Skyrace Vallibierna

A tavalyi szárnybontogatás után idénre beneveztem a Skyrunner National Series versenyeinek jelentős részére, csak hogy ne finomkodjak. Ezek gyakorlatilag Spanyolország legnehezebb és legnívósabb hegyi futóversenyei. Az egyetlen apró bökkenő csupán az, hogy elfelejtettem rendesen felkészülni rájuk. Illetve nem is elfelejtettem, hanem az állandó sípcsontproblémák miatt erősen korlátozva van az edzésem, így lényegében a lehető legkevesebb futással készülök.

A Skyrace Vallibierna számomra a pireneusi futóversenyek szezonjának nyitófordulója volt. A verseny központja a Pireneusok legmagasabb csúcsához, a Pico de Aneto-hoz közeli, Aragónia és Katalónia határában lévő Vilaller faluja. Egészen meglepő módon létezik Barcelona – Vilaller közvetlen buszjárat; mintegy 4 óra hosszú az út. A versenyzés egyik pozitív hozománya, hogy lehet egy kicsit turistáskodni, új helyeket megismerni. A buszút onnantól kezdve, hogy elhagyjuk a teljesen semmitmondó, “híres” Léridai síkságot és ráfordulunk a Pireneusokra, egészen remek élmény. Ahogy a völgyek mentén egyre mélyebbre hatolunk a hegységben a kacskaringós utakon, úgy lesz a táj egyre lenyűgözőbb. Különösen Vilallerhez közeledve kezd el vadulni a látvány. Egy brutális gát mögött lévő felduzzasztott tórendszer bontakozik ki szép lassan fölfelé haladva. A tavon sziklás szigetegyüttesek, rajtuk régi várromok, a tó szélén pedig a hegyoldalból szinte pengeként kinyúló keskeny sziklataréjok sorakoznak. A háttérben lévő hatalmas csúcsok fekete felhőkbe burkolóznak. Isten hozott a Pireneusokban! Itt egy kicsit más világ uralkodik, mint a mediterrán Barcelonában. Nemsokkal érkezés előtt az eső is elered, meg sem lepődöm ezen. Idén még nem volt olyan versenyem amelyiken nem esett volna valamennyi eső.

Szerencsére a zivatar hamar elvonul, mire megérkezünk újra süt a nap. A szállást gyorsan megtalálom, a recepciót azonban nem. Rövid téblábolás után a szomszédos pékségben segítenek ki. Kiderül, hogy egy 90 éves öreg viszi a kócerájt, aki olyan süket mint az ágyú, ezért nem hallotta ahogy csöngettem miközben békésen szundítva töltötte a délutáni csendespihenőjét. A kommunikáció így kissé nehézkes, konkrétan üvöltenem kell. Már amennyire tudok. Szerencsére van ott egy nő is, ő segít a spanyolról spanyolra fordításban. Azaz üvölt helyettem, amikor az öreg harmadszorra se érti, hogy mit akarok. Kérdezi hová valósi vagyok, mondom Magyarországról jöttem. Húha, Magyarország, mondja, ő legmesszebb Barcelonában járt, illetve szolgált három évig Afrikában a seregben. Azt akarták, hogy ottmaradjon, de ő haza szeretett volna jönni. A három év Afrikával amúgy az öreg még mindig simán előz engem világlátásban. Kérdi, mikor megyek vissza másnap. Mondom délután. Délelőtt? – kérdez vissza. Akkor jó, mert délig el kell hagyni a szobát, hogy jöhessenek az új vendégek. Akkor ebben maradunk, teszi hozzá. Nem vitatkozom vele, úgy érzem nem lenne sok értelme. Szerencsére a nő a jobban képben van, hogy pl verseny után még le is kell zuhanyozni.

