Egy év

Napra pontosan egy éve ezen a napon, december 8-án szállt le a gépem a barcelonai El Prat nemzetközi repülőtéren. Meglepően hideg, szeles időjárás fogadott – legalábbis én valamivel kellemesebb hőmérsékletre számítottam. Egy üres városba érkeztem, és nem csak azért mert december nyolcadika munkaszüneti nap. Nem ismertem itt senkit, semmit nem jelentettek számomra az utcák, a terek, az én feladatom volt, hogy megtöltsem a várost élettel, hogy jelentést adjak neki.

Sokan mondják, hogy egyedül könnyebb “kivándorolni”. Technikailag minden bizonnyal, lelkileg viszont aligha. Jól emlékszem két jellemző pillanatra az utolsó otthon töltött időszakból: a falakat megremegtető diadalittas üvöltésre a jól sikerült Skype-os interjú után, amikor több hónapnyi sikertelen próbálkozás feszültsége szakadt ki belőlem: Ez az, megcsináltam!!! A másik az utolsó otthon töltött este az üres lakásban három hatalmas batyu társaságában, miközben riadtan ez járt a fejemben: Úr Isten, mit csináltam???

És itt most lehet legyinteni, meg mosolyogni, de a helyzet az, hogy és élet nem csupa pálmafa, strand, meg napsütés. Persze nehéz ezt elhinni, ha esetleg irigykedve nézzük egy-egy külföldön élő ismerősünk aktuálisan posztolt nyálcsorgató képeit, de ez már csak egy ilyen világ. Nyilván senki se azt szeretné megosztani, hogy most épp milyen rossz neki, és tulajdonképpen ez így is van rendjén. És ezzel még csak véletlenül se azt akarom mondani, hogy rossz nekem, sőt! Azonban azt is látni kell, hogy a kép árnyaltabb, nem csak fehér, és nem is csak fekete. Azzal, hogy ide költöztem sokat nyertem, de sokat is veszítettem.

Essünk is túl rögtön a nehezén, jöjjenek a negatívumok. Első helyen a család és a barátok. Ezt talán aligha kell magyarázni. Kimaradsz az otthoni életből, hiába az órákon át tartó Skype beszélgetések, már nem követed napi szinten az eseményeket, és ez óhatatlanul eltávolodást von maga után.

Második helyen jön a nyelv, aminek ilyen-olyan formában szinte minden más pontban szerepe van. A katalánról már írtam egyszer, sajnos a katalán nem tudása brutális módon szűkíti le a szocializálódási képességeimet, lehetőségeimet, tekintve, hogy az én érdeklődési körömben (sport) a katalán a jellemző nyelv. És hiába iszonyúan jó fej, vidám, barátságos népség a katalán, ha semmit (vagy csak nagyon keveset) értek abból, amit hablatyolnak, az egy idő után iszonyú frusztráló. Szóval minden Barcelonába költözni igyekvőnek: vigyázat, Barcelona bonyolult terep! Azt a szomorú tényt tehát, hogy a munkahelyen kívül ezidáig semmilyen baráti kört nem sikerült kialakítani, illetve, hogy az egyébként fantasztikus sportközösségek egyikében se sikerült megmaradni, nagyban a katalán számlájára írom.

Ezen kívül ha már nyelv: sokszor iszonyúan hiányzik a magyar. Napi szinten nincs senki, akivel beszélni tudnék (az egyetlen magyar kollégával alig látjuk egymást, nem is egy emeleten dolgozunk), így szép lassan kopik a magyarom. És ez alatt nem azt kell érteni, hogy kezd vicces akcentusom lenni, hanem hogy veszítek a kifejezőkészségemből, néha gondjaim vannak a fogalmazással. Az idegen nyelven élés egyébként még akkor is rengeteg kihívást jelent, ha éppenséggel beszéled azt a nyelvet. Sokszor úgy érzem, hogy a spanyol András csak egy olyan 60-70%-ra lebutított András, úgy érzem, hogy a nyelvi hiányosságok miatt sokat veszít a személyiségem is, illetve, az amit ki tudok belőle fejezni. Szeretem sokszor patikamérlegen kimérve, borzalmasan pontosan megfogalmazni, amit gondolok, esetleg játszani a szavakkal, azok különböző jelentéseivel. Ehhez képest spanyolul ha egyféleképpen el tudom mondani, amit akarok, akkor már királynak érzem magam. Arról nem is beszélve, hogy milyen iszonyú nehéz érzelmek hatása alatt beszélni idegen nyelven. Érvelni, vitatkozni, közbevágni…

Végül, de nem utolsósorban az általános honvágy. Szinte minden hiányzik, ami magyar, főleg a magyar táj. Hiányzik a Mátra, a Bükk, a Bakony, a Pilis, a Börzsöny, még az a nyavalyás Hármashatárhegy is, a kedvenc kis eldugott sarkaimmal. Mert az az én hegyem volt.

Akkor most nézzük az élet habos oldalát. Ha visszatekintek erre az egy évre, akkor egy fantasztikus, kalandokkal tarkítottal, iszonyú gyorsan elrepült évet látok. Katalónia egy fantasztikus vidék, remek emberekkel, ha katalánnak születtem volna valószínűleg soha nem akarnék elköltözni innen. A táj világszínvonalú, van minden: erdők, hatalmas hegyek, tenger, síkságok, lenyűgöző formák. A hőmérséklet kellemes. Nyilván itt is van tél, és már kezdek hozzápuhulni, de az itteni tél magyarországi szemmel nézve egy vicc. Kültéri sportolásra egész évben alkalmas. Talán ennek is köszönhető, hogy sport terén is rengeteget fejlődtem. A Pireneusok közelsége, és az új hobbi, a magashegyi futás minden eddiginél sokoldalúbban tett edzetté. Fizikailag talán életem legjobb formájában vagyok.

A másik dolog az életstílus. Ismét lehet legyinteni egyet, és azt mondani, hogy a mediterrán népek lusták, de valójában szerintem nagyon sokat lehet és kellene is tanulni tőlük. És bár nem szeretek általánosítani – hiszen minden ember más – azért mégis vannak jól látható viselkedésformák, amik általában jellemzőek egy-egy társadalomra. Nekem borzasztóan tetszik a spanyolok nyíltsága, egyenessége. Általánosságban itt az emberekből pozitív életfelfogás sugárzik. Lehet-e nem szeretni azt a helyet, ahol a 70 éves néninek is úgy köszönnek a pékségben, hogy adeu guapa (kb viszlát szépségem)? Vagy gondolkozzunk csak el azon az életfelfogáson, hogy azért dolgozom hogy élhessek, nem pedig azért élek hogy dolgozhassak. Élni pedig nagyon is tudnak a spanyolok. Kényelmesen, stílusosan, megadva a módját és idejét a dolgoknak. A mai világban, ahol az emberek végigrohanják a napjaikat, az életüket, egy jó társaságban elfogyasztott jó kávé a koradélutáni napsütésben a sarki kávézó teraszán igenis többet ér, mint még 15 perc bambulás a monitor előtt az irodában. Függetlenül attól, hogy a főnök is így gondolja-e. 🙂

És ha már munka. Mindent összevetve életem talán legjobb munkahelye az itteni. A cég remekül ötvözi a kis cégek emberközeliségét a nagy cégek profizmusával, stabilitásával és szervezettségével. A munka se túl kevés, se túl sok, pont jó, és a jellegéből adódó (consulting) behatároltság mellett is bőven tartogat kihívásokat. Ezen kívül elfogadtak, megbecsülnek, a társaság pedig első osztályú. Folyamatosan mennek a viccek, a zrikálások, általában igen jó a hangulat, és munkaidőn kívül is gyakran tölti együtt az időt a csapat.

