Pokoljárás és feltámadás a Comapedrosa Skyrace-en

Idő: vasárnap reggel 9 óra. Helyszín: Arinsal, Andorra, a Comapedrosa Skyrace magashegyi futóverseny rajtja. Még egy pár utolsó lazító mozdulat, kis ugrálás az izgatottan várakozó tömegben, majd három, kettő, egy, és bumm! A mezőny eleje kifordul a karámból, őrült száguldás veszi kezdetét az enyhén lejtő aszfalton. Uff, ezek nagyon megindultak! A kemény aszfalton minden lépés olyan mintha valaki alulról megpróbálná belekalapálni a lábaimat a törzsembe. Hideg izomzattal borzalmasan rosszul esik lefelé ez a tempó. Hogy lehet egyáltalán egy versenyt lejtővel kezdeni? Meg különben is, hova a francba siet itt mindenki ennyire? Szinte még el se indultam, de a mezőny eleje egy gyorsvonat sebességével távolodik. Na jó, ne hagyjuk már magunkat ilyen gyorsan lerázni! Próbálok felérni az élbolyra, de mikor kezdődik már végre az emelkedő? Látom ahogy eleje befordul az emelkedőre, de basszus, ezek futnak tovább! Ajjaj, rossz hír: hogy lehet egy futóversenyt ennyi futással kezdeni?! Próbálom tartani a tempót a spiccel, illetve a mögöttük lévő hullámmal, de másodpercek alatt kezd drámaivá fajulni a helyzet. Lilul a fejem, horpad a homlokom, nincs levegő, rosszul vagyok. Mikor kezdődik már a terep, ahol végre lehet kicsit gyalogolni? Kicsit pihenni. Meg amúgy is, a terep az jó, az a barátom, az fekszik nekem, nem úgy mint a gonosz aszfalt. Minden műszer a pirosban, a rendszer az összeomlás szélén áll. Uff, nem bírom tovább, kedvem lenne megállni pihenni. Banyek, háromszáz méter után nem állhatsz meg pihenni egy 20 km-es versenyen jóember!!! Te jó ég, mindjárt meghalok, alig-alig tudom tartani a pozícióm, de már látszik az ösvény kezdete, már csak addig kell kibírni! Hú, jó szűk a bejárat, összetorlódnak az emberek, egy pár másodpercre meg lehet állni szusszanni. Annyi biztos elég lesz, aztán végre jön az én világom!

