Pokoljárás és feltámadás a Comapedrosa Skyrace-en

Idő: vasárnap reggel 9 óra. Helyszín: Arinsal, Andorra, a Comapedrosa Skyrace magashegyi futóverseny rajtja. Még egy pár utolsó lazító mozdulat, kis ugrálás az izgatottan várakozó tömegben, majd három, kettő, egy, és bumm! A mezőny eleje kifordul a karámból, őrült száguldás veszi kezdetét az enyhén lejtő aszfalton. Uff, ezek nagyon megindultak! A kemény aszfalton minden lépés olyan mintha valaki alulról megpróbálná belekalapálni a lábaimat a törzsembe. Hideg izomzattal borzalmasan rosszul esik lefelé ez a tempó. Hogy lehet egyáltalán egy versenyt lejtővel kezdeni? Meg különben is, hova a francba siet itt mindenki ennyire? Szinte még el se indultam, de a mezőny eleje egy gyorsvonat sebességével távolodik. Na jó, ne hagyjuk már magunkat ilyen gyorsan lerázni! Próbálok felérni az élbolyra, de mikor kezdődik már végre az emelkedő? Látom ahogy eleje befordul az emelkedőre, de basszus, ezek futnak tovább! Ajjaj, rossz hír: hogy lehet egy futóversenyt ennyi futással kezdeni?! Próbálom tartani a tempót a spiccel, illetve a mögöttük lévő hullámmal, de másodpercek alatt kezd drámaivá fajulni a helyzet. Lilul a fejem, horpad a homlokom, nincs levegő, rosszul vagyok. Mikor kezdődik már a terep, ahol végre lehet kicsit gyalogolni? Kicsit pihenni. Meg amúgy is, a terep az jó, az a barátom, az fekszik nekem, nem úgy mint a gonosz aszfalt. Minden műszer a pirosban, a rendszer az összeomlás szélén áll. Uff, nem bírom tovább, kedvem lenne megállni pihenni. Banyek, háromszáz méter után nem állhatsz meg pihenni egy 20 km-es versenyen jóember!!! Te jó ég, mindjárt meghalok, alig-alig tudom tartani a pozícióm, de már látszik az ösvény kezdete, már csak addig kell kibírni! Hú, jó szűk a bejárat, összetorlódnak az emberek, egy pár másodpercre meg lehet állni szusszanni. Annyi biztos elég lesz, aztán végre jön az én világom!

A verseny előtti napon még vidáman a csapat

A verseny előtti napon még vidáman a csapat

Belépek az ösvényre, végre gyalogolunk, kezdődik az igazi emelkedő! Ajjaj, de itt valami nem stimmel: semmivel nem lett jobb a helyzet, sőt! Pár lépés után világossá válik, hogy nemhogy előzni nem tudok, de a pozíciómat is képtelen vagyok tartani a köves emelkedőn. Hátulról folyamatosan jönnek az emberek, szép sorban engedem el őket, teljesen tehetetlen vagyok. Úgy látszik az aszfalton a nagy sietségben a lábaimat is elhagytam, a helyükre meg kaptam két jókora kődarabot, amiket kézzel pakolgatok szépen egymás után, hogy haladjak valamennyit előre. Ahogy előznek az emberek hátulról többet vagyok az ösvény mellett, mint az ösvényen. Óriási blama, óriási blama!!! Ötszáz méter után a versenyen kívül találom magam, mozgó pályaakadállyá degradálódtam. De Úr Isten, valaki hívja már ki a tűzoltókat, a vádlim mindjárt kigyullad, lépni alig tudok. A minimál reggelim se elégedett a helyzetével, mindenképpen szeretne kitörni a bezártságból. Közben leelőz Aaron és Joselito is, kérdezik hogy vagyok, föl se nézve csak annyit szúrok oda, hogy rosszul, majd el is tűnnek a szűk, köves, meredek ösvényen. Kész vége, innen már nincs visszaút, biztos, hogy soha többet nem látom őket a versenyen. Semmi erő nincs a testemben, folyamatosan lassulok. Nevetséges az egész, kár magamat ezzel a teljesítménnyel tovább alázni. A mezőny meg csak megy el mellettem, én pedig tehetetlenül nézem a történéseket, semmi kontrollom nincs az események fölött. Nézelődök hátrafelé, hogy vannak-e még egyáltalán mögöttem? Még vannak. Fura. De ez már biztos, hogy a legvége. Vasárnap délutáni kirándulós tempóra lassulok, és az a szörnyű, hogy ez a maximum, amit a testem enged. Már nem is szuszogok, sétálgatok csupán. A lábam annyira gyenge, hogy van egy pillanat, amikor annyira lelassulok, hogy a csatakosra izzadt pólóban hirtelen fázni kezdek a korareggeli hűs, árnyékos fenyőerdőben. Vége, ennek annyi. Eszembe a jut a legutolsó Garda tavi versenyem, ahol pár kilométer után kiszálltam. Milyen jó lenne most is csak úgy leülni, és szép kényelmesen nézni ahogy mennek fölfelé a többiek. Várjunk csak, van még egyáltalán valaki mögöttem? Még van. Meglepő. De mi ez az egész? Most ütött vissza túl kevés alvás. A rendszertelen életmód. Vagy a túl sok alvás. A túl sok verseny. Dehát júliusban ez az első versenyem. Akkor a túl kevés verseny! A túl sok sport, a túlfeszített program! Ideje lenne pihenni egy kicsit! Egy pár hét semmittevés, az jó lenne! Vagy a túl kevés edzés, az a baj! Dehát nemrég volt az Entrevalls, a két napos futóhétvége Cadí-ban, a Montserrat futásom. Ez mind hiábavaló volt? Akkor viszont a Mars és a Hold együttállása meg ahogy a Vénusz belép az Oroszlán jegyébe, az lehet az oka mindennek, más értelmes magyarázat nincs! Na jó, akkor sétálgassunk. De miért ilyen rohadt meredek? Csak egy méteren lehetne kicsit lankásabb, csak ennyit kérek. Csak egy pár másodperc enyhülést a lábaimnak. Kilian Jornat könyvének a brutálisan erős nyitása jár a fejemben, a Manifiesto del Skyrunner:


