Katalán

(Közlemény: igen, kevés az írás, én is tudom, csakúgy mint az idő. Négy-öt poszt áll bent régóta, félbehagyva, befejezetlenül, van amit tán már nem is érdemes folytatni. Azért igyekszem.)

Barcelona az a hely, ahol furcsán beszélnek spanyolul – állapíthatja meg az egyszeri látogató. Ez azért van, mert Barcelonában katalánul beszélnek. Meg spanyolul… Na, de akkor hogy is van ez?

Kezdjük talán azzal, hogy a katalán nem a spanyol egy dialektusa, hanem önálló nyelv. Az új-latin nyelvek közé tartozik (mint a spanyol, francia, olasz, portugál, román, stb), beszélőinek száma nagyjából 10 millió fő. Ennek legnagyobb hányadát maguk a katalánok adják, de Katalónián kívül beszélik Aragónia keleti – Katalóniával határos – területén, Valenciában, a Baleár-szigeteken (Mallorca, Menorca, Ibiza, stb..), a Keleti-Pireneusok Dél-Franciaországbeli területén, de még az Olaszországhoz tartozó Szardínia szigetén is. A spanyol mellett hivatalos nyelv Katalónia és Valencia autonóm közösségekben, és egyetlen, önálló hivatalos nyelv Andórában. Ha pedig nyelvjárásokról beszélünk, a katalánon belül megkülönböztetik a valenciai és a Baleár-szigeteken beszélt változatokat. Katalóniában a lakosság közel 50%-ának a katalán a hétköznapi nyelve.

És meg is érkeztünk a lényeghez. Mennyire, milyen szinten, és egyáltalán hogyan befolyásolja a hétköznapokat Katalóniában a katalán nyelv? Ez volt a kiköltözésem előtt az egyik legnagyobb dilemmám és félelmem. A félelem, hogy hosszas készülődés és megfontolt tervezés után kimegyek Spanyolországnak az egyetlen részére, ahol nem spanyolul beszélnek… (Van több is amúgy.) Mert az azért megér egy vállveregetést, nem igaz? Valahogy így: “ügyes vagy fiam, jól van, leülhetsz, egyes.”

Az életben a dolgok azonban nem mindig (szinte sosem) ilyen egyszerűek, nem lehet leegyszerűsíteni mindent fekete-fehérre. Na, de akkor hogy is van ez? Ugye azt írtam, hogy Katalóniában a spanyol mellett a katalán is hivatalos nyelv. Na, ezt egy picit megfordítanám: a katalán mellett a spanyol is hivatalos nyelv. A feliratok az utcán, a repülőtéren, a buszon, a vonaton, a bevásárlóközpontban, a jegyautomatán, a közlekedési táblákon, a plakátokon, mindenhol katalánul vannak. Csak katalánul, esetleg katalánul és spanyolul, de akkor is a katalán szerepel az első helyen. De a legjellemzőbb az, hogy Katalóniát járva ami vizuális ingerként éri az érzékszerveidet, az katalánul érkezik. Ennél jobban sokáig nem is érintett a katalán.

Erős spanyol alapokkal ugyanis ezek az egyszerű feliratok nem okoznak túl sok bonyodalmat. Mintha valami csúnyán megerőszakolt, zanzásított spanyolt olvasna az ember, de amúgy jó eséllyel meg lehet érteni. A beszélt nyelv a barcelonai mindennapi életben ugyanis a spanyol. Ez saját véleményem szerint jórészt köszönhető a rengeteg latin-amerikai bevándorlónak, valamint azoknak a spanyoloknak, akik Spanyolország gazdaságilag kevésbé erős régióiból költöztek Katalóniába. Ha tehát bemész egy pékségbe kenyeret (vagy egy szelet tarta de manzana-t) venni, akkor a feliratok katalánul lesznek, de az eladó valószínűleg spanyolul fogja megkérdezni, hogy mit óhajtasz. De ha mégsem, akkor is egy szemvillantás alatt vált spanyolra, ha spanyolul beszélsz hozzá. A hétköznapi életben tehát azon kívül, hogy búcsúzáskor adéu-t, ha pedig valamit megköszönnek, akkor merci-t mondanak, nem fog mélyebben érinteni a katalán.

A munkahelyen szintén nem tényező a katalán. Eleve kisebbségben vannak a csapatban a katalánok, a főnök venezuelai (ó, azok a ki nem ejtett s betűk :)), de van argentin (ó, azok a gyönyörű ‘zs’-k :)), perui, costa ricai, madridi kolléga is, így a munka nyelve egyértelműen a spanyol. Katalánt akkor hallok csak az irodában, ha két katalán kolléga dolgozik együtt egy problémán.

És itt egy újabb kulcsmomentumhoz érkeztünk. A katalánok katalánul beszélnek. Meglepő, nem? Illetve a kijelentés úgy pontos, hogy a katalánok amikor csak tehetik katalánul beszélnek. A katalán ugyanis egy különleges nép: kettős anyanyelvűek, a születésük pillanatától kezdve párhuzamosan szívják magukba a katalánt és a spanyolt. Ennek köszönhetően mindkét nyelvet anyanyelvi szinten beszélik, egy szemvillantás alatt váltanak egyikről a másikra, olyan természetességgel, hogy nem is mindig vannak tudatában annak, hogy éppen milyen nyelven beszélnek. Hozzátéve, hogy az első számú nyelvük, a katalán. A téli céges bulin történt, amikor a katalán HR-es nő mondott egy kisebb beszédet, és magáról teljesen elfeledkezve katalánul kezdte el a mondókát, amíg nem szóltak neki, hogy a nem katalán származásúakra tekintettel át kellene váltani spanyolra…vagy egy másik példa, amikor az egyik katalán kolléga a nagy tábla előtt kezdett el magyarázni valami technikai dolgot, és csak akkor vette észre, hogy katalánul beszél, amikor az egész csapat – a venezuelai főnökkel az élen – kikerekedett szemekkel pislogott, hogy akkor most mi van… 🙂

Na, de ha az írott katalánt érteni, akkor a beszéltet nem? A rövid válasz: nem. Plusz van az a bonyolultság, ami fölött már az írottat sem. A katalán egyébként úgy hangzik mint a spanyol és a francia törvénytelen gyereke, számomra borzalmasan csúnya. Emlékszem az első alkalomra, amikor a katalánnal találkoztam. Budapesten utaztam a villamoson, és messzebbről hallottam, hogy egy csapat fiatal mintha spanyolul beszélne. Kíváncsiságból közelebb mentem, hogy vajon mennyit értek belőle. Az eredmény sokkolóan hatott rám: egy-két elkapott szón kívül semmit nem értettem az egész dumából. Olyan volt mintha spanyolul beszélnének, de valami nagyon csúnya, “koszos” spanyolt. Akkoriban már jó ideje anyanyelvi tanárokkal tanultam a spanyolt gond nélkül, így nem hagyott nyugodni a dolog. Otthon elkezdtem katalán videók után kutatni a youtube-on, és beigazolódott a korábbi gyanúm: azért nem értettem a srácokat, mert katalánul beszéltek, nem spanyolul. Az egész olyan, mintha valami gagyi titkosítással torzítanák el a spanyolt: ha nagyon figyelsz egy-két dolgot meg lehet érteni, de egy hosszabb beszélgetést követni már lehetetlen. De sokszor meg se próbálom követni, mert elmegy a kedvem az egésztől, és inkább teljesen kikapcsolok.

A költözés előtt rengeteg cikket, statisztikát olvastam, hogy kiderítsem vajon mi a helyzet a katalán használatával kapcsolatban. Hogy hány százalékban beszélnek katalánul, hány százalékban spanyolul, hol jellemzőbb a használata, hol kevésbé. Jellemzően egyébként a vidéki Katalóniában sokkal erősebb a katalán, mint Barcelonában. Az eldugott falvakban élőknek sokkal természetesebb a katalán, és kisebb erőfeszítésbe kerül a spanyol. De olvastam olyan beszámolókat is, hogy lehetetlen katalánul tanulni, mert Barcelonában a katalánok egymás között is spanyolul beszélnek, és úgy kell őket megkérni, hogy katalánul beszéljenek. Kérdeztem kint elő magyarokat a helyzetről, amire az a válasz érkezett, hogy nagyon jól el lehet lenni Katalóniában a spanyollal. Tökéletes megfogalmazás. Nagyon jól el lehet lenni. Azonban mihelyst szeretnél ennél egy kicsit többet, mélyebbet, úgy mind a helyi közösségekbe való integrálódás, a katalán ismerete létfontosságúvá válik.

