Asztúria – A Naranjo misszió

Asztúriával (és úgy általában az egész nyaralásommal kapcsolatban) elkövettem azt a hibát, hogy túl sok mindent akartam bezsúfolni túl kevés időbe. Menet közben, a helyszínen derült ki, hogy egyszerűen annyi látnivaló van, hogy muszáj valahol meghúzni a határt. Nade nem a Naranjónál! 🙂

A Picos de Europa Nemzeti Park a Kantábriai-hegységben található, területén Asztúria, Kantábria, és León tartományok osztoznak. A Naranjo de Bulnes – asztúriaiul Picu Urriellu – a Picos de Europa Nemzeti Park emblematikus csúcsa, híres sziklamászó terep. Az a szégyen pedig nem eshet meg velem, hogy ott vagyok Asztúriában, és nem látom a Naranjo de Bulnes-t.

A hazaindulásom előtt mindössze egy napom maradt a küldetés végrehajtására, ami nem tűnt a legegyszerűbbnek. Először egy röpke másfél órás buszozás várt rám Oviedo-tól Cangas de Onís-ig, ahol át kellett szállnom egy másik járatra, amivel végülis nagyjából egy óra múlva megérkeztem Arenas de Cabrales-be. Ez a kis falucska tulajdonképpen a Nemzeti Park egyik bejáratának tekinthető. A lehető legkorábbi csatlakozásokat elcsípve ekkor volt délután egy óra. Itt majdnem vége is lett a küldetésnek, amikor megláttam, hogy az egyik étterem a napi menüjében a híres asztúriai sajtokból álló sajttálat kínál első fogásként. Erős voltam és ellenálltam a kísértésnek, hogy a délután hátralévő részét a kimondottan szép falu egy jópofa éttermének a hangulatos teraszán töltsem el asztúriai sajtkülönlegességeket falatozva, miközben a háttérben elterülő Picos de Europa Nemzeti Park hegyeinek impozáns látványában gyönyörködöm. Ugye érzitek, hogy ez nem volt könnyű?

Legyen azonban bármennyire is csábító egy asztúr étterem terasza, az én célom más volt. Arenas de Cabrales után el kellett jutnom Poncebos-ba, ami egy pár házból álló hegyi falu a Cares folyó partján, a Nemzeti Park területén. Innen indul többek között a híres Ruta del Cares nevű túraútvonal, ami Poncebos és Caín falvait köti össze. Az útvonal érdekessége, hogy Cares folyó mentén vezet egy szűk kanyon oldalában, egy sziklafalba vágott, igen látványos ösvényen. Ugyan előzetesen ez is tervben volt, de Asztúriát nem lehet egy hét alatt “kivégezni”, így ezt tényleg ki kellett hagynom.

Poncebos-ba eljutni azért volt trükkös, mert Arenas de Cabrales és Poncebos között nem közlekedik menetrend szerinti autóbusz. A nyári szezonban a Nemzeti Park ugyan üzemeltet buszokat ezen az útvonalon, de én már a hivatalos szezonon kívül érkeztem, így erről a lehetőségről lecsúsztam. Van azonban egy fura fétisem, ami Spanyolországban időről-időre előtör, ez pedig az útszéli gyaloglás. 🙂 Térképen megnéztem, hogy az Arenas és Poncebos közötti távolság nagyjából 5 km, az pedig természetesen nem okozhat gondot. Egy órás séta kényelmes tempóban. Szóval ugyanazt csináltam mint amikor anno ottragadtam az andalúziai Alozaina-ban: nekiindultam gyalog.

Mindezt egyébként az igazi profikra jellemző legnagyobb hanyagsággal tettem. A helyi kisboltban vettem két banánt, egy csokit, meg egy liter vizet. Mivel hátizsák egyáltalán nem volt nálam (az minek??), így a kezemben egy nejlonszatyrot lóbálva (a szatyorban a fent említett egész napi ellátmánnyal) indultam neki a túrának. Profi, profi, profi!

