Entrevalls

Azon gondolkoztam, hogy kellene készítenem egy amolyan spanyol bakancslistát. Annyi minden van itt Spanyolországban, amit meg szeretnék nézni, ki szeretnék próbálni, hogy egy részét mindig elfelejtem és akkor jut eszembe, amikor már késő. Az egyelőre még csak gondolatban létező listáról egy tételt viszont már le is húzhatok.

Azóta tervezem, hogy részt veszek egy igazi pireneusi magashegyi futóversenyen, amióta idejöttem. Még májusban láttam az Entrevalls (“Völgyek között”) nevű verseny kiírását, és azonnal be is neveztem.

Soha nem könnyűek az olyan küldetések, amik úgy kezdődnek, hogy “juss el a Pireneusokba egy Isten háta mögötti faluba a tömegközlekedést használva”. Barcelonából 2.5 óra alatt lehet autóval megközelíteni a Pireneusokat, tömegközlekedéssel ugyanez egy fél nap. Ráadásul az efféle missziókat gondosan kell tervezni, ugyanis a világvégi hegyi falvakba nem jár sűrűn busz. Az én célpontom Setcases volt, ide napi három járat közlekedik a Pireneusok lábánál fekvő Ripoll-ból. Egy reggel, egy délben, és egy este. A reggelit esélytelen elérni, az estivel lecsúsznék a rajtszámátvételről, így egyetlen lehetőség marad. A verseny vasárnap volt, szombaton utaztam, a versenyre pedig az volt a fő motiváció, hogy ha nem érek vissza a körről legkésőbb délután 3-ig, akkor ottragadok a faluban. A venezuelai főnököm biztos örült volna neki, ha vasárnap délután felhívom azzal, hogy van egy kis gond, és hétfő reggel ne nagyon várjon az irodában… 😀

20150620_113935

20150620_124820

Élet a Pireneusok lábánál

Több órás vonatozás, majd buszozás után szombat kora délután érkeztem Setcases-be, ami egy tipikus, hangulatos kis pireneusi falu, szép kőházakkal, és rendezett utcákkal. Miközben a szállást kerestem, a szervezők már a célterület kiépítésén dolgoztak, így nem volt nehéz megtalálni a versenyközpontot. A kiadós ebéd után jöhetett a megérdemelt szieszta, majd este 7 körül kisétáltam fölvenni a rajtszámot, ahol megkaptam minden idők legmenőbb és legötletesebb szintrajzát. A karomra. Lemosható tetoválás formájában. 🙂

20150620_141053

Setcases a klasszikus pireneusi üdülőfalvak jegyeit hordozza

20150620_141222

20150620_141540

Caption

20150620_150311

20150620_150428

20150620_185022

Minden idők legmenőbb szintrajza

Este nyolckor beültem én is a technikai eligazitásra, ahol egy vetítés közben nagyon részletesen elmondtak minden tudnivalót a versenyről. Katalánul. Na nem mintha ez meglepetésként ért volna, és szerencsére azért az írott katalánból valamennyit értek, így nem volt teljesen haszontalan a szeánsz. Szépen végigmutogatták térképen, hogy merre megy a pálya, hol lesznek ellenőrzőpontok, mi a kötelező felszerelés… Várjunk csak! Kötelező felszerelés??? Jandala András műkedvelő “terepfutónak” itt kezdett egy kicsit megnyúlni az arca, meg amikor kiderült, hogy a hőszigetelő technikai fólia a kötelező felszerelés részét képezi… Amiben az volt a vicces, hogy a rendkívül felkészült módon a verseny előtt két nappal vásárolt szuper futótáskámhoz gyárilag járt egy ilyen fólia, csak éppen nem emlékeztem rá, hogy elhoztam-e, vagy a többi fölöslegesnek ítélt kacattal együtt otthon hagytam. Mert ugye spórolni kell az 50 literes hátizsák űrtartalmával, főleg amikor egy két napos túráról meg egy 20 grammos fóliáról beszélünk… Okos!

Este az eligazitás után még felsétáltam kicsit a hegyre, hogy megnézzem a pálya végét, majd jöhetett a gyors vacsi, nyújtás, lazítókrém a lábakra, összepakolás, és alvás.

A "pa amb tomaquet" egy műveltebb változata :)

A “pa amb tomaquet” egy műveltebb változata 🙂

Másnap reggel 5-kor keltem és egyből világrekordot döntöttem. Arra számítottam, hogy mire csipás szemekkel, bamba arckifejezéssel letámolygok az ebédlőbe, addigra már terepfutók színes kavalkádja fog ott sürögni, forogni, készülődni, reggelizni. Ehhez képest a házinéni még a villanyt se kapcsolata fel a helyiségben, és én voltam az első aki reggelizni óhajtott volna. Végül két pirítós és egy croissant mellé teát és narancslevet küldtem társaságnak, majd indultam is vissza a szobába összekészülni.