A verseny előtti napon még vidáman a csapat

A verseny előtti napon még vidáman a csapat

Belépek az ösvényre, végre gyalogolunk, kezdődik az igazi emelkedő! Ajjaj, de itt valami nem stimmel: semmivel nem lett jobb a helyzet, sőt! Pár lépés után világossá válik, hogy nemhogy előzni nem tudok, de a pozíciómat is képtelen vagyok tartani a köves emelkedőn. Hátulról folyamatosan jönnek az emberek, szép sorban engedem el őket, teljesen tehetetlen vagyok. Úgy látszik az aszfalton a nagy sietségben a lábaimat is elhagytam, a helyükre meg kaptam két jókora kődarabot, amiket kézzel pakolgatok szépen egymás után, hogy haladjak valamennyit előre. Ahogy előznek az emberek hátulról többet vagyok az ösvény mellett, mint az ösvényen. Óriási blama, óriási blama!!! Ötszáz méter után a versenyen kívül találom magam, mozgó pályaakadállyá degradálódtam. De Úr Isten, valaki hívja már ki a tűzoltókat, a vádlim mindjárt kigyullad, lépni alig tudok. A minimál reggelim se elégedett a helyzetével, mindenképpen szeretne kitörni a bezártságból. Közben leelőz Aaron és Joselito is, kérdezik hogy vagyok, föl se nézve csak annyit szúrok oda, hogy rosszul, majd el is tűnnek a szűk, köves, meredek ösvényen. Kész vége, innen már nincs visszaút, biztos, hogy soha többet nem látom őket a versenyen. Semmi erő nincs a testemben, folyamatosan lassulok. Nevetséges az egész, kár magamat ezzel a teljesítménnyel tovább alázni. A mezőny meg csak megy el mellettem, én pedig tehetetlenül nézem a történéseket, semmi kontrollom nincs az események fölött. Nézelődök hátrafelé, hogy vannak-e még egyáltalán mögöttem? Még vannak. Fura. De ez már biztos, hogy a legvége. Vasárnap délutáni kirándulós tempóra lassulok, és az a szörnyű, hogy ez a maximum, amit a testem enged. Már nem is szuszogok, sétálgatok csupán. A lábam annyira gyenge, hogy van egy pillanat, amikor annyira lelassulok, hogy a csatakosra izzadt pólóban hirtelen fázni kezdek a korareggeli hűs, árnyékos fenyőerdőben. Vége, ennek annyi. Eszembe a jut a legutolsó Garda tavi versenyem, ahol pár kilométer után kiszálltam. Milyen jó lenne most is csak úgy leülni, és szép kényelmesen nézni ahogy mennek fölfelé a többiek. Várjunk csak, van még egyáltalán valaki mögöttem? Még van. Meglepő. De mi ez az egész? Most ütött vissza túl kevés alvás. A rendszertelen életmód. Vagy a túl sok alvás. A túl sok verseny. Dehát júliusban ez az első versenyem. Akkor a túl kevés verseny! A túl sok sport, a túlfeszített program! Ideje lenne pihenni egy kicsit! Egy pár hét semmittevés, az jó lenne! Vagy a túl kevés edzés, az a baj! Dehát nemrég volt az Entrevalls, a két napos futóhétvége Cadí-ban, a Montserrat futásom. Ez mind hiábavaló volt? Akkor viszont a Mars és a Hold együttállása meg ahogy a Vénusz belép az Oroszlán jegyébe, az lehet az oka mindennek, más értelmes magyarázat nincs! Na jó, akkor sétálgassunk. De miért ilyen rohadt meredek? Csak egy méteren lehetne kicsit lankásabb, csak ennyit kérek. Csak egy pár másodperc enyhülést a lábaimnak. Kilian Jornat könyvének a brutálisan erős nyitása jár a fejemben, a Manifiesto del Skyrunner:


[…]Porque perder es morir. Y uno no puede morirse sin haberlo dado todo, sin romper a llorar por el dolor y las heridas, uno no puede abandonar. Hay que luchar hasta la muerte. […] No vale no luchar, no vale no sufrir, no vale no morir.[…]

[…]Mert a bukás a halál. És nem halhatsz meg, amíg nem adtál bele mindent, amíg nem kezdtél sírni a fájdalomtól és a sebektől. Nem adhatod fel! Az utolsó pillanatig harcolnod kell! […] Nem lehet nem harcolni, nem szenvedni, nem belehalni.[…]

(Kilian Jornat napjaink legjobb ultrafutója, nem mellesleg katalán, és a Pireneusokban nevelkedett.)

Jó, akkor fogakat összeszorít, és harcoljunk! Menjünk! Erő az továbbra sincs, a fal nem enyhül, de legalább a mezőnyben való hátrafelé zuhanásom úgy tűnik, hogy megállt. Végre látszik már az első mászás teteje, felérünk egy szép füves gerincre, ott az első frissítőpont. Nem állok meg, nem köszi, nem kell semmi, van nálam minden, nem vagyok éhes, jól vagyok. Vagy egy tucat embert hagyok magam mögött így. Rövid, sík szakasz következeik. Hát, én az ilyeneken normál esetben futni szoktam, gondolom magamban. Végigtámolygok rajta erőtlen lábakkal valami futásféleséget imitálva, közben úgy mozognak a lábaim, mintha valami rongybábúra cserélték volna a testem. Na, de ez a fickó meg miért megy ilyen lassan, nem igaz már, hogy itt feltart engem! Mivan, megelőztem valakit??? Szép lassan utolérek egy csajt, iszonyú nyögdécselések, meg sóhajtozások között halad fölfelé. Egész erotikus ez a mászás – merengek magamban. Majd a verseny után – ha mindketten magunkhoz tértünk – elkérem a telefonszámát. “Erotikus mászás” – te is jó hülye vagy, fiam! Közben egyre ritkul a fenyőerdő, és a vékony, füves gerincen végleg elhagyjuk az árnyékot adó zónát. Tűz a nap, ideje elővenni a sapkát. Igen, a sapka! Ez lesz az! Tuti, hogy a sapka hiányzott, a sapkában van az erő!!!

