Chocolate con churros

A chocolate con churros és a hozzá kötődő kultúra Magyarországon teljesen ismeretlen, ennélfogva magyar neve sincs ennek a gasztronómiai különlegességnek. Ha el kellene magyaráznom, hogy mi az churro, akkor azt mondanám, hogy olyasmi mint a fánk, csak hosszúkás alakja és csillag keresztmetszete van. A chocolate con churros pedig nem más, mint egy csésze forró csoki egy adag ropogós churros-szal tálalva, amiket a forró csokiba mártogatva szokás fogyasztani. Tipikus reggeli illetve tízórai Spanyolországban. Eredete a 19-dik századi Madridig nyúlik vissza, amikor az akkoriban népszerű vándorcirkuszok előbb megismertették a fővárossal az addig csak vidéken elterjedt churros-t, majd hamarosan létrejött a ma ismert párosítás a Mexikóból már évszázadokkal korábban behozott csokoládéval. A kombináció pedig szépen elterjedt egész Spanyolországban, valamint néhány Latin-amerikai országban is, úgy mint pl Mexikó, Argentína és Venezuela.

A chocolate con churros fogyasztása tipikusan az úgynevezett churrería-ban (katalánul xurrería) történik, ami olyasmi mint egy kávézó, viszont kimondottan churros készítésre specializálódva. Több verziója is létezik egyébként a churros-nak, a legtipikusabb a churros finos (ez látható a képen is), de van vastagabb változat, azt porras-nak hívják, az egy kicsit puhább, és bundásabb. Ezeket persze nem csak csokival lehet kombinálni, lehet kérni akár café con leche-vel (tejeskávé) , vagy sima kávéval is.

Én nagyon sokáig hallani se akartam erről az egész churros -os őrületről, tekintve, hogy nem bírom a túlzottan édes kajákat, de aztán rá lettem beszélve, hogy mindenképpen ki kell próbálnom. Meg hát annyira spanyol dologról van szó, hogy hivatástudatból se nagyon maradt más választásom… 😀 Egyébként a kulcsa az egésznek annyi, hogy maga a churro nem édes, hanem sós, így a csokival együtt pont jól jön ki az arány. Említettem ugye, hogy reggelinek és “tízórainak” eszik, bár itt azért vannak némi fogalmi eltérések a magyar és a spanyol között. Amit mi tízórainak fordítunk, az itt Spanyolországban egy olyan étkezést takar, ami nagyjából 11 és dél között van, és nem az ebéd. 🙂 Tehát amikor Magyarországon vasárnap déli tizenkettőkor az átlag magyar család jóízűen szürcsöli a vasárnapi húslevest, akkor Spanyolországban még nem késő beülni egy churreríába, hogy együnk egy chocolate con churros-t. A legjobb idő erre egyébként a tapasztalataim alapján 11 és 12 között van, ekkor garantáltan tömve lesz a lokál helyiekkel. Sokaknak ez társasági esemény, jó alkalom egy beszélgetésre – a spanyolok úgyis iszonyúan szeretnek beszélni – és persze nem hiányozhatnak a tipikus öreg bácsik se, akik inkább újságolvasással ütik el az időt. Merthogy a spanyolok ezt is világszínvonalon űzik. Olyan művészien tudják lényegében semmittevéssel tölteni az időt, hogy az már irigylésre méltó. És persze e-mögé egy egész kultúrkört is felépítenek.

Én mindenesetre pozitívan csalódtam, simán rá tudnék szokni a chocolate con churros-ra. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy ha erre jár, akkor üljön be egy churrería-ba vasárnap délelőtt, ennél spanyolosabb dolgot úgyse nagyon tud csinálni ilyenkor az ember. 🙂

churrería

2015-01-17 11.30.50

Reklámok

Pa amb tomàquet

A pa amb tomàquet egy katalán kifejezés, ami magyarul annyit tesz, mint ‘kenyér paradicsommal’. Egy igazi mediterrán specialitásról van szó, ami tulajdonképpen a világ legegyszerűbb étele. Emlékszem még régebben olvastam egy a katalán konyhát lehúzó cikket, amiben valami olyasmi szerepelt, hogy mit várjunk attól a régiótól, aminek a leghíresebb étele a kenyér paradicsommal..? 🙂