Nyelv. Rengeteget fejlődtem spanyolból, egész más eredeti kontextusban hallani a kifejezéseket/szavakat, mint könyvből olvasva. Plusz az anyanyelvűek nem kegyelmeznek: nincs lassítás, egyszerűsítés: itt a kőkemény valóságot kapod, úszol vagy elsüllyedsz. Teljes értékű munkát tudok végezni spanyolul, erre azért büszke vagyok. Meg kellett harcolni érte. Sokszor borzalmasan nehéz ötleteket, megoldásokat magyarázni, ez még magyarul is gondot okozott. Szerencsére itt ennek van kultúrája, gyakorlottan és jól beszélnek absztrakt dolgokról, technikai megoldásokról az emberek. A spanyol mellett pedig amolyan mostohagyermekként az angolt is kell használnom – lévén nem minden kolléga tud spanyolul – így a (nem létező) képességeim egész jól ki vannak használva a munkahelyen, és több fronton tudok párhuzamosan fejlődni. Még akkor is ha az angolról, én már lemondtam… 😀

Kaja. Habár a legelején a leves hiánya sokkolóan hatott, azóta egészen jól adaptálódtam, és a helyzet az, hogy ha ezen az apróságon túllendülünk, akkor kiderül, hogy Spanyolországban nagyon jókat lehet kajálni. A különféle tapasok és a paella csak a jéghegy csúcsa, minden régiónak megvannak a jellemző ételei, és ha van olyan amit egy év után nagyon bánok, az az, hogy a profizmus színlelése miatt nem fényképeztem le minden jobb kaját, amivel találkoztam. Igazán nyálcsorgató gasztro-posztot lehetne mostanra összedobni ebből az anyagból.

Most, hogy ilyen szépen kielemeztünk minden jót és rosszat, marad a kérdés: hogyan tovább? Pfff, na, azt nem tudom. A minimum küldetés teljesítve, az első naptól fogva mondtam, hogy bármi is történik, itt kapkodni nem szabad, ilyesmit (kiköltözés) egy évnél rövidebb ideig nem érdemes csinálni. Mostmár bármi is történik bekerült a szépen színesedő önéletrajzomba, hogy éltem egy évet Barcelonában. Azért ez nem hangzik rosszul 🙂

Az egy év tehát letelt, én pedig sehol nem látom a lakásban az összecsomagolt bőröndjeimet, tehát még maradok. Hogy meddig? Na, ezen rengeteget szoktam gondolkozni. Felváltva jönnek egymás után olyan napok, amikor azt érzem, hogy elegem van ebből az egészből és még aznap este felülök egy gépre és hagyom ezt a hülyeséget a francba, meg amikor úgy gondolom, hogy akár örökre itt tudnék maradni. Nálam amúgy is fordítva működik minden, nem volt semmilyen kezdeti eufória, az elején volt a legszarabb, és azóta fokozatosan egyre jobban érzem magam itt. Az alapvető cél és motiváció az ország és kultúra lehető legmélyebb megismerése, valamint a nyelv lehető legmagasabb szintű elsajátítása. Ebben a viszonylatban az egy év azonban semmi. Kérdés, hogy milyen ára van annak, hogy minél közelebb kerüljek a célhoz, és a végén teljesen átjárhatóvá tegyem a két országot, kultúrát, közel ugyanolyan otthonosan mozogjak az egyikben, mint a másikban.

A leginkább sarkalatos pont itt, hogy amíg a munkahelyen közel 100%-ban sikerült integrálódni, addig a munkahelyen kívül ez olyan 15-20%-nál nem áll jobban – ha már mindenképpen számokban szeretném kifejezni.

Személy szerint a hosszútávú külföldi tartózkodásra két működőképes modellt látok. Az első amikor az ember párral, családdal érkezik. Ekkor nem olyan fontos a helyi szociális háló kiépítése, nagyjából sziget üzemmódban is el lehet boldogulni, úgyis ott van a család. A második egy külföldiből és egy helyiből álló pár kombinációja, ami igen jó hatásfokkal katalizálja a társadalomba való beilleszkedést, a kultúra megismerését, és a nyelv tanulását.

Mindezzel együtt is azt érzem – és jópár Angliából hazatért katalán kolléga példája is ezt erősíti – hogy igazán teljes csak a hazájában lehet az ember. De minimum évtizedekben mérhető az az idő, aminek el kell telnie, hogy ez az érzés meglegyen.

Reklámok

Asztúria – Oviedo, Gijón

Egy spanyol ismerősömmel való beszélgetés során merült fel régebben, hogy olyan hatalmas különbségek vannak országon belül az egyes régiók között, hogy szinte másik országban érzed magad, ha mondjuk Andalúziából elutazol Galíciába. Már akkor is jópár helyen megfordultam Spanyolországban, és ezt a kijelentést csupán megmosolyogtató túlzásnak gondoltam. Még hogy drasztikus különbségek országon belül?! Pfff, hát persze… A kiköltözéssel aztán megváltozott a nézőpontom, így az apróbb különbségekre fogékonyabb szemmel már valóban olyan volt Katalóniából Asztúriába utazni, mintha országot is váltottam volna. (Abba most ne menjünk bele, hogy a dolgok jelen állása mellett van rá esély, hogy viszonylag rövid időn belül ez az utazás tényleges országhatár átlépéssel is járjon…)

Asztúria Spanyolország 17 autonóm közösségének az egyike, az ország északi részén található a Pireneusoktól nyugatra. Északról az Atlanti-óceánhoz tartazó Kantábriai-tenger, nyugatról Galícia, délről Kasztília és León, keletről pedig Kantábria határolják. Fővárosa Oviedo, ami a Woody Allen fanoknak ismerős lehet: a Javier Bardem alakította férfi főhős ebbe a városba vitte a csajokat a kisrepülőgépén a viharban a Vicky Cristina Barcelona című filmben.

Az én célpontom is Oviedo volt, a megközelítés eszköze pedig a vonat. Ha reggel 9:30-kor elindulsz Barcelonából, akkor este 8-ra már ott is vagy a légvonalban mintegy 700 km-el arrébb lévő Oviedoban. Az útvonal nagyjából így néz ki: Barcelona – Tarragona – Lérida – Zaragoza – Pamplona – Burgos – Palencia – León – Oviedo. Mondhatni epikus utazás, én teljesen úgy éreztem magam mint egy transzatlanti repülőúton, annak ellenére, hogy volt olyan rész, ahol 250-260 km/órás sebességgel hasítottunk. Röhögtem is magamban, hogy soha nem ültem még ilyen gyors vonaton. 🙂 Sajnos Lérida után eléggé belassultunk, innentől 150-160-nál gyorsabban nemigen mentünk, de volt olyan is, hogy 5-10 perceket álltunk a teljesen semmitmondó, kietlen spanyol pusztában. Ilyen szempontból lenyűgöző volt az utazás, tekintve, hogy szinte már félelmetes volt az az abszolút jellegtelen, többnyire sík, kihalt, kopár, fennsík szerű táj, ami a Leónig vezető út 80%-át tette ki. Leónnál volt egy átszállásom, ezt a derék spanyol kollégák úgy szinkronizáltak össze, hogy a másik – szintén fél országot átszelő – Sevilla-Madrid-Gijón járat még többet késett mint a miénk, így aztán nem volt gond a csatlakozással. 😀 Miután Leónt elhagyva északra fordultunk, hamarosan az ámulattól tágra nyílt szemekkel bámultam kifelé az ablakon, amint átszeltük az általam csak mesehegységként emlegetett Kantábriai-hegység valóban mesés vidékét. Felhők fölött, hegygerinceken, alagutakon, hágókon keresztül vezetett az utunk, miközben meredek hegyoldalak és méregzöld legelőkön heverésző tehenek képe suhant el az ablakon. Itt már egyáltalán nem bántam, hogy helyenként csak 50-60-al cammogunk.