[…]Porque perder es morir. Y uno no puede morirse sin haberlo dado todo, sin romper a llorar por el dolor y las heridas, uno no puede abandonar. Hay que luchar hasta la muerte. […] No vale no luchar, no vale no sufrir, no vale no morir.[…]

[…]Mert a bukás a halál. És nem halhatsz meg, amíg nem adtál bele mindent, amíg nem kezdtél sírni a fájdalomtól és a sebektől. Nem adhatod fel! Az utolsó pillanatig harcolnod kell! […] Nem lehet nem harcolni, nem szenvedni, nem belehalni.[…]

(Kilian Jornat napjaink legjobb ultrafutója, nem mellesleg katalán, és a Pireneusokban nevelkedett.)

Jó, akkor fogakat összeszorít, és harcoljunk! Menjünk! Erő az továbbra sincs, a fal nem enyhül, de legalább a mezőnyben való hátrafelé zuhanásom úgy tűnik, hogy megállt. Végre látszik már az első mászás teteje, felérünk egy szép füves gerincre, ott az első frissítőpont. Nem állok meg, nem köszi, nem kell semmi, van nálam minden, nem vagyok éhes, jól vagyok. Vagy egy tucat embert hagyok magam mögött így. Rövid, sík szakasz következeik. Hát, én az ilyeneken normál esetben futni szoktam, gondolom magamban. Végigtámolygok rajta erőtlen lábakkal valami futásféleséget imitálva, közben úgy mozognak a lábaim, mintha valami rongybábúra cserélték volna a testem. Na, de ez a fickó meg miért megy ilyen lassan, nem igaz már, hogy itt feltart engem! Mivan, megelőztem valakit??? Szép lassan utolérek egy csajt, iszonyú nyögdécselések, meg sóhajtozások között halad fölfelé. Egész erotikus ez a mászás – merengek magamban. Majd a verseny után – ha mindketten magunkhoz tértünk – elkérem a telefonszámát. “Erotikus mászás” – te is jó hülye vagy, fiam! Közben egyre ritkul a fenyőerdő, és a vékony, füves gerincen végleg elhagyjuk az árnyékot adó zónát. Tűz a nap, ideje elővenni a sapkát. Igen, a sapka! Ez lesz az! Tuti, hogy a sapka hiányzott, a sapkában van az erő!!!

Fokozatosan kezd magához térni a szervezetem, megindulok előre a mezőnyben. A testem megtelik erővel, sorban oelőzöm vissza az embereket. Hú, micsoda egy sztori, innen aztán nem lesz semmi visszajönni!!! Sziklás, bozótos, napnak kitett gerincen emelkedünk, amikor hirtelen enyhülni kezd a fal. Rövid vízszintes után lekocogunk egy nyeregbe. A második frissítőponton egy újabb tucat ember társaságában megjelenik Aaron és Joselito, de nem látják, ahogy elfutok a pont mellett. Továbbra sincs szükségem semmire, illetve az előttünk meredő fal tiszteletére benyomok egy koffeines gélt. Bumm, tekerek egyet a fordulatszámon, érzem, hogy megy. Nem érdekel, hogy mennyi van még vissza, ha megy, akkor menni kell, kockáztatni kell, most lehet pozíciókat nyerni, lejtőn alapból gyengébb vagyok. Sorra előzöm az embereket az emelkedőn. A köves, kitett gerincre érve enyhül a meredekség, lankássá válik a terep, újra lehet futni. Szépen haladok előre, és végre, a nap során először mosolyra nyílik a szám: élvezem a futást, visz a flow. A legmagasabb pontra érve még kicsit ünnepelni is van erőm, majd jöhet a lejtő.

Embertelenül kemény, technikás, sok helyen lefelé se lehet futni, annyira nehéz és meredek a terep. Egy szakaszon az ösvény is eltűnik, apróköves, omlós hegyoldalban szánkázunk lefelé, mintha porhóban csúsznánk. A cipőm telemegy apró kavicsokkal, hogy franc esne az egészbe. Gyönyörű zöld völgyben ereszkednünk, néha-néha átkelünk egy patakon, vigyázni kell a csúszós, kövekkel. Az ösvény mellett tehenek legelnek a zöld fűben a hatalmas kődarabok között. A menedékházhoz érve a nap során először megállok én is. Húzóra lenyomok két pohár izót, majd sorbanállok a forrásánál a jéghideg vízért. Közben nyakig sárosan megérkezik Boris, a villámlábú barátunk, aki a rövidebb távon indulva 15 perces hátrányból ért utol, és egészen az abszolút 7-dik helyig röpítette magát. Mindeközben volt ideje egy pacsira, és rövid helyzetjelentésre is a srácokról, akik még abban a tudatban voltak, hogy mögöttük vagyok.

Ok, frissítés megvolt, következik az “est sztárvendége”, a nemes egyszerűséggel csak “A fal”-ként emlegetett leírhatatlanul meredek, jelzett út nélküli szakasz. Egy kecskecsapás mentén cikk-cakkozunk fölfelé, hol van egy kitaposott méternyi ösvény előttünk, hol nincs. Az apróköves, csúszós hegyoldalban minden egyes centiért küzdeni kell, minden lépést meg kell gondolni, hogy ne csússzon vissza az ember. Olykor a szúrós bozótba kapaszkodunk, és négykézláb mászunk tovább. Összetorlódik a mezőny, megy a duma, hogy innen már ilyen lesz végig a csúcsig. Persze, onnan meg már csak egyszerűen át kell ugrani a holdra, gondolom magamban. Viccesen megjegyzem, hogy ennél valami sokkal meredekebb emelkedőre lenne szükségem, mert ez igazából semmi. Nem megy át az irónia, aztán lassan el is hal a vidámkodás, kisebb pozícióharc veszi kezdetét.