A katalán a Franco diktatúra alatt évtizedeken keresztül tiltott nyelv volt, talán ennek is köszönhető, hogy utána felerősödött, és hogy a katalánok ennyire büszkék rá. Még egyszer mondom, egy katalán amikor csak teheti katalánul beszél. Eressz össze két katalánt, és a beszélgetés másfél mondat múlva katalánul fog folytatódni, függetlenül attól, hogy te bután ott pislogsz mellettük egy mukkot se értve az egészből. És ez független a műveltségi szinttől, kulturáltságtól, jófejségtől, mindentől. A katalánok katalánul beszélnek. Pont. Példákat mondanék: négyen tartunk egy ismeretlen faluban egy terepfutóverseny helyszínére, öltözetből egyértelmű, hogy mind ugyanoda készülünk. Senki nem szól egymáshoz, én kezdeményezem az ismeretlenek közötti beszélgetést spanyolul. Fél perc múlva már jó hangulatú, vidám beszélgetés zajlik. Nélkülem. Katalánul. Kicsit később leesik az egyik csajnak, és megkérdezi: jujj, te érted a katalánt? Nem. Három spanyol mondat után újra katalánul beszélnek. Másik sztori. Bringás társaság, az egyik koma épp sztoriban van, lelkesen magyarázza katalánul, hogy így volt, meg úgy volt. Szól neki egy szociálisan különösen érzékeny kolléga, hogy át kéne váltani spanyolra, mert a srác nem érti a katalánt. A fickó elkezdi spanyolul folytatni a sztorit, de még az első mondat második felében visszavált katalánra. Persze egy nagyobb katalán társaságtól nem várhatod el, hogy csak miattad spanyolul beszéljenek, de megnyugodhatsz: nem is fogják megtenni. Felhozzák a kedvenc érvüket, miszerint ha érted a spanyolt, akkor érted a katalánt is. Hiszen mennyire hasonlóak. És ezzel a részükről a probléma le is van zárva, de pedig akár a hajadra is kenheted a spanyol tudásodat, főhetsz a levedben szinte teljesen kukán. Kellemetlen. Néha, amikor direktben veled kommunikálnak, egy-egy mondat erejéig átváltanak spanyolra. Mint amikor te egy külföldihez beszélsz angolul. De az is megesik, hogy véletlenül megértesz valamit a katalán hablatyból, és hozzászólsz a témához, vagy éppen beszélgetést kezdeményezel. Ekkor jó eséllyel lesz egy két-három mondatos párbeszéded, mert a negyediknél már kiszól az illető a másik kollégának katalánul, hogy hú, és arra emlékszel, amikor…így víve tovább azt a szálat, amit te indítottál. Téged kizárva a beszélgetés hátralévő részéből. Utolsó példa, most hétvége. Kétnapos terepfutó buli a Pireneusokban, jó sok emberrel. Odafelé teljesen jó dumálunk spanyolul a fickóval, aki fuvaroz. Kérdezi, hogy állok a katalánnal. Hát mondom, nulla szint. Akkor most jó sokat fogsz tanulni, jön a válasz. A katalán pajtások között a két nap alatt egy árva spanyol szó nem hagyta el a száját. Hazafelé autókázva újra beszélgettünk, kérdezte milyen volt a buli, majd hozzátette, hogy milyen kár, hogy nem tudok katalánul… Valóban.

Kérdezgettem a nem katalán kollégákat, hogy ők hogy látják a helyzetet. (Katalán emberrel arról beszélgetni, hogy miképp lehet kikerülni a katalán használatát…hmmm, hogy is mondjam. Merész és reménytelen. Amikor látod a büszke fényt felcsillanni az arcukon a szent nyelvük kapcsán, nem fogsz odaállni eléjük, hogy figyi, én utálom a katalánt. Válaszként pedig úgyis csak a már említett flegma közhelyet kapod: ha beszélsz spanyolul beszélsz katalánul is. Pont. Téma lezárva.) Az egyik kollégának a szülei andalúzok, így esélye se volt az anyanyelvi katalánra. Beszél katalánul, mert Barcelonában született és egy rövid angliai kitérőt leszámítva itt élt egész életében, de azt mondja, hogy számára nem természetes a katalán. Katalóniában az oktatás katalánul zajlik, ezért azzal szokott viccelődni, hogy nem az anyanyelve, csak az iskolai nyelve a katalán, de ha csak lehet spanyolul beszél. Azt mondja, hogy az ő baráti körében nem beszélnek katalánul. És azt hiszem ez itt a kulcs: olyan mikrokörnyezet kialakítása, ahol nem kell a katalán. Csak éppen sejtelmem sincs, hogy lehet itt az én érdeklődési körömhöz passzoló, olyan szociális hálót felhúzni, amihez nem létfontosságú a katalán. A sport nyelve egyértelműen a katalán, szinte minden sportos közösségben katalán többség van, katalánul beszélnek, így amerre megyek mindenhol falakba ütközök. A blog első bejegyzései között szerepel egy olyan gondolat, hogy a beilleszkedés kulcsa egy idegen országban az adott ország saját nyelvének az ismerete. Ebben az értelemben magabiztosan jöttem a spanyollal, és frusztráltan, elkedvtelenedve bolyongok a térben látva, hogy mennyire igazam volt, és ugyanakkor mekkorát tévedtem. Igen, a beilleszkedésben a legfontosabb a nyelvismeret. És a munkahelyen kívüli közösségekben ez a nyelv Katalóniában a katalán. Megdöbbentő, nemigaz?

Érdekes egyébként hogy a preferált katalánnal kapcsoltban milyen gondolatokat osztott meg az egyik kollegina. Kifejtette, hogy ő spanyolul szeret olvasni, hiszen kettős anyanyelvű, és katalánul szerinte veszítenek a leírások a mélységükből, mert katalánul nem lehet olyan jól kifejezni az árnyalatokat, mint spanyolul. Valamint káromkodni is spanyolul szoktak, mert katalánul a káromkodások viccnek hangzanak. Kerek szemekkel pislogtam, hallva ezt olyasvalakitől, aki szintén tipikusan az első adandó alkalommal katalánra vált.

Összefoglalva: pillanatnyilag a helyzet súlyosnak tűnik, a katalán megkerülhetetlen tényező: Katalóniában a teljes élet kulcsa a katalán. Választási lehetőségek nagyjából a következők vannak: 1.) megtanulni (legalább értés szintjén) 2.) olyan mikrokörnyezetet kialakítani, ahol nem tényező a katalán 3.) elmenni innen. Mindegyikkel van gond, főleg a megtanulással. A hátam beleborsózik ha rágondolok, hogy mivel jár egy új nyelv nulláról megtanulása, ráadásul egy olyan nyelvvé, amivel kapcsolatban még ellenérzéseim is vannak. Plusz ha belegondolok, hogy a spanyol nyelv volt az egyik fő motiváció amiért idejöttem, és még iszonyú mennyiségű munkát kellene abba is belepakolni, erre kezdjek el valami teljesen újat, amit ráadásul utálok is… Ha mondjuk az lenne, hogy Katalóniában olaszul beszélnek, és meg kellene tanulni olaszul, hát banyek, belecsapnék az olaszba. 🙂 De persze az is lehet, hogy ha már elkezdtem volna a katalánt, akkor előrébb járnék, és nem nyávognék itt…

Reklámok

Barcelonában a postaláda sárga

Paqui – az ingatlaniroda titkárnője – türelmesen magyarázott, miközben apró, mélyen ülő disznó szemei ide-oda cikáztak. Arcán megértő mosoly terül szét, beszéd közben kivillantak hézagos metszőfogai. Épp a vízművektől kapott katalánul íródott leveleimet fordította spanyolra, és magyarázta, hogy miért kaptam két külön cégtől is levelet a témában. Merthogy az egyik magáért a szolgáltatásért, azaz a vízért, a másik meg a mérőberendezésért felelős.

Korábban is beszélgettünk már, akkor amikor gondom támadt a WC-vel. Nem lehetett lehúzni, ezt próbáltam meg elmagyarázni neki. Kissé felkészületlenül érkeztem, és a gondok ott kezdődtek, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy hogy van a WC spanyolul. Illetve maga a WC, mint berendezés. Azt ugyanis legalább háromféleképpen meg tudom kérdezni, pl hogy merre található a WC, ami egy étteremben nagyon hasznos is tud lenni. A probléma csak annyi, hogy a spanyolok meglepően szemérmesek a témában. Ha nagyon művelt akarsz lenni, akkor azt kérdezed, hogy ¿Dónde están los servicios?, majd ezt lehet variálni úgy, hogy a servicios szót cseréled baños-ra, vagy lavabos-ra. Azonban se a servicios (szolgáltatások), se a baños/lavabos (mosdó) szó nem fejezi ki olyan egyértelműen, hogy itt a sloziról, budiról, retyóról, klozettről van szó tulajdonképpen. És ami a legmeglepőbb, hogy az olyan szavak, mint a WC, vagy a toilett emlegetése egy kicsit se vittek közelebb a megoldáshoz. Így rövid activity-zés árán sikerült csak kideríteni, hogy nekem tulajdonképpen a cisterna-val, azaz a WC-tartállyal van gondom. Hasonlóan vicces volt, amikor próbáltam elmagyarázni, hogy az elektromos sütőn nem működik a legnagyobb tűzhely. Lelkesen magyaráztam, hogy a plato grande no funciona, mire Paqui faarccal közölte, hogy a sütőn márpedig nincsenek tányérok. Merthogy a plato szó szerint tányért jelent. Én meg értetlenkedve kérdeztem, hogy mi az hogy nincs plato a sütőn, amikor ott van rajta?! Olyan szép köralakú, hogy teljesen meg voltam győződve róla, hogy csak plato-nak hívhatják. Másnap az irodában rajzoltunk, és átvettük a sütő részeit, azóta tudom, hogy a tűzhely az fogón.