A legszembetűnőbb változás Spanyolország nagyobbik részéhez képest a vidék alapszínének megváltozása jelentette. A szokásos okkersárga helyett ugyanis itt mindent a zöld ural. Asztúria éghajlata óceáni, ennek köszönhetően itt hűvösebb, csapadékosabb az időjárás, mint amit a mediterrán Barcelonában megszoktam. Az esősebb időjárásnak megfelelően pedig a táj is sokkal zöldebb, mint Spanyolország többi részén. Emiatt is szokás Spanyolország északi – Galíciától Baszkföldig terjedő – részét Zöld Spanyolországként emlegetni. De nem csak az éghajlat és táj különbözik, mások a kaják, sőt még nyelv is. Tényleg mintha egy másik országba érkeztem volna.

Az első napra bringabérlés és egy bemelegítő kör volt tervben, ezt azonban keresztülhúzták a helyi sajátosságok. Oviedo olyan kihalt volt kedd reggel, mintha egy szellemvárosban sétáltam volna. Se emberek, se autók nem voltak az utcán. Hiába gyalogoltam bő fél órát, a város széli bringabolt is zárva volt. Eléggé fel is húztam magam, mondván ha nincs ott senki nyitáskor, akkor mi a francnak van nyitvatartási idő?? Vagy itt északon így mennek a dolgok? A bolt ajtaján lévő számot is hiába próbáltam felhívni, így némi várakozás után elindultam vissza a belvárosba. Itt már kezdett nagyon gyanús lenni, hogy a boltok sincsenek nyitva, meg úgy egyáltalán semmi élet nincs a városban. Ez így már biztos, hogy nem normális még a nyugodt Oviedoban se. Gyorsan rá is kerestem az asztúriai tartományi ünnepekre, és kiderült, hogy aznap van Asztúrai Napja, ami munkaszüneti nap, és minden zárva van.

A bringabérlés így csúszott egy napot, helyette buszra szálltam és ellátogattam a közeli Gijónba. Gijón az oceánparton fekvő, hasonló méretű nagyváros, mint Oviedo. Gijónnak 270.000, Oviedonak pedig 223.000 lakosa van. A két várost kürölbelül 30km, azaz fél óra utazás választja el egymástól. Érdekes, hogy két ilyen nagyváros van ilyen közel egymás mellett. Ami még meglepő volt, hogy mennyit változik a táj és a hangulat ezen a 30 km-en. Oviedo kis túlzással szinte Magyarországon is lehetne, Gijónnak viszont hamsítatlan mediterrán tengerparti atmoszférája van. Megjelennek a pálmafák, a csempézett, színes házfalak, szűk sikátorok. Amilyen kihalt volt Oviedo, olyan élet volt Gijónban. Mindenki lement a szabadnapon a tengerpartra strandolni, napozni. Tisztára mintha Veszprémből leugranál a Balatonpartra. 🙂 A strandoláson és a napozáson kívül a legnépszerűbb elfoglaltság a sidra vedelése volt. Ez egy almabor, ami itt északon igen népszerű, olyannyira, hogy itt klasszikus cerveceríát – azaz sörözőt – alig-alig látni, viszont minden sarkon van egy sidrería, vagyis sidrázó. 🙂

Asztúriába érkezve a spanyol nyelvbe vetett hitem is megrendült, amikor találkoztam a helyi feliratokkal. Azt korábban is tudtam, hogy ugye Katalóniában ott van a katalán (ami félig spanyol, félig francia), Baszkföldön a baszk (ami teljesen izolált, semmi köze nincs semmilyen latin nyelvhez), Galíciában a galíciai (ami már majdnem portugál), de ami Asztúriában fogadott, az teljesen váratlanul ért. Minden utcatáblán a spanyol mellett volt egy másik, fura felirat is, ami azért eléggé hasonlított a spanyolra. Mondom ez meg mi a franc, valami óspanyol, vagy mi? Annyira nagyon nem lőttem mellé, ugyanis az asztúriai nyelv a középkorban kialakult nagy spanyol nyelvjárások egyike volt. Később Kasztília felemelkedésével a kasztíliai – amit ma spanyol nyelvként emlegetünk – háttérbe szorította, így napjainkban csupán 150.000 anyanyelvi beszélője van, többnyire Asztúriában, ahol a kasztíliai mellett hivatalos nyelv az asztúriai is. A kaszítliaival 80%-os a kölcsönös érthetősége, és gyanítom, hogy hallottam is embereket asztúriaiul beszélni…legalábbis néha nagyon furán beszéltek spanyolul, az biztos. 🙂 Egy konkrét példát viszont biztosan sikerült elcsípnem. Az Oviedo – Gijón járaton egy bácsi asztúriai kiejtéssel mondta, hogy Gijónba szeretne egy jegyet. Gijónnak spanyolul is furcsa kiejtése van, “Hihón”-nak kell mondani, ahol az első h keményebb, a második pedig lágyabb. Ez asztúriaiul leírva Xixón, kiejtve pedig kb “Sisón”. Na ezen a ponton kezdett el olyan érzésem lenni, hogy Spanyolországban csak azért beszélnek spanyolul az emberek, hogy a különböző régiók tudjanak egymással kommunikálni, amúgy minden országrésznek megvan a saját nyelve. Ez persze nagyon erős túlzás, az asztúriai megközelítően se olyan hangsúlyos, mint Katalóniában a katalán.

20150908_181519

20150908_181625

20150908_181905

20150908_182237

20150908_182516

20150908_182550

20150908_182641

20150908_182932

20150908_182335

20150908_183319

20150908_183457

20150908_183523

20150908_183545

20150908_183607

20150908_183833

20150908_185716

20150908_190438

20150908_191724

20150908_194849

20150909_192548

20150909_192841

20150909_193023

20150909_193428

Csak úgy

Facebook posztok helyett pár apró szösszenet:

1.) A madridi kolléga a nyaralás alatt szétnézett Európa másik felében: Bécs, Prága, Budapest. Nagyon tetszett neki Budapest, hazatérvén a következő kérdést szögezte nekem: András, te minek költöztél el Budapestről, mi az amit Barcelona tud neked nyújtani és Budapest nem? Rövid döbbent hatásszünet után visszakérdeztem: a spanyol? Hát, akkor rossz helyre jöttél – érkezett a válasz nevetve.