Szerencsére a fal hamarosan megenyhül, egy gerincen találjuk magunkat, ami elvezet a csúcs alatt lévő medencébe. Az ösvény végképp eltűnik, végeláthatatlan kőlabirintusban ugrálunk szikláról-sziklára. Csupán a kis, narancssárga útjelző-zászlók mutatják a helyes irányt a gigantikus kövek végeláthatatlan rengetegében. Folyamatosan figyelem a helyzetem, de jól állok: nagyon lassan ugyan, de előre haladok a mezőnyben. A szembe jövő kirándulók bíztatnak minket a rajtszám alapján a nevünkön szólítva minket, Venga, ánimo! Közben a jobb cipőmben lévő kavicsot próbálom olyan helyre terelni, ami nem zavar különösebben, azonban nem járok sikerrel. Lassan ráfordulunk egy hágóra, annál már nemigen van följebb – gondolom magamban. Jól tartom magam, haladok is előre, de már iszonyúan fáj a mászás. Eltorzult arccal, összeszorított fogakkal küzdök, a fal ismét szinte függőlegessé válik. Hatalmas sóhaj kíséretében érek föl a hágóba, ahol kiderül, hogy ez még nem a mászás vége: vissza van még a csúcs. Gyorsan leülök és egy szemvillanás alatt kiszórom a kellemetlenkedő követ a cipőből. Nem lenne értelme emiatt végigszenvedni a lejtőt. A csúcs szerencsére közel van, hamar felsétálok rá a pengeéles, kitett gerincen. A menedékháztól 2 km alatt 1000 méter szintet jöttünk fölfelé. Andorra legmagasabb pontján, a Comapedrosa csúcsán állok, 2942 méteren. A fáradtság és a kevés oxigén miatt kicsit furán érzem magam, nem 100%-osan tiszta a fejem.

2015-07-26SkyraceComapadrosa0148

A frissítőponton újratankolom a vizespalackokat, iszom és eszem egy keveset. Kezdődhet a végjáték, a kilenc kilométer hosszú ereszkedés, ahol 1500 méter szintet veszítünk. Örök igazság: a hegyre nem elég fölmenni, le is kell jönni onnan. Száz százalékos koncentrációt igényel a brutálisan technikás ereszkedés. Futni alig-alig lehet, mindenhol fenyegető, élesre töredezett sziklák meredeznek. Itt egy esés végzetes lenne. Elengedek egy-két embert, aki akar rohanjon csak, én egyben szeretnék visszaérni a célba. A kitett gerinceket, méteres leléptetéseket, meredek falakat lankásabb terep váltja, újra lehet futni. A táj gyönyörű, gyerekkori emlékeim miatt a Tátra jut eszembe. Egy kisebb medencében fekvő tengerszem mellé érkezünk, kirándulók tucatjai ülnek a parton. Megállok, gyorsan megmosakszom picit a frissítő hideg vízben. Hú, de jól esik ez most! A tavat elhagyva egészen ellaposodik a terep, jól lehet futni, de kezd iszonyúan szúrni az oldalam. Szerencsére újabb frissítőhöz érkezünk.

Mennyi van még vissza? Még 5 km! Fúú, az sok. Nagyon sok. Egyre komolyabb nehézségeim vannak a futással, többször megbotlok egy-egy kőben, gyökérben. Hiába érünk vissza a fenyőerdős zónába, hiába vezet elképesztően szép helyeken az ösvény, már csak a célkapu lebeg a szemem előtt, és hogy végre leülhessek. A levegő már a völgyekben is felforrósodott, a folyadékveszteség drámai, de már rosszul vagyok az izótól. A kacskaringós, köves ösvényen kerülgetem a turistákat bele-bele sétálva, ahol nem lejt az út. Az utolsó frissítőnél a kezembe nyomott pohárral egyből a tarkómat célzom meg. Kibírhatatlan már a hőség. Még 3 km!

Széles, unalmas dózerút, aszfalt, át az alagúton, be a faluba. Nagyon jövök fel az előttem lévőre, de megkegyelmezek neki, és magamnak is. Majdnem 5 órán keresztül előttem volt, megérdemli, hogy előttem is érjen be, nem fogom lesprintelni az utolsó 200 méteren. Így legalább nekem is van kifogásom, hogy miért sétálok bele újra. Még egy utolsó kanyar, egy utolsó gyökeres lejtő, és ráfordulok a célkapura. Huszonegy kilométer, 2280 m pozitív szintemelkedés és 4 óra 42 perc menetidő után végre megérkezem.

IMG-20150726-WA0012

Reklámok

Entrevalls

Azon gondolkoztam, hogy kellene készítenem egy amolyan spanyol bakancslistát. Annyi minden van itt Spanyolországban, amit meg szeretnék nézni, ki szeretnék próbálni, hogy egy részét mindig elfelejtem és akkor jut eszembe, amikor már késő. Az egyelőre még csak gondolatban létező listáról egy tételt viszont már le is húzhatok.

Azóta tervezem, hogy részt veszek egy igazi pireneusi magashegyi futóversenyen, amióta idejöttem. Még májusban láttam az Entrevalls (“Völgyek között”) nevű verseny kiírását, és azonnal be is neveztem.