Azt nem állítanám, hogy élveztem a sétát, bár a Cares folyó völgye már ezen a szakaszon sem csúnya, de az út túl szűk, az idő meg túl meleg volt, az 5 km pedig csak nagyon lassan akart eltelni. Poncebos-ba érve már éreztem, hogy nagyon szorít az idő: ha nem érem el a délután fél hatos buszt vissza Cangas de Onís-ba, akkor aznap már nem tudok visszamenni Oviedoba, és másnap nem tudok visszamenni Barcelonába… Megkezdődött a versenyfutás az idővel..

A kilátópontra – ahonnan látni a Naranjót – a hegy gyomrába fúrt alagútban közlekedő siklóval is fel lehet jutni, így most kivételesen a könnyebbik utat választottam. A jegyvásárlással el is lőttem nagyjából az összes készpénzem, aminek azért volt nagy jelentősége, mert a profi módon összevásárolt ellátmányon nagyobbik része eddigre elfogyott, a világvégi hegyi falvak pedig nem arról híresek, hogy bankkártyával is lehet fizetni…

A siklóból kilépve kicsit meglepődtem, mert arra számítottam, hogy egy hegytetőn fogom találni magam valami sícentrum féleségben, pazar kilátással, amint a lábaim előtt elterül a Naranjo csodás látványa. Tévedtem. A sikló végállomása a Bulnes nevű, pár kőházból álló, mindentől elzárt hegyi falu, ami egy medence aljában fekszik, minden oldalról hegyekkel körülvéve. A falu külvilágtól való elszigeteltségét jól mutatja, hogy a 2001-ben átadott felvonó megépüléséig kizárólag hegyi gyalogösvényen lehetett megközelíteni. A korábban állattenyésztésből és sajtkészítésből élő falu most egy kisebb turistacentrumként üzemel, megőrizve múltszázadi báját.

Bulnes egyben a hegyekbe vezető turistautak kiindulópontja, hamar találtam is egy táblát, ami a Naranjo kilátót hirdette nagyjából 10-15 perces távolságban. Szó szerint rohantam fölfelé, hogy elérjem a visszafelé induló siklót. A kilátóba érve végre megpillantottam Asztúria koronaékszerét, a Naranjo de Bulnes-t. Hát, nem teljesen erre a látványra számítottam. Két hegyoldal között nyílt egy keskeny rés, amin keresztül pont látni lehetett a Naranjo csúcsát. Erre volt ez az egész felhajtás?

Lefelé hiába futottam, az első siklót lekéstem, várnom kellett még egy kört, de legalább közben volt egy kis időm körülnézni a faluban is, még ha nem is túl alaposan. Poncebosba visszaérve már igen éhes voltam, tekintve, hogy reggel óta semmi mást nem ettem az említett két banánon és csokin kívül, de kajálásról sajnos szó sem lehetett. Bőven benne voltunk már a délutánban, nekem pedig szűk egy órám maradt az Arenas-ig vezető 5 km újbóli leküzdésére, hogy elérjem az Oviedóba tartó buszt. Egy életmentő kólára azért még pont futotta az időmből, nameg maradék aprómból. Tudtam, hogy a benne lévő cukor megoldja majd ezt az 5 km-t.

Arenas-ba félig futva érkeztem, és már csak azt kellett kideríteni, hogy a reggelivel ellentétes irányba tartó buszok hol szoktak megállni. A néni, akit megkérdeztem, olyan minden részletre kiterjedő körmondatokban vázolta fel a tényállást, hogy a kezdő nyelvtanuló azt se tudta volna a végén, hogy keletre forduljon, vagy nyugatra. Széles vigyorral az arcomon hallgattam végig a útbaigazítást, minden szavát értettem. 🙂

Hazafelé a buszon azon tűnődtem, hogy ismét a határokat feszegettem, könnyedén ottragadhadtam volna Arenas-ban. Volt-e értelme egyáltalán így végigrohanni az egész napot?