2.) Telefonkonferencia Edinburgh-al. Iszonyú zajos vonal, alig hallani valamit. Bután pislogok és próbálok néhány információ-morzsát elcsípni, eközben a venezuelai főnököm kedélyesen válaszolgat a skót kollégák kérdéseire. A hívás után megszólal a barcelonai csapatban lévő ír kolléga: hát srácok, ha ti ezt értettétek, akkor megtapsollak titeket, mert én egy büdös szót nem értettem az egészből…

3.) A nyári felújítási munkálatok miatt az L5-ös metróvonal pont azon szakasza van zárva, ahol lakom. Ezen kívül még pechem is van, mert csak egy megállóra vagyok a le nem zárt résztől. A kieső szakaszon a közlekedést pótlóbuszokkal oldották meg, hogy 5 perc várakozással majd újabb 5 perc zötykölődéssel kiválthassam a 10 perces gyaloglást. Hosszú percek óta álldogálunk már megállóban a buszon, lassan már a plafonról is lógnak. A klasszikus vicc jut eszembe, amikor a nagyvagány odaszól a sofőrnek, hogy “Hé fater, mikor indul már ez a szemetesláda? Amikor megtelik szeméttel!” És nyilván van valaki aki, már az indulás után 3 másodperccel fölpattan a helyéről, fúrja át magát a tömegen, nyomkodja a leszállásjelzőt, hogy 5 perc múlva – amikor amúgy is leszáll a fél busz – biztosan le tudjon szállni ő is. Úgy látszik ezek nem országspecifikus dolgok, teljesen otthon érzem magam. Annyi különbség van csak, hogy kék busz helyett piroson ülök, és magyar helyett spanyolul beszélnek. Nem állítom, hogy szolgáltatás tekintetében a BKV a világ teteje, és tömegközlekedési kultúrában Magyarország a csúcs, de mindkettő mindenképpen sokkal közelebb áll a skála felső végéhez, mint az aljához. Aki mást mond, az egyszerűen még nem volt elég helyen a világon. 🙂

Katalán

(Közlemény: igen, kevés az írás, én is tudom, csakúgy mint az idő. Négy-öt poszt áll bent régóta, félbehagyva, befejezetlenül, van amit tán már nem is érdemes folytatni. Azért igyekszem.)

Barcelona az a hely, ahol furcsán beszélnek spanyolul – állapíthatja meg az egyszeri látogató. Ez azért van, mert Barcelonában katalánul beszélnek. Meg spanyolul… Na, de akkor hogy is van ez?

Kezdjük talán azzal, hogy a katalán nem a spanyol egy dialektusa, hanem önálló nyelv. Az új-latin nyelvek közé tartozik (mint a spanyol, francia, olasz, portugál, román, stb), beszélőinek száma nagyjából 10 millió fő. Ennek legnagyobb hányadát maguk a katalánok adják, de Katalónián kívül beszélik Aragónia keleti – Katalóniával határos – területén, Valenciában, a Baleár-szigeteken (Mallorca, Menorca, Ibiza, stb..), a Keleti-Pireneusok Dél-Franciaországbeli területén, de még az Olaszországhoz tartozó Szardínia szigetén is. A spanyol mellett hivatalos nyelv Katalónia és Valencia autonóm közösségekben, és egyetlen, önálló hivatalos nyelv Andórában. Ha pedig nyelvjárásokról beszélünk, a katalánon belül megkülönböztetik a valenciai és a Baleár-szigeteken beszélt változatokat. Katalóniában a lakosság közel 50%-ának a katalán a hétköznapi nyelve.

És meg is érkeztünk a lényeghez. Mennyire, milyen szinten, és egyáltalán hogyan befolyásolja a hétköznapokat Katalóniában a katalán nyelv? Ez volt a kiköltözésem előtt az egyik legnagyobb dilemmám és félelmem. A félelem, hogy hosszas készülődés és megfontolt tervezés után kimegyek Spanyolországnak az egyetlen részére, ahol nem spanyolul beszélnek… (Van több is amúgy.) Mert az azért megér egy vállveregetést, nem igaz? Valahogy így: “ügyes vagy fiam, jól van, leülhetsz, egyes.”

Az életben a dolgok azonban nem mindig (szinte sosem) ilyen egyszerűek, nem lehet leegyszerűsíteni mindent fekete-fehérre. Na, de akkor hogy is van ez? Ugye azt írtam, hogy Katalóniában a spanyol mellett a katalán is hivatalos nyelv. Na, ezt egy picit megfordítanám: a katalán mellett a spanyol is hivatalos nyelv. A feliratok az utcán, a repülőtéren, a buszon, a vonaton, a bevásárlóközpontban, a jegyautomatán, a közlekedési táblákon, a plakátokon, mindenhol katalánul vannak. Csak katalánul, esetleg katalánul és spanyolul, de akkor is a katalán szerepel az első helyen. De a legjellemzőbb az, hogy Katalóniát járva ami vizuális ingerként éri az érzékszerveidet, az katalánul érkezik. Ennél jobban sokáig nem is érintett a katalán.

Erős spanyol alapokkal ugyanis ezek az egyszerű feliratok nem okoznak túl sok bonyodalmat. Mintha valami csúnyán megerőszakolt, zanzásított spanyolt olvasna az ember, de amúgy jó eséllyel meg lehet érteni. A beszélt nyelv a barcelonai mindennapi életben ugyanis a spanyol. Ez saját véleményem szerint jórészt köszönhető a rengeteg latin-amerikai bevándorlónak, valamint azoknak a spanyoloknak, akik Spanyolország gazdaságilag kevésbé erős régióiból költöztek Katalóniába. Ha tehát bemész egy pékségbe kenyeret (vagy egy szelet tarta de manzana-t) venni, akkor a feliratok katalánul lesznek, de az eladó valószínűleg spanyolul fogja megkérdezni, hogy mit óhajtasz. De ha mégsem, akkor is egy szemvillantás alatt vált spanyolra, ha spanyolul beszélsz hozzá. A hétköznapi életben tehát azon kívül, hogy búcsúzáskor adéu-t, ha pedig valamit megköszönnek, akkor merci-t mondanak, nem fog mélyebben érinteni a katalán.

A munkahelyen szintén nem tényező a katalán. Eleve kisebbségben vannak a csapatban a katalánok, a főnök venezuelai (ó, azok a ki nem ejtett s betűk :)), de van argentin (ó, azok a gyönyörű ‘zs’-k :)), perui, costa ricai, madridi kolléga is, így a munka nyelve egyértelműen a spanyol. Katalánt akkor hallok csak az irodában, ha két katalán kolléga dolgozik együtt egy problémán.

És itt egy újabb kulcsmomentumhoz érkeztünk. A katalánok katalánul beszélnek. Meglepő, nem? Illetve a kijelentés úgy pontos, hogy a katalánok amikor csak tehetik katalánul beszélnek. A katalán ugyanis egy különleges nép: kettős anyanyelvűek, a születésük pillanatától kezdve párhuzamosan szívják magukba a katalánt és a spanyolt. Ennek köszönhetően mindkét nyelvet anyanyelvi szinten beszélik, egy szemvillantás alatt váltanak egyikről a másikra, olyan természetességgel, hogy nem is mindig vannak tudatában annak, hogy éppen milyen nyelven beszélnek. Hozzátéve, hogy az első számú nyelvük, a katalán. A téli céges bulin történt, amikor a katalán HR-es nő mondott egy kisebb beszédet, és magáról teljesen elfeledkezve katalánul kezdte el a mondókát, amíg nem szóltak neki, hogy a nem katalán származásúakra tekintettel át kellene váltani spanyolra…vagy egy másik példa, amikor az egyik katalán kolléga a nagy tábla előtt kezdett el magyarázni valami technikai dolgot, és csak akkor vette észre, hogy katalánul beszél, amikor az egész csapat – a venezuelai főnökkel az élen – kikerekedett szemekkel pislogott, hogy akkor most mi van… 🙂