Soha nem könnyűek az olyan küldetések, amik úgy kezdődnek, hogy “juss el a Pireneusokba egy Isten háta mögötti faluba a tömegközlekedést használva”. Barcelonából 2.5 óra alatt lehet autóval megközelíteni a Pireneusokat, tömegközlekedéssel ugyanez egy fél nap. Ráadásul az efféle missziókat gondosan kell tervezni, ugyanis a világvégi hegyi falvakba nem jár sűrűn busz. Az én célpontom Setcases volt, ide napi három járat közlekedik a Pireneusok lábánál fekvő Ripoll-ból. Egy reggel, egy délben, és egy este. A reggelit esélytelen elérni, az estivel lecsúsznék a rajtszámátvételről, így egyetlen lehetőség marad. A verseny vasárnap volt, szombaton utaztam, a versenyre pedig az volt a fő motiváció, hogy ha nem érek vissza a körről legkésőbb délután 3-ig, akkor ottragadok a faluban. A venezuelai főnököm biztos örült volna neki, ha vasárnap délután felhívom azzal, hogy van egy kis gond, és hétfő reggel ne nagyon várjon az irodában… 😀

20150620_113935

20150620_124820

Élet a Pireneusok lábánál

Több órás vonatozás, majd buszozás után szombat kora délután érkeztem Setcases-be, ami egy tipikus, hangulatos kis pireneusi falu, szép kőházakkal, és rendezett utcákkal. Miközben a szállást kerestem, a szervezők már a célterület kiépítésén dolgoztak, így nem volt nehéz megtalálni a versenyközpontot. A kiadós ebéd után jöhetett a megérdemelt szieszta, majd este 7 körül kisétáltam fölvenni a rajtszámot, ahol megkaptam minden idők legmenőbb és legötletesebb szintrajzát. A karomra. Lemosható tetoválás formájában. 🙂

20150620_141053

Setcases a klasszikus pireneusi üdülőfalvak jegyeit hordozza

20150620_141222

20150620_141540

Caption

20150620_150311

20150620_150428

20150620_185022

Minden idők legmenőbb szintrajza

Este nyolckor beültem én is a technikai eligazitásra, ahol egy vetítés közben nagyon részletesen elmondtak minden tudnivalót a versenyről. Katalánul. Na nem mintha ez meglepetésként ért volna, és szerencsére azért az írott katalánból valamennyit értek, így nem volt teljesen haszontalan a szeánsz. Szépen végigmutogatták térképen, hogy merre megy a pálya, hol lesznek ellenőrzőpontok, mi a kötelező felszerelés… Várjunk csak! Kötelező felszerelés??? Jandala András műkedvelő “terepfutónak” itt kezdett egy kicsit megnyúlni az arca, meg amikor kiderült, hogy a hőszigetelő technikai fólia a kötelező felszerelés részét képezi… Amiben az volt a vicces, hogy a rendkívül felkészült módon a verseny előtt két nappal vásárolt szuper futótáskámhoz gyárilag járt egy ilyen fólia, csak éppen nem emlékeztem rá, hogy elhoztam-e, vagy a többi fölöslegesnek ítélt kacattal együtt otthon hagytam. Mert ugye spórolni kell az 50 literes hátizsák űrtartalmával, főleg amikor egy két napos túráról meg egy 20 grammos fóliáról beszélünk… Okos!

Este az eligazitás után még felsétáltam kicsit a hegyre, hogy megnézzem a pálya végét, majd jöhetett a gyors vacsi, nyújtás, lazítókrém a lábakra, összepakolás, és alvás.

A "pa amb tomaquet" egy műveltebb változata :)

A “pa amb tomaquet” egy műveltebb változata 🙂

Másnap reggel 5-kor keltem és egyből világrekordot döntöttem. Arra számítottam, hogy mire csipás szemekkel, bamba arckifejezéssel letámolygok az ebédlőbe, addigra már terepfutók színes kavalkádja fog ott sürögni, forogni, készülődni, reggelizni. Ehhez képest a házinéni még a villanyt se kapcsolata fel a helyiségben, és én voltam az első aki reggelizni óhajtott volna. Végül két pirítós és egy croissant mellé teát és narancslevet küldtem társaságnak, majd indultam is vissza a szobába összekészülni.

Az Entrevalls egy A-ból B-be vezető verseny, nem körpályán zajlik, és én (sok más futóval együtt) a célfaluban aludtam. A rajt egy másik faluban, Queralbs-ban volt, a szervezők pedig úgy oldották meg a logisztikát, hogy 3 busz szállította a résztvevőket Setcases-ből a rajtba, Queralbs-ba. A kiírás szerint “nagyon pontosan 6-kor” induló buszok azért nem olyan nagyon pontosan 6-kor indultak, így bő egy óra buszozás után reggel 7:30-kor értünk a Setcases-nél is kisebb, eldugottabb Queralbs-ba.

Ahol a legnagyobb meglepetésemre a kötelező felszerelés módszeres ellenőrzésével kezdtek a szervezők. A fólia végülis meglett, így nem volt gond, de meglepett, hogy tényleg ennyire komolyan veszik a dolgot. A következő 25 perc a rajt előtt az idegek csatája volt, amikor úgy döntöttem, hogy mindenképpen MUSZÁJ kiállnom az egyetlen WC-hez vezető kilométeres sort… Az eredmény: életem legkeményebb futóversenyének rajtja előtt 2 perccel még sorban álltam, 1 perccel előtte még a WC-n voltam… Sorban dőltek meg a világrekordok. 🙂 Kirontottam a WC-ből, felrohantam a lépcsőn, beálltam a tömeg végére, és már jött is a visszaszámlálás, 3, 2, 1, go!