Az Entrevalls egy A-ból B-be vezető verseny, nem körpályán zajlik, és én (sok más futóval együtt) a célfaluban aludtam. A rajt egy másik faluban, Queralbs-ban volt, a szervezők pedig úgy oldották meg a logisztikát, hogy 3 busz szállította a résztvevőket Setcases-ből a rajtba, Queralbs-ba. A kiírás szerint “nagyon pontosan 6-kor” induló buszok azért nem olyan nagyon pontosan 6-kor indultak, így bő egy óra buszozás után reggel 7:30-kor értünk a Setcases-nél is kisebb, eldugottabb Queralbs-ba.

Ahol a legnagyobb meglepetésemre a kötelező felszerelés módszeres ellenőrzésével kezdtek a szervezők. A fólia végülis meglett, így nem volt gond, de meglepett, hogy tényleg ennyire komolyan veszik a dolgot. A következő 25 perc a rajt előtt az idegek csatája volt, amikor úgy döntöttem, hogy mindenképpen MUSZÁJ kiállnom az egyetlen WC-hez vezető kilométeres sort… Az eredmény: életem legkeményebb futóversenyének rajtja előtt 2 perccel még sorban álltam, 1 perccel előtte még a WC-n voltam… Sorban dőltek meg a világrekordok. 🙂 Kirontottam a WC-ből, felrohantam a lépcsőn, beálltam a tömeg végére, és már jött is a visszaszámlálás, 3, 2, 1, go!

Rengeteg kétely volt a fejemben a verseny előtt. Soha nem futottam még 30km-t, de még 20-at se. Az eddigi legkomolyabb futásom a Montserrat Skyrace rövidtávja volt, a maga 17 kilométerével. A montizás és a terepfutás ráadásul eléggé összeférhetetlennek tűnik, vagy csak én vagyok csíra hozzá, hogy egyszerre űzzem a kettőt. Az mindenesetre biztos, hogy amikor megy a futás, akkor nem megy a bringa, és fordítva. Ezért váltakozva, kampány szerűen edzek mindkettőre. Ha épp egy bringaversenyre vagyok benevezve, akkor többet bringázok, és kevesebbet futok. És vica-versa.

Ezt tetőztem azzal, hogy 3 héttel a verseny előtt sikerült beszednem egy kisebb sérülést, ami miatt még a szimpla gyaloglás se esett túl jól. Bringázni gond nélkül tudtam, de a futásnál odáig fajult a helyzet, hogy az alap körömet 3 km után fel kellett adnom az egyik esti edzésen… Két teljesen futásmentes hét következett ezután.

A dolog másik oldala a felszerelés volt. Nem volt rendes terepfutó-cipőm se, és a Pireneusokba azért már én se akartam elmenni egy utcai futócipőben. A sérülés és a kihagyás egyenes következménye volt, hogy a verseny előtt konkrétan egyszer volt a lábamon a vadiúj futócipő. Az említett 3 km után feladott körön. A futótáskát soha nem próbáltam korábban, a verseny maga volt a teszt…

Minden futóverseny előtt hülyén érzem magam, nem igazán találom a helyem, de az Entrevalls előtt különösen úgy éreztem magam, mint aki ugrik egy seggest a semmibe nagy merészen. Bringán ismerem magam, tudom, hogy mikor mire számíthatok magamtól, milyen formában vagyok, hogyan kell levezényelni egy 100 km-es versenyt… Itt meg teljesen edzetlenül, felkészületlenül álltam egy 30km-es magashegyi futóverseny rajtjában, magamra aggatva a soha nem használt, vadiúj cuccokat. Úgy éreztem magam mint valami hülyegyerek, aki elment terepfutósat játszani… Az egyetlen reményem az volt, hogy a 15km hosszú emelkedő nagyobbik részén úgy se lehet futni, a maradékot meg csak lefutom valahogy. Valószínűleg én voltam az egyetlen ember egy futóverseny rajtjában, aki arra építi a taktikáját, hogy úgyse kell majd olyan sokat futni…

És ott volt még a sérülés is. Vajon rendbejött-e teljesen, nem fog-e kiújulni menet közben az extrém terhelés hatására? Mindenezen negatív gondolatok mellett titokban mégis abban bíztam, ami mostanában ilyenkor szokott történni. Hogy minden rendben lesz, a szervezetem megoldja, és a hiányos edzettség, felkészületlenség ellenére remekül sikerül a verseny.