Nem mondom, hogy nincs a dologban igazság, tulajdonképpen még én se nagyon tudom hova tenni. Érdekesnek viszont mindenféleképpen érdekes. A cégben – ahogy írtam korábban – nagy divat a ‘pastitas’ (amikor valaki vesz valami kaját a többieknek az irodába), és sok esetben nem édességet hoznak a kollégák, hanem szendvicsnek valót. Na igen, a spanyol szendvicsek… Az alap kivitel a bocadillo de jamón, azaz sonkás szendvics, és mondjuk jobb helyeken az is fel van tüntetve, hogy az a sonka pontosan milyen sonka, mert errefelé ennek is külön kultúrája van. De a bocadillo de jamón-t úgy kell elképzelni, hogy konkrétan nincs benne semmi, kapsz egy bagettet sonkával, és kész. Na jó, esetleg alapnak (kapaszkodj!) meglocsolják a félbevágott bagettet egy kicsit olíva olajjal. Az extrás változat a bocadillo de jamón y queso, ebben már sajt is van. (Aztaaa!!!) Mikor először kóstoltam ilyet annak idején, finoman szólva se voltam elájulva tőle. Nekem ez így egyszerűen túl üres, a spanyoloknak meg nagyjából elképzelhetetlen, hogy nyers zöldségek legyenek egy szendvicsben.

Katalóniában annyit finomítottak a tradicionális spanyol szendvicsek receptjén, hogy alapnak egy paradicsomos szószt kennek fel a szendvicsre. Ez konkrétan úgy működik, hogy bemész az áruházba és 500 féle paradicsomos szósz közül választhatsz, illetve nem is tudom, hogy a szósz-e rá a legjobb kifejezés, mert tulajdonképpen darált és ízesített paradicsomról van szó. És ennyi. Van egy kenyered/bagetted, megkented paradicsommal, és már kész is a pa amb tomàquet. Azért ha az ember hozzácsap egy kis jamón serrano-t, meg valami sajtot, úgy már számomra is kezd értelmet nyerni a dolog… 🙂 Én amúgy nem is értem, hogy miért árulnak errefelé margarint, meg vajat, mert ilyesmit kenyérre kenni helyitől még sose láttam.

És akkor jöjjön a legviccesebb rész. Hétköznap általában az egyetem menzáján eszünk, aminek a minősége hm, szóval volt már olyan is, hogy jót főztek. Egyszer. 🙂 Péntekenként így megérdemlünk valami emberi fogyasztásra szánt kaját is, szóval el szoktunk menni étterembe. Ez itt amúgy teljesen bevett szokás, minden étteremben lehet kapni 3 fogásos napi menüket 7-8 EUR-tól kezdődően. Múlt pénteken is beültünk egy hangulatos helyre, ahol kérdezte a pincér, hogy milyen kenyeret hozzon, és akkor elkezdte sorolni, hogy mi van… Ugyanis mielőtt kihoznák az ételt ki szoktak rakni kenyeret/bagettet meg olívaolajat, így amíg meg nem jön a kajád lehet rágcsálni az olajos kenyeret… 😀 Szóval pa amb tomàquet-et kértünk (mi mást?). A kenyér ezúttal tényleg kenyér volt, és nem bagett, méghozzá megpirítva. Kaptunk hozzá fokhagymát is, amit rá lehetett radírozni a kenyérre, ez eddig oké, ilyen otthon is van. Kaptunk még félbevágott paradicsomokat is, amit a helyiek nagy szakértelemmel el is kezdtek rátrancsírozni a kenyérre, ugyanazzal a technikával, mintha a fokhagymáról lenne szó!!! 😀 Nagyon vicces, de nem lepődtem meg, mert nem akkor láttam ezt először. 🙂 A végén pedig nagyjából csak a héja marad a meggyalázott, széttrancsírozott paradicsomnak…kicsit pazarlónak érzem. 🙂 Ízre, élményre persze így teljesen más, mintha külön ennéd a kenyérhez a paradicsomot. Ja igen, szóval van pirítósunk fokhagymával, paradicsommal megkenve, és erre is ér olívaolajat önteni, ha valakinek ez még hiányozna róla. 🙂 Én továbbra se értem, hogy mit keres az olaj a kenyéren… Mindenesetre ez volt az általam látott eddigi legjobb verziója a pa amb tomàquet-nak. Az egyik srác meg is jegyezte – miközben épp a paradicsomot trancsíroztuk bőszen – hogy ez most nagyon katalán, amit csinálunk.

Ami egyébként még nagyon szimpatikus, hogy péntek délután teljesen elfogadott az ebédhez az alkoholos ital fogyasztása, legyen az sör, de inkább bor. És ez nem csak a nagyfőnökök privilégiuma. Az ilyen apróságokról mindig eszembe jut ha a lesajnált Spanyolországról van szó, hogy itt azért akinek van valami normálisabb munkája az nagyon jól tud élni. Úgy értem nagyon kényelmesen. Jó az idő, süt a nap, az emberek minden napszakban a bárokban üldögélnek, ideértve a bő egy órás ebédidőt is… Szóval valamit azért csak tudnak az életről.

