Descans

Végre elmúlt az igazán hideg idő, a héten már újra kellemesebb volt a hőmérséklet, így sikerült beindítani egy fontos projektet. A helyi sporttársadalomba való beépülés nulladik lépéseként futóklubok után kutakodtam az interneten, így találtam rá jópár héttel ezelőtt a ProRunners csapatra. Ez valójában egy futóbolt ami egyben egy klub is, itt vettem a cipőmet is, és az itt kapott infó és segítség meggyőzött arról, hogy őket válasszam.

Vasárnap kivételével minden nap vannak edzések, lehet választani, hogy hány napot szeretne edzeni az ember. Az edzések nem csak abból állnak, hogy közösségileg futunk egyet, hanem rendesen fel vannak építve, különböző erősítő- és nyújtógyakorlatokkal megspékelve, edző által vezetve. Plusz különböző napokon különböző típusú edzések vannak, így aztán lehet válogatni bőséggel. És ha ez esetleg nem lenne elég, van triatlonos szakosztály is úszással, valamint bringázással.

Én heti három alkalomra neveztem be, ez havi 27 EUR-ba kerül, és ebbe benne van a Mar Bella Sportközpont pályájának a használata is. Szerdán volt az első edzésem, ami a “Core training” fantázianevet viselte, ez a futáshoz szükséges alap készségek – úgy mint erő, gyorsaság, koordináció – fejlesztését szolgálja. Minden edzés a bolt elől indul, ami lent van a parton a Passieg de García Fária-n, ami egy hangulatos pálmafás sétány. Kezdésnek elkocogtunk a Port Forum-hoz (ez egy kikötő), ahol van egy egész hosszú lépcsősor… Néhány has- és háterősítő gyakorlat után jöhetett a lényeg. Az egylábon ugrálás, pároslábbal ugrálás, indiánszökdelés, térdemeléssel futás mindenféle verzióit végigzongoráztuk, előre-hátra. Utána pár sprint, majd jött a lépcső. Egyik lábbal, másik lábbal, pároslábbal, egyesével, kettesével, hármasával, egy lépcsőre kettőt lépve, egy lépcsőre hármat lépve…variációk végtelen tárháza. Jó volt, élveztem, számomra fárasztóbb volt kikocogni a helyszínre, mint végigcsinálni az edzést… 😀

Csütörtökön jött egyből a második kör, ezúttal “series”, azaz sorozatok a Mar Bella Sportközpont futópályáján, szintén lent a tengerparton, 5 percre a bolttól. Ide már bringával érkeztem, az este 8:15-kor kezdődő ezdéshez 25 perc intenzív városi bringázással melegítettem be…ami közben hamar rájöttem, hogy Barcelonában még sokkal több piros lámpán KELL keresztülhajtani mint Budapesten, ha az ember megy is valahova, és nem csak úgy “andalog”… 🙂

Az edzés előtt gyors regisztrációval kezdtem, fénykép (bringás mezben, szétizzadva, bukó által szétborzolt hajjal), ujjlenyomat mindkét mutatóujjról, és már mehetsz is be a pályára. Az utóbbi amúgy azért kell, mert ujjlenyomat-olvasós beléptető rendszer van. Az edzésen két csoportra volt osztva a társaság, a hardcore arcok az év egyik legkeményebb edzését nyomták, összesen 10 kilit, intenzív 500-1000-1500 bontásokban. Én így elsőre a “gyíkok” közé lettem sorolva -akiknek összesen 5 kili volt a napi penzum – mondván ha jól bírom, akkor legközelebb mehetek az élharcosokkal. Vicces volt, mert először azt se tudtam, hogy egyáltalán hány méter egy kör, szóval pont semmit nem mondott, hogy akkor most 1 kört megyünk, kettőt, vagy esetleg hármat. Az edzősrác volt mindig az iramfutó, őt kellett követni, nyomatta közben a bíztatást, meg bemondta a részidőket, ami számomra szintén nem hordozott semmilyen információt… 😀 Mindenesetre jól bírtam, gond nélkül lenyomtam az edzést, bár azért voltak olyan körök, amikor nagyon reméltem, hogy nem kell még egyet menni, mert az már sok lett volna. A végén jöhetett a nyújtás, ezek is viccesek, amikor András próbálja kitalálni, hogy melyik végtagját hova tegye a vele szemben álló edző leutánzásának segítségével… A levezetés pedig  fél óra hazavánszorgás bringával enyhe emelkedőn föl a hegyre, este 10-re már otthon is voltam…

Péntek este még össze akartam rakni az outit is, de már azt se tudtam, hogy hányadikán van elseje, szóval inkább próbáltam alvással hangolni a szombat reggel 8-as “cambios de ritmo”, azaz ritmusváltásos edzésre. Szintén 25 perc intenzív bringa bemelegítésnek, közben barátkozás a taxissal, aki nem érti, hogy a korareggel teljesen üres soksávos út busz/taxisávja helyett miért nem használom inkább a kukák, és fák között kanyargó párhuzamos bringautat…30-35 km/h utazósebességgel mer’, az pont erre lett kitalálva…

