Chocolate con churros

A chocolate con churros és a hozzá kötődő kultúra Magyarországon teljesen ismeretlen, ennélfogva magyar neve sincs ennek a gasztronómiai különlegességnek. Ha el kellene magyaráznom, hogy mi az churro, akkor azt mondanám, hogy olyasmi mint a fánk, csak hosszúkás alakja és csillag keresztmetszete van. A chocolate con churros pedig nem más, mint egy csésze forró csoki egy adag ropogós churros-szal tálalva, amiket a forró csokiba mártogatva szokás fogyasztani. Tipikus reggeli illetve tízórai Spanyolországban. Eredete a 19-dik századi Madridig nyúlik vissza, amikor az akkoriban népszerű vándorcirkuszok előbb megismertették a fővárossal az addig csak vidéken elterjedt churros-t, majd hamarosan létrejött a ma ismert párosítás a Mexikóból már évszázadokkal korábban behozott csokoládéval. A kombináció pedig szépen elterjedt egész Spanyolországban, valamint néhány Latin-amerikai országban is, úgy mint pl Mexikó, Argentína és Venezuela.

A chocolate con churros fogyasztása tipikusan az úgynevezett churrería-ban (katalánul xurrería) történik, ami olyasmi mint egy kávézó, viszont kimondottan churros készítésre specializálódva. Több verziója is létezik egyébként a churros-nak, a legtipikusabb a churros finos (ez látható a képen is), de van vastagabb változat, azt porras-nak hívják, az egy kicsit puhább, és bundásabb. Ezeket persze nem csak csokival lehet kombinálni, lehet kérni akár café con leche-vel (tejeskávé) , vagy sima kávéval is.

Én nagyon sokáig hallani se akartam erről az egész churros -os őrületről, tekintve, hogy nem bírom a túlzottan édes kajákat, de aztán rá lettem beszélve, hogy mindenképpen ki kell próbálnom. Meg hát annyira spanyol dologról van szó, hogy hivatástudatból se nagyon maradt más választásom… 😀 Egyébként a kulcsa az egésznek annyi, hogy maga a churro nem édes, hanem sós, így a csokival együtt pont jól jön ki az arány. Említettem ugye, hogy reggelinek és “tízórainak” eszik, bár itt azért vannak némi fogalmi eltérések a magyar és a spanyol között. Amit mi tízórainak fordítunk, az itt Spanyolországban egy olyan étkezést takar, ami nagyjából 11 és dél között van, és nem az ebéd. 🙂 Tehát amikor Magyarországon vasárnap déli tizenkettőkor az átlag magyar család jóízűen szürcsöli a vasárnapi húslevest, akkor Spanyolországban még nem késő beülni egy churreríába, hogy együnk egy chocolate con churros-t. A legjobb idő erre egyébként a tapasztalataim alapján 11 és 12 között van, ekkor garantáltan tömve lesz a lokál helyiekkel. Sokaknak ez társasági esemény, jó alkalom egy beszélgetésre – a spanyolok úgyis iszonyúan szeretnek beszélni – és persze nem hiányozhatnak a tipikus öreg bácsik se, akik inkább újságolvasással ütik el az időt. Merthogy a spanyolok ezt is világszínvonalon űzik. Olyan művészien tudják lényegében semmittevéssel tölteni az időt, hogy az már irigylésre méltó. És persze e-mögé egy egész kultúrkört is felépítenek.

Én mindenesetre pozitívan csalódtam, simán rá tudnék szokni a chocolate con churros-ra. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy ha erre jár, akkor üljön be egy churrería-ba vasárnap délelőtt, ennél spanyolosabb dolgot úgyse nagyon tud csinálni ilyenkor az ember. 🙂

churrería

2015-01-17 11.30.50

Reklámok

Pa amb tomàquet

A pa amb tomàquet egy katalán kifejezés, ami magyarul annyit tesz, mint ‘kenyér paradicsommal’. Egy igazi mediterrán specialitásról van szó, ami tulajdonképpen a világ legegyszerűbb étele. Emlékszem még régebben olvastam egy a katalán konyhát lehúzó cikket, amiben valami olyasmi szerepelt, hogy mit várjunk attól a régiótól, aminek a leghíresebb étele a kenyér paradicsommal..? 🙂

