Paraguay, Collserola, chupitos

Lakásügyi hányattatásaimra tettem pontot ideiglenesen amikor kedden kiköltöztem a Sarriá – Sant Gervasi nyugodt, kulturált negyedében lévő Hotel Bonanovából, és egy hónap erejéig átettem a székhelyem egy tipikus piso compartido-ba, a város másik felében található hangulatos Sant Andreu negyedben. (Figyeljünk fel a véletlenek érdekes összjátékára: Sant Andreu, azaz Szent András… 🙂 )

A piso compartido szó szerint megosztott lakást jelent, és arra utal, amikor több emberrel osztozol a lakáson, amiben csak egy szobát bérelsz. Az én esetemben ez konkrétan azt jelenti, hogy 3 paraguay-i nővel lakok együtt, akikből kettő teljesen indián kinézetű, egymás között nem is spanyolul, hanem guaraní-ul beszélnek. Több éve élnek már Barcelonában, reggel korán kelnek, mire 8 körül kimászok az ágyból, addigra üres a lakás, és este 8 előtt nem is igen jönnek vissza. Fél 11-kor pedig már szigorúan alvás van.

Pénteken azonban jön a hétvége, ideje kicsit lazítani: meghívtak még két szintén paraguay-i nőt, és este 9 körül megkezdődött a házibuli. Kicsit idevarázsolták Dél-Amerikát, első lépésben különféle latin zenék aláfestésére megsütöttek két hatalmas tálnyi empanada-t (tészta, mindenféle cuccokkal töltve), majd éjfélkor jöhetett a szépen megterített asztalnál a vacsora. Nagyon jófejek voltak, meghívtak engem is, így a vacsorára nem volt gondom. 🙂 De azért el lehet képzelni: összesen öt nő, köztük egy Pocahontas szintű feltűnő szépségű csaj (aki egyébként Budapesten is dolgozott bébiszitterként 3 hónapot), az ő pasija, meg én…szóval kaptam az ívet rendesen, vicces volt. 🙂 Hajnali fél egy – kettőig ment a partizás, én azonban egykor visszavonultam, hiszen másnapra terveim voltak.

Pontban 6:00-kor szólalt meg az ébresztő, és a hétköznapoktól eltérően könnyedén pattantam ki az ágyból – még a meglehetősen szűkre szabott alvási idő ellenére is. Péntek este ugyanis kibéreltem egy bringát, amivel egy szombatra meghirdetett túrán terveztem részt venni. Reggel 7:30 körül indultam a lakásból, fejemben a street view képeivel, hogy oda is találjak a indulási pontra. Már ebben a korai időpontban is kimondottan finom idő volt, egyáltalán nem fáztam, pedig még a nap se jött fel, erős félhomály uralta a várost. Félúton járhattam az eredeti célomhoz, amikor az egyik téren gyülekező montisok csoportjaira lettem figyelmes…

Rövid gondolkozás után úgy döntöttem, hogy nekem végülis teljesen mindegy, hogy melyik tök ismeretlen társasággal tekerek, meg attól is féltem, hogy esetleg egy eltévedés miatt kicsúszok az időből, nem érek oda a startpontra, és társaság nélkül maradok. Így a régi, jól bevált módszert alkalmazva egyszerűen odagurultam az egyik bandához, hogy “Sziasztok, mennyit mentek, jönnék veletek, ha nem gond…” 🙂

A Sierra de Collserola az a hegylánc, ami kifliszerűen körbeöleli a várost, gyakorlatilag azt a szerepet tölti be, mint Budapest esetén a Budai hegység, ez a város outdoor sportokat űző embereinek a játszótere, mi is ide indultunk. Miközben fölfelé tekertünk egy dózeres szerpentinen a felkelő nap sugarai festettek emlékezetes képet a még szürke város mögött narancsosan csillogó tengerrel. Mire felértünk, több kisebb pihenőt tartottunk, hogy bevárjuk a lassabb sporttársakat, majd a gerinc túloldalán szűk ösvényeken folytattuk utunkat immáron lefelé. Másfél hónapja nem ültem már bringán, konstans vigyor ült ki az arcomra ahogy az élvezetes, kacskaringós trail-eken suhantunk. Közben persze – ahogy szokott – ment a duma, mentek a cinkelgetések. Nagyon beharangoztak egy jó kis letöréses, sziklás lejtőt, ami a szutyok bérbringámmal már kissé izgulós volt, majd ezután jött a bandera. El nem tudtam képzelni, hogy mi lehet az a bandera, és miért olyan durva… Én mindig úgy tudtam, hogy a bandera, az zászlót jelent, de mivel ezt sehogy nem tudtam összekapcsolni a bringázással, arra gondoltam, hogy biztos valamilyen bringás szleng. Na de mi a francot jelenthet, és mitől olyan durva, hogy ennyire emlegetik??? Eközben már egy völgyben tekertünk a Collserola mögött, amit még nem értek el a felkelő nap első sugarai, emiatt igencsak hűvös volt a levegő. Ekkor már nem tűnt annyira nevetségesnek a helyi kollégák full téli öltözete az én őszi-tavaszi szettemhez képest. Szerencsére hamarosan ráfordultunk egy irtózatosan meredek emelkedőre, ahol pár kanyar után fent előbukkant egy torony. “Oda megyünk föl?” – kérdeztem, mert ekkor már kissé kezdtem fáradni. “Igen, oda, fel a bandera-hoz.” – jött a válasz. Újra felemeltem a tekintetem, és valóban, a torony alatt kicsivel ott lengedezett egy katalán zászló. Egyből összeállt a kép. Azért emlegették annyira, mert végig brutálisan meredek út vezetett föl a zászlóig. Fent persze ment a duma, hogy ki hányadiknak ért fel, ki mért nem úgy ment, ahogy kellett volna…a szokásos… közben már én is szinte bandataggá avanzsáltam, az ilyen sportkörökben könnyen ki lehet vívni az elismerést. 😀