A kép ezúttal csak illusztráció, nem saját…
pan-con-tomate

Tortosa

A múlt hétvégén került megrendezésre a cég keretein belül a szokásos éves “Winter party”, aminek ezúttal az Ebro torkolatvidékén található dél-katalóniai Tortosa városa adott otthont. Ez kiváló alkalmat adott arra, hogy kicsit kiszakadjak a mindennapok nyűgjéből, és rövid időre eltávolodjak a túlzsúfolt betonrengetegtől. Ráadásul az utóbbi másfél hétben beköszöntött Barcelonába a tél, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy éjszakánként 4-5 °C-ra is lehűl a levegő. Ez csak addig tűnik megmosolyogtatónak, amíg az ember nem egy olyan szobában lakik, amiben fizikailag nincs fűtés. (A Mediterrán térségben a régi építésű házakban egyszerűen nem volt divat fűtést beszerelni.) Ha ehhez hozzávesszük a hatalmas, szigetelés nélküli ablakokat, akkor meg is van, hogy miért állt be a levegő hőmérséklete a szobámban stabil 16°C-ra…

A kétnapos “vidéki” program így pont kapóra jött, alig vártam már, hogy legyen egy kis változatosság. Szombat reggel indultunk az iroda elől két busszal a nettó 2- 2 és fél órás útra. A katalán identitástudatot jól jellemzi a következő apró jelenet: Félúton megálltunk egy pihenőnél, ahol vettem egy Marca-t. Ez Spanyolország talán legnagyobb sportnapilapja, viszont madridi. Jövök ki az épületből, mire az egyik srác elkezd röhögni, meg mutogatni, hogy “hú, hú, egy Marca!” Kérdezem, mi a probléma? Ez madridi – jön a válasz. Kislányoknak való. Ja, és miket összeírnak benne – csatlakozik egy másik kolléga. Ezzel nem szállhatsz fel a buszra – mondják röhögve. Remélem a holnapi kertipartira vetted tűzgyújtáshoz – érkezik az újabb replika. A végén pedig jön a jótanács: legközelebb vegyél Sport-ot, vagy El Mundo Deportivo-t, az barcelonai…

A buszút egyébként kimondottan jól telt, az autópálya a Costa Dorada tengerpartján vezet, a látványt a sziklás partokon megtörő hullámok, és a néptelen üdülővárosok szolgáltatták a szikrázó napsütésben. Dél körül érkeztünk, a szállás a Tortosa történelmi belvárosában lévő Parador-ban volt. A Parador szó szerint megállót jelent, amúgy pedig egy szállodalánc, aminek tagjai Spanyolország egész területén megtalálhatók. Jelen esetben konkrétan egy kastélyt alakítottak át hotellé… A délutánt egy pica-pica stílusú ebéddel nyitottuk, ez lényegében svédasztalt jelent. Az ebéd utáni sziesztát követően pedig buszos-hajós kirándulásra indultunk az Ebro torkolatvidékére.

A táj errefelé meglehetősen érdekes: a folyó deltájában értelemszerűen hatalmas, 320 km2-es síkság található, míg pár kilométerrel beljebb a szárazföld felé, a 1400 m-es hegyek húzódnak a folyó partján. Az Ebro egyébként az Észak-Spanyolországi Kantabriában ered, és hét autonóm tartományt átszelve (Kantabria, Kasztília és León, La Rioja, Baszkföld, Navarra, Aragónia, Katalónia) érkezik a Földközi-tengerbe. Hossza 950 km, Spanyolország második leghosszabb folyója a Tajo (1038 m) után, vízhozamát és a vízgyűjtő rendszerének kiterjedését tekintve pedig az első. Maga a delta 22 km-re hatol be a tengerbe, ezzel a Földközi-tenger harmadik legnagyobb deltája. A tengerszint emelkedésének, valamint az erőművek által felfogott hordaléknak köszönhetően a delta jelenleg folyamatos visszahúzódásban van. A síkság 20%-a természetvédelmi terület, 75%-án pedig mezőgazdasági tevékenység, egészen konkrétan rizstermelés folyik. A deltavidéknek négy alapszíne van, amik a rizstermelés különböző fázisaihoz köthetőek. A parcellák az év nagy részében – áprilistól decemberig – víz alatt vannak, ami a látszattal ellentétben nem állóvíz, hanem a folyónak köszönhetően állandóan cserélődik. Ennek a föld sótartalma miatt van jelentősége. A parcellák egy gondosan kialakított csatornarendszer részét képzik, ahol a folyó felől érkezik a tiszta édesvíz, a tenger felé pedig távozik a sós. Decemberben elzárják az édesvizet hozó csatornák zsilipeit, és hagyják, hogy a víz felszáradjon a parcellákról. Február végére nagyjából teljesen megszárad a föld, majd márciusban megkezdik az előkészületeket a vetéshez. Ilyenkor minden földszínű. Áprilisban árasztják el újra a földeket, ekkor jön a kék. Miután kikelt a rizs az uralkodó szín a zöld lesz, ami idővel átvált sárgába, míg végül szeptemberben jöhet az aratás.