20150502_143837[1]

Amikor végeztünk a leveleim értelmezésévél Paqui adott egy tollat, hogy itt és itt írjam alá őket, majd kint az utca túloldalán, az irodával szemben, van egy postaláda, oda dobjam be őket. A szűk, forgalmas, meredek utcán átkelve váratlan problémával szembesültem: két postaláda volt, egy zöld és egy sárga. Éreztem, hogy már megint bajban vagyok. Körbejártam a két postaládát, nézegettem őket és próbáltam valami rávezető feliratot találni. Sajnos azonban a Correos (Posta) feliraton kívül semmi használhatót nem találtam arra vonatkozóan, hogy vajon mi lehet a különbség a kettő között. Teljes tanácstalanságomban gyorsan megkérdeztem két arra sétáló idős nénit, hogy meg tudják-e mondani, hogy mi a különbség a kettő között. Meg is kaptam a választ, hogy ez egy postaláda. Ok, mondom, de mi a különbség a zöld és a sárga között??? Hát, a zöldet mostanában tették ide, biztos a szavazatoknak… Itt már éreztem, hogy a leveleim aznap már nem lesznek feladva. Ha a 80 éves néni nem tudja megmondani, hogy mi a különbség a kétféle postaláda között, akkor senki. Otthon végül az internet segítségével sikerült kideríteni, hogy a zöld a levelek szétosztásában segít a Postának, és a postások onnan veszik ki a kézbesítendő leveleket kerületenként szortírozva. Ez fizikailag teljesen le is van zárva, tehát ha jobban megfigyeltem volna, biztos feltűnt volna, hogy nem is lehet beledobni semmit. Másnap bedobtam a leveleimet egy sárga postaládába.

30 deka eper

Amióta felköltöztem a hegyre itt van az utca végén a piac, gondoltam beugrom és veszek egy kis epret reggelire. Ahogy sorra kerültem az eladónéni arcára szemmel láthatóan kiült a kíváncsiság, hogy “na vajon mit akar a szerencsétlen guiri*?”… Már ez a nézés megzavart egy kicsit, de azért sikerült kibökni hogy treinta decagramos de fresa, por favor, azazhogy hogy 30 deka epret szeretnék. Elnéző mosollyal kérdezett vissza a néni, hogy talán 300-at, nem? Itt kezdett egy kicsit megnyúlni az arcom, közben a néni folytatta, hogy “hiszen 30 gramm az három szem”. Éreztem, hogy rutintalanságom lelepleződött, és kezdett felsejleni, hogy errefelé grammokban számolnak. Igen, de 30 dekagrammot mondtam, próbáltam bizonygatni, hogy azért nem vagyok teljesen hülye. Érvelésem hatására váratlan fordulatot vett a beszélgetés. A néni értetlen arckifejezéssel rámnézett, majd közölte, hogy nem érti… Mondom, ok, akkor 300 gramm

IMG_3025

Az ilyen szituációktól mindig leblokkolok. Nem tudom, értelmezni, hogy mi lehet a gond. Hogy mit nem ért végülis? Nem létezik az a szó, hogy dekagramm, illetve nem úgy ahogy én gondolom? Rossz a kiejtésem, esetleg azért nem érti? Vagy mi a jó Istent nem lehet azon érteni, hogy “30 deka epret kérek”??! Hogy nekem minden hülyeséget meg kell érteni, mondják azt limai, venezuelai, paraguayi, madridi vagy katalán akcentussal, erre valaki leakad azon, hogy 30 deka epret kérek!! A melóhelyen interface-ekről, metódusokról, osztályokról, release-ekről, build-ekről, különböző technikai megoldásokról kell beszélgetni spanyolul, itt meg 30 deka epret nem tudok megvenni!!! Mintha teljesen hülye lennék. És így hergelem magam egyre jobban, és képes vagyok egészen felhúzni magam hasonló marhaságokon.

Közben a néni pakolja az epret a kis műanyag dobozkába, és hallom ahogy magában dünnyög: “30 deka az ugyanannyi mint 300 gramm…” Ezalatt nekem is sikerül előkeresni az emlékeimből amikor Enric, az egyik kollégám, diktálta a csapat számára vásárolandó reggeli összetevőit: 10-12 bagett, két doboz paradicsom, 400 gramm sonka… (Más kérdés, hogy a bagett sok lett, a sonka meg kevés, de ez most lényegtelen…) A lényeg, hogy Spanyolországban tehát grammban mérnek.

Az epernek pedig jelentem, szörnyű virsli íze van… o.O 😦

Megjegyzések

* guiri: szleng, jelentése: külföldi, turista, főleg a fehér bőrű, szőke hajú emberekre használják

Transmaresme

A Maresme a Barcelonától északra húzódó keskeny tengerparti sáv, a tartományt délről Barcelona, északról a Costa Brava, illetve a Tordera folyó határolja. A legdélebbi – és Barcelonához egyben a legközelebbi település – Montgat, míg a legészakabbi Malgrat del Mar. A nyugati határát a Cordillera Litoral formálja, szélessége 5-15 km között változik. A tartomány fővárosa a középen elhelyezkedő – Barcelonától nagyjából 30 km távolságra lévő – Mataró.  A Transmaresme a Cordillera Litoral gerincén vezető, a Maresmét Dél- Észak irányban átszelő mountain bike maraton Santa Coloma de Gramenet és Santa Susanna között. Hossza 85 km, összesített szintemelkedése 2800m. Időpontja: 2015 március 1.

Két hete kezdtem el bringázni idén, ez teljesen egyértelműen elégtelen egy ilyen kaliberű verseny teljesítéséhez. Ráadásul a futóedzésekkel súlyosbított hétköznapjaim miatt az elmúlt két hétben nem igazán volt olyan pillanat, amikor azt tudtam volna mondani, hogy pihent vagyok. És ha ez még mindig nem lenne elég, kiderült, hogy már nem is lehet nevezni a versenyre… 😀

De valakinek ez se elég. Úgy voltam vele, hogy mindenképpen kimegyek a rajtba, megnézem a mezőnyt, aztán pedig a pályajelölést kihasználva végigmegyek egy szakaszon, így térkép, helyismeret és eltévedések nélkül tudok egy jót bringázni, esetleg még haverkodni is lehet közben…

Kelés 6:30-kor, Ricardo – a paraguay-i macska – persze felébred a csajok szobájában a mászkálásimra (mint mindig), elkezd dörömbölni az ajtón, meg felborít a szobában dolgokat (mint mindig), szóval biztos népszerű vagyok a hétvégi koránkeléseimmel, amikor hétközben 8-nál előbb sose szoktam felkelni.

Indulás 7:30-kor, szerencsére Santa Coloma közel van, igazából ez még Barcelona csak már máshogy hívják, és pont itt van az én kerületem, Sant Andreu mellett. A rajtot a nyüzsgő bringásoknak hála könnyű megtalálni. Rövid bámészkodás után úgy döntök, hogy kicsit előre megyek, és onnan nézem majd a mezőnyt. Közben eléggé felhős az ég, és enyhén szemerkél, így azon morfondírozok, hogy lehet rövidre zárom a napot, mert összesarazni a bringát tuti nem fogom. (Ki fogja nekem lepucolni…? :))

Rajt 8-kor, jól jönnek fölfelé, már az első száz méteren próbálnak ketten elszakadni…szépen megvárom míg elmegy a mezőny fele-kétharmada, aztán beállok én is a tömegbe. Na, lássuk mit tud egy katalán maraton!

Meglehetősen visszafogott tempót tolok, fáradt is vagyok, túl is öltöztem, plusz hátamon a házam stílusban viszem az egész napos ellátást, nem akarom úgy használni a frissítőpontok szolgáltatásait, hogy nem is fizettem érte. Jó hosszan tekergünk fölfelé egy széles, kitett dózeren egy félig kopár hegyen. Szerencsére továbbra is be van borulva, így a hőguta nem fenyeget, de határozottan sokkal melegebb van mint előző nap. Az mászás annyira unalmas a dózeren, hogy az egyik kanyart egy trükkös ösvényen vágom le, hogy szórakoztassam magam. Biztos nem néznek hülyének a többiek. 🙂 Közben olyanokon gondolkozom, hogy ha ez megy majd 80km-en keresztül, akkor nem kár érte, hogy nem megyek végig, meg hogy végülis a Salzkammergut Trophy 90%-a is dózer…de ott legalább alpesi környezet van…

Az első lejtők se ízlenek túlságosan. Apróköves dózer, jó sodrós, plusz tetszőleges irányban és mélységben lehetnek rajta kis árkok, szóval tipikusan az az alattomos fajta, ami nem néz ki durvának, de bármikor jöhet valami meglepetés, ami kiveszi a kezedből a kormányt, vagy simán csak pofára esel, mert elcsúszik az első kerék. Nem is eresztem ész nélkül, nem úgy mint a spanyol kollégák. Úgy szúrják be ívre az ember mellé a bringát, hogy előtte meg se nyikkannak, csak azt kellene valahogy felfogni, hogy az embernek általában a feje elején vannak a szemei, nem a hátulján, ennélfogva hátrafelé nem lát. Szóval csak óvatosan keresgéltem az íveket, mert minden pillanatban és irányból várható volt valami kamikaze megjelenése. Az egyik kanyarban pl hirtelen elémugrott egy bazinagy vízmosás, amit hasonló hirtelenséggel reagáltam le én is, mire a mögöttem lévő koma olyat fékezett, hogy biztos voltam benne, hogy ledarál. Ezután nagy duzzogva bemondta, hogy akkor balról jövök…hát gyere öcsém, csak mondjad!