Az mindenesetre biztos, hogy Asztúriába még visszamegyek, egy hét után úgy éreztem, hogy szinte semmit nem láttam belőle. Rádöbbentem, hogy az ottani látni-és tennivalók száma bőven meghaladja az egy hetes időkeretet. Ráadásul menthetetlenül szerelembe estem Spanyolország ezen gyönyörű régiójával. Azóta is erősen piszkálja a fantáziámat, hogy a számomra egyre kevésbé tolerálható Barcelonából át kellene rakni a székhelyem az Asztúriai Hercegségbe. 🙂 A zöld táj, a hegyek, a kaják, és főleg az ottani nyugodtság igazi felüdülés volt a folyton tömegnyomoros katalán főváros után.

Reklámok

Asztúria – Ermita de Alba

A térképet nézegetve abban már az Asztúriába érkezésem előtt is biztos voltam, hogy unatkozni nem fogok, azt viszont nem sejtettem, hogy az Oviedo fölött húzódó hegységben valóságos országútis paradicsomra lelek. A témának kicsit jobban utánajárva kiderült, hogy Spanyolország legnagyobb bringás körversenye, a Vuelta a España, visszatérő vendég ezen a vidéken, és az Anglirun kívül számtalan legendás, és igen nehéz hágó húzódik meg a gyönyörű hegyek között. Úgymint a 2015-ös Vuelta sztárja, az Ermita de Alba, ami a gyilkos meredekségű (30% körüli) befutójával szolgáltatott témát a kerékpározás rajongóinak. Az is kiderült (természetesen utólag), hogy ugyan a vakációm alatt Andorrában már egyszer megnéztem a mezőnyt, de Asztúriában is elcsíphettem volna őket, tekintve, hogy az Ermita de Alba befutójáról egészen pontosan 3 nappal csúsztam le. Sebaj, gondoltam, bár jó lett volna megnézni egy hegyi befutót, de mivel a helyi újságok még mindig az újonnan avatott hágóval voltak tele, nem tudtam ellenállni a csábításnak. Az Angliru után egy még hosszabb és nehezebb körbe fogtam, az Ermita de Albán kívül még két ismert hágó megmászásával.

Utólag a bringaboltban – amikor visszavittem a kölcsönbringát és meséltem, hogy merre tekertem – kérdezgették, hogy melyik volt a nehezebb, az Angliru vagy az Ermita de Alba. Szerintem egyértelműen az Angliru, ami már csak a hossza miatt is felér egy kínzással. Igaz, hogy Ermita emelkedőjén van kettő extrém meredek betét, de ezek szerencsére rövidebbek. Az Ermita egyébként nekem – mint bringás élmény – jobban tetszett, igazán hangulatos környezetben, keskeny utakon kanyarog fölfelé, nehéz elképzelni, hogy egy komoly mezőny megy fölfelé ilyen szűk helyen. Ezen kívül érdekesség, hogy klasszikus értelemben véve se az Angliru, se az Ermita nem igazi hágó, tekintve, hogy egyik emelkedő se vezet úgymond sehova, a mászás végére érve nem folytatódik tovább az út, lehet szépen visszafordulni…

Ez a kör ha lehet, még több lehetőséget adott a zseniális tájban való elmerülésre, amit most nem is nagyon részleteznék, majd a poszt végén a képek adnak némi betekintést. Ami eszembe jutott tekerés közben, hogy csoportokat kellene vinni ezeken a fantasztikus utakon. Egyébként amit talán a képek adta kereteken kívül érdemes megjegyezni, az a jellegzetes helyi, régi építészeti stílus. Szinte minden faluban megfigyelhetőek a cölöpökre épült, fából készült, cseréptetős, fészer-szerű épületek, amik elsősorban a takarmány tárolására szolgáltak.