A hajótúra sajnos meglehetősen unalmas volt, én legalábbis kicsit másra számítottam. Végigmentünk a delta egyetlen hajózható főágán a tengerig, meg vissza, a táj pedig finoman szólva sem volt látványos. Amilyen összetett ökoszisztémáról beszélünk, ebből szinte semmi nem jön át. Még a delta teljes terültét behálózó elképesztő csatornarendszert se lehetett érzékelni,  csak a buszozás során kaptunk belőle egy kis ízelítőt.

Az esti-hajnali erezd el a hajam után másnap vezetett túra lett volna a hivatalos program Tortosa óvárosában. Nekünk azonban szerencsénk volt, és nem kellett újra végighallgatni a kissé irritáló idegenvezető néni túlbuzgó tudálékoskodását. A csapatunkban az egyik srác véletlenül pont tortosai, így meghívott minket a szülei házához egy kertipartira, egészen pontosan egy tradicionális katalán calçotada-ra. A calçotada egy tipikus katalán gasztronómiai fieszta, aminek a szezonja a téli hónapokban van. A srác úgy harangozta be, hogy “Amíg nem voltál calçotada-n, nem voltál Katalóniában.” Az esemény lényege az úgynevezett calçot-ok – azaz speciális, direkt erre a célra termesztett hagymafélék – nyílt lángon megsütésében, majd elfogyasztásában rejlik. A nyílt lángot úgy kell érteni, hogy a hagymákat konkrétan az erősen égő tűz fölé lógattuk, amíg szép feketék nem lettek. Én ezen a ponton már le is mondtam az egészről, arra gondolván, hogy milyen kár ezért a sok szép hagymáért, hogy így szénné égettük őket, aztán majd mehetnek a kukába… A szakértők szerint azonban minden a lehető legnagyobb rendben zajlott, így a szénné égett hagymákat a szokásoknak megfelelően becsomagoltuk újságpapírba, majd a csomagokat ráraktuk egy-egy cserépre, hogy melegen tartsa őket.

Eközben már egészen jól kibontakozott a kertiparti: sült a hús, előkerültek a székek, asztalok, italok, előételnek pedig tortilla. Mindehhez szikrázó napsütés, kellemesen meleg idő és tipikus mediterrán táj nyújtott kifogástalan környezetet, ahol a kertben a fákon érett a citrom és a mandarin…

Maga a calçot-ok elfogyasztása elsőre egy meglehetősen fura dolog. Először is le kell húzni a külső, szenes réteget, majd a belső, lágyra sült részt bele kell mártogatni egy speciálisan erre a célra használt szószba, majd fölemeled az egészet, és hamm. Ja igen, mindezt kézzel, szóval calçotada-ra nem érdemes ünneplőben jönni, a végére garantáltan úgy fogsz kinézni, mint egy disznó, még a füled is szenes meg szószos lesz… 😀

Összességében egy remek hétvége volt, amiből számomra külön kiemelkedett a calçotada, amit ilyen formában turistaként biztosan nem kaphatsz meg. Talán az ittlétem során ez volt az első olyan élmény, amire azt mondhatom, hogy igen, ez volt az ideköltözésem egyik célja. Végig remekül töltöttük az időt, elsőrangú vendéglátásban volt részünk, szóval nagyon örülök, hogy én is a részese lehettem ennek.

 

IMG_2672

IMG_2674

IMG_2675

IMG_2685

IMG_2708

IMG_2714

IMG_2719

IMG_2724

IMG_2726

IMG_2733

IMG_2743

IMG_2746

IMG_2748

IMG_2750

IMG_2751

IMG_2753

IMG_2755

IMG_2760

Paraguay, Collserola, chupitos

Lakásügyi hányattatásaimra tettem pontot ideiglenesen amikor kedden kiköltöztem a Sarriá – Sant Gervasi nyugodt, kulturált negyedében lévő Hotel Bonanovából, és egy hónap erejéig átettem a székhelyem egy tipikus piso compartido-ba, a város másik felében található hangulatos Sant Andreu negyedben. (Figyeljünk fel a véletlenek érdekes összjátékára: Sant Andreu, azaz Szent András… 🙂 )

A piso compartido szó szerint megosztott lakást jelent, és arra utal, amikor több emberrel osztozol a lakáson, amiben csak egy szobát bérelsz. Az én esetemben ez konkrétan azt jelenti, hogy 3 paraguay-i nővel lakok együtt, akikből kettő teljesen indián kinézetű, egymás között nem is spanyolul, hanem guaraní-ul beszélnek. Több éve élnek már Barcelonában, reggel korán kelnek, mire 8 körül kimászok az ágyból, addigra üres a lakás, és este 8 előtt nem is igen jönnek vissza. Fél 11-kor pedig már szigorúan alvás van.