Már jó egy órája mentünk, amikor odajön mellém egy fickó, és hörög valamit katalánul. Nem értem, mondom mivan? Átvált spanyolra, haver, ég a lámpád! Hú, mond valamit fazon, még reggel bekapcsoltam, mivel szürkületben indultam otthonról, azóta megy…

Közben vége az első hegynek, átváltunk DH üzemmódba, azonban ezúttal elsőrangú single trail-en zuzatunk. Jó kis erdei környezet, erdei talaj, van tapadás, kis leléptetések, döntött kanyarok, visszafordítók, nem túl meredek, de azért adja, lehet tenni-venni a bringát, kedvencem! Itt én is átkapcsolok vadállat üzzemmódba, koncentráció 100%, kedv 100%, egy másodperc alatt hagyom ott mögöttem lévőket és élvezem a csapatást. Csak akkor megy el egy kicsit a kedvem, amikor rájövök, hogy milyen gyorsan utolértem az előttem lévőket, és nyilván feltartanak. Az egyik félreál, de a másik nem hagyja magát, mire nagy nehezen sikerül legyűrni a szűk ösvényen hogy újra önfeledten száguldjak, a nagy száguldásban gyorsan el is tévedek. Pfff, vissza a pályára, a lejtőnek vége, egy törmelékes szakaszon jön még néhány talajgyakorlat, de annyian bénáznak előttem, hogy így már én is alig tudok átmenni rajta.

És meg is van az első 28 kilcsi, itt vagyunk az első frissítőpontnál. Eddig terveztem a mai kört. Leülök, és azzal kezdem, hogy húzóra megiszok fél kulacs vizet. Ja igen. Mert ugye kulacstartót nem kell fölrakni, hiszen úgyis csak egy rövidet megyek, jó lesz egy kulacs a táskába (hadd húzza az is a hátam) és kész. Okos! Épp egy Magyarországról importált Giant barral vívtam óriási küzdelmet, miközben jön oda hozzám egy arc, hogy nincs-e nálam ###?!, mert ####?!! és #####?!!! és akkor itt mondott körülbelül 15 ismeretlen szót egymás után, hogy felvázolja a szituációt, és hogy mit szeretne. Aha, mondom – közben meg próbáltam kitalálni, hogy vajon mi fájhat, és mivel a “lánc” szót véltem fölfedezni a heves gyorsasággal előadott sztoriban, meg emberünk bőszen mutogatott is lánc felé, így elsőre azt gondoltam, hogy biztos olajat szeretne. Benne a volt a kiírásban, hogy mivel baromi porosak az utak, így nagyon fontos a lánc megfelelő kenése a verseny alatt. Aztán közelebbről is szemügyre vettem a helyzetet, és láttam, hogy gyönyörűen megcsavarta az egyik láncszemet. Ezzel így nem tudok végigmenni – közli a kolléga a tényállást. Hát, mondom, tényleg nem, de semmi gond. Mákja volt, mert az előző szezonban annyi láncszakadásom volt, hogy életemben először beszereztem egy láncbontós kéziszerszámot. Mondom, tessék itt van ez. Nem volt valami meggyőző a tekintete, kérdezem segítsek? Aha, az jó lenne. Szuper, akkor lássuk! Mondom, én se vagyok ám valami profi. Ú – aszongya – nagyon jól csinálod, nekem fogalmam sincs az egészről. Te is rajtszám nélkül nyomod? – kérdezi. Mondom, jaja. Meddig mész, Santa Susannáig? Á, addig tuti nem, igazából itt ki akartam szállni – mondom. Közben végzek is, 5 perc alatt megvan a cucc, mozog is szépen, profi munka. 🙂 Mondom, mehetsz is, így ezzel már túl is fogod élni! Szuper, köszi, király vagy, gumicukor kell? Simán, bármit megeszek! (Pedig utálom a gumicukrot!) Köszi, jó utat! 🙂

Nézem a ronda aszfalt utat, ami levisz Mataró-ba, meg az előttem lévő hegyet. Nézem az órát: korán van még. Nézem a szintet, nyolcszáz valamennyi. Na jó, 1000 alatt nem megyek haza, usgyi előre! Ez amúgy a nap legeslegjobb döntése volt, ugyanis ami ezután következett az a legjobb bringás élményeim között van. Olyan mászás, amit el se hittem, hogy ilyen van egy maratonon. Végig szuper, technikás single trail, el is felejtem, hogy amúgy milyen dög fáradt vagyok, annyira élvezem a kis felugratásokat, ahogy rakni kell a bringát, ahogy kanyarog az ösvény az erdőben. És innentől ez ment hosszú kilométereken keresztül! Hol fölfelé, hol lefelé..kegyetlen jó volt, szavak nincsenek rá. És rendes erdőben voltunk, rendes fákkal, nedves volt a talaj, sőt – kapaszkodj!!! – még pocsolya is volt! Olyan back-country helyeken voltunk, igazi Isten háta mögötti eldugott helyek, ahol még a madár se jár…közben itt-ott-amott felvillantak apró falvak a völgyek aljában. A tenger se látszott már, eltávolodtunk a parttól, és az egyel beljebb lévő gerincen kacskaringóztunk. Ha nem lettem volna hulla fáradt, le nem lehetett volna vakarni a vigyort az arcomról. Erre vártam, ezt kerestem, és tessék létezik!

Közben fejben futtattam a különböző stratégiákat. Meleg volt, túl voltam öltözve, izzadtam, vizem alig volt már (nem töltöttem a ponton), az is a hátamon. Néha ösztönösen lenyúltam a kulacs irányába, aztán mindig kénytelen voltam kiröhögni magam, hogy milyen gyogyós vagyok… Már 1400+-ot mutatott az óra, és bár sokat gondoltam rá, hogy meg kellene próbálni végigmenni, nem volt kedvem kifacsarni magamból az utolsó szuszt is. Ilyen felkészületlenül nem lett volna sok értelme, bár talán meg lehetett volna csinálni. Voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy meg tudnám csinálni. Aztán azt éreztem, hogy már a lejtőkön se tudok 100%-ot adni, mert annyira fogytán volt az erő…

A Transmaresme-nék aztán két felirat vetett véget. Felértünk egy gerincre, ahol újra megcsillant szemben a tenger, valamint egy tábla: balra étterem, jobbra Mataró. Oké, mondom, akkor ebben a sorrendben! 🙂 A negyedórás üldögélős-banánevős-napozgatós újraélesztés után kértem az étteremben vizet a kulacsomba, majd lefelé indultam Mataró irányába. A Transmaresme teljes útvonalát viszont rövid időn belül végig akarom járni, mert a második része egyszerűen szenzációs volt. Na nem az olasz/osztrák Alpok grandiózus látványvilágára kell itt gondolni, hanem egy olyan vadromantikus tájra, ami nekem a legjobbat jelenti abból amit a mediterránum adhat. Mataró fölött is egy olyan faluba botlottam, ahol megint csak annyit tudtam mondani, hogy igen, ez pontosan az miért jöttem!

A hátralévő program cirka 35-40 km hazavánszorgás volt a parton, többnyire gusztustalan, forgalmas utakon. Ezen kívül bejártam Mataró történelmi belvárosát, ami igazi felüdülés volt a dzsuvás, büdös, forgalmas, túlzsúfolt Barcelona után. (Szeretem Barcelonát… :D) Ja, és a legfontosabb: hazafelé végigettem a Maresme összes éttermét… 😀

2015-03-01 11.31.58

2015-03-01 11.36.02

2015-03-01 11.41.43

2015-03-01 11.43.59

2015-03-01 12.23.56

2015-03-01 12.38.42

2015-03-01 13.26.02

Descans

Végre elmúlt az igazán hideg idő, a héten már újra kellemesebb volt a hőmérséklet, így sikerült beindítani egy fontos projektet. A helyi sporttársadalomba való beépülés nulladik lépéseként futóklubok után kutakodtam az interneten, így találtam rá jópár héttel ezelőtt a ProRunners csapatra. Ez valójában egy futóbolt ami egyben egy klub is, itt vettem a cipőmet is, és az itt kapott infó és segítség meggyőzött arról, hogy őket válasszam.

Vasárnap kivételével minden nap vannak edzések, lehet választani, hogy hány napot szeretne edzeni az ember. Az edzések nem csak abból állnak, hogy közösségileg futunk egyet, hanem rendesen fel vannak építve, különböző erősítő- és nyújtógyakorlatokkal megspékelve, edző által vezetve. Plusz különböző napokon különböző típusú edzések vannak, így aztán lehet válogatni bőséggel. És ha ez esetleg nem lenne elég, van triatlonos szakosztály is úszással, valamint bringázással.