Nem mondom, hogy nincs a dologban igazság, tulajdonképpen még én se nagyon tudom hova tenni. Érdekesnek viszont mindenféleképpen érdekes. A cégben – ahogy írtam korábban – nagy divat a ‘pastitas’ (amikor valaki vesz valami kaját a többieknek az irodába), és sok esetben nem édességet hoznak a kollégák, hanem szendvicsnek valót. Na igen, a spanyol szendvicsek… Az alap kivitel a bocadillo de jamón, azaz sonkás szendvics, és mondjuk jobb helyeken az is fel van tüntetve, hogy az a sonka pontosan milyen sonka, mert errefelé ennek is külön kultúrája van. De a bocadillo de jamón-t úgy kell elképzelni, hogy konkrétan nincs benne semmi, kapsz egy bagettet sonkával, és kész. Na jó, esetleg alapnak (kapaszkodj!) meglocsolják a félbevágott bagettet egy kicsit olíva olajjal. Az extrás változat a bocadillo de jamón y queso, ebben már sajt is van. (Aztaaa!!!) Mikor először kóstoltam ilyet annak idején, finoman szólva se voltam elájulva tőle. Nekem ez így egyszerűen túl üres, a spanyoloknak meg nagyjából elképzelhetetlen, hogy nyers zöldségek legyenek egy szendvicsben.

Katalóniában annyit finomítottak a tradicionális spanyol szendvicsek receptjén, hogy alapnak egy paradicsomos szószt kennek fel a szendvicsre. Ez konkrétan úgy működik, hogy bemész az áruházba és 500 féle paradicsomos szósz közül választhatsz, illetve nem is tudom, hogy a szósz-e rá a legjobb kifejezés, mert tulajdonképpen darált és ízesített paradicsomról van szó. És ennyi. Van egy kenyered/bagetted, megkented paradicsommal, és már kész is a pa amb tomàquet. Azért ha az ember hozzácsap egy kis jamón serrano-t, meg valami sajtot, úgy már számomra is kezd értelmet nyerni a dolog… 🙂 Én amúgy nem is értem, hogy miért árulnak errefelé margarint, meg vajat, mert ilyesmit kenyérre kenni helyitől még sose láttam.

És akkor jöjjön a legviccesebb rész. Hétköznap általában az egyetem menzáján eszünk, aminek a minősége hm, szóval volt már olyan is, hogy jót főztek. Egyszer. 🙂 Péntekenként így megérdemlünk valami emberi fogyasztásra szánt kaját is, szóval el szoktunk menni étterembe. Ez itt amúgy teljesen bevett szokás, minden étteremben lehet kapni 3 fogásos napi menüket 7-8 EUR-tól kezdődően. Múlt pénteken is beültünk egy hangulatos helyre, ahol kérdezte a pincér, hogy milyen kenyeret hozzon, és akkor elkezdte sorolni, hogy mi van… Ugyanis mielőtt kihoznák az ételt ki szoktak rakni kenyeret/bagettet meg olívaolajat, így amíg meg nem jön a kajád lehet rágcsálni az olajos kenyeret… 😀 Szóval pa amb tomàquet-et kértünk (mi mást?). A kenyér ezúttal tényleg kenyér volt, és nem bagett, méghozzá megpirítva. Kaptunk hozzá fokhagymát is, amit rá lehetett radírozni a kenyérre, ez eddig oké, ilyen otthon is van. Kaptunk még félbevágott paradicsomokat is, amit a helyiek nagy szakértelemmel el is kezdtek rátrancsírozni a kenyérre, ugyanazzal a technikával, mintha a fokhagymáról lenne szó!!! 😀 Nagyon vicces, de nem lepődtem meg, mert nem akkor láttam ezt először. 🙂 A végén pedig nagyjából csak a héja marad a meggyalázott, széttrancsírozott paradicsomnak…kicsit pazarlónak érzem. 🙂 Ízre, élményre persze így teljesen más, mintha külön ennéd a kenyérhez a paradicsomot. Ja igen, szóval van pirítósunk fokhagymával, paradicsommal megkenve, és erre is ér olívaolajat önteni, ha valakinek ez még hiányozna róla. 🙂 Én továbbra se értem, hogy mit keres az olaj a kenyéren… Mindenesetre ez volt az általam látott eddigi legjobb verziója a pa amb tomàquet-nak. Az egyik srác meg is jegyezte – miközben épp a paradicsomot trancsíroztuk bőszen – hogy ez most nagyon katalán, amit csinálunk.