Rengeteg kétely volt a fejemben a verseny előtt. Soha nem futottam még 30km-t, de még 20-at se. Az eddigi legkomolyabb futásom a Montserrat Skyrace rövidtávja volt, a maga 17 kilométerével. A montizás és a terepfutás ráadásul eléggé összeférhetetlennek tűnik, vagy csak én vagyok csíra hozzá, hogy egyszerre űzzem a kettőt. Az mindenesetre biztos, hogy amikor megy a futás, akkor nem megy a bringa, és fordítva. Ezért váltakozva, kampány szerűen edzek mindkettőre. Ha épp egy bringaversenyre vagyok benevezve, akkor többet bringázok, és kevesebbet futok. És vica-versa.

Ezt tetőztem azzal, hogy 3 héttel a verseny előtt sikerült beszednem egy kisebb sérülést, ami miatt még a szimpla gyaloglás se esett túl jól. Bringázni gond nélkül tudtam, de a futásnál odáig fajult a helyzet, hogy az alap körömet 3 km után fel kellett adnom az egyik esti edzésen… Két teljesen futásmentes hét következett ezután.

A dolog másik oldala a felszerelés volt. Nem volt rendes terepfutó-cipőm se, és a Pireneusokba azért már én se akartam elmenni egy utcai futócipőben. A sérülés és a kihagyás egyenes következménye volt, hogy a verseny előtt konkrétan egyszer volt a lábamon a vadiúj futócipő. Az említett 3 km után feladott körön. A futótáskát soha nem próbáltam korábban, a verseny maga volt a teszt…

Minden futóverseny előtt hülyén érzem magam, nem igazán találom a helyem, de az Entrevalls előtt különösen úgy éreztem magam, mint aki ugrik egy seggest a semmibe nagy merészen. Bringán ismerem magam, tudom, hogy mikor mire számíthatok magamtól, milyen formában vagyok, hogyan kell levezényelni egy 100 km-es versenyt… Itt meg teljesen edzetlenül, felkészületlenül álltam egy 30km-es magashegyi futóverseny rajtjában, magamra aggatva a soha nem használt, vadiúj cuccokat. Úgy éreztem magam mint valami hülyegyerek, aki elment terepfutósat játszani… Az egyetlen reményem az volt, hogy a 15km hosszú emelkedő nagyobbik részén úgy se lehet futni, a maradékot meg csak lefutom valahogy. Valószínűleg én voltam az egyetlen ember egy futóverseny rajtjában, aki arra építi a taktikáját, hogy úgyse kell majd olyan sokat futni…

És ott volt még a sérülés is. Vajon rendbejött-e teljesen, nem fog-e kiújulni menet közben az extrém terhelés hatására? Mindenezen negatív gondolatok mellett titokban mégis abban bíztam, ami mostanában ilyenkor szokott történni. Hogy minden rendben lesz, a szervezetem megoldja, és a hiányos edzettség, felkészületlenség ellenére remekül sikerül a verseny.

A rajt után tényleg a szokásos forgatókönyv zajlott. Folyamatos előzgetéssel törtem előre a szűk a ösvényeken, hol futva, hol gyalogolva, az éppen aktuális meredekségtől függően. Reggel még hűvös volt a levegő az árnyékos völgyben, de jól tettem, hogy a rajt előtt levettem a széldzsekit, és a vékony csősálat. Fokozatosan haladtam előre az egyre szellősebb mezőnyben, de végig figyeltem arra, hogy ne erőltessek semmit. Egy erős, de nyugodt és megfontolt saját tempót nyomattam. Több mint 2000m pozitív szintemelkedés várt ránk, ezt nem árt megtisztelni.

Egy egy kanyarban gyönyörű kilátás nyílt meg, ahogy a gyökeres, köves ösvény kapaszkodott fölfelé a völgy oldalában. Szép lassan elhagytuk a fenyőerdőt, és megérkeztünk a Vall de Nuria lélegzetelállítóan szép központjába. Forgattam a fejem jobbra-balra ámulatomban, nem számítottam rá hogy ez ennyire szép lesz. Azt sajnáltam, hogy nem állhatok meg fényképezni egy kicsit. Az első frissítőponton megdícsértek, hogy nagyon jól nyomom, én pedig egy minimális frissítés után folytattam az emelkedést. A völgy aljában egy méretes hófolt lökte magából a jéghideg levegőt, a másik oldalon pedig lovak legelésztek a zöld fűben. Már nem haladtam olyan tempóval előre a mezőnyben, sőt voltak páran, akik visszaelőztek, de sztoikus nyugalommal hagytam magam, nem mentem bele semmilyen izmozásba, végig a saját tempóban haladtam.

Itt már kezdtem szenvedni

Itt már kezdtem szenvedni

Az első 2600-as hágó után egy rövid, lankásabb szakasz következett a Francia-Spanyol határon, immár a kietlen, csupasz sziklavilágban. A tűző nap és a száraz levegő hatására éreztem, hogy drámai mennyiségű folyadékot veszítek. Ráadásul a futás az egy kegyetlen sportág: nem lehet eszetlenül inni sem, mert azzal csak annyit érsz el, hogy ott fog lötyögni a sok folyadék a hasadban…

A rövid lejtmenet után következett a nap legmeredekebb mászása és egy 2700-as csúcs, aminek a végén pacsival vártak a szervezők. 🙂 Egy pohár valaminek jobban örültem volna, de az a csúcs másik oldalán volt. 19 kilométernél jártunk ekkor, és megkezdődött a brutális, 8 km hosszú lejtő, amin 2700-ról kb 1400-ra ereszkedtünk vissza. Dél körül járt az idő, már a völgyekben is felforrósodott a levegő, én pedig a puskaporom jórészét ellőttem, innentől kezdve arról szólt a verseny, hogy valahogy próbáljunk meg eljutni a célig…