Fokozatosan kezd magához térni a szervezetem, megindulok előre a mezőnyben. A testem megtelik erővel, sorban oelőzöm vissza az embereket. Hú, micsoda egy sztori, innen aztán nem lesz semmi visszajönni!!! Sziklás, bozótos, napnak kitett gerincen emelkedünk, amikor hirtelen enyhülni kezd a fal. Rövid vízszintes után lekocogunk egy nyeregbe. A második frissítőponton egy újabb tucat ember társaságában megjelenik Aaron és Joselito, de nem látják, ahogy elfutok a pont mellett. Továbbra sincs szükségem semmire, illetve az előttünk meredő fal tiszteletére benyomok egy koffeines gélt. Bumm, tekerek egyet a fordulatszámon, érzem, hogy megy. Nem érdekel, hogy mennyi van még vissza, ha megy, akkor menni kell, kockáztatni kell, most lehet pozíciókat nyerni, lejtőn alapból gyengébb vagyok. Sorra előzöm az embereket az emelkedőn. A köves, kitett gerincre érve enyhül a meredekség, lankássá válik a terep, újra lehet futni. Szépen haladok előre, és végre, a nap során először mosolyra nyílik a szám: élvezem a futást, visz a flow. A legmagasabb pontra érve még kicsit ünnepelni is van erőm, majd jöhet a lejtő.

Embertelenül kemény, technikás, sok helyen lefelé se lehet futni, annyira nehéz és meredek a terep. Egy szakaszon az ösvény is eltűnik, apróköves, omlós hegyoldalban szánkázunk lefelé, mintha porhóban csúsznánk. A cipőm telemegy apró kavicsokkal, hogy franc esne az egészbe. Gyönyörű zöld völgyben ereszkednünk, néha-néha átkelünk egy patakon, vigyázni kell a csúszós, kövekkel. Az ösvény mellett tehenek legelnek a zöld fűben a hatalmas kődarabok között. A menedékházhoz érve a nap során először megállok én is. Húzóra lenyomok két pohár izót, majd sorbanállok a forrásánál a jéghideg vízért. Közben nyakig sárosan megérkezik Boris, a villámlábú barátunk, aki a rövidebb távon indulva 15 perces hátrányból ért utol, és egészen az abszolút 7-dik helyig röpítette magát. Mindeközben volt ideje egy pacsira, és rövid helyzetjelentésre is a srácokról, akik még abban a tudatban voltak, hogy mögöttük vagyok.

Ok, frissítés megvolt, következik az “est sztárvendége”, a nemes egyszerűséggel csak “A fal”-ként emlegetett leírhatatlanul meredek, jelzett út nélküli szakasz. Egy kecskecsapás mentén cikk-cakkozunk fölfelé, hol van egy kitaposott méternyi ösvény előttünk, hol nincs. Az apróköves, csúszós hegyoldalban minden egyes centiért küzdeni kell, minden lépést meg kell gondolni, hogy ne csússzon vissza az ember. Olykor a szúrós bozótba kapaszkodunk, és négykézláb mászunk tovább. Összetorlódik a mezőny, megy a duma, hogy innen már ilyen lesz végig a csúcsig. Persze, onnan meg már csak egyszerűen át kell ugrani a holdra, gondolom magamban. Viccesen megjegyzem, hogy ennél valami sokkal meredekebb emelkedőre lenne szükségem, mert ez igazából semmi. Nem megy át az irónia, aztán lassan el is hal a vidámkodás, kisebb pozícióharc veszi kezdetét.