Pénteken azonban jön a hétvége, ideje kicsit lazítani: meghívtak még két szintén paraguay-i nőt, és este 9 körül megkezdődött a házibuli. Kicsit idevarázsolták Dél-Amerikát, első lépésben különféle latin zenék aláfestésére megsütöttek két hatalmas tálnyi empanada-t (tészta, mindenféle cuccokkal töltve), majd éjfélkor jöhetett a szépen megterített asztalnál a vacsora. Nagyon jófejek voltak, meghívtak engem is, így a vacsorára nem volt gondom. 🙂 De azért el lehet képzelni: összesen öt nő, köztük egy Pocahontas szintű feltűnő szépségű csaj (aki egyébként Budapesten is dolgozott bébiszitterként 3 hónapot), az ő pasija, meg én…szóval kaptam az ívet rendesen, vicces volt. 🙂 Hajnali fél egy – kettőig ment a partizás, én azonban egykor visszavonultam, hiszen másnapra terveim voltak.

Pontban 6:00-kor szólalt meg az ébresztő, és a hétköznapoktól eltérően könnyedén pattantam ki az ágyból – még a meglehetősen szűkre szabott alvási idő ellenére is. Péntek este ugyanis kibéreltem egy bringát, amivel egy szombatra meghirdetett túrán terveztem részt venni. Reggel 7:30 körül indultam a lakásból, fejemben a street view képeivel, hogy oda is találjak a indulási pontra. Már ebben a korai időpontban is kimondottan finom idő volt, egyáltalán nem fáztam, pedig még a nap se jött fel, erős félhomály uralta a várost. Félúton járhattam az eredeti célomhoz, amikor az egyik téren gyülekező montisok csoportjaira lettem figyelmes…

Rövid gondolkozás után úgy döntöttem, hogy nekem végülis teljesen mindegy, hogy melyik tök ismeretlen társasággal tekerek, meg attól is féltem, hogy esetleg egy eltévedés miatt kicsúszok az időből, nem érek oda a startpontra, és társaság nélkül maradok. Így a régi, jól bevált módszert alkalmazva egyszerűen odagurultam az egyik bandához, hogy “Sziasztok, mennyit mentek, jönnék veletek, ha nem gond…” 🙂

A Sierra de Collserola az a hegylánc, ami kifliszerűen körbeöleli a várost, gyakorlatilag azt a szerepet tölti be, mint Budapest esetén a Budai hegység, ez a város outdoor sportokat űző embereinek a játszótere, mi is ide indultunk. Miközben fölfelé tekertünk egy dózeres szerpentinen a felkelő nap sugarai festettek emlékezetes képet a még szürke város mögött narancsosan csillogó tengerrel. Mire felértünk, több kisebb pihenőt tartottunk, hogy bevárjuk a lassabb sporttársakat, majd a gerinc túloldalán szűk ösvényeken folytattuk utunkat immáron lefelé. Másfél hónapja nem ültem már bringán, konstans vigyor ült ki az arcomra ahogy az élvezetes, kacskaringós trail-eken suhantunk. Közben persze – ahogy szokott – ment a duma, mentek a cinkelgetések. Nagyon beharangoztak egy jó kis letöréses, sziklás lejtőt, ami a szutyok bérbringámmal már kissé izgulós volt, majd ezután jött a bandera. El nem tudtam képzelni, hogy mi lehet az a bandera, és miért olyan durva… Én mindig úgy tudtam, hogy a bandera, az zászlót jelent, de mivel ezt sehogy nem tudtam összekapcsolni a bringázással, arra gondoltam, hogy biztos valamilyen bringás szleng. Na de mi a francot jelenthet, és mitől olyan durva, hogy ennyire emlegetik??? Eközben már egy völgyben tekertünk a Collserola mögött, amit még nem értek el a felkelő nap első sugarai, emiatt igencsak hűvös volt a levegő. Ekkor már nem tűnt annyira nevetségesnek a helyi kollégák full téli öltözete az én őszi-tavaszi szettemhez képest. Szerencsére hamarosan ráfordultunk egy irtózatosan meredek emelkedőre, ahol pár kanyar után fent előbukkant egy torony. “Oda megyünk föl?” – kérdeztem, mert ekkor már kissé kezdtem fáradni. “Igen, oda, fel a bandera-hoz.” – jött a válasz. Újra felemeltem a tekintetem, és valóban, a torony alatt kicsivel ott lengedezett egy katalán zászló. Egyből összeállt a kép. Azért emlegették annyira, mert végig brutálisan meredek út vezetett föl a zászlóig. Fent persze ment a duma, hogy ki hányadiknak ért fel, ki mért nem úgy ment, ahogy kellett volna…a szokásos… közben már én is szinte bandataggá avanzsáltam, az ilyen sportkörökben könnyen ki lehet vívni az elismerést. 😀