A korábban fölfelé leelőzött női összetett 3-dik helyezett csajjal együtt kerestük a kiszámíthatatlanul kacskaringózó ösvény jelzéseit. Elcsigázott mozdulataimat látva bíztatott, hogy “Vamos Amigo, mindjárt itt a vége, ez innen már semmi”. Az utolsó frissítőpont után egy hosszú, nyílegyenes, halálosan unalmas aszfaltos szakasszal adták meg a szervezők a kegyelemdöfést. Illetve mégsem. Ezután át kellett kelni egy patakon, ami elsőre egész mókásnak tűnt. A friss, hűsítő víz szétáramlott a cipőmben, és kellemesen lehűtötte a felforrósodott lábamat. Pár lépés után azonban már egyáltalán nem volt kellemes az érzés, a jéghideg vízben fájt a lábfejem, és el kellett telnie pár méternek, miután kiértem és újra tudtam mozgatni a lábujjaimat…

Az utolsó lankás emelkedőt normál esetben röhögve futottam volna meg, most azonban eszembe se jutott futni rajta. A faluba vezető végső lejtőn a lábaim már kocsonyaként remegtek, néhány helyezést el is veszítettem, de nem igazán tudott foglalkoztatni… Kicsit több mint 5 óra menetidő után elgyötörten, de elégedetten futottam keresztül Setcases központján, hogy a célkapu után végre lerogyhassak a focipálya fűjére. Nem kellett aggódni, bőven volt időm még a délutáni busz indulásáig enni, zuhanyozni, és aludni egy rövidet.

Katalán

(Közlemény: igen, kevés az írás, én is tudom, csakúgy mint az idő. Négy-öt poszt áll bent régóta, félbehagyva, befejezetlenül, van amit tán már nem is érdemes folytatni. Azért igyekszem.)

Barcelona az a hely, ahol furcsán beszélnek spanyolul – állapíthatja meg az egyszeri látogató. Ez azért van, mert Barcelonában katalánul beszélnek. Meg spanyolul… Na, de akkor hogy is van ez?

Kezdjük talán azzal, hogy a katalán nem a spanyol egy dialektusa, hanem önálló nyelv. Az új-latin nyelvek közé tartozik (mint a spanyol, francia, olasz, portugál, román, stb), beszélőinek száma nagyjából 10 millió fő. Ennek legnagyobb hányadát maguk a katalánok adják, de Katalónián kívül beszélik Aragónia keleti – Katalóniával határos – területén, Valenciában, a Baleár-szigeteken (Mallorca, Menorca, Ibiza, stb..), a Keleti-Pireneusok Dél-Franciaországbeli területén, de még az Olaszországhoz tartozó Szardínia szigetén is. A spanyol mellett hivatalos nyelv Katalónia és Valencia autonóm közösségekben, és egyetlen, önálló hivatalos nyelv Andórában. Ha pedig nyelvjárásokról beszélünk, a katalánon belül megkülönböztetik a valenciai és a Baleár-szigeteken beszélt változatokat. Katalóniában a lakosság közel 50%-ának a katalán a hétköznapi nyelve.

És meg is érkeztünk a lényeghez. Mennyire, milyen szinten, és egyáltalán hogyan befolyásolja a hétköznapokat Katalóniában a katalán nyelv? Ez volt a kiköltözésem előtt az egyik legnagyobb dilemmám és félelmem. A félelem, hogy hosszas készülődés és megfontolt tervezés után kimegyek Spanyolországnak az egyetlen részére, ahol nem spanyolul beszélnek… (Van több is amúgy.) Mert az azért megér egy vállveregetést, nem igaz? Valahogy így: “ügyes vagy fiam, jól van, leülhetsz, egyes.”

Az életben a dolgok azonban nem mindig (szinte sosem) ilyen egyszerűek, nem lehet leegyszerűsíteni mindent fekete-fehérre. Na, de akkor hogy is van ez? Ugye azt írtam, hogy Katalóniában a spanyol mellett a katalán is hivatalos nyelv. Na, ezt egy picit megfordítanám: a katalán mellett a spanyol is hivatalos nyelv. A feliratok az utcán, a repülőtéren, a buszon, a vonaton, a bevásárlóközpontban, a jegyautomatán, a közlekedési táblákon, a plakátokon, mindenhol katalánul vannak. Csak katalánul, esetleg katalánul és spanyolul, de akkor is a katalán szerepel az első helyen. De a legjellemzőbb az, hogy Katalóniát járva ami vizuális ingerként éri az érzékszerveidet, az katalánul érkezik. Ennél jobban sokáig nem is érintett a katalán.

Erős spanyol alapokkal ugyanis ezek az egyszerű feliratok nem okoznak túl sok bonyodalmat. Mintha valami csúnyán megerőszakolt, zanzásított spanyolt olvasna az ember, de amúgy jó eséllyel meg lehet érteni. A beszélt nyelv a barcelonai mindennapi életben ugyanis a spanyol. Ez saját véleményem szerint jórészt köszönhető a rengeteg latin-amerikai bevándorlónak, valamint azoknak a spanyoloknak, akik Spanyolország gazdaságilag kevésbé erős régióiból költöztek Katalóniába. Ha tehát bemész egy pékségbe kenyeret (vagy egy szelet tarta de manzana-t) venni, akkor a feliratok katalánul lesznek, de az eladó valószínűleg spanyolul fogja megkérdezni, hogy mit óhajtasz. De ha mégsem, akkor is egy szemvillantás alatt vált spanyolra, ha spanyolul beszélsz hozzá. A hétköznapi életben tehát azon kívül, hogy búcsúzáskor adéu-t, ha pedig valamit megköszönnek, akkor merci-t mondanak, nem fog mélyebben érinteni a katalán.

A munkahelyen szintén nem tényező a katalán. Eleve kisebbségben vannak a csapatban a katalánok, a főnök venezuelai (ó, azok a ki nem ejtett s betűk :)), de van argentin (ó, azok a gyönyörű ‘zs’-k :)), perui, costa ricai, madridi kolléga is, így a munka nyelve egyértelműen a spanyol. Katalánt akkor hallok csak az irodában, ha két katalán kolléga dolgozik együtt egy problémán.