Szerencsére a fal hamarosan megenyhül, egy gerincen találjuk magunkat, ami elvezet a csúcs alatt lévő medencébe. Az ösvény végképp eltűnik, végeláthatatlan kőlabirintusban ugrálunk szikláról-sziklára. Csupán a kis, narancssárga útjelző-zászlók mutatják a helyes irányt a gigantikus kövek végeláthatatlan rengetegében. Folyamatosan figyelem a helyzetem, de jól állok: nagyon lassan ugyan, de előre haladok a mezőnyben. A szembe jövő kirándulók bíztatnak minket a rajtszám alapján a nevünkön szólítva minket, Venga, ánimo! Közben a jobb cipőmben lévő kavicsot próbálom olyan helyre terelni, ami nem zavar különösebben, azonban nem járok sikerrel. Lassan ráfordulunk egy hágóra, annál már nemigen van följebb – gondolom magamban. Jól tartom magam, haladok is előre, de már iszonyúan fáj a mászás. Eltorzult arccal, összeszorított fogakkal küzdök, a fal ismét szinte függőlegessé válik. Hatalmas sóhaj kíséretében érek föl a hágóba, ahol kiderül, hogy ez még nem a mászás vége: vissza van még a csúcs. Gyorsan leülök és egy szemvillanás alatt kiszórom a kellemetlenkedő követ a cipőből. Nem lenne értelme emiatt végigszenvedni a lejtőt. A csúcs szerencsére közel van, hamar felsétálok rá a pengeéles, kitett gerincen. A menedékháztól 2 km alatt 1000 méter szintet jöttünk fölfelé. Andorra legmagasabb pontján, a Comapedrosa csúcsán állok, 2942 méteren. A fáradtság és a kevés oxigén miatt kicsit furán érzem magam, nem 100%-osan tiszta a fejem.

2015-07-26SkyraceComapadrosa0148

A frissítőponton újratankolom a vizespalackokat, iszom és eszem egy keveset. Kezdődhet a végjáték, a kilenc kilométer hosszú ereszkedés, ahol 1500 méter szintet veszítünk. Örök igazság: a hegyre nem elég fölmenni, le is kell jönni onnan. Száz százalékos koncentrációt igényel a brutálisan technikás ereszkedés. Futni alig-alig lehet, mindenhol fenyegető, élesre töredezett sziklák meredeznek. Itt egy esés végzetes lenne. Elengedek egy-két embert, aki akar rohanjon csak, én egyben szeretnék visszaérni a célba. A kitett gerinceket, méteres leléptetéseket, meredek falakat lankásabb terep váltja, újra lehet futni. A táj gyönyörű, gyerekkori emlékeim miatt a Tátra jut eszembe. Egy kisebb medencében fekvő tengerszem mellé érkezünk, kirándulók tucatjai ülnek a parton. Megállok, gyorsan megmosakszom picit a frissítő hideg vízben. Hú, de jól esik ez most! A tavat elhagyva egészen ellaposodik a terep, jól lehet futni, de kezd iszonyúan szúrni az oldalam. Szerencsére újabb frissítőhöz érkezünk.

Mennyi van még vissza? Még 5 km! Fúú, az sok. Nagyon sok. Egyre komolyabb nehézségeim vannak a futással, többször megbotlok egy-egy kőben, gyökérben. Hiába érünk vissza a fenyőerdős zónába, hiába vezet elképesztően szép helyeken az ösvény, már csak a célkapu lebeg a szemem előtt, és hogy végre leülhessek. A levegő már a völgyekben is felforrósodott, a folyadékveszteség drámai, de már rosszul vagyok az izótól. A kacskaringós, köves ösvényen kerülgetem a turistákat bele-bele sétálva, ahol nem lejt az út. Az utolsó frissítőnél a kezembe nyomott pohárral egyből a tarkómat célzom meg. Kibírhatatlan már a hőség. Még 3 km!

Széles, unalmas dózerút, aszfalt, át az alagúton, be a faluba. Nagyon jövök fel az előttem lévőre, de megkegyelmezek neki, és magamnak is. Majdnem 5 órán keresztül előttem volt, megérdemli, hogy előttem is érjen be, nem fogom lesprintelni az utolsó 200 méteren. Így legalább nekem is van kifogásom, hogy miért sétálok bele újra. Még egy utolsó kanyar, egy utolsó gyökeres lejtő, és ráfordulok a célkapura. Huszonegy kilométer, 2280 m pozitív szintemelkedés és 4 óra 42 perc menetidő után végre megérkezem.

IMG-20150726-WA0012

Reklámok

Pokoljárás és feltámadás a Comapedrosa Skyrace-en” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Visszajelzés: Andorra – Comapedrosa | HungaroKatalán

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s