalnál a vacsora. Nagyon jófejek voltak, meghívtak engem is, így a vacsorára nem volt gondom. 🙂 De azért el lehet képzelni: összesen öt nő, köztük egy Pocahontas szintű feltűnő szépségű csaj (aki egyébként Budapesten is dolgozott bébiszitterként 3 hónapot), az ő pasija, meg én…szóval kaptam az ívet rendesen, vicces volt. 🙂 Hajnali fél egy – kettőig ment a partizás, én azonban egykor visszavonultam, hiszen másnapra terveim voltak.

Pontban 6:00-kor szólalt meg az ébresztő, és a hétköznapoktól eltérően könnyedén pattantam ki az ágyból – még a meglehetősen szűkre szabott alvási idő ellenére is. Péntek este ugyanis kibéreltem egy bringát, amivel egy szombatra meghirdetett túrán terveztem részt venni. Reggel 7:30 körül indultam a lakásból, fejemben a street view képeivel, hogy oda is találjak a indulási pontra. Már ebben a korai időpontban is kimondottan finom idő volt, egyáltalán nem fáztam, pedig még a nap se jött fel, erős félhomály uralta a várost. Félúton járhattam az eredeti célomhoz, amikor az egyik téren gyülekező montisok csoportjaira lettem figyelmes…

Rövid gondolkozás után úgy döntöttem, hogy nekem végülis teljesen mindegy, hogy melyik tök ismeretlen társasággal tekerek, meg attól is féltem, hogy esetleg egy eltévedés miatt kicsúszok az időből, nem érek oda a startpontra, és társaság nélkül maradok. Így a régi, jól bevált módszert alkalmazva egyszerűen odagurultam az egyik bandához, hogy “Sziasztok, mennyit mentek, jönnék veletek, ha nem gond…” 🙂

A Sierra de Collserola az a hegylánc, ami kifliszerűen körbeöleli a várost, gyakorlatilag azt a szerepet tölti be, mint Budapest esetén a Budai hegység, ez a város outdoor sportokat űző embereinek a játszótere, mi is ide indultunk. Miközben fölfelé tekertünk egy dózeres szerpentinen a felkelő nap sugarai festettek emlékezetes képet a még szürke város mögött narancsosan csillogó tengerrel. Mire felértünk, több kisebb pihenőt tartottunk, hogy bevárjuk a lassabb sporttársakat, majd a gerinc túloldalán szűk ösvényeken folytattuk utunkat immáron lefelé. Másfél hónapja nem ültem már bringán, konstans vigyor ült ki az arcomra ahogy az élvezetes, kacskaringós trail-eken suhantunk. Közben persze – ahogy szokott – ment a duma, mentek a cinkelgetések. Nagyon beharangoztak egy jó kis letöréses, sziklás lejtőt, ami a szutyok bérbringámmal már kissé izgulós volt, majd ezután jött a bandera. El nem tudtam képzelni, hogy mi lehet az a bandera, és miért olyan durva… Én mindig úgy tudtam, hogy a bandera, az zászlót jelent, de mivel ezt sehogy nem tudtam összekapcsolni a bringázással, arra gondoltam, hogy biztos valamilyen bringás szleng. Na de mi a francot jelenthet, és mitől olyan durva, hogy ennyire emlegetik??? Eközben már egy völgyben tekertünk a Collserola mögött, amit még nem értek el a felkelő nap első sugarai, emiatt igencsak hűvös volt a levegő. Ekkor már nem tűnt annyira nevetségesnek a helyi kollégák full téli öltözete az én őszi-tavaszi szettemhez képest. Szerencsére hamarosan ráfordultunk egy irtózatosan meredek emelkedőre, ahol pár kanyar után fent előbukkant egy torony. “Oda megyünk föl?” – kérdeztem, mert ekkor már kissé kezdtem fáradni. “Igen, oda, fel a bandera-hoz.” – jött a válasz. Újra felemeltem a tekintetem, és valóban, a torony alatt kicsivel ott lengedezett egy katalán zászló. Egyből összeállt a kép. Azért emlegették annyira, mert végig brutálisan meredek út vezetett föl a zászlóig. Fent persze ment a duma, hogy ki hányadiknak ért fel, ki mért nem úgy ment, ahogy kellett volna…a szokásos… közben már én is szinte bandataggá avanzsáltam, az ilyen sportkörökben könnyen ki lehet vívni az elismerést. 😀