A túra alatt lépten nyomon más montis csoportokba botlottunk, az aszfaltos szakaszokon pedig outisok suhantak el mellettünk, szóval megtapasztaltam, hogy igencsak pezsgő bringás élet van Barcelona környékén. Délelőtt 11 körül jártunk, amikor már erősen kezdtem elcsoffadni (hiába, az edzetlenség), így épp időben jött, amikor mondták, hogy “ide most bemegyünk kajálni, kb 10 euró, ha akarsz jöhetsz”. Mentem, és amikor beléptünk a felirat nélküli vasajtó által rejtett belső világba, valami egészen szürreális helyen találtam magam hirtelen…

Amikor lekerült a sisak, bringás szemüveg, meg a fél arcot eltakaró, orrig felhúzott csősál a fejekről, kiderült hogy kissé idősebb fazonokkal tekertem (40-es korosztály), bőven én voltam a legfiatalabb a bandában. A hely meglehetősen puritán volt: egész nagy belső térrel, minimál berendezéssel, ablak nélkül, gyenge világítással. Jött egy néni egy fehér papírlappal a kezében, amire felírta, hogy “ciclistas”, azaz bringások, majd kérdezte, hogy akkor ki mit kér? Hát mondom, kezdjük azzal, hogy mit lehet? A melletem lévő fickó, erre mondta, hogy jó, neki akkor lesz egy bacalao, azaz főtt tőkehal. (Általában rácsapnak még valami moszatot, meg hínárt, ami valójában talán spenót???) Ok, mondom, akkor jöhet nekem is a bacalao, az jó lesz! A vicces rész ott kezdődött, amikor megkérdezte a néni, hogy akkor mit iszok? Hát, mondom teát! Na, ilyet még valószínűleg nem hallott, a többiek ugyanis mind sört kértek, és ők is jót röhögtek rajta, hogy a chaval (srác), bacalao-t eszik teával… Ezt még simán lehetett fokozni, amikor kiderült, hogy tea az nincs. Ekkorra egyébként már brutális hangzavar kerekedett, a kommunikáció a pult és az asztal között konkrét ordibálással zajlott. Végül jött a csapos, morgolódva, hogy akkor most mi legyen? Egy ilyen jó 120-130 kilós figurát kell elképzelni, akinek a feje egybe van a nyakával, és akkora hasa van mint egy hordó. Egyedül esélyem se lett volna semmire, de jófejek voltak a többiek, segítettek. Mondták, hogy a chaval valami meleget inna, mert kint a völgyben hideg van. Manzanilla jó lesz-e, érkezett az életmentő, de ugyanakkor kissé érthetetlen kérdés. A manzanilla ugyanis nem más, mint kamillatea, és fél perccel azelőtt tárgyaltuk meg, hogy tea az nincs. De ezek szerint a manzanilla nem számít teának, mostmár ezt is tudom… Végül a csapos nagy durrogva odarakta az asztalomra a manzanillát, hogy tessék megúsztathatod benne a bacalao-dat… 😀 A bacalao megúsztatása után a többiek úgy éreztek, hogy ideje valami komolyabbat is ráküldeni az ebédre, így előkerültek a chupitók is. A chupito lényegében a feles itteni megfelelője, de általában keverik valamivel, sokszor pl kávéval, ez nekem teljesen új volt… A két-három kör chupito után egy melegítőszerkós, spakás, SZTK szemüveges, remegő kezű, dadogó öreg lassított felvételben összeszedte az asztalon felgyülemlett szemetet, így koronázva meg ezt a maga nemében gyönyörű, teljes mértékben szürreális, Rejtő regényekbe illő jelenetsort…

Mivel a túra a chupitókkal véget is ért, nekem pedig még volt időm a bringa visszaadásáig, így felvonszoltam magam még egyszer a hegyre, majd legurulván a délután hátralévő részét a tengerparti sétányon mászkálással és kajálással töltöttem. Pár hete voltam egyébként utoljára a parton, de ilyen pezsgő életet eddig még nem láttam itt, nagyon sokan jöttek ki ezen a hétvégén sétálni, napozni, futni, görkorizni, bringázni, röplabdázni…

A végére pedig jöjjön pár hangulatkép:

2015-01-10 12.22.05 2015-01-10 14.16.19 2015-01-10 15.06.06 2015-01-10 15.14.38

Pastitas

Milyen volt eljönni?