Amúgy az Ermita mászását némi humorral is sikerült megfűszerezni. Az emelkedő vége felé a szokásos, bringásokat buzdító feliratok mellett volt egy felfestés az aszfalton, ahol konkrétan meg kellett állnom röhögni. A rajz egy vulkanikus kúpot ábrázolt, alatta a “Teide” felirattal. Ezzel utalva Spanyolország legmagasabb hegyére, a Kanári-szigeteki Tenerifén található 3700 méter magas Teidére, illetve arra, hogy az utat követve hamarosan megérkezel a vulkán tetejére. 🙂

Az Ermita meghódítását követően még hátra volt hazafelé egy meglepetés hágó is, ami az előzetes térképészés során valahogy elkerülte a figyelmem, és már elég komoly szenvedésnek bizonyult a leküzdése. A Kantábriai-hegység nem pudingoknak való vidék! A hágó túloldalán megcsodáltam a cirka két méter magas útjelző oszlopokat a szerpentin szélén – gondolom télen néha szokott kicsit havazni. 🙂 Ezután már csak egy óvatos 30 km-es időfutam volt hátra Oviedóig, hogy egyrészt még világosban visszaérjek a városba, másrészt, hogy még a bringabolt zárása előtt odaérjek, és vissza tudjam adni a gépet. A küldetés sikerült, de azért némileg feszegettem a határokat.

Az esti program – a szokásos Oviedo éttermeinek felfedezése című, meglehetősen kellemes játék mellett – az Asztúria Rally gépátadásának megtekintése volt, ami pont a szállásom melletti téren zajlott, nem kis hangzavarral megspékelve. Volt egy-két pofás gép, de azok után, hogy a kedves versenyzők rajtszámmal ellátott civil autókkal pályabejárás címén helyenként versenytempóhoz közelit autózva párszor majdnem elütöttek még előző nap az Angliru mászásakor, annyira azért nem voltam oda a rendezvényért. Volt hogy úgy jött ki szemből a kanyarból a delikvens, hogy reagálni se tudtam, és gondolom ez kölcsönös volt – ami azért nem túl megnyugtató. Mindezt a pár héttel azelőtti, a Galícia Rallyn 6 halálos áldozatot szedő, baleset után…

Asztúria – Angliru

(Hosszú szünet után visszatérünk Asztúria mesés vidékére, megmásszuk bringával a legendás Anglirut, valamint kipróbáljuk a sidrát és a fabadát.)

Gijón alapos bejárása után a második napon ismét a bringaboltban kezdtem, ezúttal nem hiába. Kibéreltem a legjobb a karbon országúti bringát, és egyből le is lepleztem zöldfülűségemet, már ami a terepismeretemet illeti. Próbáltam a bringához térképet is szerezni, mire megkérdezte az eladó srác, hogy merre szeretnék menni… Hát, úgy arra, mutattam mosolyogva a város mögött húzódó hegysor irányába. Aha, hümmögött a srác, majd sokatmondóan közölte, hogy arra van az Angliru, az elég híres. Hú, mondom, az szuper, és lelkesen bediktáltattam a csúcs nevét a telefonomba.

Utólag persze már én is fogom a fejem a helyzet komikumán, ahogy bejön a csávó a boltba, kibérli a legjobb outi gépet, és nem csak egyszerűen nem tudja, hogy hova fog vele menni, de konkrétan lövése sincs, hogy mi az az Angliru.

Az Angliru-ról annyit kell tudni, hogy ez Spanyolország leghíresebb bringás csúcsa, és hogy mennyire ismeri mindenki, azt jól szemlélteti az a tény, hogy még a kollégáim – akik egyébként egyáltalán nincsenek képben ilyen dolgokkal – is tudták, hogy miről van szó, amikor róla meséltem.