Na, de ha az írott katalánt érteni, akkor a beszéltet nem? A rövid válasz: nem. Plusz van az a bonyolultság, ami fölött már az írottat sem. A katalán egyébként úgy hangzik mint a spanyol és a francia törvénytelen gyereke, számomra borzalmasan csúnya. Emlékszem az első alkalomra, amikor a katalánnal találkoztam. Budapesten utaztam a villamoson, és messzebbről hallottam, hogy egy csapat fiatal mintha spanyolul beszélne. Kíváncsiságból közelebb mentem, hogy vajon mennyit értek belőle. Az eredmény sokkolóan hatott rám: egy-két elkapott szón kívül semmit nem értettem az egész dumából. Olyan volt mintha spanyolul beszélnének, de valami nagyon csúnya, “koszos” spanyolt. Akkoriban már jó ideje anyanyelvi tanárokkal tanultam a spanyolt gond nélkül, így nem hagyott nyugodni a dolog. Otthon elkezdtem katalán videók után kutatni a youtube-on, és beigazolódott a korábbi gyanúm: azért nem értettem a srácokat, mert katalánul beszéltek, nem spanyolul. Az egész olyan, mintha valami gagyi titkosítással torzítanák el a spanyolt: ha nagyon figyelsz egy-két dolgot meg lehet érteni, de egy hosszabb beszélgetést követni már lehetetlen. De sokszor meg se próbálom követni, mert elmegy a kedvem az egésztől, és inkább teljesen kikapcsolok.

A költözés előtt rengeteg cikket, statisztikát olvastam, hogy kiderítsem vajon mi a helyzet a katalán használatával kapcsolatban. Hogy hány százalékban beszélnek katalánul, hány százalékban spanyolul, hol jellemzőbb a használata, hol kevésbé. Jellemzően egyébként a vidéki Katalóniában sokkal erősebb a katalán, mint Barcelonában. Az eldugott falvakban élőknek sokkal természetesebb a katalán, és kisebb erőfeszítésbe kerül a spanyol. De olvastam olyan beszámolókat is, hogy lehetetlen katalánul tanulni, mert Barcelonában a katalánok egymás között is spanyolul beszélnek, és úgy kell őket megkérni, hogy katalánul beszéljenek. Kérdeztem kint elő magyarokat a helyzetről, amire az a válasz érkezett, hogy nagyon jól el lehet lenni Katalóniában a spanyollal. Tökéletes megfogalmazás. Nagyon jól el lehet lenni. Azonban mihelyst szeretnél ennél egy kicsit többet, mélyebbet, úgy mind a helyi közösségekbe való integrálódás, a katalán ismerete létfontosságúvá válik.

A katalán a Franco diktatúra alatt évtizedeken keresztül tiltott nyelv volt, talán ennek is köszönhető, hogy utána felerősödött, és hogy a katalánok ennyire büszkék rá. Még egyszer mondom, egy katalán amikor csak teheti katalánul beszél. Eressz össze két katalánt, és a beszélgetés másfél mondat múlva katalánul fog folytatódni, függetlenül attól, hogy te bután ott pislogsz mellettük egy mukkot se értve az egészből. És ez független a műveltségi szinttől, kulturáltságtól, jófejségtől, mindentől. A katalánok katalánul beszélnek. Pont. Példákat mondanék: négyen tartunk egy ismeretlen faluban egy terepfutóverseny helyszínére, öltözetből egyértelmű, hogy mind ugyanoda készülünk. Senki nem szól egymáshoz, én kezdeményezem az ismeretlenek közötti beszélgetést spanyolul. Fél perc múlva már jó hangulatú, vidám beszélgetés zajlik. Nélkülem. Katalánul. Kicsit később leesik az egyik csajnak, és megkérdezi: jujj, te érted a katalánt? Nem. Három spanyol mondat után újra katalánul beszélnek. Másik sztori. Bringás társaság, az egyik koma épp sztoriban van, lelkesen magyarázza katalánul, hogy így volt, meg úgy volt. Szól neki egy szociálisan különösen érzékeny kolléga, hogy át kéne váltani spanyolra, mert a srác nem érti a katalánt. A fickó elkezdi spanyolul folytatni a sztorit, de még az első mondat második felében visszavált katalánra. Persze egy nagyobb katalán társaságtól nem várhatod el, hogy csak miattad spanyolul beszéljenek, de megnyugodhatsz: nem is fogják megtenni. Felhozzák a kedvenc érvüket, miszerint ha érted a spanyolt, akkor érted a katalánt is. Hiszen mennyire hasonlóak. És ezzel a részükről a probléma le is van zárva, de pedig akár a hajadra is kenheted a spanyol tudásodat, főhetsz a levedben szinte teljesen kukán. Kellemetlen. Néha, amikor direktben veled kommunikálnak, egy-egy mondat erejéig átváltanak spanyolra. Mint amikor te egy külföldihez beszélsz angolul. De az is megesik, hogy véletlenül megértesz valamit a katalán hablatyból, és hozzászólsz a témához, vagy éppen beszélgetést kezdeményezel. Ekkor jó eséllyel lesz egy két-három mondatos párbeszéded, mert a negyediknél már kiszól az illető a másik kollégának katalánul, hogy hú, és arra emlékszel, amikor…így víve tovább azt a szálat, amit te indítottál. Téged kizárva a beszélgetés hátralévő részéből. Utolsó példa, most hétvége. Kétnapos terepfutó buli a Pireneusokban, jó sok emberrel. Odafelé teljesen jó dumálunk spanyolul a fickóval, aki fuvaroz. Kérdezi, hogy állok a katalánnal. Hát mondom, nulla szint. Akkor most jó sokat fogsz tanulni, jön a válasz. A katalán pajtások között a két nap alatt egy árva spanyol szó nem hagyta el a száját. Hazafelé autókázva újra beszélgettünk, kérdezte milyen volt a buli, majd hozzátette, hogy milyen kár, hogy nem tudok katalánul… Valóban.

Kérdezgettem a nem katalán kollégákat, hogy ők hogy látják a helyzetet. (Katalán emberrel arról beszélgetni, hogy miképp lehet kikerülni a katalán használatát…hmmm, hogy is mondjam. Merész és reménytelen. Amikor látod a büszke fényt felcsillanni az arcukon a szent nyelvük kapcsán, nem fogsz odaállni eléjük, hogy figyi, én utálom a katalánt. Válaszként pedig úgyis csak a már említett flegma közhelyet kapod: ha beszélsz spanyolul beszélsz katalánul is. Pont. Téma lezárva.) Az egyik kollégának a szülei andalúzok, így esélye se volt az anyanyelvi katalánra. Beszél katalánul, mert Barcelonában született és egy rövid angliai kitérőt leszámítva itt élt egész életében, de azt mondja, hogy számára nem természetes a katalán. Katalóniában az oktatás katalánul zajlik, ezért azzal szokott viccelődni, hogy nem az anyanyelve, csak az iskolai nyelve a katalán, de ha csak lehet spanyolul beszél. Azt mondja, hogy az ő baráti körében nem beszélnek katalánul. És azt hiszem ez itt a kulcs: olyan mikrokörnyezet kialakítása, ahol nem kell a katalán. Csak éppen sejtelmem sincs, hogy lehet itt az én érdeklődési körömhöz passzoló, olyan szociális hálót felhúzni, amihez nem létfontosságú a katalán. A sport nyelve egyértelműen a katalán, szinte minden sportos közösségben katalán többség van, katalánul beszélnek, így amerre megyek mindenhol falakba ütközök. A blog első bejegyzései között szerepel egy olyan gondolat, hogy a beilleszkedés kulcsa egy idegen országban az adott ország saját nyelvének az ismerete. Ebben az értelemben magabiztosan jöttem a spanyollal, és frusztráltan, elkedvtelenedve bolyongok a térben látva, hogy mennyire igazam volt, és ugyanakkor mekkorát tévedtem. Igen, a beilleszkedésben a legfontosabb a nyelvismeret. És a munkahelyen kívüli közösségekben ez a nyelv Katalóniában a katalán. Megdöbbentő, nemigaz?