Ami egyébként még nagyon szimpatikus, hogy péntek délután teljesen elfogadott az ebédhez az alkoholos ital fogyasztása, legyen az sör, de inkább bor. És ez nem csak a nagyfőnökök privilégiuma. Az ilyen apróságokról mindig eszembe jut ha a lesajnált Spanyolországról van szó, hogy itt azért akinek van valami normálisabb munkája az nagyon jól tud élni. Úgy értem nagyon kényelmesen. Jó az idő, süt a nap, az emberek minden napszakban a bárokban üldögélnek, ideértve a bő egy órás ebédidőt is… Szóval valamit azért csak tudnak az életről.

A kép ezúttal csak illusztráció, nem saját…
pan-con-tomate

Transmaresme

A Maresme a Barcelonától északra húzódó keskeny tengerparti sáv, a tartományt délről Barcelona, északról a Costa Brava, illetve a Tordera folyó határolja. A legdélebbi – és Barcelonához egyben a legközelebbi település – Montgat, míg a legészakabbi Malgrat del Mar. A nyugati határát a Cordillera Litoral formálja, szélessége 5-15 km között változik. A tartomány fővárosa a középen elhelyezkedő – Barcelonától nagyjából 30 km távolságra lévő – Mataró.  A Transmaresme a Cordillera Litoral gerincén vezető, a Maresmét Dél- Észak irányban átszelő mountain bike maraton Santa Coloma de Gramenet és Santa Susanna között. Hossza 85 km, összesített szintemelkedése 2800m. Időpontja: 2015 március 1.

Két hete kezdtem el bringázni idén, ez teljesen egyértelműen elégtelen egy ilyen kaliberű verseny teljesítéséhez. Ráadásul a futóedzésekkel súlyosbított hétköznapjaim miatt az elmúlt két hétben nem igazán volt olyan pillanat, amikor azt tudtam volna mondani, hogy pihent vagyok. És ha ez még mindig nem lenne elég, kiderült, hogy már nem is lehet nevezni a versenyre… 😀

De valakinek ez se elég. Úgy voltam vele, hogy mindenképpen kimegyek a rajtba, megnézem a mezőnyt, aztán pedig a pályajelölést kihasználva végigmegyek egy szakaszon, így térkép, helyismeret és eltévedések nélkül tudok egy jót bringázni, esetleg még haverkodni is lehet közben…

Kelés 6:30-kor, Ricardo – a paraguay-i macska – persze felébred a csajok szobájában a mászkálásimra (mint mindig), elkezd dörömbölni az ajtón, meg felborít a szobában dolgokat (mint mindig), szóval biztos népszerű vagyok a hétvégi koránkeléseimmel, amikor hétközben 8-nál előbb sose szoktam felkelni.

Indulás 7:30-kor, szerencsére Santa Coloma közel van, igazából ez még Barcelona csak már máshogy hívják, és pont itt van az én kerületem, Sant Andreu mellett. A rajtot a nyüzsgő bringásoknak hála könnyű megtalálni. Rövid bámészkodás után úgy döntök, hogy kicsit előre megyek, és onnan nézem majd a mezőnyt. Közben eléggé felhős az ég, és enyhén szemerkél, így azon morfondírozok, hogy lehet rövidre zárom a napot, mert összesarazni a bringát tuti nem fogom. (Ki fogja nekem lepucolni…? :))

Rajt 8-kor, jól jönnek fölfelé, már az első száz méteren próbálnak ketten elszakadni…szépen megvárom míg elmegy a mezőny fele-kétharmada, aztán beállok én is a tömegbe. Na, lássuk mit tud egy katalán maraton!

Meglehetősen visszafogott tempót tolok, fáradt is vagyok, túl is öltöztem, plusz hátamon a házam stílusban viszem az egész napos ellátást, nem akarom úgy használni a frissítőpontok szolgáltatásait, hogy nem is fizettem érte. Jó hosszan tekergünk fölfelé egy széles, kitett dózeren egy félig kopár hegyen. Szerencsére továbbra is be van borulva, így a hőguta nem fenyeget, de határozottan sokkal melegebb van mint előző nap. Az mászás annyira unalmas a dózeren, hogy az egyik kanyart egy trükkös ösvényen vágom le, hogy szórakoztassam magam. Biztos nem néznek hülyének a többiek. 🙂 Közben olyanokon gondolkozom, hogy ha ez megy majd 80km-en keresztül, akkor nem kár érte, hogy nem megyek végig, meg hogy végülis a Salzkammergut Trophy 90%-a is dózer…de ott legalább alpesi környezet van…