A túra alatt lépten nyomon más montis csoportokba botlottunk, az aszfaltos szakaszokon pedig outisok suhantak el mellettünk, szóval megtapasztaltam, hogy igencsak pezsgő bringás élet van Barcelona környékén. Délelőtt 11 körül jártunk, amikor már erősen kezdtem elcsoffadni (hiába, az edzetlenség), így épp időben jött, amikor mondták, hogy “ide most bemegyünk kajálni, kb 10 euró, ha akarsz jöhetsz”. Mentem, és amikor beléptünk a felirat nélküli vasajtó által rejtett belső világba, valami egészen szürreális helyen találtam magam hirtelen…

Amikor lekerült a sisak, bringás szemüveg, meg a fél arcot eltakaró, orrig felhúzott csősál a fejekről, kiderült hogy kissé idősebb fazonokkal tekertem (40-es korosztály), bőven én voltam a legfiatalabb a bandában. A hely meglehetősen puritán volt: egész nagy belső térrel, minimál berendezéssel, ablak nélkül, gyenge világítással. Jött egy néni egy fehér papírlappal a kezében, amire felírta, hogy “ciclistas”, azaz bringások, majd kérdezte, hogy akkor ki mit kér? Hát mondom, kezdjük azzal, hogy mit lehet? A melletem lévő fickó, erre mondta, hogy jó, neki akkor lesz egy bacalao, azaz főtt tőkehal. (Általában rácsapnak még valami moszatot, meg hínárt, ami valójában talán spenót???) Ok, mondom, akkor jöhet nekem is a bacalao, az jó lesz! A vicces rész ott kezdődött, amikor megkérdezte a néni, hogy akkor mit iszok? Hát, mondom teát! Na, ilyet még valószínűleg nem hallott, a többiek ugyanis mind sört kértek, és ők is jót röhögtek rajta, hogy a chaval (srác), bacalao-t eszik teával… Ezt még simán lehetett fokozni, amikor kiderült, hogy tea az nincs. Ekkorra egyébként már brutális hangzavar kerekedett, a kommunikáció a pult és az asztal között konkrét ordibálással zajlott. Végül jött a csapos, morgolódva, hogy akkor most mi legyen? Egy ilyen jó 120-130 kilós figurát kell elképzelni, akinek a feje egybe van a nyakával, és akkora hasa van mint egy hordó. Egyedül esélyem se lett volna semmire, de jófejek voltak a többiek, segítettek. Mondták, hogy a chaval valami meleget inna, mert kint a völgyben hideg van. Manzanilla jó lesz-e, érkezett az életmentő, de ugyanakkor kissé érthetetlen kérdés. A manzanilla ugyanis nem más, mint kamillatea, és fél perccel azelőtt tárgyaltuk meg, hogy tea az nincs. De ezek szerint a manzanilla nem számít teának, mostmár ezt is tudom… Végül a csapos nagy durrogva odarakta az asztalomra a manzanillát, hogy tessék megúsztathatod benne a bacalao-dat… 😀 A bacalao megúsztatása után a többiek úgy éreztek, hogy ideje valami komolyabbat is ráküldeni az ebédre, így előkerültek a chupitók is. A chupito lényegében a feles itteni megfelelője, de általában keverik valamivel, sokszor pl kávéval, ez nekem teljesen új volt… A két-három kör chupito után egy melegítőszerkós, spakás, SZTK szemüveges, remegő kezű, dadogó öreg lassított felvételben összeszedte az asztalon felgyülemlett szemetet, így koronázva meg ezt a maga nemében gyönyörű, teljes mértékben szürreális, Rejtő regényekbe illő jelenetsort…

Mivel a túra a chupitókkal véget is ért, nekem pedig még volt időm a bringa visszaadásáig, így felvonszoltam magam még egyszer a hegyre, majd legurulván a délután hátralévő részét a tengerparti sétányon mászkálással és kajálással töltöttem. Pár hete voltam egyébként utoljára a parton, de ilyen pezsgő életet eddig még nem láttam itt, nagyon sokan jöttek ki ezen a hétvégén sétálni, napozni, futni, görkorizni, bringázni, röplabdázni…