Érdekes egyébként hogy a preferált katalánnal kapcsoltban milyen gondolatokat osztott meg az egyik kollegina. Kifejtette, hogy ő spanyolul szeret olvasni, hiszen kettős anyanyelvű, és katalánul szerinte veszítenek a leírások a mélységükből, mert katalánul nem lehet olyan jól kifejezni az árnyalatokat, mint spanyolul. Valamint káromkodni is spanyolul szoktak, mert katalánul a káromkodások viccnek hangzanak. Kerek szemekkel pislogtam, hallva ezt olyasvalakitől, aki szintén tipikusan az első adandó alkalommal katalánra vált.

Összefoglalva: pillanatnyilag a helyzet súlyosnak tűnik, a katalán megkerülhetetlen tényező: Katalóniában a teljes élet kulcsa a katalán. Választási lehetőségek nagyjából a következők vannak: 1.) megtanulni (legalább értés szintjén) 2.) olyan mikrokörnyezetet kialakítani, ahol nem tényező a katalán 3.) elmenni innen. Mindegyikkel van gond, főleg a megtanulással. A hátam beleborsózik ha rágondolok, hogy mivel jár egy új nyelv nulláról megtanulása, ráadásul egy olyan nyelvvé, amivel kapcsolatban még ellenérzéseim is vannak. Plusz ha belegondolok, hogy a spanyol nyelv volt az egyik fő motiváció amiért idejöttem, és még iszonyú mennyiségű munkát kellene abba is belepakolni, erre kezdjek el valami teljesen újat, amit ráadásul utálok is… Ha mondjuk az lenne, hogy Katalóniában olaszul beszélnek, és meg kellene tanulni olaszul, hát banyek, belecsapnék az olaszba. 🙂 De persze az is lehet, hogy ha már elkezdtem volna a katalánt, akkor előrébb járnék, és nem nyávognék itt…

Barcelonában a postaláda sárga

Paqui – az ingatlaniroda titkárnője – türelmesen magyarázott, miközben apró, mélyen ülő disznó szemei ide-oda cikáztak. Arcán megértő mosoly terül szét, beszéd közben kivillantak hézagos metszőfogai. Épp a vízművektől kapott katalánul íródott leveleimet fordította spanyolra, és magyarázta, hogy miért kaptam két külön cégtől is levelet a témában. Merthogy az egyik magáért a szolgáltatásért, azaz a vízért, a másik meg a mérőberendezésért felelős.

Korábban is beszélgettünk már, akkor amikor gondom támadt a WC-vel. Nem lehetett lehúzni, ezt próbáltam meg elmagyarázni neki. Kissé felkészületlenül érkeztem, és a gondok ott kezdődtek, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy hogy van a WC spanyolul. Illetve maga a WC, mint berendezés. Azt ugyanis legalább háromféleképpen meg tudom kérdezni, pl hogy merre található a WC, ami egy étteremben nagyon hasznos is tud lenni. A probléma csak annyi, hogy a spanyolok meglepően szemérmesek a témában. Ha nagyon művelt akarsz lenni, akkor azt kérdezed, hogy ¿Dónde están los servicios?, majd ezt lehet variálni úgy, hogy a servicios szót cseréled baños-ra, vagy lavabos-ra. Azonban se a servicios (szolgáltatások), se a baños/lavabos (mosdó) szó nem fejezi ki olyan egyértelműen, hogy itt a sloziról, budiról, retyóról, klozettről van szó tulajdonképpen. És ami a legmeglepőbb, hogy az olyan szavak, mint a WC, vagy a toilett emlegetése egy kicsit se vittek közelebb a megoldáshoz. Így rövid activity-zés árán sikerült csak kideríteni, hogy nekem tulajdonképpen a cisterna-val, azaz a WC-tartállyal van gondom. Hasonlóan vicces volt, amikor próbáltam elmagyarázni, hogy az elektromos sütőn nem működik a legnagyobb tűzhely. Lelkesen magyaráztam, hogy a plato grande no funciona, mire Paqui faarccal közölte, hogy a sütőn márpedig nincsenek tányérok. Merthogy a plato szó szerint tányért jelent. Én meg értetlenkedve kérdeztem, hogy mi az hogy nincs plato a sütőn, amikor ott van rajta?! Olyan szép köralakú, hogy teljesen meg voltam győződve róla, hogy csak plato-nak hívhatják. Másnap az irodában rajzoltunk, és átvettük a sütő részeit, azóta tudom, hogy a tűzhely az fogón.

20150502_143837[1]

Amikor végeztünk a leveleim értelmezésévél Paqui adott egy tollat, hogy itt és itt írjam alá őket, majd kint az utca túloldalán, az irodával szemben, van egy postaláda, oda dobjam be őket. A szűk, forgalmas, meredek utcán átkelve váratlan problémával szembesültem: két postaláda volt, egy zöld és egy sárga. Éreztem, hogy már megint bajban vagyok. Körbejártam a két postaládát, nézegettem őket és próbáltam valami rávezető feliratot találni. Sajnos azonban a Correos (Posta) feliraton kívül semmi használhatót nem találtam arra vonatkozóan, hogy vajon mi lehet a különbség a kettő között. Teljes tanácstalanságomban gyorsan megkérdeztem két arra sétáló idős nénit, hogy meg tudják-e mondani, hogy mi a különbség a kettő között. Meg is kaptam a választ, hogy ez egy postaláda. Ok, mondom, de mi a különbség a zöld és a sárga között??? Hát, a zöldet mostanában tették ide, biztos a szavazatoknak… Itt már éreztem, hogy a leveleim aznap már nem lesznek feladva. Ha a 80 éves néni nem tudja megmondani, hogy mi a különbség a kétféle postaláda között, akkor senki. Otthon végül az internet segítségével sikerült kideríteni, hogy a zöld a levelek szétosztásában segít a Postának, és a postások onnan veszik ki a kézbesítendő leveleket kerületenként szortírozva. Ez fizikailag teljesen le is van zárva, tehát ha jobban megfigyeltem volna, biztos feltűnt volna, hogy nem is lehet beledobni semmit. Másnap bedobtam a leveleimet egy sárga postaládába.