Oké, vegyük a következő példát: fogsz valamilyen növényt, gyökerestül kitéped a földből ahol addig éldegélt, majd kicsit arrébb eldobod. Nem az ugarra, hanem láthatóan termékeny talajra, szóval innentől kezdve a növény feladata, hogy gyökeret ver-e újra, vagy elpusztul… (Azt most hagyjuk, hogy általában ami elég szívós ahhoz, hogy újra gyökeret verjen, az gaz, és nem virág… :D)

Nagyjából ez a szituáció, ebből látható hogy ez azért nem egyszerű. Egyfajta sokkos állapotot vált ki az emberből, ennek neve is van: kultúrsokk. (Akit ez bővebben érdekel, olvasgathat róla itt.) Valahogy magamat is megleptem, ahogy reagáltam erre az egészre. A fejemben valami olyasmi kép volt, hogy lesétálok a partra, megveszem a kedvenc sportnapilapom, kiülök valami helyre, mélyen beleszippantok a levegőbe, és azt mondom: megjöttem. Ehhez képest az első napokban teljes dezorientációval küzdve, partra vetett halként vergődtem. (Legalább a part – mint közös pont a képzelet és a valóság között – megvolt…)

A kultúrsokk folyamatában az első lépést, az úgynevezett mézeshetek szakaszt, úgy ahogy volt átugrottam. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy elég sokat voltam már Spanyolországban, meg annak, hogy elég sajátos körülmények között érzem jól magam. A forgalmas betondzsungel közepe pedig pont nem tartozik a természetes élőhelyeim közé, egyre nagyobb igényem van már rá, hogy kiszakadjak a városból. A másik dolog pedig: attól, hogy voltam már korábban Barcelonában, még nem ismerem a várost, turistaként kicsit más a történet, mint amikor itt laksz.

Egyedül megérkezni az új városba egy hotelszobába – három csomagban a fél életed – hmm, közepes… Jelenleg is abban a hotelben vagyok, amit a cég fizetett az első két hetemre, zajlik a lakáskeresés, így még a zérópont sincs meg kiindulási alapnak, amit ki lehet pipálni, hogy van egy lakhelyem. Ezek után lehet majd nekiállni az élet felépítésének, ami elsősorban sport- és természetjáró klubok életében való részvételen fog alapulni. (Bár itt tartanék már.) A nulláról való kezdés tehát elég rendesen manifesztálódott, magam se gondoltam volna hogy a nulla az ennyire nulla. Illetve tudtam, csak nem sejtettem. 🙂 Ahhoz tehát hogy igazán jól érezzem magam, még elég sokat kell dolgoznom.

Milyen a munka?

Kezdjük a legfontosabbal (ha valaki lemaradt volna), hogy már otthon kiderült, hogy nem kell Glasgow-ba mennem, így fixen Barcelonában vagyok már az elejétől kezdve. Ez mindenképpen nagyon jó, mert másképpen 4 hónapig esélyem se lett volna normális életre, plusz csak egy helyre kell beilleszkedni, egy helyet kell csak megszokni, ami még mindig bőven elég nehéz feladat. A céggel kapcsolatban csak pozitív tapasztalataim voltak, már az eljövetel előtt is, és ez azóta se változott. Végig nagyon korrektek voltak, a fogadás az első napon pedig külön kiemelkedő és példaértékű volt. A csapatvezetőm külön leült elbeszélgetni velem, érdeklődve hogy minden rendben ment a kijövetelnél. Körbevezettek az irodában, be lettem mutatva mindenkinek, ami egy 100+ fős cégnél azért nem annyira triviális. A HR-es nő elkísért kiváltani a társadalom biztosítási számom, a belső rendszerek használatának elsajátításához pedig egy halom doksi helyett személyes oktatásban részesültem. A közvetlen kollégák a világ legkülönbözőbb országaiból származnak, úgy mint Venezuela, Peru, Hollandia, Olaszország, Görögország, Románia és persze Spanyolország. A rendszer amin dolgozunk egy hatalmas “gépezet” egy “kisebb” szelete, eltart majd egy darabig míg átlátom, az fix… A próbaidőm 6 hónap, mondták hogy sokáig tart, míg az ember beletanul a projektbe… Ja igen, az iroda. Annak idején Párizsban a La Défense üzleti negyedben a Tour Franklin nevű felhőkarcolóban valószínűleg magasabban voltunk, de az számomra annyira embertelen környezet volt, hogy hiába volt kilátás az Eiffel-toronyra, nem szerettem ott lenni. Itt Barcelona egyik fő sugárútján, az Avenida Diagonal-on vagyunk, 7-dik emelet, szép a kilátás, látszik a tenger, és a környezet is sokkal barátságosabb, emberibb. És ami a legjobb, hogy ide önerőből jutottam el, nem csak küldtek.

Milyen az idő?