Nekivágtam tehát a Kantábriai-hegység méregzöld emelkedőinek, hogy egy hosszú és fáradtságos utazás során meghódítsam a Vuelta a España-ák egyik leghíresebb hágóját. Az apró, elhagyatott, világvégi hegyi falvakat keresztezve olyan érzésem volt, mintha évszázadokat repültem volna vissza az időben. A táj pedig egyszerűen lenyűgözött: meredek hegyoldalak, zöld legelők, lovak, tehenek, alacsonyan úszó felhők…

Maga az Angliru egy szelet sporttörténelem: végig ki van táblázva az emelkedő korabeli újságcikk kivonatokkal, meg az eddigi győztesek neveivel. Ily módon a hágó megmászása a borzalmasan kemény kihívás mellett egy bringás zarándokút is egyben. Az emelkedő 12 km hosszú, 1266 m szintemelkedésű, a legmagasabb pontja 1573 m, az átlagos meredeksége 10,13%, a legmeredekebb részen pedig 23.5%-os. Nem voltam éppen rossz formában, de egy igazi kínszenvedés volt megmászni. A tetején ráadásul olyan mintha a Holdra érkeznél, a táj ellaposodik, és teljesen eljellegtelenedik.

A hosszú tekerés után este jutalomból meghívtam magam egy kis sidrára meg fabadára. A sidra Asztúria védőitala, az almabor, és konkrétan mindenki azt vedelte mialatt ott voltam, így nekem is ki kellett próbálnom. Érdekessége a felszolgálás módjában rejlik, ami úgy történik, hogy a pincér időnként odajön a vendéghez és megkérdezi tőle, hogy szeretne-e egy fenéknyi sidrát fogyasztani? 🙂 Amennyiben igen, úgy fogja a poharunkat, és teátrális mozdulatok kíséretében, vagy jó fél méter magasról locsolja bele a sidrát a palackból a pohárba. Ki is lettem oktatva, hogy közvetlenül ezután kell meginni, mert különben már nem olyan az íze. Elvileg a locsolás során keletkezett buborékok kiemelik a sidra aromáját, ezért kell így fogyasztani. 🙂

A fabada pedig nem más Asztúria egyik leghíresebb egytálétele. Az alapja a faba, azaz főtt bab, erre jön rá a sült kolbász, hurka és szalonna. Nagyon vicces volt, amikor a pincérnő okoskodóan kifejtette, hogy szerinte a fabadával súlyosbított háromfogásos menü vacsorára már sok lesz, én pedig nem kevésbé okoskodóan replikáztam, hogy szerintem az egész napos bringázás és az Angliru megmászása után nem lesz sok. 🙂

20150909_131245

20150909_132312

20150909_133518

20150909_134821

20150909_135552

20150909_135604

20150909_141347

20150909_142221

20150909_143028

20150909_144058

20150909_145815

20150909_145819

20150909_153027

Az Angliru megmászása annyira megviselt, hogy utána már nem sikerült a két szememmel ugyanabba az irányba nézni… 😀

20150909_161515

20150909_162051

20150909_162421

20150909_162640

20150909_162826

20150909_162830

20150909_163615

20150909_165741

20150909_170021

20150909_170307

20150909_170341

20150909_180200

20150909_184824

Asztúria – Oviedo, Gijón

Egy spanyol ismerősömmel való beszélgetés során merült fel régebben, hogy olyan hatalmas különbségek vannak országon belül az egyes régiók között, hogy szinte másik országban érzed magad, ha mondjuk Andalúziából elutazol Galíciába. Már akkor is jópár helyen megfordultam Spanyolországban, és ezt a kijelentést csupán megmosolyogtató túlzásnak gondoltam. Még hogy drasztikus különbségek országon belül?! Pfff, hát persze… A kiköltözéssel aztán megváltozott a nézőpontom, így az apróbb különbségekre fogékonyabb szemmel már valóban olyan volt Katalóniából Asztúriába utazni, mintha országot is váltottam volna. (Abba most ne menjünk bele, hogy a dolgok jelen állása mellett van rá esély, hogy viszonylag rövid időn belül ez az utazás tényleges országhatár átlépéssel is járjon…)

Asztúria Spanyolország 17 autonóm közösségének az egyike, az ország északi részén található a Pireneusoktól nyugatra. Északról az Atlanti-óceánhoz tartazó Kantábriai-tenger, nyugatról Galícia, délről Kasztília és León, keletről pedig Kantábria határolják. Fővárosa Oviedo, ami a Woody Allen fanoknak ismerős lehet: a Javier Bardem alakította férfi főhős ebbe a városba vitte a csajokat a kisrepülőgépén a viharban a Vicky Cristina Barcelona című filmben.