Londres

Nemzetközi környezetben mindig problémát jelent a nevek kiejtése, így rendszeresen felmerül a kérdés, hogy milyen néven mutatkozzak be? Ilyen szempontból az egyetlen pozitív tapasztalatomat pont a hajón szereztem, ahol legalább törekedtek arra, hogy megpróbálják kiejteni az amúgy rendkívül bonyolult ‘András’-t, és bizony néha még sikerült is nekik…

Az ‘András’-sal a probléma ott kezdődik, hogy próbáld meg elmagyarázni mondjuk egy spanyolnak az ‘a’-t. Fogalmuk sincs róla, hogy mi az az ‘a’, vagy ‘o’ lesz belőle vagy ‘á’. A másik problémás rész az ‘s’, ami szintén reménytelen… Abba meg már ne is menjünk bele, hogy az is teljesen megzavarja őket, hogy számukra fordított sorrendben van a vezetéknév és az utónév, így nem egyszer kaptam/kapok olyan megszólítású e-maileket, hogy “Hola Jandala”, azaz “Szia Jandala”… (Pedig azért szerintem nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy az ember észrevegye az “Andrés”=”András” összefüggést, nade sebaj…) És a legviccesebb, hogy ha mondjuk egy hotelbe való bejelentkezésnél azt akarom, hogy megértsék a nevem, akkor azt kell mondanom, hogy “Ándrász Hándálá” vagyok… 😀 (Spanyolban a ‘j’-t ‘h’-nak kell ejteni.) Még jópár évvel ezelőtt Malagában rákérdeztek, hogy arab eredetű-e a nevem, merthogy úgy hangzik… Jah, apám, ha így ejted ki, akkor aztán bárminek is hangozhat…

Visszkanyarodva tehát az embernek két választása marad: lefordítja a nevét az adott idegen nyelvre, vagy szív. Én elég önérzetes gyerek vagyok, nem hívnak engem se “Andrew”-nak, se “Andrés”-nek, “András” a becsületes nevem, gondoltam küzdjenek csak vele, majd belejönnek… Hát, ahogy mondani szokták helybe mentem a pofonért: az “András” ugyanis nem ment, de felfedezték, hogy felettébb hasonlít a “Londres”-re, ami a “London” spanyol verziója. És mivel mindenkinek kell egy gúnynév, így lettem “Londres”. Nem bánom, járhattam volna sokkal rosszabbul is…már csak angolul kell megtanulnom, hogy méltó is legyek hozzá… 😀

Pastitas

Milyen volt eljönni?

Oké, vegyük a következő példát: fogsz valamilyen növényt, gyökerestül kitéped a földből ahol addig éldegélt, majd kicsit arrébb eldobod. Nem az ugarra, hanem láthatóan termékeny talajra, szóval innentől kezdve a növény feladata, hogy gyökeret ver-e újra, vagy elpusztul… (Azt most hagyjuk, hogy általában ami elég szívós ahhoz, hogy újra gyökeret verjen, az gaz, és nem virág… :D)

Nagyjából ez a szituáció, ebből látható hogy ez azért nem egyszerű. Egyfajta sokkos állapotot vált ki az emberből, ennek neve is van: kultúrsokk. (Akit ez bővebben érdekel, olvasgathat róla itt.) Valahogy magamat is megleptem, ahogy reagáltam erre az egészre. A fejemben valami olyasmi kép volt, hogy lesétálok a partra, megveszem a kedvenc sportnapilapom, kiülök valami helyre, mélyen beleszippantok a levegőbe, és azt mondom: megjöttem. Ehhez képest az első napokban teljes dezorientációval küzdve, partra vetett halként vergődtem. (Legalább a part – mint közös pont a képzelet és a valóság között – megvolt…)

A kultúrsokk folyamatában az első lépést, az úgynevezett mézeshetek szakaszt, úgy ahogy volt átugrottam. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy elég sokat voltam már Spanyolországban, meg annak, hogy elég sajátos körülmények között érzem jól magam. A forgalmas betondzsungel közepe pedig pont nem tartozik a természetes élőhelyeim közé, egyre nagyobb igényem van már rá, hogy kiszakadjak a városból. A másik dolog pedig: attól, hogy voltam már korábban Barcelonában, még nem ismerem a várost, turistaként kicsit más a történet, mint amikor itt laksz.

Egyedül megérkezni az új városba egy hotelszobába – három csomagban a fél életed – hmm, közepes… Jelenleg is abban a hotelben vagyok, amit a cég fizetett az első két hetemre, zajlik a lakáskeresés, így még a zérópont sincs meg kiindulási alapnak, amit ki lehet pipálni, hogy van egy lakhelyem. Ezek után lehet majd nekiállni az élet felépítésének, ami elsősorban sport- és természetjáró klubok életében való részvételen fog alapulni. (Bár itt tartanék már.) A nulláról való kezdés tehát elég rendesen manifesztálódott, magam se gondoltam volna hogy a nulla az ennyire nulla. Illetve tudtam, csak nem sejtettem. 🙂 Ahhoz tehát hogy igazán jól érezzem magam, még elég sokat kell dolgoznom.

Milyen a munka?

Kezdjük a legfontosabbal (ha valaki lemaradt volna), hogy már otthon kiderült, hogy nem kell Glasgow-ba mennem, így fixen Barcelonában vagyok már az elejétől kezdve. Ez mindenképpen nagyon jó, mert másképpen 4 hónapig esélyem se lett volna normális életre, plusz csak egy helyre kell beilleszkedni, egy helyet kell csak megszokni, ami még mindig bőven elég nehéz feladat. A céggel kapcsolatban csak pozitív tapasztalataim voltak, már az eljövetel előtt is, és ez azóta se változott. Végig nagyon korrektek voltak, a fogadás az első napon pedig külön kiemelkedő és példaértékű volt. A csapatvezetőm külön leült elbeszélgetni velem, érdeklődve hogy minden rendben ment a kijövetelnél. Körbevezettek az irodában, be lettem mutatva mindenkinek, ami egy 100+ fős cégnél azért nem annyira triviális. A HR-es nő elkísért kiváltani a társadalom biztosítási számom, a belső rendszerek használatának elsajátításához pedig egy halom doksi helyett személyes oktatásban részesültem. A közvetlen kollégák a világ legkülönbözőbb országaiból származnak, úgy mint Venezuela, Peru, Hollandia, Olaszország, Görögország, Románia és persze Spanyolország. A rendszer amin dolgozunk egy hatalmas “gépezet” egy “kisebb” szelete, eltart majd egy darabig míg átlátom, az fix… A próbaidőm 6 hónap, mondták hogy sokáig tart, míg az ember beletanul a projektbe… Ja igen, az iroda. Annak idején Párizsban a La Défense üzleti negyedben a Tour Franklin nevű felhőkarcolóban valószínűleg magasabban voltunk, de az számomra annyira embertelen környezet volt, hogy hiába volt kilátás az Eiffel-toronyra, nem szerettem ott lenni. Itt Barcelona egyik fő sugárútján, az Avenida Diagonal-on vagyunk, 7-dik emelet, szép a kilátás, látszik a tenger, és a környezet is sokkal barátságosabb, emberibb. És ami a legjobb, hogy ide önerőből jutottam el, nem csak küldtek.

Milyen az idő?

Mindenki nyugodjon meg, strandolni azért nem lehet. 😛 Hétfőn pl majdnem egész nap esett, az nagyon durva volt. 🙂 Amikor megjöttem annyira nem volt meleg, bőven kellett a kabát, másnap pedig orkán erejű szél volt, viszont alapvetően azt mondanám, hogy olyan az idő, mint otthon koratavasszal. Délután 15°C körül van, szinte mindig süt a nap, illetve reggelente lehet ködös idő, de délutánra általában kiderül. A héten jött egy kis felmelegedés, így kabátra már reggelente sincs szükség, délután a napon pedig néha még a pulóver is sok. Ebéd után el szoktunk menni egy sarki kávézóba, és ott kiülünk a napra…hát, az egyik alkalommal félő volt, hogy le fogok égni…

Mire elég a nyelvtudás?