Az első lejtők se ízlenek túlságosan. Apróköves dózer, jó sodrós, plusz tetszőleges irányban és mélységben lehetnek rajta kis árkok, szóval tipikusan az az alattomos fajta, ami nem néz ki durvának, de bármikor jöhet valami meglepetés, ami kiveszi a kezedből a kormányt, vagy simán csak pofára esel, mert elcsúszik az első kerék. Nem is eresztem ész nélkül, nem úgy mint a spanyol kollégák. Úgy szúrják be ívre az ember mellé a bringát, hogy előtte meg se nyikkannak, csak azt kellene valahogy felfogni, hogy az embernek általában a feje elején vannak a szemei, nem a hátulján, ennélfogva hátrafelé nem lát. Szóval csak óvatosan keresgéltem az íveket, mert minden pillanatban és irányból várható volt valami kamikaze megjelenése. Az egyik kanyarban pl hirtelen elémugrott egy bazinagy vízmosás, amit hasonló hirtelenséggel reagáltam le én is, mire a mögöttem lévő koma olyat fékezett, hogy biztos voltam benne, hogy ledarál. Ezután nagy duzzogva bemondta, hogy akkor balról jövök…hát gyere öcsém, csak mondjad!

Már jó egy órája mentünk, amikor odajön mellém egy fickó, és hörög valamit katalánul. Nem értem, mondom mivan? Átvált spanyolra, haver, ég a lámpád! Hú, mond valamit fazon, még reggel bekapcsoltam, mivel szürkületben indultam otthonról, azóta megy…

Közben vége az első hegynek, átváltunk DH üzemmódba, azonban ezúttal elsőrangú single trail-en zuzatunk. Jó kis erdei környezet, erdei talaj, van tapadás, kis leléptetések, döntött kanyarok, visszafordítók, nem túl meredek, de azért adja, lehet tenni-venni a bringát, kedvencem! Itt én is átkapcsolok vadállat üzzemmódba, koncentráció 100%, kedv 100%, egy másodperc alatt hagyom ott mögöttem lévőket és élvezem a csapatást. Csak akkor megy el egy kicsit a kedvem, amikor rájövök, hogy milyen gyorsan utolértem az előttem lévőket, és nyilván feltartanak. Az egyik félreál, de a másik nem hagyja magát, mire nagy nehezen sikerül legyűrni a szűk ösvényen hogy újra önfeledten száguldjak, a nagy száguldásban gyorsan el is tévedek. Pfff, vissza a pályára, a lejtőnek vége, egy törmelékes szakaszon jön még néhány talajgyakorlat, de annyian bénáznak előttem, hogy így már én is alig tudok átmenni rajta.

És meg is van az első 28 kilcsi, itt vagyunk az első frissítőpontnál. Eddig terveztem a mai kört. Leülök, és azzal kezdem, hogy húzóra megiszok fél kulacs vizet. Ja igen. Mert ugye kulacstartót nem kell fölrakni, hiszen úgyis csak egy rövidet megyek, jó lesz egy kulacs a táskába (hadd húzza az is a hátam) és kész. Okos! Épp egy Magyarországról importált Giant barral vívtam óriási küzdelmet, miközben jön oda hozzám egy arc, hogy nincs-e nálam ###?!, mert ####?!! és #####?!!! és akkor itt mondott körülbelül 15 ismeretlen szót egymás után, hogy felvázolja a szituációt, és hogy mit szeretne. Aha, mondom – közben meg próbáltam kitalálni, hogy vajon mi fájhat, és mivel a “lánc” szót véltem fölfedezni a heves gyorsasággal előadott sztoriban, meg emberünk bőszen mutogatott is lánc felé, így elsőre azt gondoltam, hogy biztos olajat szeretne. Benne a volt a kiírásban, hogy mivel baromi porosak az utak, így nagyon fontos a lánc megfelelő kenése a verseny alatt. Aztán közelebbről is szemügyre vettem a helyzetet, és láttam, hogy gyönyörűen megcsavarta az egyik láncszemet. Ezzel így nem tudok végigmenni – közli a kolléga a tényállást. Hát, mondom, tényleg nem, de semmi gond. Mákja volt, mert az előző szezonban annyi láncszakadásom volt, hogy életemben először beszereztem egy láncbontós kéziszerszámot. Mondom, tessék itt van ez. Nem volt valami meggyőző a tekintete, kérdezem segítsek? Aha, az jó lenne. Szuper, akkor lássuk! Mondom, én se vagyok ám valami profi. Ú – aszongya – nagyon jól csinálod, nekem fogalmam sincs az egészről. Te is rajtszám nélkül nyomod? – kérdezi. Mondom, jaja. Meddig mész, Santa Susannáig? Á, addig tuti nem, igazából itt ki akartam szállni – mondom. Közben végzek is, 5 perc alatt megvan a cucc, mozog is szépen, profi munka. 🙂 Mondom, mehetsz is, így ezzel már túl is fogod élni! Szuper, köszi, király vagy, gumicukor kell? Simán, bármit megeszek! (Pedig utálom a gumicukrot!) Köszi, jó utat! 🙂