Az én célpontom is Oviedo volt, a megközelítés eszköze pedig a vonat. Ha reggel 9:30-kor elindulsz Barcelonából, akkor este 8-ra már ott is vagy a légvonalban mintegy 700 km-el arrébb lévő Oviedoban. Az útvonal nagyjából így néz ki: Barcelona – Tarragona – Lérida – Zaragoza – Pamplona – Burgos – Palencia – León – Oviedo. Mondhatni epikus utazás, én teljesen úgy éreztem magam mint egy transzatlanti repülőúton, annak ellenére, hogy volt olyan rész, ahol 250-260 km/órás sebességgel hasítottunk. Röhögtem is magamban, hogy soha nem ültem még ilyen gyors vonaton. 🙂 Sajnos Lérida után eléggé belassultunk, innentől 150-160-nál gyorsabban nemigen mentünk, de volt olyan is, hogy 5-10 perceket álltunk a teljesen semmitmondó, kietlen spanyol pusztában. Ilyen szempontból lenyűgöző volt az utazás, tekintve, hogy szinte már félelmetes volt az az abszolút jellegtelen, többnyire sík, kihalt, kopár, fennsík szerű táj, ami a Leónig vezető út 80%-át tette ki. Leónnál volt egy átszállásom, ezt a derék spanyol kollégák úgy szinkronizáltak össze, hogy a másik – szintén fél országot átszelő – Sevilla-Madrid-Gijón járat még többet késett mint a miénk, így aztán nem volt gond a csatlakozással. 😀 Miután Leónt elhagyva északra fordultunk, hamarosan az ámulattól tágra nyílt szemekkel bámultam kifelé az ablakon, amint átszeltük az általam csak mesehegységként emlegetett Kantábriai-hegység valóban mesés vidékét. Felhők fölött, hegygerinceken, alagutakon, hágókon keresztül vezetett az utunk, miközben meredek hegyoldalak és méregzöld legelőkön heverésző tehenek képe suhant el az ablakon. Itt már egyáltalán nem bántam, hogy helyenként csak 50-60-al cammogunk.

A legszembetűnőbb változás Spanyolország nagyobbik részéhez képest a vidék alapszínének megváltozása jelentette. A szokásos okkersárga helyett ugyanis itt mindent a zöld ural. Asztúria éghajlata óceáni, ennek köszönhetően itt hűvösebb, csapadékosabb az időjárás, mint amit a mediterrán Barcelonában megszoktam. Az esősebb időjárásnak megfelelően pedig a táj is sokkal zöldebb, mint Spanyolország többi részén. Emiatt is szokás Spanyolország északi – Galíciától Baszkföldig terjedő – részét Zöld Spanyolországként emlegetni. De nem csak az éghajlat és táj különbözik, mások a kaják, sőt még nyelv is. Tényleg mintha egy másik országba érkeztem volna.

Az első napra bringabérlés és egy bemelegítő kör volt tervben, ezt azonban keresztülhúzták a helyi sajátosságok. Oviedo olyan kihalt volt kedd reggel, mintha egy szellemvárosban sétáltam volna. Se emberek, se autók nem voltak az utcán. Hiába gyalogoltam bő fél órát, a város széli bringabolt is zárva volt. Eléggé fel is húztam magam, mondván ha nincs ott senki nyitáskor, akkor mi a francnak van nyitvatartási idő?? Vagy itt északon így mennek a dolgok? A bolt ajtaján lévő számot is hiába próbáltam felhívni, így némi várakozás után elindultam vissza a belvárosba. Itt már kezdett nagyon gyanús lenni, hogy a boltok sincsenek nyitva, meg úgy egyáltalán semmi élet nincs a városban. Ez így már biztos, hogy nem normális még a nyugodt Oviedoban se. Gyorsan rá is kerestem az asztúriai tartományi ünnepekre, és kiderült, hogy aznap van Asztúrai Napja, ami munkaszüneti nap, és minden zárva van.