A szoba elfoglalása után el is megyek ebédelni, az étterem az Andalúz válogatott futóival van tele, köztük a Buff profi csapatában versenyző Zaid Ait Malekkel. Zaid illegális marokkói bevándorlóként kezdte spanyolországi pályafutását, ma már viszont spanyol állampolgár, hivatásos futó, profi szerződéssel, és spanyolul is kiválóan megtanult. Ő a spanyol terepversenyek egyik állandó esélyese, a tavalyi Ultrapirineun második lett a külön kategóriát képviselő, nem erről a bolygóról származó Kilian Jornat mögött. Azt hiszem ezt hívják sikertörténetnek.

Az ebéd után rajtszámátvétel, majd eligazítás. Szerencsére spanyolul és nem katalánul, úgyhogy még értem is, hogy miről van szó. Kiderül, hogy a 2000 m fölötti részen a pálya egy szakaszon egy jelentősebb hófolton fut, de nem veszélyes, és különben is az elmúlt napok esőzéseinek hála sokat csökkent a mérete. Anyád, mi az, hogy nem veszélyes? Az erősen kopásnak indult talpú cipőm úgy csúszik mindenen ami vizes, hogy még a sarki boltba is életveszélyes lemenni benne eső után. (Ez amúgy nem vicc, a télen valószínűleg kicsit eltörtem a könyököm, amikor elcsúsztam benne a saját utcámban ahol lakom.)

Másnap reggel 7-kor kelés, 8:30-kor rajt. Szerencsére a szállás közel van, 1 perc séta, szóval nem kell kapkodni. Megint belefutok Zaidba, nagyon laza, mosolyog beszélget, az esélyeseket nyomasztó stressz semmi nyomát nem lehet felfedezni rajta. A vele készített interjúkból is mindig az jön le, hogy egy tök szerény és jófej srác. Vicces amúgy így testközelből látni elit futókat. Van vagy 165 centi meg hozzá 50 kiló. Lehet úgy én is gyorsabnan futnék…

A rajt után hirtelen a 100 méteres síkfutás olimpiai döntőjében találom magam, és sehogy se bírom tartani a tempót Usain Bolttal. Aztarohadt, hogy megy itt mindenki!!! Nincs sok ember, de aki van, azok brutál erősek. Ja, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy a verseny a spanyol kupa egyik fordulója is egyben…

Próbálok menni a mezőny végével, de ez valami rettenet. A reggeli napsütésben gőzölögnek a völgyben a rétek, de nincs sok időm gyönyörködni a látványban. Ha ez így megy tovább ezek 2 km alatt bedarálnak. A sík bevezető szakasz után ráállunk a hegymenetre és kész, kapitulálok. Elmegy a mezőny vége is, alig pár ember marad mögöttem, velük kerülgetjük egymást. Ha egy 80 éves nagymama elfutna mellettem fölfelé babakocsit tolva, azon se lepődnék már meg. Olyan emberek hagynak ott simán, akikből nem sok mindent néznék ki, és szemmel láthatóan még súlybeli hátrányuk is van. Nem értem, egyszerűen nem értem miből vannak ezek! Bármit csinálok nem sikerül életet lehelnem a rendszerbe, borzalmasan szenvedek. Mindent bevetek, koffeines gél, ellenőrző pont átugrása, de semmi se használ. Nincs feltámadás, nincs visszavágás, csak a szenvedés. Ezek ugyanúgy nem állnak meg a pontokon, csak másodpercekre, a tempó viszont embertelen amit diktálnak. Az emelkedő egyre vadabb lesz ahogy kiérünk az erdőből, lassan már négykézláb mászunk. Van egy olyan versenyfajta, amikor szó szerint csak pár kilométert kell megtenni, viszont az alatt a 2-3 km alatt van 1000 méter, vagy ennél is több szintemelkedés brutális meredekségű emelkedőkkel. Ezt hívják Vertical Race-nek. Na, itt olyan érzésem van, mintha a pálya néhány Vertical Race egymás után pakolásával keletkezett volna. Borzalmas szenvedések árán annyit sikerül elérnem, hogy kicsit visszaküzdöm magam, már-már megcsípem újra a mezőnyt, de nem. Az előttünk lévő fal újra emel egyet, a lábaimból pedig hiányzik az átütő erő. 1200 métert emelkedünk 4 km alatt. Folyamatosan a határon megyek, de semmit nem érek el vele. Hánynom kell, szédülök, rosszul vagyok.