Nézem a ronda aszfalt utat, ami levisz Mataró-ba, meg az előttem lévő hegyet. Nézem az órát: korán van még. Nézem a szintet, nyolcszáz valamennyi. Na jó, 1000 alatt nem megyek haza, usgyi előre! Ez amúgy a nap legeslegjobb döntése volt, ugyanis ami ezután következett az a legjobb bringás élményeim között van. Olyan mászás, amit el se hittem, hogy ilyen van egy maratonon. Végig szuper, technikás single trail, el is felejtem, hogy amúgy milyen dög fáradt vagyok, annyira élvezem a kis felugratásokat, ahogy rakni kell a bringát, ahogy kanyarog az ösvény az erdőben. És innentől ez ment hosszú kilométereken keresztül! Hol fölfelé, hol lefelé..kegyetlen jó volt, szavak nincsenek rá. És rendes erdőben voltunk, rendes fákkal, nedves volt a talaj, sőt – kapaszkodj!!! – még pocsolya is volt! Olyan back-country helyeken voltunk, igazi Isten háta mögötti eldugott helyek, ahol még a madár se jár…közben itt-ott-amott felvillantak apró falvak a völgyek aljában. A tenger se látszott már, eltávolodtunk a parttól, és az egyel beljebb lévő gerincen kacskaringóztunk. Ha nem lettem volna hulla fáradt, le nem lehetett volna vakarni a vigyort az arcomról. Erre vártam, ezt kerestem, és tessék létezik!

Közben fejben futtattam a különböző stratégiákat. Meleg volt, túl voltam öltözve, izzadtam, vizem alig volt már (nem töltöttem a ponton), az is a hátamon. Néha ösztönösen lenyúltam a kulacs irányába, aztán mindig kénytelen voltam kiröhögni magam, hogy milyen gyogyós vagyok… Már 1400+-ot mutatott az óra, és bár sokat gondoltam rá, hogy meg kellene próbálni végigmenni, nem volt kedvem kifacsarni magamból az utolsó szuszt is. Ilyen felkészületlenül nem lett volna sok értelme, bár talán meg lehetett volna csinálni. Voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy meg tudnám csinálni. Aztán azt éreztem, hogy már a lejtőkön se tudok 100%-ot adni, mert annyira fogytán volt az erő…

A Transmaresme-nék aztán két felirat vetett véget. Felértünk egy gerincre, ahol újra megcsillant szemben a tenger, valamint egy tábla: balra étterem, jobbra Mataró. Oké, mondom, akkor ebben a sorrendben! 🙂 A negyedórás üldögélős-banánevős-napozgatós újraélesztés után kértem az étteremben vizet a kulacsomba, majd lefelé indultam Mataró irányába. A Transmaresme teljes útvonalát viszont rövid időn belül végig akarom járni, mert a második része egyszerűen szenzációs volt. Na nem az olasz/osztrák Alpok grandiózus látványvilágára kell itt gondolni, hanem egy olyan vadromantikus tájra, ami nekem a legjobbat jelenti abból amit a mediterránum adhat. Mataró fölött is egy olyan faluba botlottam, ahol megint csak annyit tudtam mondani, hogy igen, ez pontosan az miért jöttem!

A hátralévő program cirka 35-40 km hazavánszorgás volt a parton, többnyire gusztustalan, forgalmas utakon. Ezen kívül bejártam Mataró történelmi belvárosát, ami igazi felüdülés volt a dzsuvás, büdös, forgalmas, túlzsúfolt Barcelona után. (Szeretem Barcelonát… :D) Ja, és a legfontosabb: hazafelé végigettem a Maresme összes éttermét… 😀

2015-03-01 11.31.58

2015-03-01 11.36.02

2015-03-01 11.41.43

2015-03-01 11.43.59

2015-03-01 12.23.56

2015-03-01 12.38.42

2015-03-01 13.26.02