Én heti három alkalomra neveztem be, ez havi 27 EUR-ba kerül, és ebbe benne van a Mar Bella Sportközpont pályájának a használata is. Szerdán volt az első edzésem, ami a “Core training” fantázianevet viselte, ez a futáshoz szükséges alap készségek – úgy mint erő, gyorsaság, koordináció – fejlesztését szolgálja. Minden edzés a bolt elől indul, ami lent van a parton a Passieg de García Fária-n, ami egy hangulatos pálmafás sétány. Kezdésnek elkocogtunk a Port Forum-hoz (ez egy kikötő), ahol van egy egész hosszú lépcsősor… Néhány has- és háterősítő gyakorlat után jöhetett a lényeg. Az egylábon ugrálás, pároslábbal ugrálás, indiánszökdelés, térdemeléssel futás mindenféle verzióit végigzongoráztuk, előre-hátra. Utána pár sprint, majd jött a lépcső. Egyik lábbal, másik lábbal, pároslábbal, egyesével, kettesével, hármasával, egy lépcsőre kettőt lépve, egy lépcsőre hármat lépve…variációk végtelen tárháza. Jó volt, élveztem, számomra fárasztóbb volt kikocogni a helyszínre, mint végigcsinálni az edzést… 😀

Csütörtökön jött egyből a második kör, ezúttal “series”, azaz sorozatok a Mar Bella Sportközpont futópályáján, szintén lent a tengerparton, 5 percre a bolttól. Ide már bringával érkeztem, az este 8:15-kor kezdődő ezdéshez 25 perc intenzív városi bringázással melegítettem be…ami közben hamar rájöttem, hogy Barcelonában még sokkal több piros lámpán KELL keresztülhajtani mint Budapesten, ha az ember megy is valahova, és nem csak úgy “andalog”… 🙂

Az edzés előtt gyors regisztrációval kezdtem, fénykép (bringás mezben, szétizzadva, bukó által szétborzolt hajjal), ujjlenyomat mindkét mutatóujjról, és már mehetsz is be a pályára. Az utóbbi amúgy azért kell, mert ujjlenyomat-olvasós beléptető rendszer van. Az edzésen két csoportra volt osztva a társaság, a hardcore arcok az év egyik legkeményebb edzését nyomták, összesen 10 kilit, intenzív 500-1000-1500 bontásokban. Én így elsőre a “gyíkok” közé lettem sorolva -akiknek összesen 5 kili volt a napi penzum – mondván ha jól bírom, akkor legközelebb mehetek az élharcosokkal. Vicces volt, mert először azt se tudtam, hogy egyáltalán hány méter egy kör, szóval pont semmit nem mondott, hogy akkor most 1 kört megyünk, kettőt, vagy esetleg hármat. Az edzősrác volt mindig az iramfutó, őt kellett követni, nyomatta közben a bíztatást, meg bemondta a részidőket, ami számomra szintén nem hordozott semmilyen információt… 😀 Mindenesetre jól bírtam, gond nélkül lenyomtam az edzést, bár azért voltak olyan körök, amikor nagyon reméltem, hogy nem kell még egyet menni, mert az már sok lett volna. A végén jöhetett a nyújtás, ezek is viccesek, amikor András próbálja kitalálni, hogy melyik végtagját hova tegye a vele szemben álló edző leutánzásának segítségével… A levezetés pedig  fél óra hazavánszorgás bringával enyhe emelkedőn föl a hegyre, este 10-re már otthon is voltam…

Péntek este még össze akartam rakni az outit is, de már azt se tudtam, hogy hányadikán van elseje, szóval inkább próbáltam alvással hangolni a szombat reggel 8-as “cambios de ritmo”, azaz ritmusváltásos edzésre. Szintén 25 perc intenzív bringa bemelegítésnek, közben barátkozás a taxissal, aki nem érti, hogy a korareggel teljesen üres soksávos út busz/taxisávja helyett miért nem használom inkább a kukák, és fák között kanyargó párhuzamos bringautat…30-35 km/h utazósebességgel mer’, az pont erre lett kitalálva…

Ez az edzés volt a legkeményebb, a bemelegítő kocogás után a tengerparti sétányon a turisták örömére mindenféle dinamikus és statikus hasizomgyakorlatokkal lettünk megkínozva, de ez még semmi nem volt ahhoz képest, ami utána jött. A “cambios de ritmo” lényege az volt, hogy lájtos kocogással vezetünk fel 1000, 2000, 3000, 2000 végül 1000 m-es intenzív szakaszokat, a szakaszok végén fél-egy perc teljes pihenővel. Ez így összességében azt jelentette, hogy gyilkos tempóval elfutottunk a parton a belváros felé, egészen a W Barcelonáig, majd vissza a boltig. Az első 1000 még sima volt, a második körben a 2000-nél a W Barcelona magasságában már kezdett lehervadni az arcomról a mosoly, végül a 3000-es szakasz volt az ami először “kidobott”. Addig végig mentem legelöl a legjobbakkal, de amikor már úgy éreztem, hogy mindjárt megdöglök, és bemondták, hogy “na akkor jön az utolsó 1000”, ott végem volt, kiálltam a csoportból, és elkezdtem sétálni… Megvártam míg beérnek hátulról, és az egyik lassabb csoporttal bekocogtam. Innentől végig ez volt a taktika, menni elöl, amíg bírom, utána kis pihi, majd egy lassabb csoporttal bekocogás a célba. A végén már annyira készen voltam, hogy az 1000-es szakasz is kidobott, pedig a tempó végig ugyanaz volt, mint korábban. Amúgy örülök neki, hogy nem tudtam végigcsinálni, mert ha kapásból menne minden anélkül, hogy igazából valaha is futottam volna komolyabban, akkor nem is kellene edzeni… 😀

Edzés után jöhetett a nyújtás és a reggeli a bolt melletti bárban, ahol kiderült, hogy a csapatból az egyik fickó egy 25 éve Barcelonában élő lengyel…meg nem mondtam volna, hogy nem spanyol…

Ja igen, descans. Szóval az edzéseken jelentősen megnőtt a katalán aránya a spanyollal szemben, legalábbis ahhoz képest amit eddig megszoktam. Az utasítások legalább fele katalánul van, meg az emberek is inkább katalánul beszélnek, szóval nem is tudom, hogy mikor figyeljek, vagy mikor ne… Néhány alap dolgot azért így is megértek, pl a “series” edzésen volt egy 50-60 éves öreg, akik az utolsó körben feljött az élmezőnybe, majd kérdi: “Ez ez utolsó? Remélem a mentők már kint várnak…” 😀 És megvan a kedvenc katalán szavam is, pedig elhihetitek, hogy nem sokat ismerek. Minden kínzó gyakorlat végén elhangzik a megváltást jelentő “descans”, azaz pihenő.

Cursa de Sant Antoni

Még otthonról, a kijövetelem előtt elkezdtem feltérképezni az itteni sportéletet, ami szerencsére meglehetősen gazdag és sokszínű, így megnyugodtam, hogy nem fogok unatkozni. 🙂 Elsők között bukkantam rá az utcai futóversenyek tételes felsorolására, és rögtön meg is akadt a szemem a 10K-s versenyeken. Rögtön december 31-én már indulhattam is volna, én azonban a munka hőseként a csili-vili acélüveg épületben üldögéltem az Avenida Diagonal-on, miközben a város sportembereinek szerencsésebb hányada pont az irodánk előtt húzódó nyomvonalú versenyen futott… Egyáltalán nem volt frusztráló, egy kicsit se…

A következő lehetőség január 18-án volt, és itt már úgy voltam vele, hogy akármi is lesz, akkor is elindulok a Sant Antoni negyedben lévő Cursa de Sant Antoni 10K-n. A nevezés egy katalán nyelvű honlapon ment, amit nem is lehetett spanyolra váltani, de szerencsére az ilyen egyszerűbb dolgokat egész jól el tudom olvasni katalánul is… 😀 Megjegyzem 17 EUR volt a díj, és ezért egy nagyon jó minőségű, teljesen vállalható dizájnú technikai pólót is adtak…plusz ha valakinek, vagy valaki ismerősének kell egy “Las Noches Mágicas del Camp Nou” című bontatlan könyv, akkor az itt jelezheti, merthogy ilyet is kaptam… 😀

A versenyre nem készültem túl komolyan, tételes, komoly felkészülésről pedig egyáltalán nem beszélhetünk, futottam amikor épp kedvem és időm volt rá. Kicsit sajnos hosszabbakat is, mint amennyit ilyen edzetlenül és nulla futómúlttal kellett volna, szóval a verseny előtti napokra sikerült elérni, hogy kifejezetten pocsékul érezzem a lábaimat…

Rajt 9:30-kor, kelés 7:30-kor, minimál reggeli, majd irány a metró… Brrr, amikor rövidnadrágban, széldzsekiben kiléptem a reggeli hidegbe, amiben a vádlim majdnem egyből be is görcsölt amíg a lakástól lekocogtam a metrómegállóig, már nem tartottam annyira kifejezetten mókás ötletnek a dolgot… Maga a versenyre való hangolódás, felvezetés elég érdekesen zajlott… A rajtszámot és a chip-et még előző nap fölvettem, ezzel nem volt gond. Annyi dolgom volt mindössze, hogy bemelegítsek, és beálljak a rajtba. Ami nekem nagyon fura volt, hogy semmi hangosbemondó, semmi zene, még egy óra se volt kirakva, hogy hány perc van még hátra a rajtig. Mivel nálam a lakáskulcson és a TMB (Transportes Metropolitanos de Barcelona) bérleten kívül semmi nem volt, így azt se tudtam, hogy egyáltalán hány óra van. Amikor láttam, hogy mindenki beállt a blokkokba, levettem a széldzsekit, benyomtam a rajt-gélt, és reménykedtem, hogy rövidesen tényleg indulunk.. 🙂