A lejtővel se járok jobban, a mélyhátizmaim készen vannak, lefelé is csak botorkálok, a mezőny végleg eltűnik, innentől kezdve alig pár emberrel vívjuk elkeseredett harcunkat magunkkal és a tereppel. Jön a második leghosszabb mászás az említett hófolttal, és a végén egy 2600-as csúccsal. A hófolt szerencsére nem vészes, egész jól ki van taposva a nyom, nem csúszik túlságosan, így különösebb veszély nélkül átkelek rajta. Valahogy ezen az emelkedőn is felküzdöm magam, bár fogalmam sincs, hogy hogyan. Úgy látszik ha tempó nincs is, állóképesség azért még van.

A csúcson bemondják, hogy 40 perc és zár a következő pont, de addig végig lejt. Az vállalható. Aztán hamar kiderül, hogy a lejtő nem végig lejtő, van benne pár kellemetlen kaptató, de a pont így is megvan időre. Kérdem az őrt, hogy állunk? Van még fél óra zárásig, mondja. Érdekes, pedig biztos nem tíz perc volt az út. Na mindegy, akkor menjünk tovább.

Ez innen már megvan, még egy mászás, aztán a gyilkos emelkedő visszafelé, amin reggel feljöttünk. A mászás közben forgatom a fejem, az előző csúcs, ahonnan jöttünk már felhőben áll. Hmm, csak jó lenne megúszni mostmár az esőt! Na, gyerünk!

Amint megkezdem a lejtőt egy hatalmas ragadozómadár (talán sas vagy keselyű) rugaszkodik el egy szikláról a közelemben. Lenyűgöző látvány. Legyen bármilyen verseny, ezt akkor is megnézem. Megállok és addig követem a tekintetemmel, amíg végleg el nem tűnik a hegycsúcs mögött.

A lejtő leírhatatlanul meredek, szinte futhatatlan, de a combizmaim meglepően jól bírják. Az alsóbb régiókba érve a levegő is felmelegszik, fülledt párás lesz. Az ereszkedés szinte végtelen. Nem megy rosszul, de egyre fogy az erőm. Még két km nagyjából síkon a célig és vége. A befutó előtt pacsiznak velem a már beérkezett erőemberek és vége a darálónak.

Isten bizony nem értem, hogy miből vannak ezek a terepfutók. Nádszálvékony kiscsajok röhörésznek a célban a fáradtság legkisebb jele nélkül, én meg úgy nézek ki mint Rambo miután megküzdött a vietkonggal. Utólag láttam egy videóriportban azt a madridi fickót, aki megnyerte a versenyt, és úgy nézett ki, mint egy jószívű matektanár. Pedig ahhoz, hogy megnyerj egy ilyen versenyt egy igazi vaddisznónak kell lenni. Zaid sokáig a második helyen haladt, végül harmadikként futott be.

Tény, hogy kissé alábecsültem a kihívást. A verseny előtti héten több olyan pontot tudnék mondani, amin javítani lehetne, és pontosan tudtam, hogy nem 100%-os állapotban álltam oda a rajthoz. De könyörgöm, a lóerők 80-85 százaléka így is rendelkezésre állt, ami pont arra volt elég, hogy 8 embert megelőzzek. Nyolc embert, úgy hogy majd’ megdöglöttem. Az a tanulság, hogy a Skyrunner Series-hez sokkal komolyabb felkészülés kellene, ez ugyanis már nem a vasárnap délutáni bohóckodás kategória. És nem elfogadható az a luxus sem, hogy nem 100%-osan kipihenten állunk rajthoz, mert itt minden nuansznyi plusszra szükség van. Feltéve, ha nem a szintidő ellen akarsz harcolni, hanem menni a mezőnnyel. Legalább a végével.

Reklámok