És itt egy újabb kulcsmomentumhoz érkeztünk. A katalánok katalánul beszélnek. Meglepő, nem? Illetve a kijelentés úgy pontos, hogy a katalánok amikor csak tehetik katalánul beszélnek. A katalán ugyanis egy különleges nép: kettős anyanyelvűek, a születésük pillanatától kezdve párhuzamosan szívják magukba a katalánt és a spanyolt. Ennek köszönhetően mindkét nyelvet anyanyelvi szinten beszélik, egy szemvillantás alatt váltanak egyikről a másikra, olyan természetességgel, hogy nem is mindig vannak tudatában annak, hogy éppen milyen nyelven beszélnek. Hozzátéve, hogy az első számú nyelvük, a katalán. A téli céges bulin történt, amikor a katalán HR-es nő mondott egy kisebb beszédet, és magáról teljesen elfeledkezve katalánul kezdte el a mondókát, amíg nem szóltak neki, hogy a nem katalán származásúakra tekintettel át kellene váltani spanyolra…vagy egy másik példa, amikor az egyik katalán kolléga a nagy tábla előtt kezdett el magyarázni valami technikai dolgot, és csak akkor vette észre, hogy katalánul beszél, amikor az egész csapat – a venezuelai főnökkel az élen – kikerekedett szemekkel pislogott, hogy akkor most mi van… 🙂

Na, de ha az írott katalánt érteni, akkor a beszéltet nem? A rövid válasz: nem. Plusz van az a bonyolultság, ami fölött már az írottat sem. A katalán egyébként úgy hangzik mint a spanyol és a francia törvénytelen gyereke, számomra borzalmasan csúnya. Emlékszem az első alkalomra, amikor a katalánnal találkoztam. Budapesten utaztam a villamoson, és messzebbről hallottam, hogy egy csapat fiatal mintha spanyolul beszélne. Kíváncsiságból közelebb mentem, hogy vajon mennyit értek belőle. Az eredmény sokkolóan hatott rám: egy-két elkapott szón kívül semmit nem értettem az egész dumából. Olyan volt mintha spanyolul beszélnének, de valami nagyon csúnya, “koszos” spanyolt. Akkoriban már jó ideje anyanyelvi tanárokkal tanultam a spanyolt gond nélkül, így nem hagyott nyugodni a dolog. Otthon elkezdtem katalán videók után kutatni a youtube-on, és beigazolódott a korábbi gyanúm: azért nem értettem a srácokat, mert katalánul beszéltek, nem spanyolul. Az egész olyan, mintha valami gagyi titkosítással torzítanák el a spanyolt: ha nagyon figyelsz egy-két dolgot meg lehet érteni, de egy hosszabb beszélgetést követni már lehetetlen. De sokszor meg se próbálom követni, mert elmegy a kedvem az egésztől, és inkább teljesen kikapcsolok.

A költözés előtt rengeteg cikket, statisztikát olvastam, hogy kiderítsem vajon mi a helyzet a katalán használatával kapcsolatban. Hogy hány százalékban beszélnek katalánul, hány százalékban spanyolul, hol jellemzőbb a használata, hol kevésbé. Jellemzően egyébként a vidéki Katalóniában sokkal erősebb a katalán, mint Barcelonában. Az eldugott falvakban élőknek sokkal természetesebb a katalán, és kisebb erőfeszítésbe kerül a spanyol. De olvastam olyan beszámolókat is, hogy lehetetlen katalánul tanulni, mert Barcelonában a katalánok egymás között is spanyolul beszélnek, és úgy kell őket megkérni, hogy katalánul beszéljenek. Kérdeztem kint elő magyarokat a helyzetről, amire az a válasz érkezett, hogy nagyon jól el lehet lenni Katalóniában a spanyollal. Tökéletes megfogalmazás. Nagyon jól el lehet lenni. Azonban mihelyst szeretnél ennél egy kicsit többet, mélyebbet, úgy mind a helyi közösségekbe való integrálódás, a katalán ismerete létfontosságúvá válik.