A rajt után már nyoma sem volt a lábaimban a fáradtságnak, könnyedén indultam. Futásból bár teljesen amatőr vagyok, versenytapasztalatom viszont van, így az első gondoltam az volt, hogy nehogy elfussam az elejét. Próbáltam egy viszonylag kényelmes, de azért haladós tempót keresni, ezzel viszont – ahogy előre sejtettem – nem lehetett a tömeggel együtt futni. Így én is követtem azok példáját, akik felvették a nyúlcipőt, és a mezőny agresszív előzésébe kezdtek – végig a járdán… Az adrenalinlöket tehát megvolt, cikázás az út szélén parkoló autók között, járdára föl, járdáról le… Szerencsére pár kanyar után kezdett tisztulni a helyzet, de így is folyamatosan haladtam előre a sűrűben. Kimondottan élveztem a futást, néha egy-egy rövid időre beálltam kisebb csoportok mögé pihenni, aztán mentem tovább…közben azon kaptam magam, hogy csak úgy futok, és nézelődök közben… Amikor ráfordultunk a Passeig de Grácia dupla fasoros, elegáns épületekkel szegélyezett útjára, ahová szemből besütöttek a kora délelőtti nap kellemesen melegítő sugarai…azért az adta az érzést. 🙂

Nem sokkal ezután meg is érkeztünk az első kör végére, 23 perc valamennyit mutatott az óra, plusz jött egy frissítőpont is, de pontosan tudtam, hogy erre a távra nekem semmire nincs szükségem, így meg se fordult a fejemben, hogy igyak. Ellenben hamarosan elkezdtem szenvedni, már nem esett annyira jól a futás, meg is fordult a fejemben, hogy jó volt ez az 5 kilcsi, kár ezt elrontani még 5-el, akár vége is lehetne a versenynek… 🙂 Ennek ellenére nem éreztem, hogy lassabb lennék, továbbra is folyamatosan haladtam előre a mezőnyben. Kis részfeladatokat tűztem ki magam elé, olyanokat hogy “Azt a csajt még megelőzöm” meg “Az a fickó milyen gyíkul néz már ki, nem érhet be előbb mint én”… 😀

Az első körben még határozottan jobban mentek az emelkedők, mint a körülöttem lévőknek, de a másodikban már horpadt a homlokom rendesen, ahogy szívtam a levegőt és az összes testnyílásomon plusz a bőrömön keresztül is próbáltam oxigénhez jutni. A Passeig de Grácia lejtője se jóleső, hangulatos suhanás volt, hanem csak egy beszűkült látómezővel, szúró oldallal végigtrappolt kényelmetlen útszakasz. Próbáltam arra koncentrálni, hogy ne essen szét a mozgásom, de éreztem a mozdulatokon, hogy ez már nem az laza könnyedség, mint korábban… Végül – amikor már minden kanyarban csak azt vártam, hogy mikor jelenik meg a célkapu – próbáltam fokozni a tempót a finisre, de az igazi “SPM fokozat” már nem jött, nem tudtam sprintelni, örültem, hogy egyáltalán eljutok a célvonalig azzal a tempóval, nem volt már több tartalék a rendszerben. A 45-ről pont lecsúsztam, 46 perc volt az órára írva, amikor beértem.

Ezzel a cirka 3500 indulóból majdnem befértem az első 1000-be, ami egész jó, ahhoz képest, hogy igazából semmi közöm nincs a futáshoz… 😀 Amire viszont tényleg büszke vagyok, hogy a valós időm 44:24-lett (ugye a rajtban mire én átmegyek a rajtkapun addigra az élmezőny már másfél perce elindult…), és futottam egy 22:23-as első 5000 métert, plusz egy 22:01-es második 5000-et, tehát az időeredményen egyáltalán nem látszik a második körös szenvedésem, lényegében ugyanazt a tempót toltam az elejétől a végéig, sőt még egy lehelletnyivel gyorsabb is voltam. Mindezt mindenféle óra, kütyü, stb nélkül, csak úgy érzésre, belső ritmus alapján. Mi ez ha nem tehetség??? 😀 😀

 

AX6Y7637

diploma-page-001

Paraguay, Collserola, chupitos

Lakásügyi hányattatásaimra tettem pontot ideiglenesen amikor kedden kiköltöztem a Sarriá – Sant Gervasi nyugodt, kulturált negyedében lévő Hotel Bonanovából, és egy hónap erejéig átettem a székhelyem egy tipikus piso compartido-ba, a város másik felében található hangulatos Sant Andreu negyedben. (Figyeljünk fel a véletlenek érdekes összjátékára: Sant Andreu, azaz Szent András… 🙂 )

A piso compartido szó szerint megosztott lakást jelent, és arra utal, amikor több emberrel osztozol a lakáson, amiben csak egy szobát bérelsz. Az én esetemben ez konkrétan azt jelenti, hogy 3 paraguay-i nővel lakok együtt, akikből kettő teljesen indián kinézetű, egymás között nem is spanyolul, hanem guaraní-ul beszélnek. Több éve élnek már Barcelonában, reggel korán kelnek, mire 8 körül kimászok az ágyból, addigra üres a lakás, és este 8 előtt nem is igen jönnek vissza. Fél 11-kor pedig már szigorúan alvás van.

Pénteken azonban jön a hétvége, ideje kicsit lazítani: meghívtak még két szintén paraguay-i nőt, és este 9 körül megkezdődött a házibuli. Kicsit idevarázsolták Dél-Amerikát, első lépésben különféle latin zenék aláfestésére megsütöttek két hatalmas tálnyi empanada-t (tészta, mindenféle cuccokkal töltve), majd éjfélkor jöhetett a szépen megterített asztalnál a vacsora. Nagyon jófejek voltak, meghívtak engem is, így a vacsorára nem volt gondom. 🙂 De azért el lehet képzelni: összesen öt nő, köztük egy Pocahontas szintű feltűnő szépségű csaj (aki egyébként Budapesten is dolgozott bébiszitterként 3 hónapot), az ő pasija, meg én…szóval kaptam az ívet rendesen, vicces volt. 🙂 Hajnali fél egy – kettőig ment a partizás, én azonban egykor visszavonultam, hiszen másnapra terveim voltak.

Pontban 6:00-kor szólalt meg az ébresztő, és a hétköznapoktól eltérően könnyedén pattantam ki az ágyból – még a meglehetősen szűkre szabott alvási idő ellenére is. Péntek este ugyanis kibéreltem egy bringát, amivel egy szombatra meghirdetett túrán terveztem részt venni. Reggel 7:30 körül indultam a lakásból, fejemben a street view képeivel, hogy oda is találjak a indulási pontra. Már ebben a korai időpontban is kimondottan finom idő volt, egyáltalán nem fáztam, pedig még a nap se jött fel, erős félhomály uralta a várost. Félúton járhattam az eredeti célomhoz, amikor az egyik téren gyülekező montisok csoportjaira lettem figyelmes…

Rövid gondolkozás után úgy döntöttem, hogy nekem végülis teljesen mindegy, hogy melyik tök ismeretlen társasággal tekerek, meg attól is féltem, hogy esetleg egy eltévedés miatt kicsúszok az időből, nem érek oda a startpontra, és társaság nélkül maradok. Így a régi, jól bevált módszert alkalmazva egyszerűen odagurultam az egyik bandához, hogy “Sziasztok, mennyit mentek, jönnék veletek, ha nem gond…” 🙂

A Sierra de Collserola az a hegylánc, ami kifliszerűen körbeöleli a várost, gyakorlatilag azt a szerepet tölti be, mint Budapest esetén a Budai hegység, ez a város outdoor sportokat űző embereinek a játszótere, mi is ide indultunk. Miközben fölfelé tekertünk egy dózeres szerpentinen a felkelő nap sugarai festettek emlékezetes képet a még szürke város mögött narancsosan csillogó tengerrel. Mire felértünk, több kisebb pihenőt tartottunk, hogy bevárjuk a lassabb sporttársakat, majd a gerinc túloldalán szűk ösvényeken folytattuk utunkat immáron lefelé. Másfél hónapja nem ültem már bringán, konstans vigyor ült ki az arcomra ahogy az élvezetes, kacskaringós trail-eken suhantunk. Közben persze – ahogy szokott – ment a duma, mentek a cinkelgetések. Nagyon beharangoztak egy jó kis letöréses, sziklás lejtőt, ami a szutyok bérbringámmal már kissé izgulós volt, majd ezután jött a bandera. El nem tudtam képzelni, hogy mi lehet az a bandera, és miért olyan durva… Én mindig úgy tudtam, hogy a bandera, az zászlót jelent, de mivel ezt sehogy nem tudtam összekapcsolni a bringázással, arra gondoltam, hogy biztos valamilyen bringás szleng. Na de mi a francot jelenthet, és mitől olyan durva, hogy ennyire emlegetik??? Eközben már egy völgyben tekertünk a Collserola mögött, amit még nem értek el a felkelő nap első sugarai, emiatt igencsak hűvös volt a levegő. Ekkor már nem tűnt annyira nevetségesnek a helyi kollégák full téli öltözete az én őszi-tavaszi szettemhez képest. Szerencsére hamarosan ráfordultunk egy irtózatosan meredek emelkedőre, ahol pár kanyar után fent előbukkant egy torony. “Oda megyünk föl?” – kérdeztem, mert ekkor már kissé kezdtem fáradni. “Igen, oda, fel a bandera-hoz.” – jött a válasz. Újra felemeltem a tekintetem, és valóban, a torony alatt kicsivel ott lengedezett egy katalán zászló. Egyből összeállt a kép. Azért emlegették annyira, mert végig brutálisan meredek út vezetett föl a zászlóig. Fent persze ment a duma, hogy ki hányadiknak ért fel, ki mért nem úgy ment, ahogy kellett volna…a szokásos… közben már én is szinte bandataggá avanzsáltam, az ilyen sportkörökben könnyen ki lehet vívni az elismerést. 😀