A bringabérlés így csúszott egy napot, helyette buszra szálltam és ellátogattam a közeli Gijónba. Gijón az oceánparton fekvő, hasonló méretű nagyváros, mint Oviedo. Gijónnak 270.000, Oviedonak pedig 223.000 lakosa van. A két várost kürölbelül 30km, azaz fél óra utazás választja el egymástól. Érdekes, hogy két ilyen nagyváros van ilyen közel egymás mellett. Ami még meglepő volt, hogy mennyit változik a táj és a hangulat ezen a 30 km-en. Oviedo kis túlzással szinte Magyarországon is lehetne, Gijónnak viszont hamsítatlan mediterrán tengerparti atmoszférája van. Megjelennek a pálmafák, a csempézett, színes házfalak, szűk sikátorok. Amilyen kihalt volt Oviedo, olyan élet volt Gijónban. Mindenki lement a szabadnapon a tengerpartra strandolni, napozni. Tisztára mintha Veszprémből leugranál a Balatonpartra. 🙂 A strandoláson és a napozáson kívül a legnépszerűbb elfoglaltság a sidra vedelése volt. Ez egy almabor, ami itt északon igen népszerű, olyannyira, hogy itt klasszikus cerveceríát – azaz sörözőt – alig-alig látni, viszont minden sarkon van egy sidrería, vagyis sidrázó. 🙂

Asztúriába érkezve a spanyol nyelvbe vetett hitem is megrendült, amikor találkoztam a helyi feliratokkal. Azt korábban is tudtam, hogy ugye Katalóniában ott van a katalán (ami félig spanyol, félig francia), Baszkföldön a baszk (ami teljesen izolált, semmi köze nincs semmilyen latin nyelvhez), Galíciában a galíciai (ami már majdnem portugál), de ami Asztúriában fogadott, az teljesen váratlanul ért. Minden utcatáblán a spanyol mellett volt egy másik, fura felirat is, ami azért eléggé hasonlított a spanyolra. Mondom ez meg mi a franc, valami óspanyol, vagy mi? Annyira nagyon nem lőttem mellé, ugyanis az asztúriai nyelv a középkorban kialakult nagy spanyol nyelvjárások egyike volt. Később Kasztília felemelkedésével a kasztíliai – amit ma spanyol nyelvként emlegetünk – háttérbe szorította, így napjainkban csupán 150.000 anyanyelvi beszélője van, többnyire Asztúriában, ahol a kasztíliai mellett hivatalos nyelv az asztúriai is. A kaszítliaival 80%-os a kölcsönös érthetősége, és gyanítom, hogy hallottam is embereket asztúriaiul beszélni…legalábbis néha nagyon furán beszéltek spanyolul, az biztos. 🙂 Egy konkrét példát viszont biztosan sikerült elcsípnem. Az Oviedo – Gijón járaton egy bácsi asztúriai kiejtéssel mondta, hogy Gijónba szeretne egy jegyet. Gijónnak spanyolul is furcsa kiejtése van, “Hihón”-nak kell mondani, ahol az első h keményebb, a második pedig lágyabb. Ez asztúriaiul leírva Xixón, kiejtve pedig kb “Sisón”. Na ezen a ponton kezdett el olyan érzésem lenni, hogy Spanyolországban csak azért beszélnek spanyolul az emberek, hogy a különböző régiók tudjanak egymással kommunikálni, amúgy minden országrésznek megvan a saját nyelve. Ez persze nagyon erős túlzás, az asztúriai megközelítően se olyan hangsúlyos, mint Katalóniában a katalán.

20150908_181519

20150908_181625

20150908_181905

20150908_182237

20150908_182516

20150908_182550

20150908_182641

20150908_182932

20150908_182335

20150908_183319

20150908_183457

20150908_183523

20150908_183545

20150908_183607

20150908_183833

20150908_185716

20150908_190438

20150908_191724

20150908_194849

20150909_192548

20150909_192841

20150909_193023

20150909_193428