A rövid válasz az, hogy tulajdonképpen mindenre, de ezt sokszor be kell bizonyítani. Nagyon sok szinten lehet tudni egy nyelvet, ráadásul a különböző készségek (beszéd, írás, olvasás, megértés) sem feltétlenül vannak ugyanazon a szinten, tehát ez egy összetett téma. A kijövetelem előtt egy éven keresztül csak anyanyelvi emberekkel gyakoroltam, így azért szereztem némi rutint, de a feladat így sem egyszerű. Ugye az interjú felét spanyolul csináltam, később kiderült, hogy ez nagyon nagy pozitívum volt. Mégis, sokszor harcolni kell azért, hogy spanyolul beszéljenek az emberrel. Az első hét péntekén volt egy ilyen kis fél órás összejövetel az iroda konyhájában ingyen piával, meg évértékelő beszéddel. A beszédet egy angol fejes tartotta, aki mellesleg tökéletesen beszél spanyolul is. Egyesével meg lett említve a beszédben minden újonc, köztük én is, majd a ceremónia végén a csapatvezetőm külön bemutatott személyesen a nagyfőnöknek, kiemelve, hogy milyen jól tudok spanyolul ahhoz képest, hogy soha nem éltem itt. Így két mondat után az angol fickóval is spanyolul beszélgettem. Ha tehát arról van szó, hogy valakivel egy-az-egyben kell beszélgetni, az az esetek nagyon nagy részében semmilyen problémát nem okoz. A másik része, hogy amikor többen vannak, akkor elkezd lecsökkenni az a százalék, amit értek, amikor pedig jön a szleng, meg a poénok, meg mindezt zajban, mondjuk kajáldában, akkor pl a kettővel arrébb ülőből már pont semmit nem értek. Ez ugye már az anyanyelvi szint lenne. És mivel nem csak az értésem, de kifejező képességem sincs anyanyelvi szinten, ezért kicsit meg kellett harcolni, hogy spanyolul beszéljenek velem.

Hogy miért jó az nekem? Mert szeretem szivatni magam. 🙂 Egyrészt némileg csapdában vagyok, mert spanyolból sokkal nagyobb rutinom van már mint angolból, a szókincsem is nagyobb, ugyanakkor pl a szakmai spanyolom még mindig nem túl fényes. Másrészt viszont meg akarom tanulni a spanyol kifejezéseket, és azért is mindent meg akarok tenni, hogy úgymond engem is “bennfentesként” kezeljenek (még ha nyilvánvalóan nem is vagyok az) akihez nem kell külön angolul beszélni. Előbb-utóbb azért szép lassan mindenkinek leesett, hogy ez a srác megérti a technikai magyarázatokat is spanyolul, még akkor is, ha esetenként olyan beszédsebességgel adják elő, hogy vérgőzös verejték ül ki a homlokomra miközben dekódolom…mondom, mindezt úgy, hogy csak anyanyelvi beszélgetőpartnereim voltak az elmúlt évben, és semmilyen problémát nem okozott a megértésük…csak úgy tűnik vannak, akik náluk is gyorsabban beszélnek. 🙂 A másik – még nehezebb – kihívás a szakmai gondolatok közvetítése tisztán, és érthetően…hát, ez még magyarul se ment, szóval bőven van lehetőség a fejlődésre…

Oké, ezt mind értem, de mi a franc az a pastitas?

Már az első napon világossá vált, hogy az iroda pastitas lázban ég. Velem is közölték, hogy remélem tudom, hogy mint újoncnak kötelességem pastitast hozni az egész iroda számára. Oké, mondom, de mi az a pastita? Nos, a pastita nagyjából az aprósüteménynek felel meg, jellemzően kis croissant vagy bármi egyéb édes sütiféleség. Az a szokás, hogy pastitast hoz minden új ember, pastitast hoznak akiknek születésnapjuk van, akik elmennek a cégtől, akik túl sokszor késtek, stb… Ennélfogva gyakorlatilag minden nap van “pastitas szeánsz”, ami több funkciót is betölt. Egyrészt ugye lehet kicsit kajálni, nassolni, másrészt ez egy társasági esemény, amikor mindenki összegyűlik a konyhában, kiszakad a melóból és lehet szocializálódni…

Masszázs és bót

Amíg nem lesz időm/erőm valami tisztességeset írni, addig jöjjön egy mikrobejegyzés a spanyol akcentusról. Úgy értem arról az akcentusról, amikor angolul beszélnek. Ezekkel a jellegzetességekkel mindezidáig nem találkoztam, tekintve, hogy alapvetően nem szoktam spanyol ajkúakkal angolul beszélni. A cégnél a csapat azonban meglehetősen vegyes összetételű, és mivel nem mindenki beszéli anyanyelvi szinten a spanyolt (én sem, de erre még kitérünk a későbbiekben), így a megbeszélések nyelve alapvetően az angol.

Az első napomon konkrétan csak pislogtam, mert egy árva szót nem értettem abból, amit angolul beszélnek, és nem csak a kontextus hiánya miatt… Talán a legelrettentőbb akcentus, amivel eddig találkoztam, az a francia volt, de azért a spanyolban is vannak szép dolgok. Hogy ezeket megértsük, nem árt tisztában lenni a spanyol nyelv néhány jellegzetességével.

Az egyik ilyen spanyol specialitás, hogy nem nagyon van olyan szavuk, ami ‘s’ + mássalhangzó kombinációval kezdődne. Az ilyen esetekben mindig tesznek egy ‘e’ betűt az ‘s’ elé. Példa.: magyarul Spanyolország, angolul Spain, de spanyolul España. Abban az esetben, ha egy idegen nyelvű (pl angol) szót kell kimondaniuk, ami leírva ‘s’ betűvel kezdődik, akkor kiejtve mindig elé tesznek egy ‘e’-t is. Példának a népszerű Trónok harcát tudom felhozni, ahol ha Starkokról van szó – ami leírva ‘los Starks’ – az kiejtve ‘los Estarks’. 🙂 Ez eddig még oké is lenne, mert ezt a szabályt ismerve egyszerűen meg lehet fejteni az olyan gyöngyszemeket, mint ‘esprint’ = ‘sprint’, ‘estep’ = ‘step’, stb… Na, de hogy ne legyen ilyen egyszerű, ezt gond nélkül lehet tovább cifrázni, amikor a varia bekerül a szó közepére. Sokat halott füleimnek is kissé megdöbbentő volt, amikor először elhangzott az, hogy ‘underEstand’…azaz ‘understand”…

A következő rendkívül vicces sajátosság, hogy a spanyolok nem igazán tudják megkülönböztetni a ‘v’ és a ‘b’ betűket. Ez egy olyan dolog, amire nem sok hangsúlyt fektetnek a nyelvtanárok, így nekem is több év után kezdett leesni, hogy a spanyolok a ‘v’-t nagyon sok esetben ‘b’-nek ejtik. Később kiderült, hogy ez nekik komoly helyesírási problémákat is okoz, mint pl nekünk a ‘j’ meg ‘ly’, hiszen a kiejtésben nincs különbség. Mindennek tudatában is sokkolóan hatott rám, amikor először lesújtott a semmiből a ‘bót’, azaz a ‘vote’ spanyol verziója… Én pedig percekig nem értettem, hogy milyen csónakról lehet vajon szó, ugyanis a ‘bót’-ot automatikusan ‘boat’-nak dekódoltam…

Ha pedig egy színtiszta szakmai megbeszélésen csónak mellett masszázsról is szó esik, mindenképpen kezdjünk el gyanakodni! (Bár ez ugye a szakmától is függ, de jelen esetben programozásról van szó…) Nekem is csak pár napig tartott, míg végül rájöttem, hogy a ‘mászádzs’ az valójában a ‘message’ szót takarja, és semmi köze nincs a masszázshoz…