A túra alatt lépten nyomon más montis csoportokba botlottunk, az aszfaltos szakaszokon pedig outisok suhantak el mellettünk, szóval megtapasztaltam, hogy igencsak pezsgő bringás élet van Barcelona környékén. Délelőtt 11 körül jártunk, amikor már erősen kezdtem elcsoffadni (hiába, az edzetlenség), így épp időben jött, amikor mondták, hogy “ide most bemegyünk kajálni, kb 10 euró, ha akarsz jöhetsz”. Mentem, és amikor beléptünk a felirat nélküli vasajtó által rejtett belső világba, valami egészen szürreális helyen találtam magam hirtelen…

Amikor lekerült a sisak, bringás szemüveg, meg a fél arcot eltakaró, orrig felhúzott csősál a fejekről, kiderült hogy kissé idősebb fazonokkal tekertem (40-es korosztály), bőven én voltam a legfiatalabb a bandában. A hely meglehetősen puritán volt: egész nagy belső térrel, minimál berendezéssel, ablak nélkül, gyenge világítással. Jött egy néni egy fehér papírlappal a kezében, amire felírta, hogy “ciclistas”, azaz bringások, majd kérdezte, hogy akkor ki mit kér? Hát mondom, kezdjük azzal, hogy mit lehet? A melletem lévő fickó, erre mondta, hogy jó, neki akkor lesz egy bacalao, azaz főtt tőkehal. (Általában rácsapnak még valami moszatot, meg hínárt, ami valójában talán spenót???) Ok, mondom, akkor jöhet nekem is a bacalao, az jó lesz! A vicces rész ott kezdődött, amikor megkérdezte a néni, hogy akkor mit iszok? Hát, mondom teát! Na, ilyet még valószínűleg nem hallott, a többiek ugyanis mind sört kértek, és ők is jót röhögtek rajta, hogy a chaval (srác), bacalao-t eszik teával… Ezt még simán lehetett fokozni, amikor kiderült, hogy tea az nincs. Ekkorra egyébként már brutális hangzavar kerekedett, a kommunikáció a pult és az asztal között konkrét ordibálással zajlott. Végül jött a csapos, morgolódva, hogy akkor most mi legyen? Egy ilyen jó 120-130 kilós figurát kell elképzelni, akinek a feje egybe van a nyakával, és akkora hasa van mint egy hordó. Egyedül esélyem se lett volna semmire, de jófejek voltak a többiek, segítettek. Mondták, hogy a chaval valami meleget inna, mert kint a völgyben hideg van. Manzanilla jó lesz-e, érkezett az életmentő, de ugyanakkor kissé érthetetlen kérdés. A manzanilla ugyanis nem más, mint kamillatea, és fél perccel azelőtt tárgyaltuk meg, hogy tea az nincs. De ezek szerint a manzanilla nem számít teának, mostmár ezt is tudom… Végül a csapos nagy durrogva odarakta az asztalomra a manzanillát, hogy tessék megúsztathatod benne a bacalao-dat… 😀 A bacalao megúsztatása után a többiek úgy éreztek, hogy ideje valami komolyabbat is ráküldeni az ebédre, így előkerültek a chupitók is. A chupito lényegében a feles itteni megfelelője, de általában keverik valamivel, sokszor pl kávéval, ez nekem teljesen új volt… A két-három kör chupito után egy melegítőszerkós, spakás, SZTK szemüveges, remegő kezű, dadogó öreg lassított felvételben összeszedte az asztalon felgyülemlett szemetet, így koronázva meg ezt a maga nemében gyönyörű, teljes mértékben szürreális, Rejtő regényekbe illő jelenetsort…

Mivel a túra a chupitókkal véget is ért, nekem pedig még volt időm a bringa visszaadásáig, így felvonszoltam magam még egyszer a hegyre, majd legurulván a délután hátralévő részét a tengerparti sétányon mászkálással és kajálással töltöttem. Pár hete voltam egyébként utoljára a parton, de ilyen pezsgő életet eddig még nem láttam itt, nagyon sokan jöttek ki ezen a hétvégén sétálni, napozni, futni, görkorizni, bringázni, röplabdázni…

A végére pedig jöjjön pár hangulatkép:

2015-01-10 12.22.05 2015-01-10 14.16.19 2015-01-10 15.06.06 2015-01-10 15.14.38

Újévi képeslap Barcelonából

Háttérben a Montjuic sziluettje a délutáni ellenfényben

2014-12-08 16.07.30

A belvárosi tengerpart, és a jellegzetes, vitorla alakú W Barcelona nevű luxushotel

2014-12-08 16.50.39

2014-12-08 17.05.46

Az éjszaka különböző fényekben pompázó Torre Agbar, 2 perc sétára az irodától

2014-12-12 19.39.04

Az iroda a nemzeti jelképpel, a katalán zászlóval az oldalán

2014-12-20 13.47.30

Séta az Avenida Diagonal-on, háttérben a Torre Agbar

2014-12-20 13.48.57

Kilátás a Güell Park ingyenesen látogatható részéről a városra. Balra a Torre Agbar és a Sagrada Familia, jobbra W Barcelona is felfedezhető

2014-12-20 14.55.42

Naplemente az első szállodám ablakából

2014-12-20 17.33.29

Parc de la Ciutadella, kellemes park a belvárosban

2014-12-23 15.25.30

A Passeig Marítim de Colom nevű sétány, hátul a Montjuic

2014-12-23 15.42.53

A Katedrális a Gótikus negyed szívében

2015-01-01 16.54.20

Carrer de Ferran, utca a Gótikus negyedben

2015-01-01 17.03.14

Londres

Nemzetközi környezetben mindig problémát jelent a nevek kiejtése, így rendszeresen felmerül a kérdés, hogy milyen néven mutatkozzak be? Ilyen szempontból az egyetlen pozitív tapasztalatomat pont a hajón szereztem, ahol legalább törekedtek arra, hogy megpróbálják kiejteni az amúgy rendkívül bonyolult ‘András’-t, és bizony néha még sikerült is nekik…

Az ‘András’-sal a probléma ott kezdődik, hogy próbáld meg elmagyarázni mondjuk egy spanyolnak az ‘a’-t. Fogalmuk sincs róla, hogy mi az az ‘a’, vagy ‘o’ lesz belőle vagy ‘á’. A másik problémás rész az ‘s’, ami szintén reménytelen… Abba meg már ne is menjünk bele, hogy az is teljesen megzavarja őket, hogy számukra fordított sorrendben van a vezetéknév és az utónév, így nem egyszer kaptam/kapok olyan megszólítású e-maileket, hogy “Hola Jandala”, azaz “Szia Jandala”… (Pedig azért szerintem nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy az ember észrevegye az “Andrés”=”András” összefüggést, nade sebaj…) És a legviccesebb, hogy ha mondjuk egy hotelbe való bejelentkezésnél azt akarom, hogy megértsék a nevem, akkor azt kell mondanom, hogy “Ándrász Hándálá” vagyok… 😀 (Spanyolban a ‘j’-t ‘h’-nak kell ejteni.) Még jópár évvel ezelőtt Malagában rákérdeztek, hogy arab eredetű-e a nevem, merthogy úgy hangzik… Jah, apám, ha így ejted ki, akkor aztán bárminek is hangozhat…

Visszkanyarodva tehát az embernek két választása marad: lefordítja a nevét az adott idegen nyelvre, vagy szív. Én elég önérzetes gyerek vagyok, nem hívnak engem se “Andrew”-nak, se “Andrés”-nek, “András” a becsületes nevem, gondoltam küzdjenek csak vele, majd belejönnek… Hát, ahogy mondani szokták helybe mentem a pofonért: az “András” ugyanis nem ment, de felfedezték, hogy felettébb hasonlít a “Londres”-re, ami a “London” spanyol verziója. És mivel mindenkinek kell egy gúnynév, így lettem “Londres”. Nem bánom, járhattam volna sokkal rosszabbul is…már csak angolul kell megtanulnom, hogy méltó is legyek hozzá… 😀

Pastitas

Milyen volt eljönni?