A katalán a Franco diktatúra alatt évtizedeken keresztül tiltott nyelv volt, talán ennek is köszönhető, hogy utána felerősödött, és hogy a katalánok ennyire büszkék rá. Még egyszer mondom, egy katalán amikor csak teheti katalánul beszél. Eressz össze két katalánt, és a beszélgetés másfél mondat múlva katalánul fog folytatódni, függetlenül attól, hogy te bután ott pislogsz mellettük egy mukkot se értve az egészből. És ez független a műveltségi szinttől, kulturáltságtól, jófejségtől, mindentől. A katalánok katalánul beszélnek. Pont. Példákat mondanék: négyen tartunk egy ismeretlen faluban egy terepfutóverseny helyszínére, öltözetből egyértelmű, hogy mind ugyanoda készülünk. Senki nem szól egymáshoz, én kezdeményezem az ismeretlenek közötti beszélgetést spanyolul. Fél perc múlva már jó hangulatú, vidám beszélgetés zajlik. Nélkülem. Katalánul. Kicsit később leesik az egyik csajnak, és megkérdezi: jujj, te érted a katalánt? Nem. Három spanyol mondat után újra katalánul beszélnek. Másik sztori. Bringás társaság, az egyik koma épp sztoriban van, lelkesen magyarázza katalánul, hogy így volt, meg úgy volt. Szól neki egy szociálisan különösen érzékeny kolléga, hogy át kéne váltani spanyolra, mert a srác nem érti a katalánt. A fickó elkezdi spanyolul folytatni a sztorit, de még az első mondat második felében visszavált katalánra. Persze egy nagyobb katalán társaságtól nem várhatod el, hogy csak miattad spanyolul beszéljenek, de megnyugodhatsz: nem is fogják megtenni. Felhozzák a kedvenc érvüket, miszerint ha érted a spanyolt, akkor érted a katalánt is. Hiszen mennyire hasonlóak. És ezzel a részükről a probléma le is van zárva, de pedig akár a hajadra is kenheted a spanyol tudásodat, főhetsz a levedben szinte teljesen kukán. Kellemetlen. Néha, amikor direktben veled kommunikálnak, egy-egy mondat erejéig átváltanak spanyolra. Mint amikor te egy külföldihez beszélsz angolul. De az is megesik, hogy véletlenül megértesz valamit a katalán hablatyból, és hozzászólsz a témához, vagy éppen beszélgetést kezdeményezel. Ekkor jó eséllyel lesz egy két-három mondatos párbeszéded, mert a negyediknél már kiszól az illető a másik kollégának katalánul, hogy hú, és arra emlékszel, amikor…így víve tovább azt a szálat, amit te indítottál. Téged kizárva a beszélgetés hátralévő részéből. Utolsó példa, most hétvége. Kétnapos terepfutó buli a Pireneusokban, jó sok emberrel. Odafelé teljesen jó dumálunk spanyolul a fickóval, aki fuvaroz. Kérdezi, hogy állok a katalánnal. Hát mondom, nulla szint. Akkor most jó sokat fogsz tanulni, jön a válasz. A katalán pajtások között a két nap alatt egy árva spanyol szó nem hagyta el a száját. Hazafelé autókázva újra beszélgettünk, kérdezte milyen volt a buli, majd hozzátette, hogy milyen kár, hogy nem tudok katalánul… Valóban.

Kérdezgettem a nem katalán kollégákat, hogy ők hogy látják a helyzetet. (Katalán emberrel arról beszélgetni, hogy miképp lehet kikerülni a katalán használatát…hmmm, hogy is mondjam. Merész és reménytelen. Amikor látod a büszke fényt felcsillanni az arcukon a szent nyelvük kapcsán, nem fogsz odaállni eléjük, hogy figyi, én utálom a katalánt. Válaszként pedig úgyis csak a már említett flegma közhelyet kapod: ha beszélsz spanyolul beszélsz katalánul is. Pont. Téma lezárva.) Az egyik kollégának a szülei andalúzok, így esélye se volt az anyanyelvi katalánra. Beszél katalánul, mert Barcelonában született és egy rövid angliai kitérőt leszámítva itt élt egész életében, de azt mondja, hogy számára nem természetes a katalán. Katalóniában az oktatás katalánul zajlik, ezért azzal szokott viccelődni, hogy nem az anyanyelve, csak az iskolai nyelve a katalán, de ha csak lehet spanyolul beszél. Azt mondja, hogy az ő baráti körében nem beszélnek katalánul. És azt hiszem ez itt a kulcs: olyan mikrokörnyezet kialakítása, ahol nem kell a katalán. Csak éppen sejtelmem sincs, hogy lehet itt az én érdeklődési körömhöz passzoló, olyan szociális hálót felhúzni, amihez nem létfontosságú a katalán. A sport nyelve egyértelműen a katalán, szinte minden sportos közösségben katalán többség van, katalánul beszélnek, így amerre megyek mindenhol falakba ütközök. A blog első bejegyzései között szerepel egy olyan gondolat, hogy a beilleszkedés kulcsa egy idegen országban az adott ország saját nyelvének az ismerete. Ebben az értelemben magabiztosan jöttem a spanyollal, és frusztráltan, elkedvtelenedve bolyongok a térben látva, hogy mennyire igazam volt, és ugyanakkor mekkorát tévedtem. Igen, a beilleszkedésben a legfontosabb a nyelvismeret. És a munkahelyen kívüli közösségekben ez a nyelv Katalóniában a katalán. Megdöbbentő, nemigaz?

Érdekes egyébként hogy a preferált katalánnal kapcsoltban milyen gondolatokat osztott meg az egyik kollegina. Kifejtette, hogy ő spanyolul szeret olvasni, hiszen kettős anyanyelvű, és katalánul szerinte veszítenek a leírások a mélységükből, mert katalánul nem lehet olyan jól kifejezni az árnyalatokat, mint spanyolul. Valamint káromkodni is spanyolul szoktak, mert katalánul a káromkodások viccnek hangzanak. Kerek szemekkel pislogtam, hallva ezt olyasvalakitől, aki szintén tipikusan az első adandó alkalommal katalánra vált.

Összefoglalva: pillanatnyilag a helyzet súlyosnak tűnik, a katalán megkerülhetetlen tényező: Katalóniában a teljes élet kulcsa a katalán. Választási lehetőségek nagyjából a következők vannak: 1.) megtanulni (legalább értés szintjén) 2.) olyan mikrokörnyezetet kialakítani, ahol nem tényező a katalán 3.) elmenni innen. Mindegyikkel van gond, főleg a megtanulással. A hátam beleborsózik ha rágondolok, hogy mivel jár egy új nyelv nulláról megtanulása, ráadásul egy olyan nyelvvé, amivel kapcsolatban még ellenérzéseim is vannak. Plusz ha belegondolok, hogy a spanyol nyelv volt az egyik fő motiváció amiért idejöttem, és még iszonyú mennyiségű munkát kellene abba is belepakolni, erre kezdjek el valami teljesen újat, amit ráadásul utálok is… Ha mondjuk az lenne, hogy Katalóniában olaszul beszélnek, és meg kellene tanulni olaszul, hát banyek, belecsapnék az olaszba. 🙂 De persze az is lehet, hogy ha már elkezdtem volna a katalánt, akkor előrébb járnék, és nem nyávognék itt…