Ez az edzés volt a legkeményebb, a bemelegítő kocogás után a tengerparti sétányon a turisták örömére mindenféle dinamikus és statikus hasizomgyakorlatokkal lettünk megkínozva, de ez még semmi nem volt ahhoz képest, ami utána jött. A “cambios de ritmo” lényege az volt, hogy lájtos kocogással vezetünk fel 1000, 2000, 3000, 2000 végül 1000 m-es intenzív szakaszokat, a szakaszok végén fél-egy perc teljes pihenővel. Ez így összességében azt jelentette, hogy gyilkos tempóval elfutottunk a parton a belváros felé, egészen a W Barcelonáig, majd vissza a boltig. Az első 1000 még sima volt, a második körben a 2000-nél a W Barcelona magasságában már kezdett lehervadni az arcomról a mosoly, végül a 3000-es szakasz volt az ami először “kidobott”. Addig végig mentem legelöl a legjobbakkal, de amikor már úgy éreztem, hogy mindjárt megdöglök, és bemondták, hogy “na akkor jön az utolsó 1000”, ott végem volt, kiálltam a csoportból, és elkezdtem sétálni… Megvártam míg beérnek hátulról, és az egyik lassabb csoporttal bekocogtam. Innentől végig ez volt a taktika, menni elöl, amíg bírom, utána kis pihi, majd egy lassabb csoporttal bekocogás a célba. A végén már annyira készen voltam, hogy az 1000-es szakasz is kidobott, pedig a tempó végig ugyanaz volt, mint korábban. Amúgy örülök neki, hogy nem tudtam végigcsinálni, mert ha kapásból menne minden anélkül, hogy igazából valaha is futottam volna komolyabban, akkor nem is kellene edzeni… 😀

Edzés után jöhetett a nyújtás és a reggeli a bolt melletti bárban, ahol kiderült, hogy a csapatból az egyik fickó egy 25 éve Barcelonában élő lengyel…meg nem mondtam volna, hogy nem spanyol…

Ja igen, descans. Szóval az edzéseken jelentősen megnőtt a katalán aránya a spanyollal szemben, legalábbis ahhoz képest amit eddig megszoktam. Az utasítások legalább fele katalánul van, meg az emberek is inkább katalánul beszélnek, szóval nem is tudom, hogy mikor figyeljek, vagy mikor ne… Néhány alap dolgot azért így is megértek, pl a “series” edzésen volt egy 50-60 éves öreg, akik az utolsó körben feljött az élmezőnybe, majd kérdi: “Ez ez utolsó? Remélem a mentők már kint várnak…” 😀 És megvan a kedvenc katalán szavam is, pedig elhihetitek, hogy nem sokat ismerek. Minden kínzó gyakorlat végén elhangzik a megváltást jelentő “descans”, azaz pihenő.

Reklámok

Cursa de Sant Antoni

Még otthonról, a kijövetelem előtt elkezdtem feltérképezni az itteni sportéletet, ami szerencsére meglehetősen gazdag és sokszínű, így megnyugodtam, hogy nem fogok unatkozni. 🙂 Elsők között bukkantam rá az utcai futóversenyek tételes felsorolására, és rögtön meg is akadt a szemem a 10K-s versenyeken. Rögtön december 31-én már indulhattam is volna, én azonban a munka hőseként a csili-vili acélüveg épületben üldögéltem az Avenida Diagonal-on, miközben a város sportembereinek szerencsésebb hányada pont az irodánk előtt húzódó nyomvonalú versenyen futott… Egyáltalán nem volt frusztráló, egy kicsit se…

A következő lehetőség január 18-án volt, és itt már úgy voltam vele, hogy akármi is lesz, akkor is elindulok a Sant Antoni negyedben lévő Cursa de Sant Antoni 10K-n. A nevezés egy katalán nyelvű honlapon ment, amit nem is lehetett spanyolra váltani, de szerencsére az ilyen egyszerűbb dolgokat egész jól el tudom olvasni katalánul is… 😀 Megjegyzem 17 EUR volt a díj, és ezért egy nagyon jó minőségű, teljesen vállalható dizájnú technikai pólót is adtak…plusz ha valakinek, vagy valaki ismerősének kell egy “Las Noches Mágicas del Camp Nou” című bontatlan könyv, akkor az itt jelezheti, merthogy ilyet is kaptam… 😀

A versenyre nem készültem túl komolyan, tételes, komoly felkészülésről pedig egyáltalán nem beszélhetünk, futottam amikor épp kedvem és időm volt rá. Kicsit sajnos hosszabbakat is, mint amennyit ilyen edzetlenül és nulla futómúlttal kellett volna, szóval a verseny előtti napokra sikerült elérni, hogy kifejezetten pocsékul érezzem a lábaimat…