Oké, vegyük a következő példát: fogsz valamilyen növényt, gyökerestül kitéped a földből ahol addig éldegélt, majd kicsit arrébb eldobod. Nem az ugarra, hanem láthatóan termékeny talajra, szóval innentől kezdve a növény feladata, hogy gyökeret ver-e újra, vagy elpusztul… (Azt most hagyjuk, hogy általában ami elég szívós ahhoz, hogy újra gyökeret verjen, az gaz, és nem virág… :D)

Nagyjából ez a szituáció, ebből látható hogy ez azért nem egyszerű. Egyfajta sokkos állapotot vált ki az emberből, ennek neve is van: kultúrsokk. (Akit ez bővebben érdekel, olvasgathat róla itt.) Valahogy magamat is megleptem, ahogy reagáltam erre az egészre. A fejemben valami olyasmi kép volt, hogy lesétálok a partra, megveszem a kedvenc sportnapilapom, kiülök valami helyre, mélyen beleszippantok a levegőbe, és azt mondom: megjöttem. Ehhez képest az első napokban teljes dezorientációval küzdve, partra vetett halként vergődtem. (Legalább a part – mint közös pont a képzelet és a valóság között – megvolt…)

A kultúrsokk folyamatában az első lépést, az úgynevezett mézeshetek szakaszt, úgy ahogy volt átugrottam. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy elég sokat voltam már Spanyolországban, meg annak, hogy elég sajátos körülmények között érzem jól magam. A forgalmas betondzsungel közepe pedig pont nem tartozik a természetes élőhelyeim közé, egyre nagyobb igényem van már rá, hogy kiszakadjak a városból. A másik dolog pedig: attól, hogy voltam már korábban Barcelonában, még nem ismerem a várost, turistaként kicsit más a történet, mint amikor itt laksz.

Egyedül megérkezni az új városba egy hotelszobába – három csomagban a fél életed – hmm, közepes… Jelenleg is abban a hotelben vagyok, amit a cég fizetett az első két hetemre, zajlik a lakáskeresés, így még a zérópont sincs meg kiindulási alapnak, amit ki lehet pipálni, hogy van egy lakhelyem. Ezek után lehet majd nekiállni az élet felépítésének, ami elsősorban sport- és természetjáró klubok életében való részvételen fog alapulni. (Bár itt tartanék már.) A nulláról való kezdés tehát elég rendesen manifesztálódott, magam se gondoltam volna hogy a nulla az ennyire nulla. Illetve tudtam, csak nem sejtettem. 🙂 Ahhoz tehát hogy igazán jól érezzem magam, még elég sokat kell dolgoznom.

Milyen a munka?

Kezdjük a legfontosabbal (ha valaki lemaradt volna), hogy már otthon kiderült, hogy nem kell Glasgow-ba mennem, így fixen Barcelonában vagyok már az elejétől kezdve. Ez mindenképpen nagyon jó, mert másképpen 4 hónapig esélyem se lett volna normális életre, plusz csak egy helyre kell beilleszkedni, egy helyet kell csak megszokni, ami még mindig bőven elég nehéz feladat. A céggel kapcsolatban csak pozitív tapasztalataim voltak, már az eljövetel előtt is, és ez azóta se változott. Végig nagyon korrektek voltak, a fogadás az első napon pedig külön kiemelkedő és példaértékű volt. A csapatvezetőm külön leült elbeszélgetni velem, érdeklődve hogy minden rendben ment a kijövetelnél. Körbevezettek az irodában, be lettem mutatva mindenkinek, ami egy 100+ fős cégnél azért nem annyira triviális. A HR-es nő elkísért kiváltani a társadalom biztosítási számom, a belső rendszerek használatának elsajátításához pedig egy halom doksi helyett személyes oktatásban részesültem. A közvetlen kollégák a világ legkülönbözőbb országaiból származnak, úgy mint Venezuela, Peru, Hollandia, Olaszország, Görögország, Románia és persze Spanyolország. A rendszer amin dolgozunk egy hatalmas “gépezet” egy “kisebb” szelete, eltart majd egy darabig míg átlátom, az fix… A próbaidőm 6 hónap, mondták hogy sokáig tart, míg az ember beletanul a projektbe… Ja igen, az iroda. Annak idején Párizsban a La Défense üzleti negyedben a Tour Franklin nevű felhőkarcolóban valószínűleg magasabban voltunk, de az számomra annyira embertelen környezet volt, hogy hiába volt kilátás az Eiffel-toronyra, nem szerettem ott lenni. Itt Barcelona egyik fő sugárútján, az Avenida Diagonal-on vagyunk, 7-dik emelet, szép a kilátás, látszik a tenger, és a környezet is sokkal barátságosabb, emberibb. És ami a legjobb, hogy ide önerőből jutottam el, nem csak küldtek.

Milyen az idő?

Mindenki nyugodjon meg, strandolni azért nem lehet. 😛 Hétfőn pl majdnem egész nap esett, az nagyon durva volt. 🙂 Amikor megjöttem annyira nem volt meleg, bőven kellett a kabát, másnap pedig orkán erejű szél volt, viszont alapvetően azt mondanám, hogy olyan az idő, mint otthon koratavasszal. Délután 15°C körül van, szinte mindig süt a nap, illetve reggelente lehet ködös idő, de délutánra általában kiderül. A héten jött egy kis felmelegedés, így kabátra már reggelente sincs szükség, délután a napon pedig néha még a pulóver is sok. Ebéd után el szoktunk menni egy sarki kávézóba, és ott kiülünk a napra…hát, az egyik alkalommal félő volt, hogy le fogok égni…

Mire elég a nyelvtudás?

A rövid válasz az, hogy tulajdonképpen mindenre, de ezt sokszor be kell bizonyítani. Nagyon sok szinten lehet tudni egy nyelvet, ráadásul a különböző készségek (beszéd, írás, olvasás, megértés) sem feltétlenül vannak ugyanazon a szinten, tehát ez egy összetett téma. A kijövetelem előtt egy éven keresztül csak anyanyelvi emberekkel gyakoroltam, így azért szereztem némi rutint, de a feladat így sem egyszerű. Ugye az interjú felét spanyolul csináltam, később kiderült, hogy ez nagyon nagy pozitívum volt. Mégis, sokszor harcolni kell azért, hogy spanyolul beszéljenek az emberrel. Az első hét péntekén volt egy ilyen kis fél órás összejövetel az iroda konyhájában ingyen piával, meg évértékelő beszéddel. A beszédet egy angol fejes tartotta, aki mellesleg tökéletesen beszél spanyolul is. Egyesével meg lett említve a beszédben minden újonc, köztük én is, majd a ceremónia végén a csapatvezetőm külön bemutatott személyesen a nagyfőnöknek, kiemelve, hogy milyen jól tudok spanyolul ahhoz képest, hogy soha nem éltem itt. Így két mondat után az angol fickóval is spanyolul beszélgettem. Ha tehát arról van szó, hogy valakivel egy-az-egyben kell beszélgetni, az az esetek nagyon nagy részében semmilyen problémát nem okoz. A másik része, hogy amikor többen vannak, akkor elkezd lecsökkenni az a százalék, amit értek, amikor pedig jön a szleng, meg a poénok, meg mindezt zajban, mondjuk kajáldában, akkor pl a kettővel arrébb ülőből már pont semmit nem értek. Ez ugye már az anyanyelvi szint lenne. És mivel nem csak az értésem, de kifejező képességem sincs anyanyelvi szinten, ezért kicsit meg kellett harcolni, hogy spanyolul beszéljenek velem.

Hogy miért jó az nekem? Mert szeretem szivatni magam. 🙂 Egyrészt némileg csapdában vagyok, mert spanyolból sokkal nagyobb rutinom van már mint angolból, a szókincsem is nagyobb, ugyanakkor pl a szakmai spanyolom még mindig nem túl fényes. Másrészt viszont meg akarom tanulni a spanyol kifejezéseket, és azért is mindent meg akarok tenni, hogy úgymond engem is “bennfentesként” kezeljenek (még ha nyilvánvalóan nem is vagyok az) akihez nem kell külön angolul beszélni. Előbb-utóbb azért szép lassan mindenkinek leesett, hogy ez a srác megérti a technikai magyarázatokat is spanyolul, még akkor is, ha esetenként olyan beszédsebességgel adják elő, hogy vérgőzös verejték ül ki a homlokomra miközben dekódolom…mondom, mindezt úgy, hogy csak anyanyelvi beszélgetőpartnereim voltak az elmúlt évben, és semmilyen problémát nem okozott a megértésük…csak úgy tűnik vannak, akik náluk is gyorsabban beszélnek. 🙂 A másik – még nehezebb – kihívás a szakmai gondolatok közvetítése tisztán, és érthetően…hát, ez még magyarul se ment, szóval bőven van lehetőség a fejlődésre…

Oké, ezt mind értem, de mi a franc az a pastitas?

Már az első napon világossá vált, hogy az iroda pastitas lázban ég. Velem is közölték, hogy remélem tudom, hogy mint újoncnak kötelességem pastitast hozni az egész iroda számára. Oké, mondom, de mi az a pastita? Nos, a pastita nagyjából az aprósüteménynek felel meg, jellemzően kis croissant vagy bármi egyéb édes sütiféleség. Az a szokás, hogy pastitast hoz minden új ember, pastitast hoznak akiknek születésnapjuk van, akik elmennek a cégtől, akik túl sokszor késtek, stb… Ennélfogva gyakorlatilag minden nap van “pastitas szeánsz”, ami több funkciót is betölt. Egyrészt ugye lehet kicsit kajálni, nassolni, másrészt ez egy társasági esemény, amikor mindenki összegyűlik a konyhában, kiszakad a melóból és lehet szocializálódni…