A rajt után tényleg a szokásos forgatókönyv zajlott. Folyamatos előzgetéssel törtem előre a szűk a ösvényeken, hol futva, hol gyalogolva, az éppen aktuális meredekségtől függően. Reggel még hűvös volt a levegő az árnyékos völgyben, de jól tettem, hogy a rajt előtt levettem a széldzsekit, és a vékony csősálat. Fokozatosan haladtam előre az egyre szellősebb mezőnyben, de végig figyeltem arra, hogy ne erőltessek semmit. Egy erős, de nyugodt és megfontolt saját tempót nyomattam. Több mint 2000m pozitív szintemelkedés várt ránk, ezt nem árt megtisztelni.

Egy egy kanyarban gyönyörű kilátás nyílt meg, ahogy a gyökeres, köves ösvény kapaszkodott fölfelé a völgy oldalában. Szép lassan elhagytuk a fenyőerdőt, és megérkeztünk a Vall de Nuria lélegzetelállítóan szép központjába. Forgattam a fejem jobbra-balra ámulatomban, nem számítottam rá hogy ez ennyire szép lesz. Azt sajnáltam, hogy nem állhatok meg fényképezni egy kicsit. Az első frissítőponton megdícsértek, hogy nagyon jól nyomom, én pedig egy minimális frissítés után folytattam az emelkedést. A völgy aljában egy méretes hófolt lökte magából a jéghideg levegőt, a másik oldalon pedig lovak legelésztek a zöld fűben. Már nem haladtam olyan tempóval előre a mezőnyben, sőt voltak páran, akik visszaelőztek, de sztoikus nyugalommal hagytam magam, nem mentem bele semmilyen izmozásba, végig a saját tempóban haladtam.

Itt már kezdtem szenvedni

Itt már kezdtem szenvedni

Az első 2600-as hágó után egy rövid, lankásabb szakasz következett a Francia-Spanyol határon, immár a kietlen, csupasz sziklavilágban. A tűző nap és a száraz levegő hatására éreztem, hogy drámai mennyiségű folyadékot veszítek. Ráadásul a futás az egy kegyetlen sportág: nem lehet eszetlenül inni sem, mert azzal csak annyit érsz el, hogy ott fog lötyögni a sok folyadék a hasadban…

A rövid lejtmenet után következett a nap legmeredekebb mászása és egy 2700-as csúcs, aminek a végén pacsival vártak a szervezők. 🙂 Egy pohár valaminek jobban örültem volna, de az a csúcs másik oldalán volt. 19 kilométernél jártunk ekkor, és megkezdődött a brutális, 8 km hosszú lejtő, amin 2700-ról kb 1400-ra ereszkedtünk vissza. Dél körül járt az idő, már a völgyekben is felforrósodott a levegő, én pedig a puskaporom jórészét ellőttem, innentől kezdve arról szólt a verseny, hogy valahogy próbáljunk meg eljutni a célig…

A korábban fölfelé leelőzött női összetett 3-dik helyezett csajjal együtt kerestük a kiszámíthatatlanul kacskaringózó ösvény jelzéseit. Elcsigázott mozdulataimat látva bíztatott, hogy “Vamos Amigo, mindjárt itt a vége, ez innen már semmi”. Az utolsó frissítőpont után egy hosszú, nyílegyenes, halálosan unalmas aszfaltos szakasszal adták meg a szervezők a kegyelemdöfést. Illetve mégsem. Ezután át kellett kelni egy patakon, ami elsőre egész mókásnak tűnt. A friss, hűsítő víz szétáramlott a cipőmben, és kellemesen lehűtötte a felforrósodott lábamat. Pár lépés után azonban már egyáltalán nem volt kellemes az érzés, a jéghideg vízben fájt a lábfejem, és el kellett telnie pár méternek, miután kiértem és újra tudtam mozgatni a lábujjaimat…

Az utolsó lankás emelkedőt normál esetben röhögve futottam volna meg, most azonban eszembe se jutott futni rajta. A faluba vezető végső lejtőn a lábaim már kocsonyaként remegtek, néhány helyezést el is veszítettem, de nem igazán tudott foglalkoztatni… Kicsit több mint 5 óra menetidő után elgyötörten, de elégedetten futottam keresztül Setcases központján, hogy a célkapu után végre lerogyhassak a focipálya fűjére. Nem kellett aggódni, bőven volt időm még a délutáni busz indulásáig enni, zuhanyozni, és aludni egy rövidet.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s