Rajt 9:30-kor, kelés 7:30-kor, minimál reggeli, majd irány a metró… Brrr, amikor rövidnadrágban, széldzsekiben kiléptem a reggeli hidegbe, amiben a vádlim majdnem egyből be is görcsölt amíg a lakástól lekocogtam a metrómegállóig, már nem tartottam annyira kifejezetten mókás ötletnek a dolgot… Maga a versenyre való hangolódás, felvezetés elég érdekesen zajlott… A rajtszámot és a chip-et még előző nap fölvettem, ezzel nem volt gond. Annyi dolgom volt mindössze, hogy bemelegítsek, és beálljak a rajtba. Ami nekem nagyon fura volt, hogy semmi hangosbemondó, semmi zene, még egy óra se volt kirakva, hogy hány perc van még hátra a rajtig. Mivel nálam a lakáskulcson és a TMB (Transportes Metropolitanos de Barcelona) bérleten kívül semmi nem volt, így azt se tudtam, hogy egyáltalán hány óra van. Amikor láttam, hogy mindenki beállt a blokkokba, levettem a széldzsekit, benyomtam a rajt-gélt, és reménykedtem, hogy rövidesen tényleg indulunk.. 🙂

A rajt után már nyoma sem volt a lábaimban a fáradtságnak, könnyedén indultam. Futásból bár teljesen amatőr vagyok, versenytapasztalatom viszont van, így az első gondoltam az volt, hogy nehogy elfussam az elejét. Próbáltam egy viszonylag kényelmes, de azért haladós tempót keresni, ezzel viszont – ahogy előre sejtettem – nem lehetett a tömeggel együtt futni. Így én is követtem azok példáját, akik felvették a nyúlcipőt, és a mezőny agresszív előzésébe kezdtek – végig a járdán… Az adrenalinlöket tehát megvolt, cikázás az út szélén parkoló autók között, járdára föl, járdáról le… Szerencsére pár kanyar után kezdett tisztulni a helyzet, de így is folyamatosan haladtam előre a sűrűben. Kimondottan élveztem a futást, néha egy-egy rövid időre beálltam kisebb csoportok mögé pihenni, aztán mentem tovább…közben azon kaptam magam, hogy csak úgy futok, és nézelődök közben… Amikor ráfordultunk a Passeig de Grácia dupla fasoros, elegáns épületekkel szegélyezett útjára, ahová szemből besütöttek a kora délelőtti nap kellemesen melegítő sugarai…azért az adta az érzést. 🙂

Nem sokkal ezután meg is érkeztünk az első kör végére, 23 perc valamennyit mutatott az óra, plusz jött egy frissítőpont is, de pontosan tudtam, hogy erre a távra nekem semmire nincs szükségem, így meg se fordult a fejemben, hogy igyak. Ellenben hamarosan elkezdtem szenvedni, már nem esett annyira jól a futás, meg is fordult a fejemben, hogy jó volt ez az 5 kilcsi, kár ezt elrontani még 5-el, akár vége is lehetne a versenynek… 🙂 Ennek ellenére nem éreztem, hogy lassabb lennék, továbbra is folyamatosan haladtam előre a mezőnyben. Kis részfeladatokat tűztem ki magam elé, olyanokat hogy “Azt a csajt még megelőzöm” meg “Az a fickó milyen gyíkul néz már ki, nem érhet be előbb mint én”… 😀

Az első körben még határozottan jobban mentek az emelkedők, mint a körülöttem lévőknek, de a másodikban már horpadt a homlokom rendesen, ahogy szívtam a levegőt és az összes testnyílásomon plusz a bőrömön keresztül is próbáltam oxigénhez jutni. A Passeig de Grácia lejtője se jóleső, hangulatos suhanás volt, hanem csak egy beszűkült látómezővel, szúró oldallal végigtrappolt kényelmetlen útszakasz. Próbáltam arra koncentrálni, hogy ne essen szét a mozgásom, de éreztem a mozdulatokon, hogy ez már nem az laza könnyedség, mint korábban… Végül – amikor már minden kanyarban csak azt vártam, hogy mikor jelenik meg a célkapu – próbáltam fokozni a tempót a finisre, de az igazi “SPM fokozat” már nem jött, nem tudtam sprintelni, örültem, hogy egyáltalán eljutok a célvonalig azzal a tempóval, nem volt már több tartalék a rendszerben. A 45-ről pont lecsúsztam, 46 perc volt az órára írva, amikor beértem.

Ezzel a cirka 3500 indulóból majdnem befértem az első 1000-be, ami egész jó, ahhoz képest, hogy igazából semmi közöm nincs a futáshoz… 😀 Amire viszont tényleg büszke vagyok, hogy a valós időm 44:24-lett (ugye a rajtban mire én átmegyek a rajtkapun addigra az élmezőny már másfél perce elindult…), és futottam egy 22:23-as első 5000 métert, plusz egy 22:01-es második 5000-et, tehát az időeredményen egyáltalán nem látszik a második körös szenvedésem, lényegében ugyanazt a tempót toltam az elejétől a végéig, sőt még egy lehelletnyivel gyorsabb is voltam. Mindezt mindenféle óra, kütyü, stb nélkül, csak úgy érzésre, belső ritmus alapján. Mi ez ha nem tehetség??? 😀 😀

 

AX6Y7637

diploma-page-001