A túra alatt lépten nyomon más montis csoportokba botlottunk, az aszfaltos szakaszokon pedig outisok suhantak el mellettünk, szóval megtapasztaltam, hogy igencsak pezsgő bringás élet van Barcelona környékén. Délelőtt 11 körül jártunk, amikor már erősen kezdtem elcsoffadni (hiába, az edzetlenség), így épp időben jött, amikor mondták, hogy “ide most bemegyünk kajálni, kb 10 euró, ha akarsz jöhetsz”. Mentem, és amikor beléptünk a felirat nélküli vasajtó által rejtett belső világba, valami egészen szürreális helyen találtam magam hirtelen…

Amikor lekerült a sisak, bringás szemüveg, meg a fél arcot eltakaró, orrig felhúzott csősál a fejekről, kiderült hogy kissé idősebb fazonokkal tekertem (40-es korosztály), bőven én voltam a legfiatalabb a bandában. A hely meglehetősen puritán volt: egész nagy belső térrel, minimál berendezéssel, ablak nélkül, gyenge világítással. Jött egy néni egy fehér papírlappal a kezében, amire felírta, hogy “ciclistas”, azaz bringások, majd kérdezte, hogy akkor ki mit kér? Hát mondom, kezdjük azzal, hogy mit lehet? A melletem lévő fickó, erre mondta, hogy jó, neki akkor lesz egy bacalao, azaz főtt tőkehal. (Általában rácsapnak még valami moszatot, meg hínárt, ami valójában talán spenót???) Ok, mondom, akkor jöhet nekem is a bacalao, az jó lesz! A vicces rész ott kezdődött, amikor megkérdezte a néni, hogy akkor mit iszok? Hát, mondom teát! Na, ilyet még valószínűleg nem hallott, a többiek ugyanis mind sört kértek, és ők is jót röhögtek rajta, hogy a chaval (srác), bacalao-t eszik teával… Ezt még simán lehetett fokozni, amikor kiderült, hogy tea az nincs. Ekkorra egyébként már brutális hangzavar kerekedett, a kommunikáció a pult és az asztal között konkrét ordibálással zajlott. Végül jött a csapos, morgolódva, hogy akkor most mi legyen? Egy ilyen jó 120-130 kilós figurát kell elképzelni, akinek a feje egybe van a nyakával, és akkora hasa van mint egy hordó. Egyedül esélyem se lett volna semmire, de jófejek voltak a többiek, segítettek. Mondták, hogy a chaval valami meleget inna, mert kint a völgyben hideg van. Manzanilla jó lesz-e, érkezett az életmentő, de ugyanakkor kissé érthetetlen kérdés. A manzanilla ugyanis nem más, mint kamillatea, és fél perccel azelőtt tárgyaltuk meg, hogy tea az nincs. De ezek szerint a manzanilla nem számít teának, mostmár ezt is tudom… Végül a csapos nagy durrogva odarakta az asztalomra a manzanillát, hogy tessék megúsztathatod benne a bacalao-dat… 😀 A bacalao megúsztatása után a többiek úgy éreztek, hogy ideje valami komolyabbat is ráküldeni az ebédre, így előkerültek a chupitók is. A chupito lényegében a feles itteni megfelelője, de általában keverik valamivel, sokszor pl kávéval, ez nekem teljesen új volt… A két-három kör chupito után egy melegítőszerkós, spakás, SZTK szemüveges, remegő kezű, dadogó öreg lassított felvételben összeszedte az asztalon felgyülemlett szemetet, így koronázva meg ezt a maga nemében gyönyörű, teljes mértékben szürreális, Rejtő regényekbe illő jelenetsort…

Mivel a túra a chupitókkal véget is ért, nekem pedig még volt időm a bringa visszaadásáig, így felvonszoltam magam még egyszer a hegyre, majd legurulván a délután hátralévő részét a tengerparti sétányon mászkálással és kajálással töltöttem. Pár hete voltam egyébként utoljára a parton, de ilyen pezsgő életet eddig még nem láttam itt, nagyon sokan jöttek ki ezen a hétvégén sétálni, napozni, futni, görkorizni, bringázni, röplabdázni…

A végére pedig jöjjön pár hangulatkép:

2015-01-10 12.22.05 2015-01-10 14.16.19 2015-01-10 15.06.06 2015-01-10 15.14.38

Reklámok