Mindenki nyugodjon meg, strandolni azért nem lehet. 😛 Hétfőn pl majdnem egész nap esett, az nagyon durva volt. 🙂 Amikor megjöttem annyira nem volt meleg, bőven kellett a kabát, másnap pedig orkán erejű szél volt, viszont alapvetően azt mondanám, hogy olyan az idő, mint otthon koratavasszal. Délután 15°C körül van, szinte mindig süt a nap, illetve reggelente lehet ködös idő, de délutánra általában kiderül. A héten jött egy kis felmelegedés, így kabátra már reggelente sincs szükség, délután a napon pedig néha még a pulóver is sok. Ebéd után el szoktunk menni egy sarki kávézóba, és ott kiülünk a napra…hát, az egyik alkalommal félő volt, hogy le fogok égni…

Mire elég a nyelvtudás?

A rövid válasz az, hogy tulajdonképpen mindenre, de ezt sokszor be kell bizonyítani. Nagyon sok szinten lehet tudni egy nyelvet, ráadásul a különböző készségek (beszéd, írás, olvasás, megértés) sem feltétlenül vannak ugyanazon a szinten, tehát ez egy összetett téma. A kijövetelem előtt egy éven keresztül csak anyanyelvi emberekkel gyakoroltam, így azért szereztem némi rutint, de a feladat így sem egyszerű. Ugye az interjú felét spanyolul csináltam, később kiderült, hogy ez nagyon nagy pozitívum volt. Mégis, sokszor harcolni kell azért, hogy spanyolul beszéljenek az emberrel. Az első hét péntekén volt egy ilyen kis fél órás összejövetel az iroda konyhájában ingyen piával, meg évértékelő beszéddel. A beszédet egy angol fejes tartotta, aki mellesleg tökéletesen beszél spanyolul is. Egyesével meg lett említve a beszédben minden újonc, köztük én is, majd a ceremónia végén a csapatvezetőm külön bemutatott személyesen a nagyfőnöknek, kiemelve, hogy milyen jól tudok spanyolul ahhoz képest, hogy soha nem éltem itt. Így két mondat után az angol fickóval is spanyolul beszélgettem. Ha tehát arról van szó, hogy valakivel egy-az-egyben kell beszélgetni, az az esetek nagyon nagy részében semmilyen problémát nem okoz. A másik része, hogy amikor többen vannak, akkor elkezd lecsökkenni az a százalék, amit értek, amikor pedig jön a szleng, meg a poénok, meg mindezt zajban, mondjuk kajáldában, akkor pl a kettővel arrébb ülőből már pont semmit nem értek. Ez ugye már az anyanyelvi szint lenne. És mivel nem csak az értésem, de kifejező képességem sincs anyanyelvi szinten, ezért kicsit meg kellett harcolni, hogy spanyolul beszéljenek velem.

Hogy miért jó az nekem? Mert szeretem szivatni magam. 🙂 Egyrészt némileg csapdában vagyok, mert spanyolból sokkal nagyobb rutinom van már mint angolból, a szókincsem is nagyobb, ugyanakkor pl a szakmai spanyolom még mindig nem túl fényes. Másrészt viszont meg akarom tanulni a spanyol kifejezéseket, és azért is mindent meg akarok tenni, hogy úgymond engem is “bennfentesként” kezeljenek (még ha nyilvánvalóan nem is vagyok az) akihez nem kell külön angolul beszélni. Előbb-utóbb azért szép lassan mindenkinek leesett, hogy ez a srác megérti a technikai magyarázatokat is spanyolul, még akkor is, ha esetenként olyan beszédsebességgel adják elő, hogy vérgőzös verejték ül ki a homlokomra miközben dekódolom…mondom, mindezt úgy, hogy csak anyanyelvi beszélgetőpartnereim voltak az elmúlt évben, és semmilyen problémát nem okozott a megértésük…csak úgy tűnik vannak, akik náluk is gyorsabban beszélnek. 🙂 A másik – még nehezebb – kihívás a szakmai gondolatok közvetítése tisztán, és érthetően…hát, ez még magyarul se ment, szóval bőven van lehetőség a fejlődésre…

Oké, ezt mind értem, de mi a franc az a pastitas?

Már az első napon világossá vált, hogy az iroda pastitas lázban ég. Velem is közölték, hogy remélem tudom, hogy mint újoncnak kötelességem pastitast hozni az egész iroda számára. Oké, mondom, de mi az a pastita? Nos, a pastita nagyjából az aprósüteménynek felel meg, jellemzően kis croissant vagy bármi egyéb édes sütiféleség. Az a szokás, hogy pastitast hoz minden új ember, pastitast hoznak akiknek születésnapjuk van, akik elmennek a cégtől, akik túl sokszor késtek, stb… Ennélfogva gyakorlatilag minden nap van “pastitas szeánsz”, ami több funkciót is betölt. Egyrészt ugye lehet kicsit kajálni, nassolni, másrészt ez egy társasági esemény, amikor mindenki összegyűlik a konyhában, kiszakad a melóból és lehet szocializálódni…