A végére pedig jöjjön pár hangulatkép:

2015-01-10 12.22.05 2015-01-10 14.16.19 2015-01-10 15.06.06 2015-01-10 15.14.38

Újévi képeslap Barcelonából

Háttérben a Montjuic sziluettje a délutáni ellenfényben

2014-12-08 16.07.30

A belvárosi tengerpart, és a jellegzetes, vitorla alakú W Barcelona nevű luxushotel

2014-12-08 16.50.39

2014-12-08 17.05.46

Az éjszaka különböző fényekben pompázó Torre Agbar, 2 perc sétára az irodától

2014-12-12 19.39.04

Az iroda a nemzeti jelképpel, a katalán zászlóval az oldalán

2014-12-20 13.47.30

Séta az Avenida Diagonal-on, háttérben a Torre Agbar

2014-12-20 13.48.57

Kilátás a Güell Park ingyenesen látogatható részéről a városra. Balra a Torre Agbar és a Sagrada Familia, jobbra W Barcelona is felfedezhető

2014-12-20 14.55.42

Naplemente az első szállodám ablakából

2014-12-20 17.33.29

Parc de la Ciutadella, kellemes park a belvárosban

2014-12-23 15.25.30

A Passeig Marítim de Colom nevű sétány, hátul a Montjuic

2014-12-23 15.42.53

A Katedrális a Gótikus negyed szívében

2015-01-01 16.54.20

Carrer de Ferran, utca a Gótikus negyedben

2015-01-01 17.03.14

Londres

Nemzetközi környezetben mindig problémát jelent a nevek kiejtése, így rendszeresen felmerül a kérdés, hogy milyen néven mutatkozzak be? Ilyen szempontból az egyetlen pozitív tapasztalatomat pont a hajón szereztem, ahol legalább törekedtek arra, hogy megpróbálják kiejteni az amúgy rendkívül bonyolult ‘András’-t, és bizony néha még sikerült is nekik…

Az ‘András’-sal a probléma ott kezdődik, hogy próbáld meg elmagyarázni mondjuk egy spanyolnak az ‘a’-t. Fogalmuk sincs róla, hogy mi az az ‘a’, vagy ‘o’ lesz belőle vagy ‘á’. A másik problémás rész az ‘s’, ami szintén reménytelen… Abba meg már ne is menjünk bele, hogy az is teljesen megzavarja őket, hogy számukra fordított sorrendben van a vezetéknév és az utónév, így nem egyszer kaptam/kapok olyan megszólítású e-maileket, hogy “Hola Jandala”, azaz “Szia Jandala”… (Pedig azért szerintem nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy az ember észrevegye az “Andrés”=”András” összefüggést, nade sebaj…) És a legviccesebb, hogy ha mondjuk egy hotelbe való bejelentkezésnél azt akarom, hogy megértsék a nevem, akkor azt kell mondanom, hogy “Ándrász Hándálá” vagyok… 😀 (Spanyolban a ‘j’-t ‘h’-nak kell ejteni.) Még jópár évvel ezelőtt Malagában rákérdeztek, hogy arab eredetű-e a nevem, merthogy úgy hangzik… Jah, apám, ha így ejted ki, akkor aztán bárminek is hangozhat…

Visszkanyarodva tehát az embernek két választása marad: lefordítja a nevét az adott idegen nyelvre, vagy szív. Én elég önérzetes gyerek vagyok, nem hívnak engem se “Andrew”-nak, se “Andrés”-nek, “András” a becsületes nevem, gondoltam küzdjenek csak vele, majd belejönnek… Hát, ahogy mondani szokták helybe mentem a pofonért: az “András” ugyanis nem ment, de felfedezték, hogy felettébb hasonlít a “Londres”-re, ami a “London” spanyol verziója. És mivel mindenkinek kell egy gúnynév, így lettem “Londres”. Nem bánom, járhattam volna sokkal rosszabbul is…már csak angolul kell megtanulnom, hogy méltó is legyek hozzá… 😀